A Sötétség Angyala 2. – 18. Az áruló

– Vivienne… ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Samu. – És leginkább, nem értem… Hogyan?
– Ne játszd a hülyét, Sámuel. Eddig is tudtad, hogy befolyásolni tudom a halandók tudatát. Mindig szívesen hasznát is vetted ennek a képességemnek, ha arról volt szó, hogy egy szemtanú nehogy elfecsegje, hogy látott valami természetfeletti jelenséget. De azt már sose akartad, hogy megoldjam a tényleges problémákat.
– A tényleges problémákat?! – kiáltottam fel.

– Azt akarod mondani, hogy mindig is befolyásolni tudtad volna a vámpírvadászokat, de… nem tetted? – folytattam. – Hagytad, hogy ennyi ideig dúljon ez a háború?
– Mindig is, nem. A vadászok úgy gondolják, immunisak egy gonosz démon csábítására. Ők az erényes emberek, a legnagyobb lélekjelenléttel. Így sokáig csak konvencionális módszerekkel tudtam őket a saját irányomba terelni.
– A saját irányodba? Te mindig is azt akartad, hogy a páriákra fókuszáljanak?
– Nos, igen.
– Miért utálod őket ennyire?

– Miért ne? – nevetett fel a nő. – Visszataszító lények, egytől egyig. Persze, gondolhattam volna, hogy a pénz és az információ önmagában… járni fog egy-két mellékhatással.
– A háború nem csupán egy mellékhatás! – vágta rá Sámuel.
– Várj, azt akarod mondani, hogy te pénzelted a vadászokat végig?
– Szándékosan anonim akartam maradni. A volt vezető először nem kért semmit, ami vámpírvadászattal kapcsolatos. Utána mégis rájött, hogy ki vagyok, és figyelmeztetni akarta a többieket, és téged. Így neki… mennie kellett. De szerencsére a többieket meg tudtam győzni, hogy csalinak jobb leszek, mintha rögtön megölnének. Kár, ami végül velük történt.

– Maga ölte meg Lujzát? – kérdezte végül az apám felháborodottan.
– Igen, és maga most már ezt is tudja. Van ellene kifogása?
– Nem, nincsen – mondta az apám sokkal nyugodtabban.
– Gondoltam.
– Mit műveltél vele? – követeltem.
– Szerintem pont ezzel kezdtük ezt a beszélgetést.

– Ahhoz, hogy valakit a hatalmam alá tudjak keríteni, el kell hinniük, hogy adni tudok valamit, amire mindennél jobban vágynak – folytatta Vivienne. – Ez a legutóbbi vezetőváltásnál be is következett: a vámpírvadász, aki úgy akar megszabadulni a vámpírok okozta veszélytől, hogy a vámpírrá lett lánya közben biztonságban marad. És mivel elhitte, hogy ezt garantálni tudom, már képes voltam irányítani. Majd egy idő után, mivel a vezetőjükben bíztak, a többieket is. Jelenleg az agymosott rabszolgám az összes vadász. Így az akaratom szerint velünk is hajlandóak lettek volna szövetkezni, ha hagyjátok.
– Mi ez, valamiféle telepátia? – kérdeztem.
– Valami olyasmi, de te úgyse értenéd.

– Mondd el, mit műveltél velem, te boszorkány? – követelte az apám, miközben a pisztolyát Vivienne felé fordította.
Talán a manipulálás sikeréhez hozzátartozik, hogy az áldozat ne tudja, mi történik vele. Most viszont hallotta az egész erről szóló beszélgetést, és egy csöppet sem örült. Azt hiszem, Vivienne túlbecsülte agymosása sikerességét.
– Jaj, nyugodj már meg! – mondta a nő, ahogy kikapta a pisztolyt a kezéből, és elhajította.

Utána majdnem rávetette magám az apámra, de én gyorsabb voltam. A földhöz vágtam a nőt, miközben az apám elfutott egy szélsőszobába, talán, hogy hozzon egy erősebb fegyvert. Egy dologra azonban nem gondoltam: a többi rabszolga még mindig Vivienne hatalma alatt állt. És mind meg akarta védeni, vagyis engem akartak megtámadni. Egy már majdnem lőtt is, de ő esett össze a földön.

– Megjött a felmentősereg! – jelentette be Erik, ahogy megjelent Viktorral és a többiekkel.
Az igazat megvallva már vártam, mikor toppannak be. Végül jó ötletnek bizonyult lehallgatókészüléknek használni a mobilom. Így nem is kellett külön hívni őket, hanem a beszélgetésből rögtön tudták, mi történt.

– Hála az égnek, úgy örülök neked! – mondtam, ahogy Erik nyakába ugrottam.
De csak rövid időre, mert közben itt egy csata is zajlott. Na, most már terv szerint haladt minden.
– Én meg örülök, hogy jól vagy.

Közben arra lettem figyelmes, hogy Viktor odalépett Vivienne-hez aki épp akkor tápászkodott fel a földről. Egy vadász odalépett fegyvert fogni a férfira, aki azonban egy laza mozdulattal ellökte az embert mint ahogy a többit is, akik közel jutottak hozzá.
– Felismertem a hangodat – mondta végül a nőnek. – Valahogy gondolhattam volna, hogy pont te fogsz ilyen mélyre süllyedni.
Viv arcára őszinte rémület ült. Undorodni már láttam, de így megijedni valakitől még sosem.

– Kérem, hagyj békén! – kiáltotta hisztérikus hangon, majd elrohant. Viktor utána.
– Na, gyere csak vissza! – kiáltotta a férfi. – Zsófi, kérlek, tartsátok idelent a frontot, nekem még van egy kis megbeszélnivalóm ezzel a boszorkánnyal! – szólt vissza még a feleségének, majd kiabálva folytatta. – Nincs több menekvés, meglakolsz azért, amit tettél.

– Szerintem menjünk utánuk – fordult hozzám Sámuel. – Kíváncsi vagyok a történetre emögött.
– Én is… mintha lenne valami személyes kötelékük – bólintottam. – Az sok mindent megmagyarázna.
– Oké, ezt megnézem én is! – jegyezte meg Erik. – Komoly drámát érzékelek.

Vivet és Viktort végül a teraszon értük utol. A nő a sarokban kuporodott, önmagára egyáltalán nem jellemző módon. Viktor egyelőre csak a fogait villogtatta, de jóval többre készült.
– Mégis, mi folyik itt?! – követelte Samu.
– Hát nem tudod, elnök úr? – kérdezte Viktor. – Hogy mit művelt ez a boszorkány, akit, ha jól tudom, beengedtél a klánodba?
– Szerintem nagyon sok dolog van, amit egyikünk se tudott – mondtam nyugodt hangon. – Miért nem mondjátok el? Valószínűleg úgy is bíróság elé fog állni, amiért segítette a vadászokat. Talán adjunk még a vádakhoz!

– Én itt nem igazságot akarok szolgáltatni, hanem bosszút! – szólalt meg Viktor. – De jól, van. Úgyis azt akarom, hogy az egész vámpírvilág tudja, mit tett ez a boszorkány! Úgyhogy… mesélje el, csak ő!
Itt Vivienne felé intett. A nő egy darab habozott, majd reszkető hangon hozzáfogott:
– Amikor Viktor még halandó volt, a szeretőm volt…
– Akkor most pontosítsunk a dolgokon! Épp megkértem a kezedet, és te boldogan mondtál igent.
– Részletkérdés, de igen, úgy volt.

– Illetve… hamár össze akartuk kötni az életünket, úgy döntöttem egy éjszaka, hogy őt is vámpírrá teszem – folytatta a nő.
-Anélkül, hogy erről előtte megkérdeztél volna, vagy egyáltalán tudtam volna, mi vagy – tette hozzá a férfi.
– Hiba volt részemről… az egész. Amikor a harapásom utáni éjszaka Viktor nem tért magához, azt hittem, véletlenül megöltem. Így gyorsan meg akartam szabadulni a holttesttől, de utána észrevettem, hogy eddig ismeretlen változások mentek végbe rajta.
– Ami miatt nem változtattál a terveden. Végül egy erdőben ébredtem, teljesen egyedül. Napokba telt, mire kijutottam, és megtaláltalak.

– De te csak elhajtottál! – folytatta Viktor egyre dühösebben. – Nem bírtál a szemébe nézni a szörnyetegnek, amit létrehoztál! És még csak ne is beszéljünk a rengeteg alkalomról, amikor megpróbáltál megölni!
– Mégis mit tehettem volna! – kiáltotta vissza Vivienne. – Igen, egy szörny lett belőled! De én meg nem fogom feláldozni a helyzetemet egy undorító szörny miatt!
– Te tettél ilyenné! Tartoztál volna nekem legalább válaszokkal! Ha valakit vámpírrá teszel, nem hagyod csak úgy sorsára utána!

– Viktor, azért te se vagy teljesen ártatlan – jegyete meg Sámuel. – Ha jól tudom, sok utódodat hagytad el, csak azért, mert nem lett pária.
– Nem mondtam, hogy hibátlan vagyok, de nem csak úgy sorsukra hagytam őket, és nem is próbáltam őket megölni. Tudtam, hogy a minisztérium, vagy ami a korai években volt helyette, gondoskodni fog róluk. És igazam is lett, elvégre az egyik első még a menyasszonyod is lett, elnök úr.
– Várj, te tetted Katát vámpírrá? – döbbentem rá.

Tovább azonban nem boncoltuk a témát, hisz hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy Vivienne meglépett.
– Menjetek utána! – kiáltott Viktor. – Az a boszorkány nem fogja annyiban hagyni, tudom, hogy már van valami végső terve.

Erik és én el is indultunk a nő után. Követtük a szagát egy szobába. Vivienne azonban nem volt sehol. Rövid szétnézés után már éppen el is akartuk hagyni a szobát.

Ő azonban, mint kiderült, végig az ajtó mögött volt, amit most ránkzárt. Mind a hármunkra. A kulcsot pedig elrejtette a melltartójában.
– És most az gondolod, hogy ezzel valamit elértél, mert…? – tettem fel nyitott végű kérdésemet.
– Igen, meg fogok halni – mondta. – De sírba fogom vinni legféltettebb titkom, és mindenkit, aki tud róla. Tudtam én végig, hogy a vámpírvadászok csak ideiglenes megoldást fognak jelenteni, így eredetileg őróluk akartam ilyen módon gondoskodni.
– Oké, elég a rejtvényekből! – vágta rá Erik. – Mégis, mi a francot követtél el már megint?

– Elültettem az épületben egy bombát – vigyorgott a nő. – Csupán néhány percetek van, és ez az egész bevásárólközpont csak egy üres, romos épület lesz.