A Sötétség Angyala 2. – 15. Az ellenségem ellensége 1/2

Mindenképp ott kellett lennem a gyűlésen, de talán nem is baj. Mindenképp el akartam mondani a saját álláspontomat, hamár eljutott Samuhoz az a levél. Szerencsére jöhetett Erik is, így talán nincs minden veszve. Talán Samu is beláthatja, hogy semmi nem ér annyit, hogy elfogadja azt az ajánlatot. A gyűlés első pár perce arra ment el, hogy Samu többször is elolvasta magában a levelet, majd összefoglalta az ajánlat lényegét.

– Csak én látok itt egy hatalmas táblát, amire az van írva, hogy „csapda?” – jegyezte meg Kata az összefoglaló után.
– Nem csak te, én is olyan hülyének nézve érzem magam – rázta mag a fejét az anyám – Hát, Zsolt sose volt egy észlény.
– És mi van, ha elfogadjuk, de közben megtervezzük a saját csapdánkat – javasolta Viv – Legalább addira megszabadulunk a másik problémánktól. Oszd meg és uralkodj!
– Hű, versenyezzünk, hogy ki fog kit jobban átvágni! – vágta rá Kata cinikusan.
– Háborúzhatunk a vadászokkal később is – kelt Ármin a felesége védelmére – Azt viszont nem akarom kivárni, hogy Viktor mit fog lépni.

– Lehet, hogy csak nekem vannak gondok a szövegértésemmel, de mintha nem Viktor és a testőrei lennének az egyetlen célpont – mondta ki végül Kitti azt, amire én végig gondoltam.
– Egyszer már meghaltam – tette hozzá Erik – Annyira nem volt jó, inkább nem halnék meg még jobban.
És bár nem akartam, hogy Eriknek baja essen, ez nem is csak róla szólt. Ki tudja, hányan vannak, akiket Viktor csak úgy az akaratuk ellenére vámpírrá tett, és csak próbálnak túlélni és alkalmazkodni ehhez a nem kívánt helyzethez.

– Erik, te nem akarnád megakadályozni, hogy más is arra a sorsra jusson, mint te? – próbált Ármin a fiú lelkére beszélni.
– Így van! – vágta rá Vivienne – Viktornak már így is elég utódja van, mindent el kell követni, hogy ne legyen több.
– Azért van egy kicsi különbség aközött, hogy „ne legyen több” és „irtsuk ki a meglévőeket” – akadtam ki.
– Te inkább meg se szólalj, picinyem, mindenki tudja, hogy páriával hálsz – szólt hozzám Viv cinikusan.

Kedvem támadt felállni, odamenni, és behúzni annak a libának. Erik viszont a combomra tette a kezét és gyengéden visszonyomott a székbe. Persze, egy verbális megjegyzést azért tennie kellett:
– Ez ám a sors iróniája! Végre van nemi életem, erre mindenkinek ez lett élete fő témája!
– Szerintem csak neki – vágtam rá, hogy kissé lenyugtassam magam – Biztos csak féltékeny, tudom, mivel kell beérnie.
– Én mit követtem el?! – kiáltott fel Ármin.

– Pszt, csak úgy szólok, hogy egy komoly meetingen vagyunk – súgta felénk Kata.
Rögtön kihúzta magát mindenki, mint egy iskolás gyerek, akit rajtakaptak, hogy alszik órán.

Samu viszont végig úgy tűnt, mint aki el volt gondolkodva valamin. Legalább is az olyankor tipikus módon ráncolta a szemöldökét.
– Köszönöm mindenkinek a hozzászólásait – mondta végül – Azt, hiszem, tudom, hogyan oldhatnánk meg mindkét probléémánkat.

– Akkor, mire vársz! – szólt közbe Vivienne – Hívd fel a fővadászt, és…
– Vivienne, befejezhetném? – kérdezte Sámuel kissé irritáltan.
– Igen is, elnök úr.
– Nos, köszönöm. Fel fogom hívni a fővadászt…
Ebben a pillanatban teljesen összeszorult a gyomrom. Fel voltam készülve, hogy ordibálni fogok. Arra azonban végül nem volt szükség.

– … de előtte, megkeresem Viktort egy ajánlattal, amit remélem, nem fog tudni visszautasítani. Azzal a feltétellel, hogy nem tesz a jövőben a minisztérium ellen egyetlen agresszív lépést sem, elküldöm neki a vadászok főhadiszállásának a helyszínét. Azután pedig, ő beküldi oda a magánhadseregét, én pedig a mi embereinket. És együtt, véget fogunk vetni ennek a háborúnak!

Én megkönnyebbültem és hangosan fellélegeztem, láthatóan Kitti is. Erik össze volt zavarodva, nem tudta, mire vélje ezt a tervet. Hamarosan jött egy nyílt ellenreakció is, természetesen Vivienne-től. Már kezdtem úgy érezni, hogy valami személyes problémája van a páriákkal, vagy legalább is Viktorral.
– Még mit nem! – szólalt meg – Az az éttermes incidens után még szövetkezni akarsz azzal a vadállattal?

– És tényleg azt hiszed, nem vagyunk hibásak abban az incidensben – nevetett Samu cinikusan – Vagy Viktor bármelyik lépésében? Itt az idő, hogy valaki végre kimondja: a mi hibánk, hogy idág fajultak a dolgok.
– De… mi sose indítottunk támadást Viktor ellen – kifogásolta Ármin.
– Nem, kedves utódom, amit mi tettünk, az rosszabb.

Samu megköszörülte a torkát, majd folytatta monológját:
– Amikor a múltszázad elején megjelentek az első páriák, féltünk. Féltünk, hogy feltűnő megjelenésükkel és viselkedésükkel felhívják az emberek figyelmét ránk. Féltünk, hogy lassan át fogják venni az emberszerű vámpírok helyét. Féltünk, hogy hosszú távon felbontják megszokott társadalmunkat. Így rögtön az vált a legfontosabbá, hogy elrejtsük őket a világ elől. Talán a titoktartás nekik is fontos lett volna, de meg se próbáltuk hallgatni az ő álláspontjukat. Parancsolni, száműzni akartunk, ahol tárgyalni kellett volna. Így hát nem is csoda, hogy miután 100 évig leprásként kezeltük, Viktor most úgy döntött visszavág. Ha tényleg el akarunk kerülni egy katasztrófát, itt az ideje békét kötni és szövetségesekké, egyenlő felekké, barátokká válni. Azonban, ezt az első lépést nekünk kell megtenni.

– És mi van, ha Viktor árul el minket? – kérdezte Ármin – Az talán még rosszabb is lenne, mintha a vadászok…
– Ha Viktor elárul minket, az őt minősíti – érvelt Samu – Ha viszont mi nem tesszük meg ezt a lépést, vagy még rosszabb, elfogadjuk a fővadász ajánlatát, az minket. Külnben is, sokkal biztosabb vagyok, hogy ez a barátság működhet, mint eddig bármikor. Nézd csak meg Eriket és Lejlát! Bár kezdettől fogva segíteni akartam a fiút, azzalkapcsolatban kissé szkeptikus voltam, hogy tényleg lehet-e ennyire harmónikus kapcsolat közte, és az egyik sajátunk között. Nos, örülök, hogy tévedtem.

– Örülök,hogy áldásodat adod – szólt közbe Erik – Szólíthatlak papának?
– Nem – mosolyodott el Samu.
– A franc!
Valóban a béke a páriákkal tűnt a legjobb ötletnek. Viszont hirtelen elkomolyodtam, amikor eszembe jutott valami. Ahhoz, hogy ez a terv működjön, el kell árulnom a saját apámat…

– Mi bánt, Lejla? – kérdezte Sámuel – Azt hittem… örülni fogsz ennek a tervnek.
– Szeretném, ha békét kötnénk a páriákkal, de… nem lehet ezt másképp? – adtam hangot kétségeimnek – Ha megadjuk nekik a főhadiszállás helyszínét, ott le fognak mészárolni egy csomó embert. Talán… talán, az apámat is.
– Hidd el, én is szeretném, ha nem így lenne – sóhajtott Samu – De, tudod, nem vagyok a grófnő. Sosem okoz örömet az ölés, ás ha ártatlan emberekről lenne szó, nem is javasolnám. De a vadászok, köztük az apád, hoztak egy döntést És hoznom kellett nekem is egyet.
– Persze, értem is – sóhajtottam.
Már el kellett fogadnom, hogy az egész háború nem fog diplomáciával véget érni. De legalább valamilyen formában érvényesülhet „az ellenségem ellensége a barátom” elv. És inkább tennék jóvá egy a minisztérium elkövetett igazságtalanságot, minthogy elkövessek még egyet azok oldalán, akik annyi mindenkit elvettek tőlünk.

– Szerintem jó ötlet vágjunk bele! – jelentette ki Kata – Csak… hogyan vegyük fel a kapcsolatot Viktorral?
Minden fej Erik felé fordult.

– Miért néz mindenki rám? – kérdezte a fiú.
– Tudod te azt – nevetett Kitti – Nos, Viktor megadta a telefonszámát, vagy e-mail címét, vagy bármi elérhetőségét, amikor átalakított?
– Tudom, hogy lehet elérni, csak… Mindegy. Nem számít. Megpróbálhatok megbeszélni egy találkozót Viktorral.

– Rendben, akkor tedd azt, és értesíts, amikor sikerült – bólogatott Samu – Most pedig… gyűlés berekesztve!

***

A gyűlés után Erikkel felmentünk a szobámba. Már nappal volt, úgyhogy igaziból nem volt más választása, mint velem maradni. Nem mintha bárki bánta volna. A párom most azonban meglehetősen gondterheltnek tűnt.
– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
– Persze, csak… ez a szövetség a minisztérium és Viktor között. És hogy nekem kell koordinálni.
– Ellenzed a szövetséget? Vagy… még mindig meg akarod ölni Viktort?

– Nem is tudom – sóhajtott Erik – Amikor azt az egész bosszú dolgot kieszeltem, életem egy meglehetősen reménytelen szakaszán voltam. Nem hittem volna, hogy jóra fordulhatnak a dolgok. És bár még mindig úgy nézek ki, mint egy humanoid bőregér, most épp boldog vagyok. Már nem vagyok egyedül, tudom, hogy te meg Kitti a véksőkig kiállnátok mellettem. És hálás vagyok a sok szeretetért, amit kaptam tőletek. Még mindig nem tettem túl magam teljesen azon, ami Rebekával történt, de őt visszahozni már nem tudom. És már nagyon régen nem gondoltam arra, hogy mi lehetne közöttünk.
– Akkor mi a baj? – kérdeztem.,

– Talán a büszkeségem nem igazán engedi, hogy megtegyem ezt a lépést – vont vállat – De a kövi este felhívom, ezt megígérem. Most viszont… most viszont ne beszéljünk erről. Szükségem van valami figyelemelterelésre.
– Hát, volt valami, amit elkezdtünk még a raktárban, csak elég csúnyán félbe lettünk szakítva…
– Mondtam, hogy ne vedd fel azt a telefont! De most épp tetszik, ahogy gondolkodsz.

– Jaj, amúgy jut eszembe: boldog 27. születésnapot, Lejla!
– 27? – lepődtem meg – Bakker, de öregnek érzem most magam! Egyáltalán van még értelme ezt számontartani?
– Talán nincs – mosolyodott el Erik – De most, hogy így állsz hozzá… már úgy várom, hogy lássam, milyen fejet vágsz, amikor felköszöntelek a 80. születésnapodon.
Csak egy ártatlan vicc volt, de elmosolyodtam. Az együtt megöregedés ugyan már nem opció, de ha együtt leszünk akkor is, amikor naptárilag már 80 éves leszek, én leszek a legboldogabb vámpír a világon.