Tintavér

Tintavér – 114. Óvni akarlak

Ethan

Mióta Bradley-nél lakott, sosem volt kedve egyenesen hazamenni. Hálás volt azért, mert fedél lehetett a feje felett, de mindig úgy érezte, zavarja a többieket jelenlétével. Épp ezért szokott rá a hosszabb kitérőkre, amelyek egy ideje rendszeresen a Thomas Woodrow Wilson magániskola felé vezettek. Napi rutinjához kezdett hozzátartozni, hogy megvárja, ameddig Clara kilép az épületből, és megbizonyosodik róla, hogy nem indul egyedül haza. Eddig minden nap várt rá valaki, vagy Rob Springer, vagy egy szemüveges srác, aki valószínűleg a másik bátyja lehetett – és aki szintén nem tűnt díjbirkózónak –, egy alkalommal pedig egy tenyérbemászó ismeretlen alak, akivel úgy tűnt, jóban vannak. Legalábbis biztosan nem ő volt az a van der Hoom, mert Clara nem is próbálta őt lerázni. Miután azok ketten hazaindultak, ő is rálépett a gázra, és rendszerint bolyongott még az utakon, vagy beült valahova egy üdítőre. Alkoholt már nem ivott, hiszen vezetett. Nem kockáztatott egy újabb figyelmetlenséget, mint Halloweenkor. Talán ez volt az oka, hogy mostanában állandósult melankóliája is. Eddig legalább ez ellazította a nehéz napok végén. Nehezen találta a helyét, hiszen minden megváltozott körülötte, és úgy érezte, már senkinek nincs rá szüksége. Sehova nem tartozott.

Ma azonban más volt. Clara kilépett a suli kijáratán, de nem várt rá senki. Kis tétovázás után egyedül indult hazafelé. Ethan elhúzta a száját – tudta, hogy nem számíthat a Springer fivérekre. Meg akart győződni róla, hogy a lány így is eljut a legközelebbi buszmegállóig, vagy ameddig ment, úgyhogy tisztes távolságból a nyomába szegődött. Rövidesen észrevette, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek ez megfordult a fejében. Alig haladt Clara párszáz métert, egy drágának tűnő kocsi lassított mellette, és a sofőr láthatóan kifelé kezdett beszélni. A lány nem lassított, és távolról is látszott, hogy terhére van a találkozás. Próbált minél távolabb maradni az autótól, a pasas viszont nem tágított – ez olyannyira dühítette Ethant, hogy önkéntelenül is kezdett felzárkózni hozzájuk, hogy semmi se kerülje el figyelmét a jelenetből. Egyre biztosabb volt benne, hogy van der Hoom mereszti a seggét abban a közúti yachtban. Amikor a pasas felhajtott a járdára, hogy így zárja el Clara további útját, ő sem tudott tovább parancsolni indulatainak. Lefékezett közvetlenül van der Hoom mögött, kipattant kocsijából, majd a másik autó ajtaját feltépve kirángatta belőle a megrökönyödött sofőrt. Mielőtt még bárki bármit reagálhatott volna, egyet jól be is mosott neki, amitől az hátratántorodott. Ethan rázogatni kezdte kezét, elég erősre sikerült az ütése. Van der Hoom sebzett méltósággal egyenesedett fel előtte, de látszott, hogy ő nem az a harc nélkül feladós típus. Tekintetéből perzselt a gyűlölködés.
Nekirontott Ethannek, aki ugyan védte magát, a mocsok mégis megsorozta a bordáit, és az állára is kapott egyet, amitől pár pillanatra meg is szédült. Mindez csupán pár másodperc alatt játszódott le, de máris gyülekezni kezdtek körülöttük a bámészkodók. Ethan egy újabb ütéssel ellökte magától ellenfelét, aki annak erejétől a földre rogyott, de pár pillanat múlva fel is pattant újra. Egy gyors mozdulattal nyitott kocsijánál termett, és előhúzott belőle egy hosszú vascsövet, azzal vett fel támadó testtartást. Úgy tűnt, felkészült minden eshetőségre. Ethan megvetően elhúzta száját, de agyát túlságosan elborította a düh ahhoz, hogy a visszavonulás eszébe jusson. Clara viszont rémülten pattant oda hozzá, és elkapta a karját.
– Ne csináld! – kérte, és halálra váltan bámult van der Hoomra, úgyhogy Ethan nem tudta eldönteni, melyikükhöz intézte szavait.
– Húzz onnan, Springer, vagy te is megbánod! – dörrent rá a srác, meglóbálva a vascsövet.
Ethan szeme összeszűkült, ahogy az a szemét ráüvöltött a lányra. Ösztönösen kezdte őt maga mögé tolni, hogy védelmezze.
– Ennek most vége lesz – morogta közben állhatatosan.
– Vége bizony – értett egyet van der Hoom is, és fenyegető lépést tett kettőjük felé. – Megkapod, ami jár, te mocskos féreg!
Teljes erőből lesújtott fegyvertelen társára, és telibe találta Ethan védekezésül maga elé tartott alkarjait. Clara felsikoltott ijedtében, és ez ingerelhette annyira van der Hoomot, hogy a következő ütés már neki szólt. Ahogyan a vascső csattant az összegörnyedő lány oldalán, úgy borult vörös homály Ethan szemére. Nekiugrott ellenfelének, és ütötte, ahol érte. Ő is kapott, kézzel, lábbal, de sikerült annyira harcképtelenné tenni a másikat, hogy egy villámgyors mozdulattal átkarolja Clarát, szó szerint betuszkolja kocsijába, és rátaposson a gázra. Nem menekült volna, ha egyedül van, de ha az az állat nem csak őt támadja, mit tehetett volna? Kavargott a gyomra, nem fért a fejébe, hogy volt erre képes. Megütni egy lányt egy vascsővel. Micsoda tetves alak.
Jóval a megengedett sebességhatár fölött haladtak, mindenféle cél és irány nélkül. Bordái sajogtak, ajkából vér szivárgott, és ökle is megzúzódott, de jobban zavarta Clara szenvedő arca az utasülésen.
– Most elmegyünk a rendőrségre – jelentette ki.
Clara kicsit reszketegen rázta a fejét.
– Ha odamész, akkor… – Elhallgatott. – De így is bajban leszel.
Ethan forrongott. Ezt az egész helyzetet meg lehetett volna előzni, ha a lány hallgat rá.
– Akkor mit akarsz, mit csináljak? – tette fel a kérdést a kelleténél talán keményebben.
– Nem tudom – rázta a fejét újra Clara. – Nem kellett volna megütnöd. És ha lesitteltet?
Jobbra egy földút bukkant fel a fák között, és Ethan egy hirtelen mozdulattal rákanyarodott.
– Mit kellett volna tennem? Be akartál szállni megint a kocsijába? Mert ha akarod, még visszavihetlek – válaszolt dühösen, miközben az erdő takarásába érve rátaposott a fékre. Keze fejével megtörölte ajkát, ami érzékeny volt, és még mindig szivárgott belőle a vér.
– Nem akarok visszamenni, nem is akarom látni többet – ellenkezett Clara. – Csak félek, hogy te jársz rosszul, mert segítettél nekem.
Nem válaszolt. Pontosan tudta, hogy mi vár rá. Most neki lesz priusza, amiért megtámadott egy békésen kocsikázgató állampolgárt, hiszen ezt bárki tanúsíthatta. Jól be fogják varrni érte. Felsője nyakához emelte kezét, és húzogatni kezdte ruháját, hogy levegőt kapjon. Melege volt az autóban, fojtogatta. Kivágódott a szabadba, és a hűvös, friss levegőt beszívva próbált lehiggadni. Clara azonnal kiszállt utána, és megérintette a karját.
– Jó ég, ne hívjak neked mentőt? – kérdezte rémülten.
Megrázta a fejét. Az ő baja nem fizikai volt, hiszen túlélt már nem egy balhét. Inkább lelkileg viselte meg ez az egész helyzet. Az, hogy ilyen rohadékok léteznek, és még mindig nem állította meg senki. Haragudott ezért Clarára. Ha ő nem húzza olyan sokáig, hogy bárkit is beavasson… És az is fájt neki, hogy nem tudta megvédeni őt. Kudarcot vallott. Persze, valószínűleg így érzett volna akkor is, ha bárki más sérül az ő hibájából.
– Te jól vagy? – kérdezte meg félve. Clara az oldalára simította kezét, ahol a fehér blúzon kicsit átütött a vér.
– Fáj, de én nem kaptam annyit.
– Nem szabadott volna hagynod, hogy idáig fajuljon. Tenned kellett volna valamit – bukott ki belőle a vád. A motorháztetőnek támaszkodott, háttal Clarának.
– Próbáltam, és anya is már felvette a kapcsolatot valakivel, aki segíthet, és nem is lett volna baj, ha… – Clara elhalkult. – Miért jöttél ide? Miért csináltad ezt?
– Mert nem akartam, hogy bajod essen! – vágta rá még mindig dühösen. Szép. Most még ő a hibás, amiért védeni merte. – Mert te mindig csak halogattad, hogy segítséget kérj, és mondtam, hogy legyen veled valaki, és mégis egyedül indultál el – törtek fel felőle a szavak. – Csak azt ne mondd, hogy sajnálod, amit kapott – tette hozzá keserűen.
– Nem őt sajnálom, hanem miattad aggódom! – csattant fel a lány. – Mert van der Hoom családjának nem mondhatom, hogy egy öreg néni verte össze őt. Ha nem mindent úgy csinálunk, ahogy kell… – Idegesen rázta a fejét. – Fel kell hívni anyát.
– Az anyádat? – hökkent meg Ethan. – Dehogy kell! Van elég bajom így is, kösz – váltott testhelyzetet a kocsinak támaszkodva. – Majd elsimul, ahogy szokott – jelentette ki magabiztosan, és most azt sem érdekelte, ha esetleg téved. El akarta engedni a stresszt. Fázni kezdett, és Clara is csupán egy vékony blúzban volt, vissza kellett volna ülniük a kocsiba. Ott legalább meleg van.
– Ezt meg kellene valakinek nézni – mutatott a lány sérülése felé.
– A tieidet is – pillantott rá Clara. – Hazaviszel?
Bólintott. Némán tették meg a Springerékhez vezető pár perces utat. Mikor megérkeztek, Ethan addig az árnyas facsoportig hajtott, ameddig szokott.
– Itt jó lesz? – tette fel a kérdést már rutinból.
– Nem, szeretném, ha bejönnél, és megnézhetném a sérüléseidet – nézett rá Clara. – Van fertőtlenítőm – ajánlotta fel bizonytalanul.
A fiún egyből úrrá lett a stressz. Mikor legutóbb járt a Springer házban, az nem volt kellemes emlék, és minden bizonnyal ebből még rosszabb is lehetett volna.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet – próbált kibújni. – Nem kellene összefutnom senkivel.
– Azt hiszem, ezen a körön már túlvagyunk – jelentette ki Clara határozottan. – Összeveretted magad miattam, és ha van is otthon bárki, emiatt nem fognak rád csúnyán nézni.
Nem, annyira azért nem volt rossz a helyzet, hogy szembenézzen Clara Springer szüleivel. Akármit is tett most, akkor is megverte Robot, és az apja továbbra is sittes volt. És azt még nem is tudták, hogy a lányukat is elütötte. Senki nem ölelné itt örömmel keblére. Ennek ellenére odagurult a ház elé, és megállt úgy, hogy ne lehessen megállapítani, melyik szomszédhoz érkezett a kocsi tulajdonosa.
– Ha nincs senki, akkor bemegyek – ajánlott köztes megoldást.
– Oké – egyezett bele Clara, és kiszállt mellőle. Ethan fejében megfordult ugyan, hogy akár el is hajthatna, mégsem mozdult a keze a sebváltó felé. Pár pillanat múlva pedig engedelmesen követte a visszatérő lányt a már bizonyosan üres lakásba. Nem álltak meg odalent a nappaliban, mint legutóbb, Clara ugyanis továbbterelte a lakórész felé, útjuk során belesve egy-két helyiségbe. Végül bevezette a saját szobájába, és még a kulcsot is elfordította.
– Megnyugodtál?
Ethan egyáltalálán nem volt nyugodt. Idegesítő, fura feszültség vibrált benne, bizonyára még a verekedés utóhangja. Ráadásul ellenséges terepen volt, kettesben Clarával. Egy időben úgy hitte, egész megszokta a lány jelenlétét, de mostanában ismét érezte a késztetést, hogy távolságot tartson től. Hogy ne álljon ott az ajtóban, felmérte a terepet – az ablakok legalább az utcára nyíltak, így vész esetén volt menekülési útvonala.
– Hozok fertőtlenítőt – közölte közben a lány, és elindult kifelé. Mikor visszatért, az ablakokra pillantott. – Behúzom a függönyt – közvetítette következő tettét.
Ethan ezt elégedetten nyugtázta, nem volt szükségük kíváncsi pillantásokra. Ahogy végigfuttatta szemeit a kifejezetten lányos szobán, azon gondolkozott, vajon hány pasas tette be ide a lábát rajta kívül. Valószínűleg nem sok, mert Clara egyáltalán nem fáradozott azon, hogy szobája egy érett nő képét sugallja, a polcok nagyrészét plüssállatok uralták.
– Mutasd, hol sérültél? – szakította félbe gondolatait a lány, és leült az ágyra. Letelepedett ő is vele szemben. Az adrenalin most már nem csillapította fájdalmát, úgyhogy óvatosan nyújtotta oda neki jobb kezét. Clara finoman érintette meg. Ekkor tűnt fel neki először, milyen pokoli hőség van a szobában. Szinte fullasztotta.
– Ahol lehorzsoltad, ott lefertőtlenítem, ahol meg nem, ott csak bekenjük – döntötte el a lány, de szavain érződött, hogy ez inkább találgatás, mint pontos kezelési terv. Ő mindenesetre még ennyire sem értett az orvosláshoz, úgyhogy nem ellenkezett. Mikor a fertőtlenítő hozzáért, egy ponton felszisszent, de aztán rögtön le is nyelte, azért mégsem túl férfias úgy vinnyogni, mint egy óvodás. Figyelmét inkább Clara arcára összpontosította, aki alsó ajka egyik felét beharapta, úgy koncentrált az előtte fekvő feladatra. Mikor a kezével végzett, felnézett rá, és egy papírzsepivel közelített a fiú ajkához. Na, ez tényleg csípett.
– Ez fájhatott – állapította meg a száját húzva.
– Semmi baj, túlélem – erőltetett magára egy kínkeserves mosolyt. Clara halványan visszamosolygott rá, aztán leeresztette kezét.
– Hol ütött még meg?
Először arra gondolt, letagadja a többit, de ez elég nyilvánvaló hazugság lett volna. Feszélyezte, hogy megváljon ruháitól Clara szobájában, hogy aztán a lány összetapogassa mindenféle löttyökkel. Végül egy beletörődő sóhajjal feladta az ellenkezést.
– Ahhoz vetkőznöm kell – figyelmeztette a lányt. Ki tudja, hogy reagál, ha csak úgy szó nélkül megteszi.
– Akkor hajrá – döntötte félre a fejét Clara. – Szeretném látni, hogy nincs-e valami komolyabb bajod.
Nekibátorodva kezdett kibújni először pulóveréből, majd pólójából is. Rögvest látleletet is vett önmagáról, hiszen még ő sem látta, hol sérült. Volt pár folt a vállán, amiből később bizonyára jó nagy véraláfutás lesz, a bordái sajogtak, és az utolsó rohamban kapott pár felszíni, vérző sebet is, de egyik sem volt aggasztó. Felpillantott.
Clara komoly arccal vizsgálta őt, majd egy tégely után nyúlt, és krémet vett ki belőle. Mielőtt rákente volna a bőrére, ujjain kicsit megmelengette.
– Ez jó zúzódásokra – magyarázta közben.
– Oké – vette ő tudomásul. Próbált másra figyelni, mint az érintésre. Bármi másra. Clara simogató mozdulatokkal kente fel a krémet, ami zavarbaejtő érzés volt, és imádkozott, hogy gyorsan vége legyen. Legszívesebben kérte volna, hogy hagyja abba, de nem akarta megmagyarázni, hogy miért. Ezután Clara a fertőtlenítő után nyúlt, hogy a nyílt sebeket is lekezelje. Mikor az a csípős vacak hozzáért, Ethan meg is ugrott kissé.
– Fogadjunk, hogy még élvezed is – nyögte keserűen.
– Nyilván, mindig ez volt álmaim netovábbja – fintorgott viccesen Clara. – Nem kínozlak már sokáig, oké?
Valóban gyorsan befejezte, és fel is állt az ágyról, azzal a szándékkal, hogy eltegye a krémet.
– Felöltözhetsz – biztosította. – Különben fel kellene húznom a fűtést.
Nem így állapodtak meg. Ethan nem azért jött, hogy az ő sebeit ellássák. Ő is tisztában akart lenni vele, milyen sérüléseket kell egyszer megtorolnia van der Hoomon.
– És te? – tette is szóvá a dolgot. – Te is kaptál. – És felmutatta a krémet, amit Clara korábban “ez jó zúzódásokra” néven mutatott be neki.


Clara

Megakadt, amikor Ethan a krémre meredt, aztán az oldalára simította a kezét. Mostanra állandósult egyfajta tompa fájdalom, és nem igazán szeretett volna vele szembesülni, akármennyire sürgető volt is lekezelni.
– Arra nem ez a krém kell – dünnyögte. – Lefertőtlenítem, aztán majd leragasztom, ha vérzik még.
– Gyáva kukac – gúnyolódott Ethan. – Takard el magad, ahogy gondolod. De mutasd meg – kérte a fiú, ő pedig kelletlenül, de visszatelepedett mellé az ágyra.
Ő nem vette le a blúzát, csak felhúzta egy kicsit, hogy a másik ráláthasson a sérülésére.
– Nem vagyok gyáva – kérte ki magának azért.
– Most jöhet a visszavágó – villantott rá egy mosolyt a fiú, de ezt követően láthatóan a tőle telhető legnagyobb figyelemmel kezdte fertőtleníteni a horzsolásokat. Természetesen ő sem bírta felszisszenés nélkül. – Sajnálom, hogy csíp. És hogy megütött.
Clara addig kerülte a másik pillantását, erre viszont felkapta a fejét.
– Én is sajnálom, hogy belerángattalak. Nem akartam.
– Nem te rángattál bele – rázta meg a fejét Ethan. – Én ártottam bele magam, te nem kérted.
– De mégis segítettél valamiért. Biztos azért, mert olyan szerencsétlen fejem van – ajánlott fel egy halvány mosolyt.
Ethant ez hosszú másodpercekre elhallgattatta. Talán ő maga sem tudta volna megfogalmazni, mi vitte rá végül arra, hogy megvédje. Clara legalább ennyire bizonytalannak érezte magát.
– Te is segítettél nekem – jegyezte meg végül a fiú, de érezhetően bizonytalan volt ezen a terepen. – Így jó lesz?
A lány továbbra is érezte magán a másik érintését, de nem húzódott távolabb tőle. Furcsa volt, de nem rossz értelemben, csak…
– Jó, köszönöm – húzta vissza végül a blúzát a helyére. – Ha van der Hoom megkeres, szólsz?
– Miért gondolod, hogy megkeresne? Te érdekled, nem?
– Nincs hozzászokva, hogy ellenszegüljenek az akaratának – csóválta a fejét Clara. – És ha teheti, ha kideríti, hogy ki vagy… márpedig ő Thomas van der Hoom, tudni fogja. Akkor nem tudom, hogyan tudjuk kivédeni.
– Mindegy – igyekezett Ethan elütni a témát. – Engem nem érdekel, ki a fene az a van der Barom. Úgy sem maradok itt sokáig, és akárki is az apja, nem ér el bárhova a keze. Miattam ne aggódj. Inkább magad miatt. Hogy fogjátok megfogni?
Clarának összeszorult a mellkasa egy kicsit, mert az volt az érzése, hogy a fiú nem érezte át igazán, mit jelentett magára haragítani Thomas van der Hoomot. És bár ezt magának sem szívesen ismerte volna be, felmerült benne, hogy furcsa lesz, ha tényleg elmegy a városból.
– Anya keresett egy ügyvédet – meredt maga elé, és tartott egy kis szünetet, amíg megpróbálta érthetően megfogalmazni a helyzetet. – Thomas van der Hoom nem ártatlan, csak az apja boszorkányos ügyességgel tisztogat utána. Viszont ha van valaki, aki elő tudja ásni a mocskos ügyleteit… akkor az ez a fickó.
– Egy ügyvéd? Legalább egy bérgyilkosra számítottam, azok után, ahogy lefestetted – mosolyodott el Ethan, aki valószínűleg nem tudta, mit jelentett egy jó ügyvéd egy vesztes ügynek. – És azt a múltkorit… Azt elmondtad valakinek?
Ha nem lett volna egyértelmű, mire gondolt a fiú, a bizonytalan mozdulat, amivel Clara nyaka felé bökött, eloszlatott volna minden kétséget. A vendége nem ért hozzá, helyette, visszaejtette az ölébe a kezeit, ő azonban automatikusan a saját nyakára simította az ujjait.
– Igen – bólintott. – Anya azért kereste meg az ügyvédet. Apa meg beszélt van der Hoom apjával, és nem mondta meg, hogy mire jutottak, de nagyon ki volt akadva.
– Ha ez az alak így rád szállt, miért nem mész addig el innen, ameddig le nem kapcsolják? – tette fel azt a kérdést, ami Clarának még sosem jutott eszébe. – Valahova, ahol nem talál meg. Csak egy kis időre.
Talán nem lenne rossz, talán egyszerűbb lenne. Talán csak el kellene menekülnie, és lehet, hogy nem is feltétlenül kellene olyan messzire mennie.
Robnak is segített a környezetváltozás, de… ő nem konkrét emberek elől próbált elmenekülni.
– Nem akarok futni – rázta a fejét végül. – Nem akartam belekeveredni sem ebbe az egészbe. Én csak… én csak normális problémákat szeretnék. Amikor nem amiatt kell aggódnom, hogy a családomban történik valami tragédia, vagy hogy az iskolából hazafelé elkap egy pszichopata. Szeretnék azon stresszelni, hogy nincs egy rongyom sem, és hogy a fiúk olyan érthetetlenek.
– Inkább te vagy érthetetlen – rázta a fejét lemondóan Ethan. – Bármint mondok, ellenkezel, vagy nem fogadod meg. Pedig ésszerű lenne. Te is nyugodtabb lennél, és azok is, akik törődnek veled. Utána pedig stresszelhetsz eleget a ruhákon meg fiúkon…
– Nem tűnsz túl lelkesnek – vonta fel a szemöldökét Clara.
Ethan ezúttal meglehetősen kelletlennek tűnt, és nem is volt hajlandó felnézni, helyette kitartóan bámulta az ágynemű mintázatát.
– Mert tök feleslegesen tépem a szám. Mész a saját fejed után.
– Szóltam anyuéknak, amikor ezt javasoltad – ellenkezett a lány, mert nem szerette volna, ha a másik úgy érzi, mindent elenged a füle mellett. – Én csak… ne haragudj, nem úgy történnek a dolgok, ahogy szerettem volna.
Ethan sokáig nem reagált semmit, és ezt követően is csak felállt mellőle, hogy az elfüggönyözött ablakhoz sétálhasson. Valószínűleg valamiféle pótcselekvés lehetett ez a részéről.
– Oké. Akkor gondolom, a többit már megoldjátok – feltételezte, és közben mégis csak visszalépett az ágyhoz, hogy felkapkodhassa a ruháit.
– Meg – meredt maga elé Clara, de kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy a másik készülődését figyelte. Tudta, hogy nem volt szabad tartóztatnia, mert már így is a kelleténél nagyobb bajba sodorta a fiút, de mégis volt valami a társaságában, ami jólesett neki.
– Miért nem volt ma veled senki? – kérdezte hosszúra nyúlt tétovázás után a fiú, Clara pedig szintén felállt az ágyról, mert nem akart ülni, miközben a másik fölé magasodott.
– Mert Michaelnek nagyon nehéz zéhája lesz holnap, és egész nap a könyvtárban tanul, Rob pedig szakkörön van – magyarázta.
Ethan rosszallóan csóválta a fejét, és nem kellett kimondania, miért. Clara már éppen azon volt, hogy a védelmébe veszi a testvéreit, akiknek ő mondta, hogy foglalkozzanak csak a maguk dolgával. Ám aztán a fiú megelőzte.
– Akkor hívhattad volna azt a bájgúnár haverodat.
A megjegyzés megakasztotta a lányt, és homlokráncolva meredt a vendégére.
– Milyen haveromat? Tobyra gondolsz?
Ethan ezen a ponton zavarba jött, ezt bizonyította az is, hogy megakadt még a mozdulatban is, ahogyan a felsőt igazgatta magán.
– Nem tudom, biztos.
– Tudsz róla, hogy elpirultál? – vonta fel a szemöldökét Clara, és még neki sem sikerült egészen feldolgozni a látványt. – Te követtél engem.
Nem kérdezte, megállapította.
– Dehogy – ellenkezett Ethan hátrálva, de a zavarán ez nem sokat segített. – Csak néha arra jártam. Véletlenül. Ahogy ma is. Véletlenül.
– Véletlenül – biccentett Clara, de ő inkább elmosolyodott egy kicsit. – Egyébként Toby Rob egyik barátja, nem az enyém.
– Igen? Az jó – köszörülte meg a torkát Ethan. – Mármint hogy figyel rád.
Clara még mosolygott egy kis ideig, aztán viszont közelebb lépett a másikhoz. Annyira egyszerű lett volna most csak megcsókolni, elfelejteni egy kicsit a szorongató jelent. De akárhogyan reagált is most a fiú, korábban úgy tűnt, határozottan ellene lett volna minden ilyesminek. És Clara egyébként sem tudta, hogyan kell csókot kezdeményezni.
– Köszönöm, hogy figyelsz rám – mormogta inkább.
Clara arcáról viszont most már egyenesen lehervadt a mosoly, mert látta, hogy Ethan nem szimplán zavarba jött, hanem egyenesen menekülni próbált ebből a szituációból.
– Ezt… szerintem bárki más is megtenné – csapta le a köszönetet is. – Nem lehetne valahogy ablakot nyitni? – kérdezte, és az ablak felé kezdett tapogatózni.
– Hé – emelte maga elé a tenyereit Clara. – Semmi baj, nem kell maradnod, ha nem szeretnél. Ne haragudj, nem akartalak bezárni.
– Nem… azzal van a baj – nyögte ki a másik. – Csak rohadt meleg van itt –bizonygatta, és még a pulóveréből is kibújt. – Vagy tényleg jobb lenne, ha mennék. Nem akarom, hogy bajod legyen miattam.
– Nem lesz, de ha mennél, nem akarlak fogva tartani – lépett közelebb hozzá Clara, hogy kinyissa az ajtót.
– Várj – kapta el a kezét egy pillanatra Ethan, de valószínűleg ösztönös mozdulat lehetett, mert szinte rögtön el is engedte őt. –Van itt fürdőszoba?
Clara meglepetten pislogott rá, aztán viszont rajta volt a sor, már ami a zavart illeti. Lehet, hogy csak azért viselkedett ilyen furán, mert pisilnie kell…?
– Persze, itt a másik ajtó – mutatott a fürdőjére.
Ethan besietett a mosdóba, de még az ajtót sem zárta be maga után. A hangok alapján a csapot nyitotta meg, és elég hamar vissza is tért – egy szimpla arcmosás után.
Clara maga sem tudta, mondott-e volna valamit, ha a fiú nem lépett volna oda hozzá. Érezte a másik érintését a kezén és a derekán is, aztán már nem érzékelt semmi mást, csak Ethan ajkait a sajátjain.
Nem tudta, hogyan és mit kellene csinálnia, de annyira belebódult a csókba, hogy csak hagyta, hogy hadd sodródjon az élménnyel, miközben a háta az ajtónak ütközött.
Most már neki is határozottan melege volt, annak ellenére is, hogy a másik bőréről néhány kósza vízcsepp átvándorolt az övére is.
– Bocsáss meg, nem kellett volna – húzódott el aztán Ethan, de csak annyira, hogy idegesen a szemébe tudjon nézni.
– Abbahagyni…? – kérdezett rá Clara várakozón.
Ethan egy pillanatra kifürkészhetetlen arccal nézett rá, aztán viszont nem keresett több kifogást, hanem egyszerűen visszahajolt a lány ajkaira.
A csók ezúttal már nem volt annyira óvatos, a finom próbálkozások helyét átvette a kapkodósabb, lelkesebb fajta. Clara érezte az arcán a másik simogatását, és mintha az érzékei kiélesedtek volna minden apró mozdulatra. Arra, ahogy Ethan minél közelebb húzta őt magához, arra, ahogy a csókot kis időre megszakítva a fiú nyakára csókolt, és arra, hogy milyen ízű volt maga a csók. Meghatározhatatlan.
Kissé esetlennek érezte magát, és a karjait is csak arra használta, hogy átölelje vele a másikat, de nem sietett elhúzódni. Egyikük sem.
Egy idő után viszont Ethan csókjai egyre érzékibbé váltak, simogatás helyett pedig mintha Clara blúzának gombjait kereste volna. Mégsem ez volt az, ami végül kijózanította a lányt, hanem az, amikor a közelség miatt felfigyelt a… a fiú önkéntelen bókjára.
– Ethan… – szólt rá. – Azt hiszem, most már elég lesz.
A fiú megakadt a csókkal, de nem húzódott el azonnal, előbb még néhány nagy levegőt vett, valószínűleg azzal a céllal, hogy segítsen magának lehiggadni.
Clara érezte, ahogy Ethan végigsimított a haján, és különös módon ez is jóleső borzongást váltott ki belőle.
Amikor aztán egy kicsit eltávolodtak egymástól, a másik arcán az érzések különös egyvelegét látta. Felfedezte rajta többek közt a vágyakozást, kétségbeesést és valamiféle elesettséget is.
– Bocsi – kezdte Clara –, én csak… én ennél tovább még nem igazán…
Zavarában a tenyerébe temette az arcát egy pillanatra.
Mielőtt Ethan válaszolt volna, még a lány füle mögé simított néhány tincset.
– Semmi baj, semmi baj – suttogta ezután, és megköszörülte a torkát is. – Na, ilyen egy első csók.
– Jó vagy első csókokban – állapította meg Clara, bár még ő is érezte, milyen esetlen volt a próbálkozása. – Most nem akarsz csak úgy itt hagyni, ugye?
– Hát… elég világosan leállítottál – jegyezte meg értetlenkedve Ethan, és az arckifejezése alapján pedig éppen az lehetett a terve, hogy odébbáll.
– Te csak végletekben tudsz gondolkozni? – kérdezett rá a lány felvont szemöldökkel. – Vagy csók, vagy semmi?
Nagyon szerette volna tudni, Ethan mit válaszolt volna a kérdésére – vagy még inkább a helyzetükre –, de mielőtt ez megtörténhetett volna, nyílt a bejárati ajtó, és Rob hangja törte meg a csendet.
Mivel a bátyja rögtön miatta kezdett aggódni, Clarának nem volt más választása, kinyitotta az egyik ablakot, hogy kiengedhesse a vendégét.
Ethan pedig ment, és talán vissza sem nézett. Viszont a pulóvere ottmaradt az ágyon.

115. Kupaktanács

4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta
4 évvel ezelőtt

Juj, meleg helyzet! :O

Ruby
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Az bizony! 🙂

LightAqua
4 évvel ezelőtt

Úgy drukkolok nekik.

Ruby
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  LightAqua

Nekik még én is… 😀