Tintavér

Tintavér – 54. Füstbe ment terv

Kitty

Hálás volt Theo megrengethetetlen nyugalmáért. Egészen biztos volt benne, hogy ha a fiú nem lett volna ott, nem lett volna türelme Rose-hoz, pedig ez még nem is az interjú volt, csak az egyeztetés.
– Majd elküldöm neked azokat a kérdéseket, amiket mindenképpen tegyél fel – magyarázta éppen a lány. Mielőtt válaszolt volna, Theóra nézett, aki a folyosó falának vetette a hátát, onnan járatta a pillantását kettőjük között, majd megadóan széttárta a karjait.
– Természetesen Rose nem fog semmilyen kérdéseket küldeni – jelentette ki. – Témajavaslatokat tehetünk, ha az segít, vagy ha akarod, mutatok neked trailert az animéből.
– Oké – biccentett Kitty. Rose-t ismerve le merte volna fogadni, hogy a lány valóban képes lett volna megfogalmazni a kérdéseket saját magának, aztán válaszolni is rájuk. – A témában küldhettek nyugodtan cikkeket, videókat, ha úgy gondoljátok, hasznos lehet. Aztán én összeállítom a kérdéseket, és szerintem érdemes lenne messengeren megcsinálni az interjút.
– Most már így megy ez? – vonta fel a szemöldökét Rose. – Csak úgy, a Facebookon? Nem túl amatőr ez?
– Ha te élőben akarod, nekem jó – villantak rá Kitty szemei. – De akkor számolj azzal, hogy nem fogom kijavítani a habogásodat, hanem úgy fogom lehozni a szöveget, ahogy van. Újrakezdett, félbehagyott mondatokkal…
– Szerintem kényelmes lenne messengerről – szakította félbe a kezdődő vitát Theo békítőleg, aztán felemelte a mobilját, és kicsit meg is lengette. – Bárhol, bármikor vagyunk, simán tudunk foglalkozni vele. És zseniális belegondolni, hogy ti ketten a kádban ülve í…
Rose lesajnáló pillantására megadóan emelte fel a kezeit, aztán a pittyegő telefonjába temetkezett, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekintette a beszélgetést. Kitty nem akadt fenn a megjegyzésen, mert annyira már ismerte a Parker ikreket, hogy tudja, Theo a feszültséget igyekezett oldani a húga és a világ között. A dolog működött, méghozzá olyan jól, hogy még Rose-nál is elérte azt, amit soha senki semmi mással nem tudott – megakasztotta.
– Jó, akkor majd írj – egyezett bele végül nagy kegyesen Rose, Kitty pedig biccentett neki. – Aztán ha elkészült, a hétvégén átolvassuk.
Ő nem ezzel szerette volna tölteni a szabadidejét, de úgy döntött, nem lett volna értelme visszautasítania a békülékeny ajánlatot, már csak azért sem, mert a szúrós szavak mögött az évfolyamtársa fontosnak tartotta ezt az interjút. Erről árulkodott az is, hogy éppen őhozzá ragaszkodott ahelyett, hogy valaki mást kért volna Adriantől – pedig ha valaki, hát Rose Parker bárkit megszerezhetett volna ahhoz a cikkhez. Nem azért, mert szerették őt, hanem azért, mert az emberek általában nem mondtak neki ellent, ráhagyták a dolgokat.
Amikor ő lett a színjátszókör vezetője, Kittyben felmerült, hogy talán megfenyegetett valakit, mert bár a körtársaival – amennyire ő látta – nem ellenségeskedett, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki őt akarta vezetőjének. Az eredmények viszont a végén Rose-t igazolták, mert a legjobb, legprofibb darabokat vele mutatták be a színjátszósok. Nem volt kedves, de hatékony igen. Valószínűleg ezt látták benne azok is, akik a kör élére állították.
Egy pillanatig még figyelte a távolodó Parker testvéreket, és éppen elcsípte, ahogyan egymásra mosolyogtak. Theo meg tudta szelídíteni azt a sárkányt, aki mindenki mást megpörkölt maga körül. És Kitty egy kicsit sajnálta, hogy ezt nem írhatta bele az interjúba.
Mielőtt elindult volna hazafelé, úgy döntött, még benéz a szerkesztőségre. Az év elejei eset óta nem tudott nagyobb fennakadásról a leadással kapcsolatban, de ő szerette volna a saját szemével látni, hogy a dolgok rendben voltak. Előző nap ugyanis még legalább három cikk hiányzott a következő lapszámhoz, ami elég rossz aránynak számított.
A terem ajtaját csukva találta, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez valószínűleg azt jelentette, hogy mindent sikerült elintézni, és a főszerkesztőjük már hazament. Végül mégsem lépett vissza, hanem benyitott a szerkesztőségre.
Még mielőtt sikerült volna felmérnie a terepet, hallotta is Adrian hangját.
– Én ezt nem hiszem el! Honnan tudtad? Hogy szagolod ki mindig, de tényleg mindig, mikor vagyok szarban?!
A fiú már hetek óta – talán egész év elejétől – ideges volt, ezúttal viszont már rendesen remegett a hangja a dühtől. Fel is pattant a székéből, és még azelőtt folytatta, hogy Kitty megszólalhatott volna:
– Nekem ez nem megy. Tessék, kimondtam! Most boldog vagy?! Vedd át, csináld te, mert úgyis tudom, hogy ezt akarod. Mert soha senki nem tudja úgy csinálni, mint csodálatos Kitty Parnell, aki nem hibázik, aki egy kibaszott droid!
– Lassíts! – szakította félbe Kitty. Minden erejével azon volt, hogy összerakja a darabkákat, és megértse, pontosan minek köszönhette az évfolyamtársa indulatos üdvözlését, de még néhány lépéssel le volt maradva. – Mi bajod van?
– Mi bajom van? – visszhangozta a kérdést Adrian, aztán lemeredt az asztalán pihenő papírhalomra. Kitty látta, ahogyan rándult a keze, talán végig akart simítani a lapokon, talán valami mást; végül azonban egyszerűen lesöpörte őket a földre, és az asztalra csapott egyet.
A mozdulat lehetett volna agresszív, ijesztő is, de nem volt az. Sokkal hangsúlyosabb volt ugyanis a kétségbeesés, ahogyan a keze reszketett, mielőtt ökölbe szorultak volna az ujjai. Akkor Kitty már tudta, hogy kicsúsztak a határidőből – és abból ítélve, hogy Adrian nem dolgozott lázasan, hogy meg sem próbálta behozni a lemaradást…
– Mi történt? – lépett közelebb, és bár ezen a ponton már feleslegesnek érezte, mégis számon kérőnek érezte a saját szavait. Pedig nem annak szánta. Ő csak a megoldást akarta megtalálni, ahhoz pedig tudnia kellett a problémát magát.
– Nem tartják a határidőket – rázta hevesen a fejét Adrian, aztán az elszórt papírokra mutatott. – Ketten még mindig nem adták le, amit ígértek, valaki kézzel írta, és úgy adta be már megint, és el se tudom olvasni. Be kéne gépelni, kijavítani a többit, mert Hannah tegnap mondta, hogy a héten nem tud lektorálni, de ha mindenki mindent az utolsó pillanatban jelez, akkor ez egyszerűen nem megy.
Ó, igen. Ezt ismerte ő is, mert pontosan így nézett ki egy fegyelmezetlen újságíró csapat.
– Ez azért van, mert nem…
– Tudom! – szakította félbe Adrian. Nem ez volt az első alkalom, hogy a szavába vágott, de most először fojtotta belé ténylegesen a szót. – Tudom, oké? Nincs tekintélyem, nem tudom fegyelmezni őket, tudom! Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek egyértelmű, hogy neked kellene ezt csinálnod?! Hát nem! Én rohadtul nem akartam ezt, nem akarok főszerkesztő lenni, én nem akarok másoknak parancsolgatni, én nem…
Elcsuklott a hangja, majd leroskadt a székére, Kitty pedig leforrázottan nézte, ahogy a fiú idegesen, cseppet sem finoman próbálta letörölni a kibuggyanó könnyeit. Akkor elszégyellte magát, amiért a kezdetektől fogva inkább ellenséges volt vele ahelyett, hogy megpróbált volna tényleg segíteni neki.
– Apukád akarta, ugye? – kérdezte, ahogy odahúzott egy széket Adrian asztala elé. Talán egyértelműnek kellett volna lennie, hiszen az évfolyamtársa tavaly egyáltalán nem adta jelét annak, hogy érdekli őt a főszerkesztői pozíció. Látszott rajta, hogy a cikkírást nagyon élvezte, és abban tényleg hihetetlenül tehetséges is volt. Miért akart volna többet, amikor így is kiteljesedhetett?
Mert nem akart többet. Ő nem. De az apja, aki az állam egyik legnívósabb lapjának főszerkesztője… Összeállhatott volna a kép már jóval hamarabb is, de Kitty talán valahol nem akarta megérteni.
– Igazad van, ez nekem nem megy – köszörülte meg a torkát Adrian. – Elcsesztem mindent, amit el lehet egy újságnál.
– El – bólintott kimérten Kitty, aztán felemelte a tenyerét, hogy megelőzze a másik közbeszólását. – Nem lett volna szabad hagynod, hogy kicsússzon a kezeid közül az irányítás, és nem omolhatsz össze, amikor az újság éppen elúszik. De ez nem tragédia. Megoldjuk.
– Megoldjuk? – kérdezett vissza Adrian rezignáltan, az orrnyergét masszírozva. – Miért segítenél nekem, mikor itt a tökéletes alkalom, hogy átvedd az irányítást?
Tényleg, miért? Talán nem lett volna sokkal hatékonyabb és egyszerűbb most hagyni, hogy a kudarcélmény miatt az évfolyamtársa visszalépjen? Akkor mostantól minden mehetne flottul. Egyszerűbb lenne. Mindkettőjüknek. Kitty mégis a fejét rázta.
– Tudtam, hogy segítenem kellene neked, de nem segítettem. Te meg seggfej voltál, és lehoztad a GOOMH egyik bejegyzését a nevem alatt. Azt hiszem, ezen a ponton kvittek vagyunk – nézett Adrianre. – És nem vagy reménytelen. Megoldjuk.


Liam

Már egy ideje várakozott a sötétben. Az utca szinte teljesen kihalt volt, de hiszen pont emiatt szeretett ennyire ide járni esténként sétálni. Izgult. Nem azért, mert félt volna, mert tényleg ismerős volt már ezen a környéken. Sokkal inkább amiatt izgult, hogy mit fog szólni Spencer az írásához, amit egy füzet képében szorított magához. És fel fogja olvasni.
Furcsa volt belegondolni, hogy nemsokára hallani fogja azokat a szavakat, amiket egyedül, kollégiumi szobájának magányos csöndjében lekörmölt. Mintha akkor úgy írta volna, hogy ezeket soha senki nem fogja életre hívni, mint kántálással egy varázsigét, ők pedig most pontosan erre készültek. Még furcsább volt, hogy valaki más szájából hallja majd azt, amit ő gondol, amit ő érez, amit ő írt le. De ennek így kell lennie. Ő képtelen lenne életet lehelni a szavakba, amelyeket ő szült meg.
– Bocsánat a késésért – kért elnézést az épp befutó Spencer, Liam legnagyobb rémületére alig hallható hangon.
– Mi történt? – kérdezte tőle, próbálva nem számon kérő hangot megütve. Már ebből az egy kis mondatból érezte, hogy Spencer hangja alkalmatlan bármiféle beszédre az este folyamán, így nem tudják elkészíteni a felvételt.
– Megfáztam – krákogta a fiú, még az előzőnél is élettelenebb hangszínnel. Liam már kezdte azt hinni, hogy Spencer csak azért jött, hogy lefújja az egészet, de aztán meglátta nála a kamerát, amit eltökélten szorongatott.
– Ki fogja felolvasni a szöveget? – tette fel a következő kérdést, de már előre félt a választ illetően, mivel nem úgy tűnt, hogy az AV klub elnöke hozott volna valaki mást, hogy narráljon. Spencer a kérdésre nem is válaszolt, egyszerűen csak kivárt. Várt, egészen addig, amíg Liam biztos nem lett benne, hogy társa most azt várja tőle, hogy ő olvassa fel. Ami kizárt. Nem és nem.
– Liam, ha ma nem csináljuk meg a felvételt, akkor nem leszünk kész vele az írókörig – jelentette ki Spencer határozottan, bár ezt a határozottságot sok ponton felülírta, hogy a rekedt, néha elcsukló hang nem volt hajlandó együttműködően azt tolmácsolni a világ számára, amit a fiú szeretett volna. Liamnek erről eszébe jutott, hogy ez picit olyan, mint a hadarása. Tudja, mit szeretne mondani, de mikor a szavak elhagyják a száját, teljesen mást hall belőle mindenki, mint amit eredetileg szeretett volna.
– Nem – jelentette ki Liam, és érezte, hogy idegességében már hadart volna, ha nem egy ilyen egyszerű, elhadarhatatlan szót választott volna válaszként.
– Akkor mit szeretnél csinálni? – krákogott tovább Spencer, Liamnek pedig már a szíve facsarodott össze, ahogy hallotta a fiú elhaló hangú próbálkozását.
– Passzolok – jutott eszébe hirtelen a felhasználható mentsvár.
– Rögtön a második feladatodnál? És ha lesz rosszabb is? – vonta kérdőre az ötletet partnere.
– Nem tudom – bizonytalanodott el.
– Szerintem meg kéne próbálnod – nógatta őt a másik.
– Szentem meg nem. – A stresszhelyzethez máris hozzápárosult a hadarás, pedig még csak el sem kezdték a felvételt. Miket beszél? Nem is fogja elkezdeni. Nem fog menni.
– Ennél jobb alkalom nem lesz – vetette fel Spencer. – Most akárhányszor újramondhatod, a félresikerült próbálkozásokat ki tudjuk vágni belőle. – Liam nagy levegőt vett, mielőtt válaszolhatott volna. Így próbált felkészülni arra, hogy el tudjon mondani egy összetettebb mondatot is.
– De ha újrapróbálom… – Itt egy kicsit megállt, hogy a folytatás is ilyen jól sikerüljön. – Akkor csak rosszabb lesz.
– Itt leszek veled és segítek – ajánlkozott Spencer, biztató félmosolyra húzva a száját. Liam egyre inkább eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálja. Hiába érezte eleinte úgy, hogy Spencer cserbenhagyta őt, mégsem volt képes haragudni rá, mert mindent megtett, amit tudott. A legtöbb ember ebben a helyzetben simán csak lemondta volna. Facebook üzenetben, mert telefonon beszélni nincs erejük. De Spencer ezzel szemben eljött, mert bízott abban, hogy Liam elvállalja a feladatot. És ő nem akart csalódást okozni neki. Rábólintott hát a küldetésre.
– Legyen – sikerült mosolyt csalnia ezzel a szavával Spencer arcára, és büszke volt magára, hogy ezt elérte. Már csak a feladatot kell teljesítenie.
– Akkor vágjunk is bele – húzott elő egy mikrofont Spencer, amelyik össze volt kötve egy kábelen keresztül a kamerával. Liam bátortalanul nyúlt az eszközért, aminek érintésétől eszébe jutott minden egyes iskolai szereplése, amelyen lebőgött. A rossz emlékekbe kicsit beleremegett, amit Spencer is megérzett, hiszen még fogta a mikrofon másik felét. – Minden rendben lesz, oké?
– Oké – válaszolta Liam, miközben Spencer lassan elengedte a mikrofont, miután érezte, hogy társa kellően határozottan fogja. A füzetébe pillantott, és szemével róni kezdte a sorokat. Ha tudta volna, hogy neki kell majd felolvasni, nem írt volna ilyen hosszú és bonyolult mondatokat. De most már nincs visszaút.
– Magány – olvasta fel az első szót, amitől a mikrofon éktelen sípolásba kezdett, Liam pedig majdnem eldobta ijedtében. – Ez nem fog menni – jelentette ki, Spencer azonban megfogta a mikrofont tartó kezét, és a szemébe nézett.
– Menni fog – ellenkezett, de Liam nem érezte, hogy erőszakos lett volna. Bólintott, majd újra maga elé emelte a füzetet, ezúttal kicsit távolabb tartotta a szájától a mikrofont, és Spencer jelzésére olvasni kezdte.
– Magány. – Örült, hogy egyszavas mondattal kezdett, mert legalább ezt nem hadarta el. Igaz, a következő már sokkal kacifántosabb volt, de legalább meg tudott nyugodni egy kicsit és nem rögtön a nehezével kellett kezdenie. – A legtöbb embernek ez a szó negtív, elkrülndő – próbálta olvasni, de ezeknél a szavaknál leblokkolt. Ismét Spencer felé nyújtotta a mikrofont, mint egy hisztis gyerek, de a fiú ezúttal is meggyőzte, hogy ne adja fel.
– Nyugi. Lassabban, mély levegő.
– Oké – bólintott ismét Liam. – Magány. A legtöbb embernek ez a szó negatív, elkrülndő… – futott neki megint, és hasalt el ezúttal is ugyanott. Most nem nyújtotta vissza a mikrofont, egyszerűen csak tanácsot várt Spencertől. A fekete hajú fiú látszólag gondolkodóba esett.
– Mi lenne, ha… ha úgy csinálnánk, hogy végigolvasod a szöveget, bármi van, és a problémás részekre visszatértünk utólag? – javasolta. – Mert így csak rástresszelsz arra az egy szóra, és ha ez sikerül is, később úgyis lesz egy másik ilyen. Simán csak olvasd végig, és ha valamit elhadarsz, ne törődj vele, csak menj tovább.
– Megpróbálom – felelte Liam, és újra nekiállt az olvasásnak. – Magány. A legtöbb embernek ez a szó negatív, elkrülendő… állapot – lendült tovább a hadaráson –, míg mások egyenesen vágynak rá. Van, aki retteg attól, hogy egyedül legyen, de néhány embrnek… – gondolkodott el egy pillanatra, de azonnal folytatta is. – …igénye, hogy egyedül tudjon lenni. Gondlataink… ugyanis ilyenkor a legtisztábbak – olvasta, majd Spencer intett neki, hogy induljanak el. Séta közben tovább olvasott, és ahogy haladt a szöveggel, egyre kevesebbszer hadart el szavakat, Spencer arcán pedig látta, hogy a fiú mennyire elégedett az eredménnyel.

55. Elárulva