Tintavér – 121. Mit gondolsz?

Spencer

Pont maximális hangerőn szólt fejhallgatójában új kedvenc bandájának, az AJR-nak a Weak című száma, mikor szembesült a hírrel, hogy Liam blogjának titka kiderült. Sőt, mi több, az egész iskolán végigsöpört. Mikor felugrott a Facebook csoportos chatablak, benne felvillant valamelyik véletlenszerű diáktársa üzenete: “Ti tudtátok, hogy a Get Out Of My Head blogot Liam Walters írja?”, Spencer egy gyors mozdulattal leállította a zenét. Tekintete rögtön a monitorra tapadt, és próbálta kideríteni, kitől származhat a pletyka eredetileg.
Mert ha őszinte akart lenni, nem örült volna, ha attól, akire ő először gondolt. Végül aztán jobbnak látta tisztázni ezt a helyzetet a fejében, és biztos forrásból kiindulva elhessegetni a gondolatot, így pötyögni kezdte üzenetét legjobb barátjának.
– Te hallottad, hogy Liam titka kiderült a suliban?
– Igen – válaszolt szinte azonnal Kitty. – Kiteregették a lapjait.
– Tudom, hogy nem szép, hogy megkérdezem, de gondoltam, jobb az őszinteség… Ugye nem te voltál az az osztó véletlenül? – próbálta finoman megfogalmazni.
– Nem én voltam, hanem valami Collin a koliból – magyarázta Kitty. – Azt vettem ki Liam szavaiból, hogy az arc nehezményezhette, hogy nem volt benne a bizalmi körben.
– Hát igen… Collinnak eleme a neheztelés – forgatta meg szemeit Spencer. Mikor megpróbálta a nyári tábor után tartani kettejük közt a két lépés távolságot, a fiú eléggé berágott rá, és hát… utána miatta inkább próbálta minimálisra szorítani a kollégiumban töltött idejét, nehogy összefussanak véletlen. Igaz, hogy akkor este jól szórakoztak, de az a srác kattant.
– De várj – fagyott le aztán, mikor végre sikerült értelmeznie a második mondatot is. – Azt mondod, hogy beszéltél Liammel? – lepődött meg. – Mióta vagytok ti ilyen jóban?

– Az újság különkiadása kapcsán megkerestem, aztán mikor kiderült ez a blogos történet, beszélgettünk egy kicsit – írta ezt a lány úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– És… hogy van? – próbált puhatolózni.
– Hát… nem ismerem őt igazán – szögezte le Kitty. Ezután hosszú ideig villogott a jelzés, hogy a lány épp gépel, de a végén eredményként megjelenő szöveg rövidségéből Spencer leszűrte, hogy valószínűleg valami hosszabbat akarhatott írni, de végül visszatörölte. – Szerintem nem túl jól.
– Értem – felelte. – És hogy vagytok Scottal? – váltott hirtelen témát. Először nem is fogta fel, hogy jött ez neki most, de végül felismerte, hogy igazából azért kérdezett Kitty kapcsolatáról, hogy a lány is kérdezzen utána az övéről. Hogy ők hogy vannak Phillel. Hogy elmondhassa, hogy lapos a dolog, és szakításon gondolkodik.
– Jól, bár Scott most megint pofára esett az egyik gyakorlatán, és lehorzsolta az orrát. Tök viccesen néz ki – mesélte a lány egy sírva nevetős smiley-val megtoldva. – Veletek minden rendben?
– Tényleg vicces lehet – préselt ki magából egy halovány nevetést, mielőtt rátért volna a lényegre. – Azon gondolkodom, hogy… beszéljek-e Liammel – fejezte be végül másképp a gondolatot. Bár eléggé csapongott most, biztosra vette, hogy Kitty tudja követni őt, és érti, miről van szó.
Kitty most egy kicsit hosszabb ideig habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Azért szeretnél vele beszélni, mert aggódsz érte a blogos dolog miatt, vagy azért, mert érdekel téged?
– Igazából… Talán kicsit még mindig azt érzem, hogy kezelhettük volna jobban azt a helyzetet anno. Mindketten. És akkor nem itt tartanánk, ahol – próbálta megmagyarázni, bár sokkal inkább saját magának a dolgokat.
– Ez lehet, igen – értett egyet Kitty. – De mi van Phillel?
– Vele már nagyon ellaposodott a dolog. Mármint a szex jó. De ennyi. Konkrétan nincs közös témánk, így nagyon ritkán beszélgetünk. Helyette… na, érted – toldotta meg egy röhögős hangulatjellel.
– Szóval vele nincs jövője a dolognak? – próbálta kimondatni vele az ítéletét. De ez nehéz volt. És utálta Kittyt, amiért ennyire egzakt válaszokat várt mindig. Valószínűleg az újságírói vénájából adódóan. De… van, hogy a dolgok egyszerűen nem ennyire feketék és fehérek.
– Rövidtávon talán. De hosszabb távon én azért többre vágyom.
– Ha hosszabb távon nem tudod elképzelni vele magadat, akkor nem érdemes benne maradni egy olyan kapcsolatban, ahol csak egymás idejével játszotok – magyarázta Kitty, aztán további gépelés után folytatta. – Nem mondom, hogy nálam van az élet kulcsa, félre ne érts. De annak talán tényleg nincs értelme, ha már most tudod, hogy nem ő az igazi.
– Ebben van valami – ismerte el a fiú. Bár tudta, hogy még ezerszer megpróbál majd visszakozni, elvégre szakítani tényleg nem egy egyszerű műfaj. És sokkal könnyebb elcsábulni.
– De ezt csak te tudhatod, nem én – írta Kitty. – Azt kell hozzá szerintem átgondolni, hogy mennyire vagy boldog most.
– Ezt nehéz így megfogni. Mármint most összehasonlítottam fejben, milyen most, és milyen volt Liammel, de ahhoz már nem hasonlíthatok, hiszen olyan már nem lesz – fejtegette.
– Ne Liamhez mérd – ajánlotta a lány. – Ahhoz mérd, amilyen boldog lenni szeretnél.
– Attól meg csak elkeserednék, ha nem sikerülne utána elérni – nevetett reményvesztve.
– Most hogy érzed magad a bőrödben? – próbált másik megközelítést Kitty.
– Elvagyok. Nem olyan extrán jól, de rengeteg jó dolog van az életemben – felelte Spencer.
– És ha elhagyjuk a kötelező “jó nekem” részt, és őszinte vagy?
– Kitty, tényleg jól vagyok. Ahhoz viszonyítva, hogy nem olyan rég az egész suli rajtam csámcsogott, jobban elég nehezen lehetnék. Phillel is kellemes a dolog. Csak nem érzem azt, hogy ez hosszabb távon vezetne bárhová. De attól, hogy nem forró a víz, még langyosan is kellemes – magyarázta a fiú.
Kitty most megint kicsit hosszabb szünetet tartott. Néhányszor ugyan elkezdett írni valamit, de mindig abbamaradt a gépelés.
– Ha boldog vagy, akkor annak én csak örülök – jelentette ki. – De azért szeretném, ha elgondolkoznál azon, mit mondanál nekem, ha azt állítanám, hogy nem érzem, hogy Scott lenne a befutó, de azért elég szexi.
– Talán azt, hogy ha neked elég az, hogy szexi, akkor maradj vele. Egyébként meg passzold le nekem – nevetett Spencer.
– És neked elég a langyos víz?
– Tudod ez a nehéz a rövid és a hosszútáv témájában. Hogy MOST bőven elég a rövidtáv is – formált véleményt. Mert igazából az, hogy Phillel meg tudta élni legalább a szexualitását, sokkal jobb helyzet volt, mint ha még ő sem lenne. Valahogy olyan volt, mint egy védőháló, amiről nem akart lemondani, és megkockáztatni, hogy a végén egyedül marad.
– Azt hiszem, értelek – állapította meg Kitty. – Ha úgy érzed, hogy neked most ennyire van szükséged, és később is ráérsz még a hosszútávon gondolkozni, akkor nincs is baj. És ez tök oké. Egyetlen eset van, amikor ezzel ténylegesen veszíthetsz: ha még mindig Liamet szeretnéd.
– Nem tudom azt mondani, hogy nem szeretném őt. De azt sem, hogy igen. Igazából attól félek, hogy megint pofára esnék Liammel – vallotta be a fiú. És gondolatban már hozzá is tette, hogy ezek alapján mintegy azt várná Kittytől, hogy kezeskedjen afelől, hogy ez nem így lesz. Pedig tudta, hogy lehetetlent kér. Kitty sok mindent meg tud oldani, de tőle független két ember életébe ilyen szintű beleszólása még neki sem volt.
– Nem tudom azt mondani neked, hogy nem így lesz – kezdte is ezzel Kitty. – De ha jól emlékszem, Liammel nem rendeztétek ténylegesen ezt a dolgot. Lehet, hogy azóta benne is érlelődött sok minden, nem?
– Nem tudom. Mármint… ha Collinnal barátkozott, akkor lehet, hogy végső soron meleg. Hiszen azért nem csak úgy random nyomultam rá, valahogy ezt éreztem ki belőle. Szóval lehet, hogy tényleg másképp gondol már erre a dologra. De nem tudom, ezt honnan lehetne kideríteni – mélázott. Képtelen volt elengedni azt a bizonyos védőhálót. Ragaszkodott hozzá, hogy biztonsággal ugorhasson, ne pedig bele a vaksötétbe, ahol ki tudja, mi történik majd vele, mire földet ér. Egyszer már megégette a kezét pont emiatt.
– Nézd, én megkérdezhetem neked, de ide a bökőt, hogy nem válaszolna. Ha egy emberben bízna ennyire, az csak te vagy, tudod? – mutatott rá Kitty. Spencer azért ebben kételkedett. Hogy Liam szeretne vele bármiről is beszélni még. Hiszen egy ideje már nem is kereste őt. Bár ezért igazán nem hibáztathatta, mivel minden alkalommal elhajtotta, mikor próbálkozott volna.
– És szerinted rossz ember lennék, ha úgy próbálnék ennek utána járni, hogy közben még Phillel vagyok?
– Nem feltétlenül érzem ezt korrektnek – válaszolta Kitty. – De nem ítélnélek el, mert az ember vágyik a biztonságra.
– Az a nehéz ebben, hogy… nem tudom, mi van, ha Liamnek megint csak barátként kellenék. Mármint hogy nem kapcsolatban, csak sima… haver – próbálta megfogalmazni.
– És ha nem? – tette fel a kérdést Kitty. – Akkor mit tennél, ha többként kellenél neki?
– Igazából az is lehet, hogy nemet mondanék. Valahogy ez most bennem van, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És ezért inkább élből elutasítom, csak hogy ne eshessek pofára megint.
– Véded magad, ami egyrészt érthető, másrészt nagyon helyes – küldött mosolyt a végére Kitty. – De akármit akartok is egymástól, csak akkor derül majd ki, ha beszéltek. Mert amíg ezt nem teszitek, egyiktek sem tudhatja, mi lehet belőletek. Talán valami nagyon szép, talán semmi. Talán ő lesz a legjobb barátod, és lecserélsz engem – fejezte be a lány egy nyelvnyújtós smiley-val.
– Tudod, hogy téged nem cserélnélek le – bizonygatta a fiú. – Elvégre akkor lemaradnék a szexi, szakítás utáni Scott vigasztalásáról – küldött kacsintós hangulatjelet a végére. – De egyébként igazad van. Beszélnem kéne vele. Viszont előbb el kéne döntenem, mi legyen Phillel.
– Tudni fogod – biztatta Kitty. – És szerintem már most is érzed, csak még bizonytalan vagy.
– Na jó, hol lehet lecserélni az agyam szoftverét, hogy a fejemben Kitty Parnell legyen a gondolataim kommentátora, csak hogy biztos tudjam, mikor mit kéne csinálnom? – nevetett a fiú.
– Hidd el, nem járnál jól, ha én beszélnék a fejedben – vigyorgott vissza Kitty.
– Lehet. Mert folyton arra kéne koncentrálnom, hogy csak ki ne nyisd a “mit gondolok Scottról” fiókot odabent – replikázott Spencer.
– Azt már tudom, hogy szakítás esetén kénytelen lennék rád hagyni őt…! De visszatérve Philre, talán érdemes lenne előbb vele is beszélgetni egy kicsit. Hátha kiderül, hogy mégis van valami közös témátok – terelte vissza komolyabb mederbe a beszélgetést.
– Hmm… most, hogy mondod, lehet, mesélek neki Scottról – viccelődött továbbra is Spencer. Úgy érezte, nem áll készen arra, hogy ismét visszaüljön a nyeregbe.
Mielőtt kiderült volna iskolaszerte, hogy meleg, korábban rengeteg felelősséget vett a nyakába. Aztán mintegy másokra hivatkozva ezeket a béklyókat sorra visszaadta, és most szabadnak érezhette magát. És nem vágyott vissza oda, a felelősségteljesség világába. De egyre inkább érezte, hogy ott van rá szükség.
Most még jól elvan a szabadság, felelőtlenség, meg Phil világában, de tudta, hogy vissza kell majd térnie a versenybe. Hiszen előbb-utóbb felnőttként kell viselkednie. Még akkor is, ha ez nem most jött el, tudta, sor fog kerülni rá. És minél jobban elkényelmesedik, annál kínkeservesebb lesz újra felvenni a tempót.


Robert

Még sosem próbált meg cikket írni. A történetalkotásban sem volt ugyan igazán kiemelkedő tehetség, de arról legalább elmondhatta, hogy nem volt számára ismeretlen terep.
Azt gondolta, a saját élményeire alapozva és egyéb kutatási, pszichológiai vizsgálatokkal alátámasztva nem lesz annyira nehéz valami értékelhetőt alkotnia. Éppen csak azzal nem számolt első lelkesedésében, hogy ez nem egy tét nélküli valami volt, hanem egy komoly publikáció.
Oké, nem valami folyóiratban, hanem csak a suliújság különkiadásában, de akkor is. Még sosem mutatta meg ennyi embernek egyetlen munkáját sem.
Ez más volt, mint amikor Bradley és az írókör többi tagja előtt felolvastak – ott mindenki értette, mit jelentett szárnybontogató, amatőr írónak lenni. De itt olyan emberek kezébe kerülhet majd a cikke, akik meg sem próbálják majd megérteni, és talán csak a hibát fogják keresni a soraiban, nem az értéket és a segítő szándékot.
– Nem kell betojni – nyugtatta őt Michael, akivel nagyjából ezredszer olvastatta el a készülő művét. A bátyja olyan türelmesen, fáradhatatlanul nézte át újra meg újra a nüánsznyi változtatások miatt újraküldött változatokat, hogy Rob kezdte úgy érezni, a fiú megérdemelt volna egy szobrot. Ha pedig azt is számításba vette, mennyire kitartóan támogatta őt mindenben, egyenesen kettőt.
– Nem tojtam be.
– És én vagyok Leia hercegnő – vonta fel a szemöldökét kihívóan a testvére.
– Nem vagy – fintorodott el Rob. – A hercegnő elegáns, nőies és…
– Ja, szerintem is szexi. De te meg tök jól írsz – kanyarodott vissza a kiindulási témájukhoz Michael. Nem hagyta magát eltéríteni, pedig igazán megadhatta volna magát legalább egy kicsit. Legalább Leia hercegnőnek.
– De amatőr a cikkem. Nézd meg, hogy néz ki! – intett a számítógépe képernyője felé elégedetlenül. – Mint egy…
– Mint egy elég komoly értekezés – szakította félbe ismét a testvére, aki ezután komoly arccal nézett rá. – Oké, nem vagy pszichológus vagy kutatóorvos, de nem is kell annak lenned, hogy megírd ezt a cikket. Ne félj elmondani azt, amit tapasztaltál, mert ennél többet nem adhat egyetlen szakszavakkal telenyomott szöveg sem.
– És mi van akkor, ha valamit rosszul mondok? Ha valami nem általános dolog, csak az én hülyeségem? – bökte ki azt, ami talán a legnagyobb kérdőjel volt benne mindig. Hogy oké, hogy nála ez így vagy úgy zajlott, de mi van, ha ez csak nála volt ilyen, és senki másnál? Nem torzítaná így a képet? Nem mutatna valótlanságokat? Nem rontana el mindent?
– Nem tudsz rosszat mondani – jelentette ki Michael olyan határozottan, hogy egy pillanatra még Rob kételyei is elillantak. És a bátyja még nem fejezte be a mondandóját. – Te nem tudod, én mennyit vártam erre a cikkre.
– Honnan tudtad, hogy ezt meg fogom írni?
– Nem konkrétan erre a formátumra vártam – rázta a fejét a testvére, aztán egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Később sem nézett fel, de akkor már csak megtámasztotta a fejét a két kezével. – Csak arra, hogy elkezdj beszélni. Hogy értsem, mi volt a baj, hogy mit nem csináltam elég jól…
Michael elhallgatott, Robnak pedig összeugrott a gyomra, ahogy ránézett. Tudta, pontosan tudta, hogy a testvéreinek mennyi fájdalmat és aggodalmat okozott az öngyilkossági kísérletével és még utána is sokáig. De amíg Clara bele nem keveredett mindenféle zűrös ügyekbe, nem érezte át igazán, milyen volt rettegni egy testvér sorsáért.
Aztán a húguk alaposan kitett magáért. Még mindig reszketett a gyomra, ha csak arra gondolt, hogy Thomas van der Hoom mit tett volna Clarával, ha nincs ott Flynn, hogy megakadályozza. És ő koránt sem volt olyan biztos abban, hogy a neves és hatékony William Collins tényleg eltántorította van der Hoomot a céljától – vagyis a lány megszerzésétől.
Rettegett attól az eshetőségtől, hogy valaki megint bántani fogja a húgát akkor, amikor egyikük sem volt a közelben, hogy megakadályozza. Sem ő, sem a bátyja nem voltak vasgyúró alkatok, de bármikor gondolkodás nélkül belevetették volna a legkilátástalanabb küzdelembe is érte.
Michael vállára duplán nehezedtek a terhek, mert két problémás testvére is volt, nem csak egy. És mostanra kicsit már megtörni látszott a mázsás súlyok alatt.
Rob látta a karikákat a szeme alatt, a nyúzott arckifejezést, az aggodalmas pillantását. Ők ketten tönkretették a bátyjuk utolsó gimis és első egyetemista évét. Teljesített, mert ezt várták tőle, és ezt várta ő is magától. De közben a jelek szerint folyamatosan arra a kérdésre kereste a választ, hogy ő hol rontotta el.
– Nem tudtad volna jobban csinálni – jegyezte meg csendesen. – Ez egyáltalán nem rajtad múlt.
– Tudom – dörzsölte meg a homlokát Michael. – Már kábé kívülről tudom a cikkedet, de még mindig nem látom, hol tudtam volna megakadályozni.
– Mert nem tudtad volna.
Rob rengeteget gondolkozott azon, mi lett volna, ha…?, de sosem tudott olyan kimenetelt elképzelni, ahol elkerülték ezt a… hibát. És nem azért, mert tényleg olyan kilátástalan volt a helyzete, hanem azért, mert ebben a kérdésben ő döntött egyedül. Az ő hülye döntése volt. Ő volt az, aki ki akart lépni.
És most, hogy kezdett igazán a gyógyulás útjára lépni, látta, hogy nem csak saját magát törte össze egy kicsit, hanem a családját is. Jobban, mint korábban gondolta volna.
– Nem tudom, mit gondoljak – mormogta Michael, aztán hosszabb szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. A hangja remegett, és továbbra sem nézett fel rá, csak meredt maga elé. – Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. De… de a gondolat, hogy tök mindegy, mit csinálok…
Nem folytatta, és bár elfordította az arcát, nem volt nehéz rájönni, hogy a sírás fojtotta belé a mondandója végét. Nagyon régen nem látta sírni a testvérét, és biztos volt benne, hogy ez azért volt így, mert Michael egyszerűen már nem bízott meg annyira benne, hogy elhiggye, nem esik szét attól, hogy őt összedőlni látja.
De Rob nem esett szét.
– Hé… sajnálom, hogy… hát, mindent – rázta a fejét. – Leginkább azt, hogy nem mondtam neked eleget, hogy ne hibáztasd magad.
– Szerinted az… segített volna bármit is? – kapta most rá a pillantását a testvére. Mellbevágó élmény volt látni a gyötrelmet az arcán, a könnyeket a szemeiben, de… de ahogy kezdtek leomlani az ellenállása utolsó falai, és hagyta magát elgyengülni, mintha a hónapok óta feszült tartása is oldódni kezdett volna.
– Sajnálom – ismételte Rob megilletődötten.
– Csak ígérd meg… hogy soha nem… hogy többet nem teszed ezt velünk.
– Nem teszem – érintette meg a testvére vállát.
A közéjük ereszkedő csend jelentőségteljes, de ugyanakkor egy kicsit kényelmetlen is volt. Aztán a hallgatást Michael csendes sírása törte csak meg.
Rob biztos volt benne, hogy ő nem bírta volna elcipelni azt, amit a testvére igen – és elmondhatatlanul hálás volt neki, amiért még mindig ott volt neki. Nekik.
Szeretett volna még ezerszer bocsánatot kérni, de végül letett róla, és csak megölelte a bátyját. Talán már nagyon régen szükségük lett volna erre.

122. Nincs visszaút

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés