Tintavér – 22. Írói fegyelem

Kitty

– Én oda nem megyek vissza.
– De visszajössz – ragadta meg Kitty Rob vállát, aki előzőleg jó fél percig csak némán szemezett az írókör termében ülő Ethannel, majd nemes egyszerűséggel kifordult az ajtón. Ő tudta előre, hogy ha a fiúk felismerik egymást, akkor legalább egyik oldalról számíthat majd hasonló reakcióra, és meg merte volna kockáztatni azt is, hogy a barátja fogja majd menekülőre. Így is történt.
Éppen azért nem említette korábban, hogy Ethan is írókörös, mert biztos volt benne, hogy az információ tudatában Rob nem jött volna el – márpedig amennyire ő tudta, az eddigi csapatból senki nem foglalkozott ténylegesen a történetírással. Rob viszont igen, és szüksége volt tanácsokra. Bradley-nek meg valakire, aki figyel rá. Tehát egyértelmű volt, hogy Robnak írókörösnek kellett lennie, arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanulnia túltenni magát a sérelmein.
– Lemaradtál róla, mikor az az arc laposra vert?
– Figyelj – nézett komolyan a barátja szemébe. – Ethan itt büntetésben van, és azóta már nyilván ő is rájött, hogy nem vagy az a típus, aki azzal dicsekszik, hogy az anyja kiket küldött börtönbe. Relax. Nem fog megverni. Különben sem menekülhetsz örökké – emelte fel a mutatóujját, mikor látta, hogy Rob szeretett volna közbeszólni. – Ha oda bejössz, azzal bebizonyítod, hogy tényleg nem vagy a tápláléklánc alján, mert nem félsz minden gyanús alaktól.
Látta, hogy a barátja mérlegelt, és ő nem sürgette. Innentől már nem volt kétséges, hogy Rob vissza fog menni vele a terembe, ennyire már ismerte őt. És valóban, nagyjából egy perces gondolkodási idő után sikerült őt visszaterelnie, majd lenyomni egy szabad székre.
– Megvagyunk – szusszantott elégedetten, ahogy ő is lehuppant a barátja mellé.
Ezt a pillanatot választotta a belépésre Hauser igazgatónő is, aki ezek után csendben helyet foglalt.
Érezte, hogy Rob megbökte az oldalát, és kérdőn nézett rá, de Kitty csak leintette. Nekik nem volt semmi félnivalójuk.
Az ekkor belépő Bradley-nek viszont… De a tanár úr látszólag nem riadt meg sem a felettesétől, sem az egyre népesebb csapattól.
– Üdvözlök mindenkit! Látom, néhány új taggal gyarapodtunk. Nem, most nem az igazgatónőre gondolok, ő csak felügyelni van itt – próbált meg viccesnek tűnni Bradley, de valószínűleg ő is rájött, hogy ez a kísérlete csúfos kudarcba fulladt, mert hamar témát is váltott. – Az újonnan érkezettek bemutatkoznának gyorsan, mielőtt belevágunk?
– Robert Springer – bökte ki a mellette ülő, de ezt is csak miután Kitty finoman oldalba bökte.
A másik újonc – mint kiderült, Morgan Valentine – szintén bemutatkozott, majd mindannyian kérdőn pislogtak Bradley-re.
– Hát, ez tényleg gyors volt – állapította meg a tanár úr a száját húzva, és Kittyt némileg szórakoztatta is a dolog. De ugyanakkor azért sajnálta egy kicsit szerencsétlent, mert amennyire igyekezett, annyira volt passzív a közönsége. – A mai alkalommal az írói fegyelemről fogunk beszélni – harangozta be, majd küldött egy pillantást Ethan felé, mielőtt folytatta volna. – Hallott valaki a George R. R. Martin és Stephen King beszélgetésről?
Mikor senki nem válaszolt, a tanáruk kissé csalódottan kezdett magyarázni:
– Senki…? A beszélgetés végén Martin, akiről köztudott, hogy sokáig ül egy-egy könyvén, megkérdezte Kinget, hogy hogy a fenébe tud olyan sok könyvet olyan gyorsan megírni. King erre azt felelte, hogy minden nap megír hat oldalt. Kiszámolta, hogy egy háromszáz oldalas könyv megírása így belefér csupán két hónapba.
– Ilyen egyszerű? – kérdezte Kitty, de közben kissé felemelte a kezét is, csak épp azt nem várta meg, hogy szót kapjon. – Eldönti, hogy megír hat oldalt naponta, és jobbnak gondolja magát annál, akit egy ilyen limit megakaszt?
– King nem gondolja magát jobbnak ettől – ellenkezett Bradley. – Mielőtt belefogott volna a válaszába, leszögezte, hogy minden könyv más és más. Ahogyan ő áll hozzá a dologhoz, az csak az egyik módja a hivatásos írói működésnek.
– De ha így behatárolja magát, az már el is veszi a “szórakozás” részét, nem? – kérdezte Fay. – Mármint szerintem nincs olyan ember, akinek minden nap ugyanolyan kedve van írni…
– Pontosan ezt mondta Martin is – jelentette ki elmosolyodva Bradley.
– A legtöbben, köztük én is, szerintem inkább Martin kategóriájába tartozunk. Kedvtelésből írunk. Viszont ha valaki komolyabban gondolja az írói pályát, annak boldogulnia kell a határidőkkel is – nézett körbe Bradley, majd egyenesen felé fordult. – Kitty, te minden bizonnyal ismered a határidőket a suliújság keretein belül, igaz?
– Igen – bólintott ő, és összefonta a karjait a mellkasa előtt, úgy nézett a tanára szemébe. – De fontos különbség, hogy amikor az ember cikket ír, akkor tények alapján dolgozik, és az egyetlen igazán kreatív része a dolognak az, hogyan fogalmazza meg az ember a mondanivalóját. Viszont a kreatív írás sokkal többet igényel az ember személyéből, gondolataiból, érzéseiből és ötleteiből. Míg egy cikket lehet tudatosan, határidőre írni, egy történetet nehéz.
– Ez így van. Viszont különös módon nekem az első kérdésem nem az volt, hogy tényleg minden nap megír hat oldalt, hanem az, hogy ha megvan a hat oldal, akkor megáll-e. Szerintem sokkal nehezebb abbahagyni az írást, és másnap felvenni a gondolatmenet fonalát úgy, hogy ugyanazzal a lelki állapottal tudja folytatni az ember – mesélte Bradley kicsit lelkesebben. Látszott rajta, hogy elkezdett reménykedni a beszélgetés fellendülésében, ezért Kitty észrevétlenül megbökte a mellette ülő Robot.
– Szerintem írni akkor kell, amikor az ember tud – mormogta Rob félhangosan. – És annyit, amennyi sikerül.
– Szerintem pedig a “mikor tud” leginkább annak függvénye, hogy mikor szán rá időt az ember. Ha csak felmerül benne, hogy amennyiben marad ideje, akkor ír, és minden mást elé helyez, akkor nyilvánvalóan nem fog tudni írni. De ha az írást is betervezi, mint napi teendő, akkor talán megoldható a probléma.
Bár a szeme sarkából látta, hogy Ethan már félálomban volt, Kittyt kifejezetten érdekelte a téma, még akkor is, ha nem volt benne biztos, hogy egyetértett a tanára felvetésével. Mielőtt viszont még megszólalhatott volna, Bradley, aki nyilván észrevette Ethan lustálkodását, most a fiút vette elő:
– Ethan, mi a véleményed erről?
A kérdezettet látszólag váratlanul érte a figyelem, és elég egyértelmű volt, hogy valami szalonképes válaszon gondolkozott.
– Szerintem… írni akkor kell, amikor az ember tud. – Kitty felvonta a szemöldökét, ahogy az ismerős szavakat hallotta, amikor pedig Ethan egy rövid szünet után az idézet második felét is elismételte, rezignáltan felsóhajtott. – És annyit… amennyit tud.
– Nahát, örülök, hogy most már ilyen nagy egyetértésben vagytok – jegyezte meg a tanár úr, de Ethan értetlen arckifejezéséből ítélve ő maga nem fogta fel igazán, kinek a szavait is sikerült elismételnie.
Kitty viszont kicsit kezdte elunni, hogy egyhelyben toporogtak, szóval újra magához ragadta a szót.
– Alapvetően egyetértek a fiúkkal – nézett célzatosan előbb Robra, aztán Ethanre. – Viszont attól tartok, hogy most nem az a rész jön, ahol a véleményünket fogjuk kifejteni, hanem az, ahol azt a feladatot adod nekünk, hogy minden nap írjunk valamennyit. Ugye?
Látta ugyan, az igazgatónő felvonta a szemöldökét a megszólalása hallatán, de nem próbált meg visszakozni, elvégre megbeszélték, hogy tegeződnek az írókörön.
– Valóban ez lenne a cél. De csak kísérletként, hogy ezt a módszert is kipróbáljuk – tette hozzá Bradley, talán azért, mert már most érezhette a vesztét.
– Hány oldalt kell? – kérdezte Rob. – És mindegy, mihez írjuk…?
– Alapvetően nem én szeretném megmondani, hány oldalra van kapacitásotok nap, mint nap. Mindenki mondjon egy számot, és ahhoz kell tartania magát a következő héten. A témát pedig szintén rátok bízom – ajánlotta a tanár úr. Igazából aranyos volt, ahogy Robra nézve várta, hogy vajon ezek a feltételek megfelelnek-e a fiúnak. De legalább választ nem várt tőle, helyette kérdezett. – Te például mennyit vállalnál naponta?
– Három oldalt? – pislogott Rob kérdőn Bradleyre.
– Kitty?
Egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. Biztos volt benne, hogy mindenki valami normális, nagyobb oldalszámot várt tőle, de ő nem akart olyat ígérni, amit nem tud betartani.
– Másfél – jelentette ki végül Kitty. Mert ennyit teljesíteni tud. Többet is talán, de abban nem volt biztos.
Valószínűleg ezzel sikerült Bradley-t is meglepnie, mert a tanára megemelte a szemöldökét egy pillanatra, de végül nem tett megjegyzést, csak folytatta a kérdezgetést.
– Rendben. Ööö… Morgan, igaz? Te mennyit vállalsz?
– Öhm… fél oldalt? – tippelt elvörösödve Morgan, Kitty pedig egy pillanatra elismerően meredt rá. Na, őt alullicitálni bátor húzás volt. – De Tanár úr, én nem tudok írni. Még sosem írtam. Nem kaphatnék inkább egy szakkönyvet róla…?
– Írni mindenki tud… a fél oldal szerintem tökéletes lesz kezdésnek – nyugtatta meg a tanáruk Morgant, de Kitty felé küldött egy célzatos pillantást. – Ha nincs ötleted, miről írj, csak kezdd el legépelni a dolgokat, amik történtek veled, vagy amikre gondolsz… és ha elakadsz, bátran keress engem. De szakkönyvvel sajnos nem szolgálhatok. A legjobb, ha belevágsz, és kitapasztalod. Rendben?
Morgan látszólag elfogadta a tényt, hogy nem volt kibúvó az írás alól, Bradley pedig máris a következő áldozatához fordult.
– Fay? Megpróbálkozol a feladattal?
– Persze.
– És mennyit vállalsz?
– Három oldalt?
Kitty a homlokát ráncolva figyelte a jelenetet. Volt valami szokatlan abban a zavarban, amit a tanáron és Fayen egyaránt érzékelt, de azt még nem tudta volna megmondani, mi lehetett az oka. Viszont nem is igazán maradt ideje ezt tanulmányozni, mert Bradley hamarosan az utolsó diákjához fordult.
– Tök jó. Na és te, Ethan?
– Én passzolok – rántotta meg a vállát a fiú. Nos, ezen Kitty már meg sem lepődött. És úgy gondolta, hogy Bradley-nek sem kellett volna, a tanáruk mégis rémülten pislogott az igazgatónő felé.
– Hát jó… – törődött bele végül szerencsétlen. – Van még valaki, aki hozzászólna ehhez a témához?
– Igen – húzta ki magát ültében Kitty, aztán végignézett a többieken, beleértve Hauser igazgatónőt és Mr. Bradley-t is. – A hivatásos íróknak jó lehet ez a módszer, és azoknak is, akik határidős cikkeket írnak. De az ilyen kényszer nem fogja megszerettetni a kezdőkkel az alkotást. Pláne, ha valaki ennyire ellenáll.
– Kitty, ne már – mormogta mellette Rob.
– Ezzel azt akartam mondani – folytatta a barátja közbeszólását figyelmen kívül hagyva –, hogy a feladattal nincs baj, és azzal sem, ha valaki nem akarja megcsinálni. Csak relax. Mindenkinek.
– Pontosan – helyeselt a tanáruk, aki talán éppen erre a következtetésre akart kilyukadni, talán csak kapott az alkalmon. – Ez csak magatoknak egy kísérlet. Ha nem sikerül, nincs semmi gond – küldött egy biztató pillantást Morgan felé. – Egyéb hozzáfűznivaló? Ha nincs több kérdés, akkor rátérhetnénk a múlt heti írások felolvasására.
Mikor a tanár körbenézett a termen, Kitty magában próbálta kitalálni a forgatókönyvet.
– Ethan, megtennéd, hogy kijössz, és felolvasod, amit mára írtál?
A felszólított fiút valószínűleg jobban meglepte a kérdés, mint a teremben bárkit, és Kitty csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét. Vajon miért próbálkozik még Bradley?
– Passzolok – jelentette is ki a várakozásának megfelelően Ethan.
– Ez azt jelenti, hogy nem csak jövő hétre nem szeretnél készülni, de a mostani alkalomra se írtál semmit? – váltott számon kérőbe Bradley, de Kitty majdnem felsóhajtott. Ő már látta, hogy teljesen feleslegesen indultak el ebbe az irányba, és hogy valószínűleg Hausert nem fogja jobban lenyűgözni azzal, ha most bekeményít.
– Igen.
Ethan csak unottan megrántotta a vállát, de úgy, mintha az égvilágon minden szó lepergett volna róla.
– Ez nem jó – kommentálta Rob úgy, hogy csak ők ketten hallják.
– Maga alatt vágja a fát – súgta vissza neki Kitty.
– Flynn?
– Bradley.
– Értem – préselte ki a fogai között Bradley, Kitty pedig úgy ítélte, eleget hagyta már, hogy a tanára lejárassa magát, ezért felállt a papírjával együtt, és felolvasta a művét. Nem szokott történeteket írni, ő tényeken és cikkeken szocializálódott. De a novellája a tragikus sorsú árva fiúról és a tökéletesen kedves, szerető és támogató, természetesen nagyon jólelkű és gyönyörű lányról. Akik túléltek egy robbanást. Aztán egy autóbalesetet. Aztán egy gyilkossági kísérletet. És a végén csak nagyon fáradtan kérdezték meg, hogy mikor lesz már nekik jó. És aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak, anélkül, hogy a novella a szerelem hatalmán kívül bármilyen értelmes megoldást felvillantott volna. Na, EZ klisé.

Bradley

Bradley fejében még mindig az írókörön történt dolgok kavarogtak, miközben már egy másik óra utolsó gondolatát fogalmazta meg a diákok számára, hogy azok szorgosan lekörmölhessék a papírjukra.
– Épp ezért mondhatjuk azt, hogy a főszereplő sokkal inkább áldozat, mintsem bűnös – zárta le az órát, és már egészen bele is jött a ritmusba, mert pont ebben a pillanatban csöngettek ki, így az utolsó röpke gondolatfoszlányt nem sodorta el a gondtalan szünet huzata.
– Cameron, megtennéd, hogy maradsz egy kicsit? – lépett finoman a fekete hajú fiú elé. Cameron először meglepett arcot vágott, de Bradley pontosan tisztában volt vele, hogy tudja, milyen ügyben szeretne beszélni vele.
– Persze, tanár úr – biccentett végül Cameron, de nem kérdezett rá semmire, amíg mindenki más ki nem ment a teremből. Bradley komótosan kotorászni kezdett táskájában, mígnem megtalálta a papírlapot, amit keresett. Ez történetesen – és meglehetősen gyanúsan – ugyanabban a pillanatban történt meg, mint a terem teljes kiürülése.
– Nem jöttél ma írókörre. Miért? – szegezte neki Bradley a kérdést a fiúnak.
Cameron szemében egy pillanatra riadalom csillant, de aztán nemtörődöm arckifejezést öltött.
– Miért kellett volna? Sosem jelentkeztem fel a szakkörre – tagadta a fiú bőszen, Bradley pedig elmosolyodott.
– Azt hittem, csak elfelejtetted ráírni a neved a versedre – próbálkozott a férfi, miközben pontosan tisztában volt Cameron eredeti céljával, és egy percre sem feltételezte, hogy valaha rá akarta volna írni a nevét szerzeményére. Cameron arcán mintha szomorúság suhant volna át, de aztán visszatért rendíthetetlen tiltakozásához.
– Nem tudom, miről beszél, tanár úr. Nem írtam semmilyen verset – ellenkezett.
– Tudod, eléggé féltem az írókör termét, és ha valaki olyan megy be oda, akinek alapból nincs ott keresnivalója, rögtön felfigyelek rá – kezdett bele meséjébe Bradley, amelyen keresztül Cameront akarta meggyőzni, hogy nincs értelme a további mentegetőzésnek, mert látta őt. – De mikor láttam, hogy valamit leraksz az asztalomra, kíváncsivá tettél, így végül nem zavartalak meg – idézte fel a férfi, hogyan fordult vissza, és lopódzott ki a teremből. – Persze, amint kimentél, rögtön rávetettem magam. És azonnal tudtam, hogy tévedtem az elején. Igenis van keresnivalód abban a teremben – helyezte le finoman Cameron elé saját alkotását az egyik asztal lapjára. – Tudod, a versen kívül, amely felteszem, szándékosan lett ilyen klisés a múlt heti feladathoz hűen – amihez mellesleg gratulálok, hogy ilyen ügyesen kiderítetted, mivel traktálom a diákjaimat –, csak a körülmények még sablonosabbak – nevette el magát a férfi. – Egy menő srác, akinek titkon mély gondolatai vannak, de nem meri őket felvállalni… – csóválta a fejét, mintha rosszallón tenné, de tudta, hogy a fiú is észleli benne a színészkedést.
– Az a vers nem volt komoly – váltott taktikát Cameron, aki látszólag egyáltalán nem akarta, hogy bárki is rájöjjön a titkára. – Csak vicceltem. Nem kell foglalkoznia vele, tanár úr, inkább az írókörösökkel törődjön, jobban megérik, mint én.
– A kettő nem zárja ki egymást – jelentette ki határozottan. – És szeretném, ha te is csatlakoznál hozzánk – tette hozzá, bár tudta, hogy ennek vajmi kevés valószínűsége van.
Cameron kissé szánakozó pillantással nézett Bradley-re.
– Az nem fog megtörténni, de őszintén remélem, hogy találni fog még aktív tagokat, akikkel haladhat majd. Olyanokat, akiknek kompatibilis az életük az írókörrel…
– Akkor legalább megtennéd azt, hogy elárulod, miért gondolod gáznak az írást? – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait, és kíváncsian várta, mit reagál erre a fiú. Keresztezett karjaival mintegy magát próbálta visszafogni, mert valójában igencsak érzékeny volt erre a témára, és remélte, hogy a fiú nem bőszíti fel őt.
– Mert olyan emberek jelentkeztek az írókörbe, akik… – Cameron megakadt, majd a kezdeti vehemencia eltűnt, és egy hihetetlenül szomorú sóhajjal és kivert kiskutyás szemekkel nézett Bradley-re. – Akiknek csodálatos életük van. Könnyű nekik, hogy felvállalhatják magukat, míg másnak szenvednie kell az árnyékban.
– Na és téged mi tart vissza? Ha ez olyan csodás élet, és megkaphatnád, akkor pontosan mi is az, ami miatt nem váltasz? – vonta fel kérdőn szemöldökét a férfi.
– Mert az én helyzetem bonyolult – rázta a fejét Cameron. – Egész életemben szerepet kellett játszanom az iskolában, de így legalább szeretnek. Ha kiderülne, hogy az egyetlen, ami igazán érdekel, a balett és az írás, maga szerint hogy néznének rám?
– Nem is tudtam, hogy balettozol – jegyezte meg halkan a férfi, mindezt úgy, hogy szavaiban egy csepp elítélés se érződjön, mivel valójában nem is volt.
– Nem véletlenül. Senki sem tudja – rándította meg a vállát Cameron.
– És… legyél őszinte velem egy kicsit. Sőt. Legyél magaddal őszinte egy kicsit… Szerinted változott az én szememben bármi is veled kapcsolatban azzal, hogy ezt elmondtad? – nézett olyan áthatón a fiúra, hogy tekintete a lelkét bökdöste. Ezt a nézést Hausertől tanulta el. Cameron fáradtan sóhajtott fel, mintha a világ minden terhe a vállát nyomta volna.
– Maga tanár – tárta szét a karjait. – Ne haragudjon, de nem a maga véleménye érdekel, és nem magának szeretnék megfelelni. Legalábbis nem ezen a téren. Szóval ha lenne szíves ezt az információt bizalmasan kezelni…
– Szóval… meg akarsz felelni – hümmögött Bradley. – De… de megéri ez, ha közben kiégsz belülről? Azt hiszed, nem éltem át én is hasonlót? Hogy nem tudom, milyen, ha felcímkéznek, és egy idő után annyira magadévá teszed a dobozt, amibe soroltak, hogy már te magad sem tudod, ki is vagy valójában? – kezdett filozofálgatni a férfi, felidézve saját élményeit. – Tudod, bele lehet fáradni ebbe a szerepbe. Eleinte azt hiszed, hogy oké, csak a suliban adom elő magam. Viszont egy idő után ez beférkőzik… a magánéletedbe, a családodba – fejtegette a férfi, de Cameron a fejét rázta.
– Pontosan tudom, hogy ki vagyok – jelentette ki. – Senki más nem, de én tisztában vagyok mindennel, ami engem Cameron Dickensszé tesz.
– És meg tudnád fogalmazni, hogy ki is Cameron Dickens? Le tudnád írni, hogy más is érthesse? Mert az, hogy te úgy véled, hogy tudod, ki vagy, nem jelenti azt, hogy ez tényleg így is van… – merült el mondandójában a férfi, és remélte, hogy Cameron is ad egy esélyt ennek a gondolatnak. – Gondolom, ismered azt az érzést, mikor az üres papír előtt ülsz, és egészen addig, amíg nem kényszerülsz rá, hogy tényleg leírd a gondolataid, úgy érzed, hogy minden összefüggően megvan a fejedben. De aztán mikor nekiállnál, rájössz, hogy ez a kép szétesik.
Cameron, aki eddig látszólag komolyan szabadulni akart, most megakadt, és maga elé meredve gondolkozott el, Bradley pedig büszkén konstatálta, hogy sikerült elérnie a célját.
– Szóval ez egy feladat? Írjam le egy versben, ki vagyok én?
– Nem adnék ilyen nehéz feladatot így elsőre – mosolyodott el Bradley, aki a fiúval ellentétben már jobban képben volt, milyen nehéz is ezt megtenni. – Viszont lehet, hogy hasznos lenne. De ne is azt írd le, hogy most ki vagy. Hanem azt, hogy ki voltál, mielőtt ezt az álarcot magadra ragadtad – tanácsolta a férfi. – Talán most még emlékszel, ki voltál akkor, és nem árt, ha lesz nálad egy írásos emlékeztető róla, ha már úgy döntesz, belefáradtál ebbe a szerepbe, és visszatérnél a gyökereidhez – vezette elegánsan a gondolatmenet ívét, miközben figyelte, ahogy Cameron feszülten figyel rá, és szinte már issza minden szavát, mert olyan dolgokról beszélt neki, amikre a fiú a szíve mélyén mindig is vágyott. – Viszont nincsen szomorúbb annál, mint ha nem tudod, mihez akarsz visszatérni. Ha annyira elszakadsz a valós önmagadtól, hogy már mint idegen sem ismered fel – mélázott el.
Cameron most bólintott, és láthatóan gondolkodóba esett.
– Szóval ne felejtsem el, ki voltam, ki vagyok belül és ki szeretnék lenni igazából? – próbálta kissé sután összegezni.
– Ezek szerint nem csinálom olyan rosszul a dolgomat, ha az ilyen elvont irodalmi emelkedettségű szövegekből is képes vagy kihámozni a lényeget – kacsintott Bradley, miközben pakolni kezdett. – Persze azt a lényeget, amit úgy érzel, számodra fontos lehet – tette hozzá még az ajtóban állva.
– Értem – biccentett Cameron, majd még egy rövid szünet után a tanár után szólt. – Mi a következő írókörös feladat?
– Azt hiszem, pont az előbb beszéltük meg a te személyre szabott feladatodat – mosolyodott el Bradley még egyszer, majd kilépett a teremből.

23. Pánik