Tintavér – 65. Amit egy blogból megtudsz

Morgan

Egyedül üldögélt az aula egyik padján a nagyszünetben. Korábban mindig olyan gyorsan elrepültek a percek, most pedig csak vánszorogtak, mielőtt megszólalt volna az üdvözítő becsengetés. Lassan kezdte megszokni, hogy Gil nincs vele, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen hirtelen megszaporodó szabadidejével. Utolsó beszélgetésük után nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem csak átmeneti állapot közöttük, hanem legjobb barátja egyszerűen hátat fordított neki. Próbált arra gondolni, hogy jobb is így, hiszen ha Gil meg tudta tenni, akkor nem is volt olyan erős a barátságuk, mint hitte. De nem tudta magát becsapni. Ezt ő szúrta el, csak nem tudta, hol és mikor történt az a lépés, ami után dominóként dőlni kezdtek barátságuk pillérei.
Hogy elterelje gondolatait, egész nap a feladataiba feledkezett. Úgy figyelt az órán, hogy a tanárok egészen megilletődtek a változástól, és a blogolós feladatot is komolyan vette. Először még nem tudta, miről írjon. Valami különlegeset akart, hogy ne maradjon szégyenben a csoportba járó, jóval tehetségesebb diákok mellett. Gyakorlatilag mindenkit jobbnak érzett magánál. Talán csak Sidney volt, aki még őt is alulmúlta, hiszen a lány csak csacsogni járt az órára, és Ethan, akitől már az is nagy teljesítmény volt, hogy gond nélkül végigülte az órát. A többiek viszont mind olyasmivel rukkoltak elő folyton, hogy irigységében majd’ lesápadt a székéről. Nem az bántotta, hogy ők jók, hanem az, hogy ő maga mennyire labdába sem rúghatott mellettük. Mikor jelentkezett az írókörbe, még nem érdekelte az egész, csak plusz kreditet akart szerezni. Ő mindig a passzív oldalán állt az írásnak, falta a könyveket, de sosem jutott eszébe, hogy alkosson. De legalább olvasottnak hitte magát a többi gimishez képest. Amióta viszont írókörre járt, rájött, hogy mennyire csak a felszínét kapargatta az irodalomnak romantikus könyveivel, amiket éjjel-nappal bújt. Valami, amit addig értékesnek vélt magában, most jelentéktelenné silányult az új közegben.

Szeretett volna fejlődni. Attól félt, Bradley majd észreveszi, mennyire nem való a csoportba, és kizárja. Vagy rosszabb, hagyja, hogy bent üljön órákon, de csak szánalomból, és lélekben lemond róla. És a többiek is egy idő után rádöbbennek, milyen tehetségtelen, és gúnyosan összesúgnak, amikor az ő feladata kerül felolvasásra. Vagy ásítozni kezdenek. Belehalt volna. Végre egyszer tudni vélte, mit akar, és most minden korábbinál jobban tartott a kudarctól. Ha rátermettséget még nem is érzett magában, legalább meg akarta mutatni, hogy igyekszik. Egész nap mobiljával a kezében mászkált, és írta, ami épp az eszébe ötlött. Főleg diákokról, akik megihlették valamilyen módon. Próbált úgy gondolni rájuk, mint szereplőkre egy történetben, aminek ő mozgatta szálait. Szórakozottan görgetett végig blogján az ujjával.
„Csak előre tekintett. Annyira próbált megfelelni azoknak, akiknek elismerésére vágyott, hogy ez foglalta le minden figyelmét. Nem vette észre, hogy akad, aki számára épp így tökéletes. A lány csak távolról figyelte őt a szekrényajtó takarásából, a szomszéd asztaltól, a tanterem ablakából. Ha a fiú csak egyszer is visszatekintett volna… de nem tette sosem.” – sóhajtott egyet. Ezt a bejegyzést még reggel írta, miután elhaladt Kitty és Adrian mellett, akik épp az újság miatt értekeztek.
Észrevett azonban mást is – egy fekete hajú lányt, aki szomorkásan szemlélte őket, nagy sóhajtozások közepette. Először csak felhúzta magát azon, amiért úgy látszott, Kitty újabb páros közé próbál éket verni. Aztán később látta, milyen közömbösen viselkedik Adrian a lánnyal, mikor az összeszedte bátorságát, és megszólította. Szinte levegőnek nézte. Egyből megszületett fejében egy képzelt háttértörténet a lányregénybe illő, viszonzatlan szerelemről. Remélte, Bradley nem tartja majd idegesítően szentimentálisnak érte.
„Soha nem beszélt magáról. Folyton azon munkálkodott, hogy megnyisson másokat, és jó útra terelje őket az életben. Tőle senki nem kérdezte meg, mi bántja. Pedig amikor megfeledkezett a körülötte zajló világról, vállai meggörnyedtek, és arca elkomorult, ahogyan gondolatban visszatért múltja egy szilánkjához. Hiába forgatta azonban, sehogy sem sikerült beillesztenie arra a polcra, amelyet idővel elfed a feledés homálya. Csak cipelte magával napról-napra, és amikor elővette, mindig felsértette magát csorba élével.” – ezt akkor írta, amikor a tízórai szünetben elhaladt az írókör terme mellett. Bradley az ablaknál állt, kezében egy csészével, és ahogy bámult kifelé, nyoma sem volt arcán annak a mosolynak, ahogyan diákjaira szokott nézni. Morgan nem tudta, mire gondolhat, de betolakodónak érezte magát abban a pillanatban. Remélte, hogy tanára nem fog rájönni, hogy ezt a bejegyzést róla írta.
Még mindig tíz perc volt hátra csengetésig, bőven elég idő, hogy megejtse következő posztját a blogon. A már bevált módon a diáksereg felé fordította tekintetét. Tudta, hogy előbb-utóbb szembe fog jönni a történet, ami érdemes a figyelmére. Nem is kellett sokáig várnia. Egy ismerős alak tűnt fel a távolban, mozdulatait ezer közül is felismerte volna, ahogy lassan az automatához lépett, és bedobott pár aprópénzt. Gil rajongott a frissen őrölt kávéért, amit csak itt kaphatott az egész iskolában. Morgan nyelt egyet, amikor a fiú megfordult, és találkozott tekintetük. Egy egész teremnyi diák állt közöttük, mégis ebben a pár másodpercben mintha ketten lettek volna. Egyféle rituálévá vált ez az utóbbi napokban: a szokott helyén ülte végig a szünetet, ahonnan rálátott az automatára, Gil pedig minden nap feltűnt, és úgy tett, mintha nem venné őt észre. Kivéve a mai napon.
Morgan lélegzetvisszafojtva várta, mi következik. A srác mintha tétovázott volna, merre induljon – vissza, amerről jött, vagy pedig felé. Nem derülhetett ki azonban, mire jutott, mert egy szőke fej libbent a képbe. Gil megadta magát Cassy nyomulásának, és elindultak visszafelé a folyosón. Morgan csalódottan hajtotta le fejét, aztán előkapta mobilját, és kedvetlenül pötyögni kezdett.
„A legkegyetlenebb szavak a világon: mi lett volna, ha…? Ő is azzal kínozta magát minden percben, hogy újra és úja feltette magának ezt a kérdést. Aztán rájött, hogy ez önáltatás. Ha valamelyikük azt akarta volna, hogy másképp történjen, tett volna érte. Küzdött volna. Van, aminek az a sorsa, hogy véget érjen.” – Elolvasta még néhányszor a bejegyzést, mielőtt elküldte volna. Talán nem ez volt a legdepisebb poszt a blogján, de ezt esett leginkább nehezére megosztani másokkal. Mintha legbensőbb érzéseit tette volna közszemlére. Mintha bárki is értené, miről írt. Vagy mintha bárkit is érdekelne.
Mielőtt még a teljes letargia magával ragadta volna, észrevette, hogy valaki megjelölte nevét egy posztjában. Rob volt. Olaszóráról jelentkezett be, és Lennie-t is megemlítette a blogon. Félénken elmosolyodott magában. Jól esett neki, hogy akad az írókörösök között valaki, aki picit is gondol rá. Máris nem érezte magát olyan nagyon kívülállónak. A válasz gombot megnyomva pötyögni kezdett.
„Ő Lennie. És hidd el, tényleg szétrúgná az összes zombi seggét!”

Robert

Ahogy kezdett beleszokni a blogolásba, úgy egyre kevésbé érezte tehernek, nyomasztónak és kényszernek a posztolást. Sőt, amikor véletlenül megfeledkezett az óránkénti írásról, akkor sem esett konkrétan pánikba, egyszerűen csak igyekezett valami sokkal jobbal előrukkolni, hátha a kihagyást kompenzálni tudja valahogy.
– Szerintem Bradley el sem olvassa a posztjaitokat – jegyezte meg Adrian fel sem nézve a telefonjából, amit ő és Kitty is nagyon elszántan bámultak.
– Miért ne olvasná? – vonta fel a szemöldökét Rob, ahogy a forró csokiját kortyolgatta. Igazából lövése sem volt, hogy keveredett ebbe a helyzetbe, de mivel látszólag a két újságíró nem tervezett egymás torkának esni, nem próbált menekülni ő sem. Pláne, mivel akármilyen fura volt is, még mindig szívesebben ült ki a parkba az évfolyamtársaival, mint ment haza egyből iskola után.
– Mert ha olvasná, vagy reagálna valamit érdemben, vagy rájönne, hogy ebben a formában ez nem jó – magyarázta Kitty is gyanúsan nagy egyetértésben a főszerkesztőjével.
Rob már megint nem értette. Mégis mikor és miért ásták el a csatabárdot annyira, hogy nem szimplán helyeseltek egymásnak, hanem még suli után is együtt töltötték az idejüket? Ez vagy azt jelentette, hogy hirtelen összebarátkoztak, vagy azt, hogy…
– Most meg mégis mire készültök? – szaladt ki a száján. Egyszerűen erre semmilyen más magyarázat nem volt. De még ha forraltak is valamit, az továbbra is kérdéses volt, hogy éppen ő miért kellett ehhez.
– Mennyire olvasgatod a többiek blogbejegyzéseit? – kérdezett vissza Kitty ahelyett, hogy válaszolt volna.
– El szoktam olvasni mindenkiét. Jó, Eric néha már olyan töményen sportról ír, hogy azt nem végig, de…
– És nem tűnt még fel valami fura? – vágott a szavába Adrian, aki most végre hajlandó volt elszakadni a telefonjától. Most is éppen csak annyi időre, hogy a frászt hozza Robra a pillantásával.
Ha valamire rájött az elmúlt negyed órában, akkor az határozottan az, hogy soha nem szeretne híres ember lenni, mert akkor aztán az életben nem tudná levakarni az ilyen elvetemült újságírókat. Ha ezek egyszer valamit a fejükbe vesznek, akkor hatékonyabban törnek előre, mint az Ezeréves Sólyom.
Ötlete sem volt arról, mégis mit várhattak tőle. Mit kellett volna észrevennie a többiek blogposztjai alapján?
– A stílusra gondolunk első sorban – segítette ki Kitty, majd most először emelte a szájához a műanyagpoharát. Eddig Robnak határozottan az volt az érzése, hogy hármuk közül egyedül ő ivott, a többiek inkább csak dísznek tartották a kezükben az italukat.
– Hát… Flynn elég röviden fogalmaz – kezdte Rob a legnyilvánvalóbbal. – Eric nagyon lelkes, de amit ő ír, az nekem már kicsit tömény, mert nem érdekel ennyire a sport. Szerintem Morgan blogja sikerült a legjobban, mert az övé tényleg olvasmányos, és elég rendszeres is, szóval…
– Igen, kiemelted azt a hármat, aki biztos nem kell most nekünk – ingatta a fejét Adrian, aztán viszont megmutatta, milyen weboldal volt megnyitva a mobilja böngészőjében.
Rob meglepetten pislogott a blogra – nem arra a felületre, ahol az ő írásaikat gyűjtötték, hanem a GOOMH kezdőlapjára. Azt tudta, hogy már régóta bökte Kitty csőrét a Brightwood gimiről szóló oldal, de nem gondolta volna, hogy az újság főszerkesztője is követi. Mármint… persze, felhasználta a mesterkedéseihez – komolyan, ezek után mikor békültek ki?! –, de hogy még ezek után is olvassa? Kizártnak tűnt.
– Mi van vele? – nézett értetlenül az évfolyamtársaira.
– Eddig nem lehetett kommentálni – kezdte Kitty. – Most viszont a napokban megnyílt ez a lehetőség, és egyre többen írnak neki. Ez több dolgot is jelent.
– Például azt, hogy érdekli őt, mit gondolnak az olvasói? – tippelt Rob, mert nem értette, miért kerítettek ennek ekkora feneket.
Elvégre ez csak egy ártatlan blog volt az iskolájukról. A TWW-nek titkos társasága is volt, és mégsem pörgött sosem azon az újság, hogy leleplezze őket. Bár ezen a ponton felmerült benne a gyanú, hogy talán ez azért volt, mert a mindenkori főszerkesztő is a társaság tagja lehetett.
– Persze, ez jelentheti azt, hogy szimplán kíváncsi lett – rántotta meg a vállát Adrian. – De miért éppen akkor, amikor az írókörön is elkezdtetek blogolással foglalkozni, és amennyire én látom, kommenteltek is egymásnak?
Aha. Rob megitta a maradék forró csokiját, aztán kidobta a kukába a poharát, hogy egy kicsit több gondolkodási időt nyerhessen. Így már mindjárt értelmet nyert az egész: Kitty és Adrian együttműködése, a blogok tanulmányozása – és még az ő jelenléte is.
– Azt akarjátok kilogikázni, hogy ki lehet a GOOMH írója? – kérdezte, de még mielőtt az újságírók rábólinthattak volna, ő megrázta a fejét. – Még mindig nem értem, miért érdekes ez. Ha írókörös, ahogy gondoljátok, akkor…
– Akkor könnyen kitalálhatjuk, ki az, csak a stílusán keresztül kell megragadnunk – vágott közbe Kitty. – Mert ha nem figyelünk, akkor nagyon könnyen átfordulhat az egész ártatlan blogolósdni vérengzésbe. Elég egy negatív komment, és akkor borul minden, mert ha elpattan valami az agyában…
Rob most csendben maradt. Ha valakinek csak úgy elpattan valami az agyában, akkor az nem szép. És ő egyáltalán nem szerette volna végignézni, ahogy Kitty jóslata egyszer beteljesedik, az iskola pedig harctérré változik.
Erőnek erejével igyekezett elhessegetni a lelki szemei előtt megjelenő rémképeket, és a tanult technikákkal próbált a realitásba kapaszkodni.
Ha az írókörösök közül volt valaki annak a blognak az írója, akkor biztosan nem volt veszélyes – mármint oké, Flynn az volt, de ő egész biztosan nem tudott volna ilyen minőségű posztokat írni. A többiekről pedig nem tudta volna elképzelni, hogy bármilyen negatív visszajelzés miatt fegyvert ragadnak, és…
És ha mégis?
– …ilyeneket mondani neki?!
A kezdődő pánikból Clara hangja rángatta ki. A húga idegesen toporgott mellettük, és a jelek szerint Kittyvel vitatkozott valamiről. Rob a fejét rázva próbált visszatérni a jelenbe. Mégis hogy bukkanhatott fel Clara az ő sulija melletti parkban, mikor az a TWW-től nagyon messze volt?
Hazafelé sétálva a húga mellett sokat gondolkozott az elhangzottakon, már csak azért is, mert Clara onnantól, hogy kirobbantotta őt a szerinte pánikkeltő beszélgetésből, szokatlanul csendes lett. Vajon tényleg az írókörös társaik között volt a GOOMH írója is, ahogy Kittyék gondolták? És elképzelhető volt az, hogy egyikük tényleg az a gyanús, labilis diák lehetett, akinek Kitty leírta őt?
Ahogy a húgára nézett, összeugrott a gyomra. Az ember soha nem tudhatta, mire viheti rá a mellette élőket a rajtuk felülkerekedő kétségbeesés.