1. Viharos érkezés I.

Robert

Rohadt fura volt. Amióta csak az eszét tudta, ingben járt iskolába, és otthon is leginkább hétvégén volt rajta sima póló meg farmer. Tök olyan volt, mintha kábé pizsiben jött volna suliba, és hiába látott mindenki máson is ilyen cuccokat, ezt egyelőre még nem tudta megszokni. Kényelmetlenül érezte magát, és anélkül kezdte piszkálni a pólója nyakát, hogy tudatosult volna benne a mozdulatsor.

– Ne csináld! – csapott rá a fiú kezére Kitty. – Így olyan, mintha valami dzsungellakón először lenne rendes ruha.
– Kedves, mint mindig – rázta le a lány kezét Rob, de többet már nem nyúlt a felsőjéhez, hanem inkább az iskola épületét kezdte méregetni. – Hát, ez…
– Nagy? Ijesztő? Nem látok a fejedbe, Springer.
– …ronda – fejezte be a mondatot, Kitty kérdő pillantására pedig csak megrántotta a vállát. – A régi sulim totál nem így nézett ki.

– Mert ez egy állami iskola, te sznob – nézett rá lesújtóan a lány, de aztán nem hagyott neki több időt a bámészkodásra, hanem elindult befelé. Mit elindult? Ment, mint valami tank. Vagy buldózer. Oké, nem tarolt el senkit, de Robnak volt egy olyan érzése, hogy csak azért, mert éppen nem állt az útjában egyetlen ember sem.

Sosem látta még azelőtt Kitty Parnellt a természetes környezetében, de valami hasonlóra számított. Tudta, hogy nem fog sok segítséget kapni a lánytól, de még így is örült neki, hogy nem egyedül kellett kiigazodnia a baromi nagy és átláthatatlan iskolaépületben.

Sokkal többen voltak a folyosókon, mint a régi sulijában, de az még hagyján… de ahogy ezek az emberek felöltöztek. Rob kitágult szemekkel nézett az egyik fura külsejű alakról a másikra, mint aki először látott festett hajat vagy körmöt. Vagy szakadt farmert. Mintha valami béna hippikkel teli nyomornegyed…
De aztán megakadt a pillantása egy lányon. Vagyis hát a pólója kivágásán. Nem szokta a lányokat bámulni, de annyira meghökkent a látványtól, hogy csak nagyon nehezen tudta levenni a szemét róla.
– Az egyenruhának is vannak előnyei, mi? – kérdezte Kitty fel sem nézve. – Ott senki nem tudja kipakolni a melleit, hogy aztán ti legyetek a bunkók, mert vonzza a tekinteteket.

– Szerintem ijesztő vagy, amikor így kitalálod, mire gondolok – fordult felé megrökönyödve Rob, mire a lány csak küldött felé egy jelentőségteljes pillantást. Valami olyasmit üzenhetett vele, hogy „én mindent tudok”, és igazából nem is mert volna vitatkozni vele.
Ő akart eljönni a régi sulijából, de amikor kitalálta, hogy állami iskolát választ, nem gondolta végig, hogy ez mit jelentett pontosan. Például azt, hogy itt minden nagyon összevissza volt, nagyon színes, nagyon nagy, és rohadtul zsúfolt. Túl sok volt az ember. Túl sok volt az impulzus.

Te akartad. Menni fog. Ne foss már!
De akárhogy biztatta is saját magát, amikor Kitty otthagyta az egyik terem előtt, baromira rossz ötletnek tűnt az iskolaváltás. A fenébe, a fenébe, a fenébe. Ne pánikolj.

 

Fay

Szeptember 1., vagyis az első iskolanap, a legtöbb diák számára maga volt a megtestesült armageddon kitűzött dátuma, de nem Fay Mayford számára. A sok, kissé elnyűtt arcú fiatal között úgy tört utat, akár egy friss tavaszi napsugár.

Mindenkinek egy ragyogó mosoly kíséretében köszönt, még azoknak is, akik valószínűleg a lány létezéséről sem tudtak, de ez már mellékes. Fayt sosem zavarták az ilyesmik, a furcsálló pillantások mintha el sem értek volna hozzá, vidáman dudorászva lépett be az épületbe. Annyira várta, hogy végre ismét elkezdődhessen az iskola, hogy előző éjjel aludni sem tudott az izgalomtól. A fejében a többi diákkal ellentétben nem a korán kelés és a számonkérések képe rajzolódott ki, csak is arra tudott gondolni, hogy végre ismét iskolába jöhet, elvégre minden itt van egy helyen, amit szeret. Beérkezve meglehetősen határozottan kezdte kémlelni a diákok tömegét. Idén ahelyett, hogy – szokásához híven – az első útja az elsőéves gólyákhoz vezetett volna, egy bizonyos arc után kezdett kutakodni.

– Robert Springer… – ejtette végül ki hangosan is a kezében szorongatott papírfecnijén heverő nevet, majd ismét körbenézett. Nem látott senkit, aki felé kapta volna a tekintetét a név hallatán, így arra gondolt, esetleg elkiálthatná magát, ám abban a pillanatban észrevette. Egy kedves arcú fiút látott a terem előtt állni, akiről már első látásra is meg lehetett állapítani, hogy meglehetősen kényelmetlenül érzi magát. Izgatottságát ha akarta, se tudta volna letagadni abban a pillanatban, ahogyan szikrázó mosollyal a fiú felé kezdett baktatni.

Ahogyan elé állt, a lány esélyt sem adva bármiféle reakcióra, azonnal belekezdett:
– Szia, Fay vagyok, te pedig Robert, igaz? Annyira szuper, képzeld, évfolyamtársak leszünk!
– Szia. Igen…? – kérdezett vissza a fiú kissé megszeppenve, ám Fayt ez egy cseppet sem zavarta.

– Csak hallottam, hogy lesz egy új fiú az évfolyamunkon, és én a helyedben biztos nagyon magányosnak érezném magam, szóval gondoltam körbe vezethetnélek! – hadarta továbbra is borzasztó lelkesen.
– Hát, akkor ezt köszönöm. Robert Springer – válaszolta, és a mondandója végére Fay legnagyobb örömére el is mosolyodott.
– Tudom! – vágta rá a lány, majd észrevéve magát végül köhintett egyet – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, volna kedved körbe nézni? Hatalmas ám a suli!
– Ha még van időnk az óra előtt, én örülnék neki. Nagyon idegen ez a hely – bólintott rá végül a fiú egy pár fokkal oldottabban.

– Nincs már annyira sok időnk, de van valami, amit mindenképpen látnod kell! – vágta rá azonnal, majd a személyes tér fogalmával mit sem törődve finoman Rob karja után nyúlt. A folyosó vége felé vette az irányt, egyenesen a zsibongóba, amely számára az egyik legkedvesebb helyet jelentette az egész épületben – És eddig hogy tetszik a suli?
– Hát, eddig nem sokat láttam belőle. Nagy, és nagyon más, mint az enyém volt… de biztos jó lesz ez a hely, csak meg kell szokni. – A fiú korábbi mondatára Fay elgondolkodott, majd magát meggyőzvén bólintott egyet.

– Nem fogom megkérdezni, hogy honnan jöttél, nem azért mert nem érdekel, csak tudom, hogy sokan nem szeretnek beszélni róla… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod a sulinkat, és a többieket is, mindenki olyan kedves és különleges! – fejezte be végül jóval vidámabban a megkezdett mondatát.
– Aha, tuti – Rob mosolyát Fay egy még szélesebb vigyorral jutalmazta. – Ha az ismerősömből indulok ki, akkor a kedves már nem feltétlenül helytálló.
– Nahát, ismersz valakit?! – tört rá az újabb izgalomhullám, nyílegyenesen ignorálva a fiú további megjegyzését.

– Aha, a szüleink barátok, szóval úgy nem olyan nehéz… – felelte a fiú, miközben Fay némi gyanakvást vélt felfedezni a tekintetében, de annyira nem foglalkozott vele.
– És ki az? – kérdezte kíváncsian, csilingelő hanggal a lány, majd a céljukhoz érve magabiztosan verekedte keresztül magát az embertömegen. – Ez itt a zsibongó, a suli egyik legkirályabb helye! És nézd, azt ott én csináltam! – mutogatott büszkén a puffok irányába.

– Húha. – Ennyi jött ki Rob szájából, ami miatt Fay azonnal leírhatatlan büszkeséget érzett.
– Néha kicsit sokan vannak… – folytatta végül a lány egy fokkal óvatosabban, ahogyan végre feltűnt neki a falfehér arcú fiú. – De egyébként remek hely! – mosolygott végül rá a lány biztatóan. Rob azonban Fay meglepetésére a lenyűgözöttség helyett hátrálni kezdett.

– Aha, tuti. De én inkább… mennék. – És azzal a lendülettel ki is fordult.
– Ó, máshoz volna kedved? – lépett ismét a fiú mellé a már kevésbé tömött folyosón. – Nem szeretném, ha rossz érzéseid lennének – vágott kissé aggodalmaskodó képet a lány. – Esetleg bemutathatnálak valakine… LIAM!

 

Liam

A szekrényében matatva Liam ismét szidta az iskola igazgatóságát, amiért sikerült pont a zsibongó melletti szekrénysoron kijelölni a helyét. Bár a legtöbben imádnák ezt a helyet, hiszen közel volt a büfé és a társasági élet központja is, ő mégis menekült volna innen. Sosem volt az a nagy társasági ember, sőt, most is azért pakolászott olyan sokáig a szünetben, hogy ne kelljen másokkal bájcsevegnie a nyaráról.

Próbálta húzni az időt, amikor majd be kell csuknia a szekrényét, mert akkor valamit kezdenie kell majd magával, és még túl sok idő volt óra előtt, ami alatt bármi megtörténhet vele. Nem baj, majd komótosabban sétál a teremhez – gondolta ő, és lassan, megfontoltan becsukta a szekrény ajtaját. Tervét pedig azonnal fel is borította egy lány lelkes-idegesítő sikítása. És Liam legnagyobb fájdalmára pont az ő nevét volt képes üvölteni.

– Szia… Fay… – nyögte Liam fájdalmasan, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de aztán reménykedve hátrapillantott a terem felé, majd egy órát keresett tekintetével, hogy felmérje, mennyi időt kellett töltenie előreláthatóan ezzel a beszélgetéssel.

– Hogy telt a nyarad? – kérdezte tőle a lány kíváncsian, de még azelőtt folytatta is, mielőtt Liam válaszolhatott volna, bár a lány mentségére szóljon, hogy Liam azért nem kapkodta el a dolgot. – Ő itt Robert, az új évfolyamtársunk, Robert, ő pedig Liam – mutatta be neki a mellette álló fiút, azzal a szemmel látható meggyőződéssel, mintha ez az évszázad ötlete lett volna, de Liam magából és a Robert néven bemutatott fiú tekintetéből kiindulva megállapította, hogy a lányon kívül nem sokan osztották ezt a véleményt.

– Öhm… a nyaram jól telt. Örülök, hogy megismerhetlek… Robert.
– Szia – mosolygott rá a fiú kissé szerencsétlenül, Liam pedig úgy érezte, ő is hasonló eredményességgel görbíthette a száját. – Örülök én is – tette hozzá aztán a fiú sápadtan.

– Azt mondják, idén új tanárunk is lesz, annyira izgatott vagyok! – szállt be ismét Fay a kínos ismerkedés után. Érezhetően egyedül ő nem vette észre az egész szituáció kellemetlenségét.
Liam várakozón Robertre nézett, hátha reagál erre, és ő megússza, hogy az alapból elvárható köszönésen kívül jobban bele kelljen folynia a beszélgetésbe. De látszólag a fiú még kínosabban érezte magát, mint ő, Fay pedig minden szótlanul telő másodperccel egyre szélesebben vigyorgott, így Robert zavarát és Fay arcizmait kímélendő, végül kipréselt magából egy rövid választ: – Ja, én is hallottam.

– Hát, én nem, de nézzük a jó oldalát. Nekem minden tanár új lesz – mormogta Robert maga elé. Liam csak sután bólintott erre, és bízott abban, hogy Fay folytatja valahogy a diskurzust. Legalábbis arra kevés esélyt látott, hogy lezárják, és szótlanul elindulnak a terem irányába, így második legjobb megoldásként az merült fel, ha nem neki kellett ismét megszólalnia. Olyan lassan teltek a másodpercek, hogy a fiú már kezdett kételkedni abban, hogy a csengő rendesen működik-e, mert már emberöltőkkel ezelőtt szólnia kellett volna.

– Annál jobb, biztosan nagyon izgalmas lesz megismerkedni velük! – lelkesedett ismét Fay. Liam néha azon gondolkodott, hogy Fay nem is oda jár suliba, ahová ő, mert képtelen volt elhinni, hogy ennyire más legyen valakinek a véleménye róla. – Viszont lassan mehetnénk, ha gondoljátok, mert még Robnak helyet is kell találnunk! – rikkantotta vidáman. – Én biztosan az ablak melletti helyet választanám!
– Én inkább az ajtó mellé ülnék – vont vállat Robert. Liam most fedezte fel, hogy egész eddig milyen sápadt volt a fiú. Most, hogy már kezdett visszatérni a színe. Belegondolt, hogy ő is biztosan fehér lett volna egy Fay-féle körtúra végén. – Meg nem akarok szem előtt lenni – tette hozzá aztán.

– Sajnos az ajtóhoz az első sor van a legközelebb – ingatta a fejét lassan Liam, belesűrítve ebbe mindazt a csalódottságot, amit ő is átélt ennek kapcsán. Aztán felharsant az irritálóan berregő, de Liam számára ebben a helyzetben az istenek hárfáin gyengéden játszó dallammal felérő iskolacsengő, ő pedig minden további nélkül megindult a terem felé, Fay és Robert pedig alig győzte tartani tempóját.

 

Morgan

A becsengetés hangja csak távolról szűrődött az udvar elrejtett zugába, ahol Morgan az első tanóráit töltötte. Szünetben is kihalt volt az iskola mögötti placc, csak a dohányosok jártak oda titkon pöfékelni, most azonban csak Gil rugdalta unottan a száraz fűcsomókat, miközben vágyakozva pislogott a gimi bejárata felé.
– Tényleg nem muszáj ám ellógnod az óráidat. Megleszek egyedül – próbált ismét hatni barátjára a lány, de tudta, hogy nem fog tágítani.

– Én is aggódom Lennie-ért – válaszolt a fiú. – De miért nem mondod el, miről van szó?
Morgan csak zavartan megrázta fejét.
– Hát, jó – nyugtázta a választ sokadszorra Gil, de láthatóan rosszulesett neki. – Nem tartozik rám. De tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

Tudta. Gil mindig mellette állt, sosem hagyta őt cserben, pedig barátságuk egészen alsó tagozatig nyúlt vissza. Ez az ügy azonban nem a saját titka volt, hanem Lennie-é.
– Úgy volt, ma lesz az első közös napunk. Ő is tök lelkes volt – kesergett a lány.
– Gondolom, nagyon lehangoló lehet, hogy most be kell érned velem – szúrt oda Gil sértetten. Érezhetően szívére vette, hogy Morgan kizárta a bizalmi körből.
Egy perc néma csend ereszkedett közéjük.

– Ez így nagyon nem oké. Mellette kell lennem – pattant fel Morgan indulatosan.
Gil szemei elkerekedtek.
– Hülye vagy? Ma van az első nap, az extra kredites jelentkezések, elszúrod az egész évedet!

– Nem érdekel – vetette oda Morgan indulófélben. – Beírsz legalább a maradék órákra, ha lesz jelenléti? – eresztett meg egy halvány mosolyt Gil felé.
– Persze – válaszolt a srác lemondóan. Láthatóan nem fért a fejébe, Morgan miért nem képes néha józanabbul gondolkodni.

A lány távolodó alakja lassan eltűnt egy fordulóban, Gil viszont még mindig nem moccant a helyéről.
– A fenébe már – morogta maga elé, mikor végül útjára indult. Nem a suli felé, hanem Morgan nyomába.

1. Viharos érkezés II.

 

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

8
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
6 Válasz
3 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
5 Hozzászólók
TheaRubyMattGregoretta SamsaRosalien Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Rosalien
Tag

Hű, na megpróbálom itt értelmesen összeszedni a gondolataim, ami az esetek nagy részében nem szokott sikerülni, szóval ezer bocsánat és elnézést, ha tele leszek szóismétlésekkel. A következőt még nem olvastam el, de mindenképp megteszem. Rob őszinteségén jót vihogtam az iskolaépület kinézetét illetően, és Kitty elég badass lánynak néz ki, szóval remélem, hogy őt még látni fogom, mert érdekes karakternek tűnik. Szerencsétlen Rob, olyan itt, mint egy elanyátlanodott kiskutya, de remélem, hogy azért összeszedegeti magát. Kárörvendtem egy kicsit amikor megpillantottam Liam szenvedő arcát, mert az én fejem is így szokott kinézni korán reggel az iskolába menet, de szerintem ezzel nem vagyok… Tovább »

Matt
Admin

Aranyos vagy, Rosalien! Köszönöm (köszönjük) szépen, hogy írtál pár sort a pilotról, és nem is volt értelmetlen. 😉 Minden karakternek van valamilyen érdekes ügye, és ezekből később lesznek bonyodalmai, sőt titkai is vannak. Ahogy Morgan-Gil jelenetnél is, csak idővel tisztázódni fog. Én is tudnék azonosulni Liammel, amikor rossz napom van, és volt olyan, hogy nem sokat aludtam, mikor készültem a dogákra. 🙂 Én is szoktam nevetni a szereplőkön, mikor valamilyen poént elsütötték vagy inkább szarkasztikus megjegyzést tettek a sorozatban. 😀 Fay igyekszik színt vinni a simek életébe, de valóságban se lehet rossz ember, és legszívesebben délre küldenék őt. 😀 Örülök,… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Örülök, hogy legalább te jól szórakoztál a fiúk kényelmetlen helyzetén; ha már ők nem élvezték, legalább az olvasó! 😀
Faynek óriási szíve van, és nem fél megosztani másokkal. 🙂
Morganék szála is építkezni fog szépen a jövőben, szóval olyan sokáig nem hagyjuk az olvasókat kétségek között.
Az illusztráláshoz én személy szerint nem értek, de én legalább annyira oda meg vissza vagyok a kolléga munkájától. :’) Örülök, hogy tetszik neked is! Köszönjük, hogy elolvastad és véleményezted!

Thea
Admin

Mindig nagyon szuper új arcot látni a hozzászólók között, de az, hogy ez pont a Tintavérnél történt, külön öröm.:D Karaktereken naná, hogy szabad röhögni – mi is ezt tesszük mindig, gonoszul, kárörvendve, mikor írjuk a jeleneteiket.:D Szegény ördögök.. Köszönjük szépen a kedves szavakat, és tök jó, hogy máris vannak szimpatikus karakterek, a jövőben reméljük, csak szaporodni fog a számuk.;) Az illusztrálás szerintem is remek lett, Liam és Rob fejein én is halálra röhögtem magam, Matt ügyes munkát végzett.:D Reméljük, a továbbiakban is olvashatunk még tőled véleményt, vagy legalábbis követni fogod a történetet.;)

Gregoretta Samsa
Tag

Elolvastam ezt a (fél) részt, a másikat majd holnap 🙂 Király! Az eddig látott karakterek valóban érdekesre sikerültek. Robertnek nehéz lehet a váltás, egy elit iskola után. Fay elég színes egyéniség, kicsit talán idegesítő is, hogy állandóan így pörög. 😀 Nem csodálom, hogy Liamnek nem volt kedve beszélgetni vele. Valahol viszont mégis szimpi. Liamről eddig nem sok mindent tudtunk meg, egy emberkerülő figurának tűnik. Kíváncsi vagyok, mi lakozik benne. Elfelejteni próbált sérelmek, csalódások, elnyomott érzelmek, titkos vágyakozás valaki után? Ki tudja! (Vagyis, Ti már tudjátok, hiszen Ti alkottátok meg a karaktereket 😀 ) Kíváncsi vagyok, mi lehet ez a Morgan-Gil-Lennie… Tovább »

Matt
Admin

Köszönjük szépen! Látom, neked se tiszta a Morgan-Gil helyzete, és épp akartunk homályosan bedobni a részleteket. 😀 Neked is jó olvasást a másik feléhez! 🙂

Ruby
Szerkesztő

A karaktereink nem tökéletesek – és biztos vagyok benne, hogy lesz majd olyan, amikor mindegyikük idegesítő lesz egy picit. 🙂 Ilyenek az emberek.
Ó, mi már nagyon sok mindent tudunk, de hamarosan te is jobban megismerheted Liamet és a többieket is! 🙂
Remélem, a sztori második fele is tetszeni fog/tetszett. ^^ Köszönjük az olvasást!

Thea
Admin

Köszönjük a véleményt, Greg.:) Most ugyan pár infómorzsát hintettünk csak el a karakterekről, de lesznek itt még problémák, bizony.:)) Kíváncsi leszek, hogy alakul majd idővel róluk a véleményed. Ez az év elég eseménydús lesz minden szereplő számára.:) Holnap pedig már jön az új epizód, reméljük, nem tántorított el a második fél rész sem a folytatástól.:D