Tintavér – 21. Lidérces órák

Robert

Azt elég hamar elkönyvelhette, hogy sosem lesz népszerű az új iskolájában, de ezt igazából annyira nem is bánta. A régiben sem volt az. Normális volt, és az is akart maradni itt is – és az első zökkenők ellenére most már kezdett úgy tűnni, hogy ez még bejöhet. Többet nem gyepálták el, és szerencsére Clara sem jött be balhézni, miután megkérte, hogy ne tegye.
– Szóval nem kell a lúzerblogot olvasnom – fejtette ki a mellette álló Kittynek, aki viszont nem tűnt meggyőzöttnek. – Most mi van? Örülnöd kéne, hogy nem a tápláléklánc alján vagyok!

– De ott vagy – hűtötte le őt a lány. – Az a blog amúgy nem rossz, értelmes gyerek írhatja, ne parázz már úgy tőle. Az egy dolog, hogy nekem nincs szükségem a tanácsaira, én más vagyok.
Hát, ja. Kitty más volt – már kiskorukban is határozottabb kiállású volt nála, ezért minden játékukban ő volt a vezéregyéniség. Már akkor is feltalálta magát, szóval nem volt meglepő, hogy a sulis cuccokban is otthon volt, meg hogy őt senki nem szekálta. Nem, amennyire látta, Kitty sem volt népszerű, menő vagy közkedvelt, inkább csak… Kitty. Erre nem volt semmi más találó szó.
– Kíváncsi vagyok, pletykacica mit fog írni az írókörről – jegyezte meg a lány.
– Ne hívd már így – szólt rá Rob fintorogva. – Csak ne. Tök gáz.
– Attól még kíváncsi vagyok. Igazság szerint arra is, hogy milyen lesz maga a szakkör, egyelőre még szerintem kéne valami biztatás szerencsétlen Bradley-nek.
– Őt meg ne hívd szerencsétlennek. Amúgy miért kellene biztatás…?

– Fogalmazzunk úgy, hogy egyelőre nem elit irodalmárokból áll a csapat – magyarázta Kitty, és mintha egy pillanatra megvillant volna a szeme. – Van, aki láthatóan semmit nem akar csinálni, van Fay, aki iszonyú lelkes, de…
Ezt nem kellett bővebben kifejteni. Robnak kifejezetten szimpatikus volt az élettel teli, vidám és kedves lány, mert a közelében úgy érezte, mintha hosszú, borongós idő után először sütött volna ki a nap. Nem beszélgettek túl sokat, de volt valami a kisugárzásában, ami miatt jó volt hallgatni a csacsogását. Viszont amennyire eddig megfigyelte, a lány óriási lelkesedése az embereket néha megijesztette. Talán Bradley-t is…?

– De amúgy jó maga az óra? – kérdezte végül.
– Szerintem jó lesz – bólintott Kitty, aztán homlokráncolva nézett rá. – Csak nem érdekel?
– Talán – rántotta meg a vállát Rob. Még mindig gondban volt a karakterábrázolással, pedig az egésznek az lett volna a lényege. Egy ilyen szakkör meg biztos mutatna valami újat, nem?
– Nézz be – javasolta a lány, ahogy megálltak egy szekrénysor előtt, Rob meg elkezdett bénázni a kinyitással. – Valami sci-fit írsz, ugye?

– Ja. Michael tök lelkes, hogy mutassam meg másnak is, de kizárt. Béna vagyok. Ő meg elfogult.
Kitty felvonta a szemöldökét, és sokatmondón meredt rá.
Jó, persze, értette ő is, mire gondolt a másik. A bátyja nem volt az az elfogult típus, kivéve, ha róla volt szó. Clarával például tök kritikusan viselkedett.

– Akkor csak nem ért az irodalomhoz – fogalmazta át a mondanivalóját. – Én se.
– Imádom, hogy mondanom sem kell semmit, elég rád néznem.
– Ha a sulinak hadserege lenne, tuti valami tábornok lennél – jelentette ki Rob, aztán elégedetten tárta ki a szekrénye ajtaját. Nem szokott itt sokat időzni, mert a szomszédos szekrény pont valami nagymenőé volt, akivel nem szeretett volna összetűzésbe keveredni. Tyler, vagy hogy is hívják…?

Kitty még magyarázott valamit a katonaságról, a szabad fegyverviselésről és valami filmről, de erre Rob már nem tudott odafigyelni. Az is nagyon nehéz volt, hogy ne kiáltson fel rémületében, amikor a cuccai között észrevette a kis zacskót. Az anyja főleg ilyen dolgokkal foglalkozott a bíróságon, így otthon bőven kiokították már annyira, hogy tudja: drog volt a szekrényében.

Bradley

Mint egy eszelős, úgy tartott épp az iskola felé. Tempója és az irány már teljesen megszokott volt, hiszen mindig kicsit késve sikerült csak elindulnia, így szinte futva haladt. A mostani csak azért volt más, mert épp éjszaka volt. Nem dolgozni sietett, hanem hogy saját magát kissé megnyugtassa. Hauser legutóbbi fenyegetése rossz álomként követte éjszakánként, de mikor felébredt rájuk, váltak csak igazán nyomasztóvá, mivel tudta, hogy tényleg megtörtént, ami történt.

Egészen eddig egyszer sem követték tettek a rémületteljes gondolatmenetet, de a harmadik átalvatlan éjszaka után már nála is betelt a pohár. Így hát magára kapta ruháit, és sétálni indult. Bár inkább volt ez célzott kimenetelű gyaloglás, mint andalgás a holdfényben. Mikor bejutott az iskolába, rögtön az írókör terme felé vette az irányt. Valamiért úgy érezte, hogy ha belép oda, az ismerős terepre, akkor hirtelen megnyugszik majd. Bár valamennyire félt attól, hogy aggodalmai csak még jobban felerősödnek a késői látogatástól, de reménykedett, hogy inkább előbbi fog bekövetkezni.

A terembe lépve nem tudta eldönteni, a kettő opció közül melyik kerekedik feljebb, de abban biztos volt, hogy pusztán ennyi nem volt elég ahhoz, hogy nyugovóra térhessen. Hirtelen ötlettől vezérelve a székek felé indult, és a terem közepére húzkodta őket. Egészen pontosan hármat. Próbálta rekonstruálni, hol álltak az előző gyűlésnél a székek, vagyis hogy hol foglalt helyet a három résztvevő diák. Utána újabb székért indult, és próbálta kitalálni, vajon Hauser a terem mely pontján telepedne le. Áthúzta az egyik sarokba. Leült a székre, és végigmérte a termet abból a szemszögből. Felpattant, és a fal mentén kezdte húzni az ülőalkalmatosságot. Időnként újból letelepedett rá, majd megint felállt és húzta tovább.

Aztán félrelökte a széket. Hauser úgysem oda fog leülni, ahová ő megtippeli most. Nem irányíthatja ennyire a jelenlévőket. Azonban… azonban a helyzetet uralnia kell majd, ha nem szeretné, hogy Hauser alkalmatlannak találja őt erre a szerepre. Tarkóját kezdte dörzsölni, és próbálta beleélni magát az írókör hangulatába.
– A mai napon az írói fegyelemről lesz szó – tárta szét karjait, de csak az ürességbe markolt maga előtt. Végigmérte a székeket, és próbálta odaképzelni a tagokat. Éreztetnie kell Hauserrel, hogy ura a helyzetnek, hogy irányít mindent, ami a teremben történik. Felkapta a fejét.

– Ethan, ne aludj már! – kiáltott a fiút jelképező szék irányába, de csak félhangosan merte ezt tenni, elvégre mégis csak az éjszaka közepén lógott be ide. Mikor erre gondolt, lerogyott az egyik székre.
– Ez a nő az őrületbe kerget – mormogta maga elé, miközben átgondolta a jelenlegi szituációt, és nem bírta megállni, hogy elnevesse magát. Aztán rögtön meg is komolyodott. Nem engedheti meg magának a komolytalanságot. Nem válhat még egyszer nevetség tárgyává. És ha már idáig eljött, akár folytathatná is.

– Hogy mire gondolok írói fegyelem alatt? Nagyszerű kérdés, Kitty! – pattant fel újra a székről, és megpróbált energikusnak tűnni, habár teste egyedül a puha ágyát követelte abban a pillanatban.
– Tudjátok, fontosnak tartom, hogy ha valaki ír, azt elkötelezetten tegye. Talán ihletgyilkosnak tűnhet a határidőre írás, és pont ez teszi olyan nehézzé is egyúttal – fejtegette Bradley az iskola félhomályának a témával kapcsolatos gondolatait. – És ezzel a problémával a legtöbb író szembesül. – Kicsit megállt, hatásszünetet tartott, és próbálta leolvasni a jelen-nem-lévők arcáról, hogy ki mennyire veszi magára a célzást, vagyis, hogy melyiküknek vannak komolyabb tervei írás terén.

– Kitty, te bizonyára átérzed ennek a súlyát, nem igaz? – meresztette álmos szemeit a szőke hajú lány széke felé. – Bár a mostanra kiadott házival Ethan és Fay is megtapasztalhatta ennek a nehézségeit… – fűzte tovább a szavakat, de Fay nevénél megtorpant. Újra eszébe ötlött a kellemetlen képsor… Nem kéne folyton erre asszociálnia, mikor meglátja a lányt. Sőt. Mikor kimondja a nevét. Ráadásul azt is csak gondolatban. Tisztára megőrült.
– Oké… Ethan, kezdenéd te a múltkori alkalommal feladott írásod felolvasásával? – próbálta újra felvenni a fonalat, biccentve Ethan széke felé. Gondolataiban a fiú most felállt, ő biccentett felé, majd helyet cseréltek, így Ethan került a három székkel szembe, ő pedig elfoglalta Ethan székét. Ha bárki látta volna, ahogy Bradley hajnali kettőkor a sötét iskola egyik félig kivilágított termében ül, és lassan bólogatva, értőn bámul maga elé, bizonyára ráhívta volna a rendőröket, hogy minél hamarabb tessékeljék vissza őt oda, ahonnan megszökött.

És abban a pillanatban Bradley úgy érezte, talán azzal is jobban járna. Talán végre megszabadulhatna a Hauserrel átitatott rémálmaitól, ha végre letehetné válláról a felelősség súlyát. Ha végre kialhatná magát rendesen. De az nem lenne megoldás. Ő nem az a típus, aki elmenekül a kihívások elől. Ő kitartó. Ő megmutatja az igazgatónőnek, hogy kemény fából faragták. És ő hálás, amiért a péntek estét választotta különös akciójához, így másnap reggel nem vette észre mindenki, hogy az írókör padlóján elterülve töltötte az éjszakát.

22. Írói fegyelem