A Sötétség Angyala 2. – 7. Régen látott ismerős

Az utóbbi időben Lujza egy állatmenhelyen dolgozott, úgyhogy oda beszéltük meg a találkozót. Amint beértem, rögtön több száz kutya ugatása köszöntött. Valószínűleg egyedül érezték magukat ketreceikben, és már várták, hogy valaki örökbefogadhassa őket. Legszívesebben hazavittem volna mindet, de közben volt egy megrázó gondolatom is. Bár nem éreztem olyan módon csábítónak, mint az emberekért, érzékeltem a kutyák vérét is.

Úgyhogy nem tudtam nem elgondolkozni azon, hogy vajon állatok vérével is kielégíthetném-e a szomjúságot? Az se lenne kellemes, de emberekre zsákmányállatként tekinteni sose tűnt helyesnek. Persze, ez az a valóság, amivel meg kell barátkoznom. Elvégre nem tudom elképzelni, hogy egy állat vére olyan sokkal jobb lenne a semminél.

Közben a búskomor folyosó végén megjelent az ismerős hölgy is. Smink nélkül volt, és a szokásos kiskosztümjét lecserélte egy kényelmes melegítőre. Azonban így is csinos volt, nem is látszott rajta, hogy már hatvanhoz közelített.
– Szervusz, Lejla – köszöntött. – Ez ám a meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy csak így hat év után fel fogsz keresni.

– Őszintén szólva én se – nevettem zavarodottan. – De itt ez a háború a vámpírok és a vámpírvadászok ellen, amibe csak úgy belecsöppentem… Tudtad, hogy a vadászok öt évre elraboltak engem?
– Hát, ez elég hihetetlennek tűnik most, hogy beszélünk. Az én időmben is sok kisérletet végeztek, amikhez kellettek alanyok. De néhány hét után az összeset elpusztítottuk. Megszökni meg főleg nem hagytunk egyet sem.
– Hát, én mégis itt vagyok. Bár nem tudom, pontosan mit műveltek velem.

– Jó, nem vonom kétségbe, amit mondasz – vont vállat a nő, majd leült egy padra. Intett, hogy üljek le én is. – Sok évig vezettem én a rendet, de miután megtaláltad szüleim gyilkosát, visszavonultam. Több érdekem nem volt abban, hogy terrorizáljak pár ártatlan embert, akik csak próbálnak túlélni.
– De nem az összes vadász osztotta a nézeteidet.
– Mindenkinek meg volt a saját oka arra, hogy ott legyen.

– Többeknek vannak szeretteik, akik támadások áldozataivá váltak, hozzám hasonlóan bosszút akarnak, csak még nem kapták meg. De ez nem mindenki. Van, aki inkább vállalja a kockázatot hogy ártatlanok is megsérüljenek, csak hogy ne menekülhessen meg egy törvényszegő se.
– A minisztérium gondoskodik arról, hogy a törvényszegők megbűnhődjenek – szóltam közbe.
– A minisztérium is csak vámpírokból áll, sokan nem bíznak benne.

– Jó, de ha nem hagyják, hogy a minisztérium végezze a munkáját, és csak ész nélkül vadásznak mindenkire, annak az lesz a vége, hogy a vámpíroknak csak a túlélés lesz az első. És az vezethet minket ahhoz, hogy akár szörnyű dolgokat is tegyünk.
– Igen, és akkor az átlag vadász úgy fogja érezni, helyes, amit tesz.
– A tökéletes ördögi kör – sóhajtottam.

– Persze, el kell fogadnod, hogy jó vámpírok egyszerűen nincsenek – tette hozzá Lujza. – Sajnálom, de akárhogy is igyekszel minél több jót tenni, természetedből adódóan mindig egy vérszomjas szörny leszel.
– Hát, a természetemet nem tudom legyőzni.
– Éppen ezért a vadászok szerint vámpírnak lenni már önmagában bűn. És amelyikük vallásos, úgy érzi, a kiirtásukkal érheti el túlvilági jutalmát.
– Hát, akkor kénytelen leszek segíteni nekik gyorsabban megszerezni – motyogtam.

– Igen, harcolhatsz. De attól tartok a diplomáciai módszerek nem fognak itt működni. Engem ugyan meggyőzött a találkozásunk és utána megpróbáltam feloszlatni a rendet. A többség tiltakozott, elkezdett saját szakállára harcolni. Emiatt a káosz miatt persze több vadász halt meg, mint vámpír. Így elengedhetetlen volt végül valami struktúra az egészbe. Talán kapóra is jött az anonim pénzelő.
Erre felkaptam a fejem. Igen, hallottam már erről a pénzelőről. De talán ha megtudom, hogy ki az, meglesz a kiindulási pont, amit kerestem.

– Ki ez a pénzelő? – kérdeztem.
– Nem tudom, mint mondtam, anonim. Csak felajánlott egy nagy zsák pénzt és valami információt. Aminek állítólag nem tudnék ellenállni. Visszautasítottam, így máig se tudom, mi az.
– De valaki elfogadta – mondtam.
– Igen, Károlyi Roland, az addigi helyettesem. Ő egy évig vezette a vadászokat, utána meghalt. Szolgálat közben, ha jól sejtem.

– Oké, de attól még nem maradtak a vadászok ismét vezetőség nélkül – értetlenkedve.
– Nem, végül kiépült a hierarchia. Bár nem tudom, ki most a főnök, és hogy hol találhatod.
– Á, a francba! – kiáltottam fel. – Pedig azt hittem most szépen elirányítasz a vadászok főhadiszállására.
– Annyit tudok, hogy nem ott van, mint amikor én vezettem. De sajnálom, ilyen szintű árulást akkor se követnék el, ha tudnám.
– Oké, értem.

– Talán hiba is volt így találkoznunk, és felrángatni a múltat – sóhajtottam, ahogy felálltam a kis padról.
– Azt nem mondanám. Háborúban mindig jó ismerni a feleket és a motivációikat.
– Hát, valóban okosabb lettem egy kicsivel. Bár van még egy dolog, amire mindenképp tudnom kell a választ.
– És pedig?

– Az apám… Május Zsolt… végül visszatért a vadászokhoz? – tettem fel a kérdést, ami már napok óta nyomasztott.
Lujza mély levegőt vett, mintha belül küzdene önmagával. Talán nem tudta, hogyan mondja el nekem a fájdalmas igazságot.
– Igen – nyögte ki végül.
Hittem neki.

***

– Szabad – hallottam Erik hangját, én pedig beléptem szobájába egy új barátom társaságában.

A kutyus rögtön odarohant a fiúhoz, és elkezdte szaglászni. Erik pedig lehajolt és megsimogatta.
– Ó, helló! – mosolyodott el. – Hát te meg?
– Ő Kira, a menhelyről hoztam – kezdtem magyarázni – Samu sajnos nem enged a házba állatokat. De gondoltam, hátha te nem tudsz majd neki ellenállni és lakhat nálad. Én majd hozok neki ennivalót, és megsétáltatom.

– Nos, valóban egy kedves kutyus. És olyan naaaagy, okos szemei vannak – dícsérgette Erik a kutyát miközben továbbra is simogatta. – Oké, teljesen le vagyok véve a lábamról. Úgyhogy mit szólsz az új otthonodhoz, Kira? Hmmm? Szerintem tetszik neki.
-Hát, örülök, hogy ezzel segíthettem mindkettőtöknek – nevettem.
– Bár van egy érzésem, hogy nem csak ezért mentél a menhelyre.

– Nem, igaziból… találkozni akartam valakivel – ismertem be.
– Akkor ezek szerint Mr. Szépfiú már a múlté és hagyod boldogan élni Miss Hisztigéppel?
– Fúj, dehogy! – akadtam ki. – Ez nem olyan találkozás volt, és Árminról még nem tettem le.
– Tudod, azt a nőt elnézve elég nehéz elképzelni, hogy annak a csávónak valaha jó ízlése volt.
– Tudom – sóhajtottam, miközben észre se vettem, hogy kaptam egy bókot.

– De most elfelejthetjük egy picit a szerelmi életemet? – kérdeztem.
– Jó, persze. Akkor, milyen jellegű teljességgel nem olyan találkozásod volt a menhelyen?
– Nos, a vámpírvadászok egykori vezetőjével beszéltem.
– Wow! És… szobaállt veled? Egy vámpírral?
– Én segítettem neki megtalálni azt a vámpírt, aki megölte a szüleit, úgyhogy jött nekem egyel.

– Illetve hát – sóhajtottam – már tartozott nekem azzal, hogy feloszlatja a vadászokat. De végül kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű.
– Igen, akármilyen hihetetlen, a vadászoknak is van szabad akaratuk, amit sajnos szeretik arra használni, hogy a mifajtánknak ártsanak. Illetve a te fajtádnak, tekintve hogy a páriák létezése titok előttük.
– Reméljük, így is marad – bólintottam.

– De azért… jó volt egy kis belátást nyerni a másik oldal szemszögébe – mondtam. – Bár elég ijesztő, hogy csak azért utálnak minket, mert létezünk.
– Az exed és egy csomó másik vámpír így látja a páriákat.
– Őket talán még meg tudjuk győzni, hogy nincs igazuk.
– Tudjuk? Így együtt?

– Te leszel a jó példa, Kitti és én pedig támogatunk benne – nevettem. – És talán Samu is. Ármin pedig majdcsak nem lesz ennyire elvakult, ha eltávolítom a képből az egyértelmű rossz hatást.
– Ez elég komolyan hangzik – csóválta a fejét Erik. – Ugye nem tervezel semmi radikálisat?
– Én? Ugyan! Szerintem csak idő kérdése. Meg annak, hogy én sokkal jobb nő vagyok. Talán nem külsőre, de sokkal többet tudok nyújtani.
– Te tudsz nokedlit szaggatni ő meg nem?

– Hülye! – nevettem el magam. – Minek egy vámpírnak nokedli?
– Jól van, na!
– De már megint a szerelmi ügyeimről beszélgetünk. Pedig van itt más is.
– Amit az az ex-vámpírvadász mondott?

– Igen – sóhajtottam. – Mint kiderült, igazad volt. Az apám tényleg ismét vadász lett.
– Hát, mondanám, hogy megmondtam, de a francba! Néha annyira utálom, amikor igazam van.
– Ez talán csak azt jelenti, hogy igaziból háromszor mentettél meg – mondtam, már majdnem sírva.

– Jaj, annyira sajnálom, gyere ide! – súgta a fiú, én pedig felálltam, és hagytam, hogy megöleljen.
Nem akartam így rögtön kitárni az érzéseimet, nem azért jöttem át. De végül is jól esett. Jó tudni, hogy ebben a hatalmas káoszban legalább szereztem egy igaz barátot.

8. Gyermeteg ideálok

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés