A Sötétség Angyala 2. – 16. Az ellenségem ellensége 2/2

Samu az ablakon nézett kifelé, szemmel láthatóan mélyen elgondolkodva. Nagy teher nehezedhetett vállára, örülök is, hogy nem én vagyok a minisztérium elnöke ennek a háborúnak a közepén. A háborúnak azonban remélhetleg már nem kell sokáig tartania.
– Zavarhatunk egy pillanatra? – kérdeztem, ahogy Erikkel beléptem a kis irodába.
– Persze, Lejla, gyertek csak!

– Van fejlemény Viktorral kapcsolatban? – kérdezte az elnök ezútta Eriktől.
– Ami azt illeti van. Kicsit nehezen akarta elhinni, hogy tényleg találkozni akarsz vele, és engem kértél fel közvetítőnek, mondjuk.
– Azt elhiszem. De végül, mit mondott? Hajlandó találkozni?
– Mondjuk azt, hogy győzött a kíváncsiság végül. Tudod, vannak azok az ősi romok a szomszéd kerületben? Ő ott lesz holnap este.

– Rendben, köszönöm, Erik – bólintott Samu – Pontos időpontot nem adott meg?
– Nem. Úgyhogy havalamikor napnyugta és a következő napkelte között odamegyünk… jaj, azt nem is mondtam, hogy ragaszkodik hozzá, hogy menjek én is.
– Akkor már én is megyek! – vágtam rá.
– Jó, sose szerepelt a terveim között, hogy egyedül menjek – nevetett Samu – Ha vannak önként jelentkezők, annál jobb. Akkor holnap napnyugta után indulunk! Készüljetek.

– Hát akkor… ez is le van tudva – sóhajtott Erik, ahogy kiléptünk az irodából.
– Elég idegesnek tűnsz – jegyeztem meg.
– Mondjuk csak azt, hogy már nem számítottam rá, hogy ismét látni fogom azt a szemetet. De nem akarok beszélni róla, tudom, hogy ez szolgálja a nagyobb jót. Inkább elmennék egyet sétálni. Csatlakozol, Szöszi-nyuszi?
– Már azt hittem, meg se kérdezed.

***

Másnap napnyugta után el is indultunk, ahogy terveztük. Úgy tűnik, nem csak én akartam biztosítani a védelmet a páromnak: Kata is ragaszkodott hozzá, hogy jön ő is. Persze, ezt fél úton úgy tűnt, nagyon megbánta.
– Úr isten, nagyon messze van még? – kérdezte pontosan két perccel azután, hogy ezt utoljára megkérdezte.
– Mondtuk, hogy komoly gyalogtúra lesz – vágtam rá – Te akartál a legcsinibb tűsarkúdban jönni annyira.
– Nekem legalább, veled ellentétben, van stílusérzékem. Nem is csoda, hogy Ármin elhagyott téged.
– Ármin, ki az, az Ármin? – nevettem.

Végül csak odaértünk a megbeszélt helyre, de nem volt ott négyünkön kívül senki. Gyanús volt a csend.
– Biztos jó helyen járunk? – kérdezte Kata.
– Igen, Viktor pont ezt a helyet mondta – felelte Erik – Ha átvágott az a szemét szörnyeteg, én esküszöm, hogy…

Azonban még mielőtt végig tudta volna mondani, meg is jelent Viktor. Csak úgy, a semmiből.
– Szép bűvésztrükk – jegyezem meg.
– Sokat kell még tanulnod, gyermek – vágta rá ő – Nos, itt vagyok, ahogy a fiúval megbeszéltük. Persze előre szólok, még mielőtt bármi eszetekbe jutna: a látszat ellenére nem vagyok egyedül. Több száz gyermekem vár lesben, hogy szükség esetén megvédjenek.
– Megnyugtatlak, arra nem lesz szükség – szólalt meg ezúttal Sámuel.

– Egy figyelmeztetéssel, és egy szövetség ajánlatával jöttünk – folytatta – A vámpírvadászok tudnak a páriákról, és fő célpontjuknak tekintenek titeket. Olyannyira, hogy még velünk is felajánlottak egy szövetséget ellenetek. Ezt viszont most ellenük szeretném ordítani: látszólag beleegyezek, hogy elvigyenek a főhadiszállásukra. Ennek a helyszinét utána tudatom veled. Az információval utána azt kezdesz, amit akarsz, de ha úgy döntesz, megtámadod azt a főhadiszállást, küldök segítséget.

Viktor látszólag nagyban elgondolkodott a hallottakon.
– Ez mind nagyon érdekes, de mi okom lenne elhinni? – szólalt meg végül – Tudom, hogy az én fajtám mindig is hatalmas nyűg volt a tökéletes kis vámírtársadalom számára. Mi vagyunk számotokra a számkivetettek, a leprások, a páriák. Persze, az nem jutott eszetekbe egyikőtöknek sem, hogy talán nem egy betegség vagyunk, hanem az evolúció következő csúcspontja.

Erre egy pillanatig nem tudott senki mondani semmit. Végül megtörtem a csendet.
– Ha nem hiszel az elnöknek, higgy nekem! – mondtam – Én sose akartam neked semmi rosszat.
– A fővadász kislánya? – nevetett Viktor – Tudod, mennyire imádom az iróniát?
– Én sajnos már kevésbé – horgasztottam le a fejemet – De sajnos most épp nagyon nem vagyok kibékülve az apámmal. Nem csak azért, mert vámpír lettem, hanem mert én is magamban hordozom azt a mutációt, amit te. Én épp tünetmentes vagyok, de emiatt…
– Hű, gratulálok! – szakított félbe Viktor cinikusan – Kérsz egy trófeát is?

– Az én szemszögemből ugyanolyan egy sikertelen próbálkozás vagy, mint ott a Katika – tette hozzá Viktor, Katára mutatva.
A lány összevonta a szemöldökét, látszott, hogy próbálja visszafogni magát.
– Nem mindenki akar úgy kinézni, mint te! – kiáltott fel végül.
– A kis hiú szerint ez csak a külsőről szól. Persze, mit is várhatunk valakitől, aki amikor épp nem új cipőket vásárolgat a tükör előtt illegeti magát? Mondhatom, nagyon csinos vagy, de az igazi szépség belülről fakad. Belülről pedig mind csak halott husi vagyunk.

– De minden ellenére, tudjátok, mit? – szólalt meg végül Viktor – Hálás vagyok a figyelmeztetésért. Nem mintha félnék pár szánalmas halandótól, csak azért, mert túlméretezett vízipisztolyokkal rohangásznak. Minden esetre, szeretem én megtenni az első lépést, és köszönöm a lehetőséget. Elfogadom az ajánlatot, mától szövetségesek vagyunk. De ha kiderül, hogy átverés az egész…
– Megnyugtatlak, hogy a legjobb szándék vezérel minket – vágta rá Samu.

– Nos, várom, hogy bebizonyítsátok! – vetette még felénk Viktor távozóul – Várom az információt arról a főhadiszállásról.
Ezzel ment tovább az erdő felé, míg végül el nem tűnt a fák között.

– Nos, ezt is letudtuk – szólalt meg Kata egy idő után.
– Ja, és te is csak egy aprócska oltást kaptál, hercegkisasszony – nevettem.
– Ha-ha. Azért te sem úsztad meg.
– Remélem nem kell emlékeztetni senkit arról, hogy én mit kaptam tőle – szólt közbe Erik.
– Talán az ellenségeskedést félretehetjük – javasolta Samu – Elvégre szövetségesek vagyunk.

– Csak kérdés, hogy meddig fog tartani ez a fene nagy szeretet – jegyezte meg Erik.
– Termeszétesen nem várom, hogy az elmúlt 100 év csak úgy hirtelen el lesz felejtve – sóhajtotta Samu – De a lényegen nem változtat: már éppen ideje volt, hogy a minisztérium megtegye ezt az első lépést.
– Jó, én nem ítélkezek! Igaziból, ha rajtam múlna, itt se lennék!
– Szerintem ez bármelyikünkről elmondható.

***

Samu még aznap este felhívta az apámat. Nem hallottam túl sokat a beszélgetésből, csupán messziről figyeltem. Ezzel eldőlt. Részese leszek egy árulásnak, amit a saját apám ellen követek el. Már nem tiltakoztam a döntés ellen, tudtam, miért volt szükség rá. Többek között ez az egyetlen módja, hogy a szerelmemet biztonságban tudjam. Különben is, az apám annyiféleképpen elárult már engem, hogy nem kellene egy csöpp bűntudatot sem éreznem emiatt. Csak kérdés, hogy akkor miért olyan nehéz?

Gondolatmenetemet félbeszakítatta Kata, aki majdhogynem a semmiből jelent meg. Nekem legalább is úgy tűnt, annyira elbambultam.
– Föld Lejlának! -szólalt meg a lány – Kérdeztem valamit.
– Bocsi, nem figyeltem.
– Persze, hogy nem. Jesszus, Lejla, amióta ismét szerelmes vagy, olyan, mintha a világ többi része teljesen megszűnt volna létezni.

– Te mondtad, hogy túl kell tenni magam Árminon – vontam vállat – Vagy tudom, azt nem mondtad, hogy egy páriával legyen!
– Jó, sajnálom, ha kezdetben mondam pár nem túl szép dolgot a kapcsolatodról.
– Nem túl szép?! Enyhe kifejezés.
– Tudom, azért mondom, hogy sajnálom – sóhajtott Kata – Bakker, ebben a konfliktusban ti voltatok az igazi iránymutatók! Megmutattátok, hogy lehet béke a kétféle vámpír között, ha nem a különbségeinkre koncéntrálunk.

– Még sosem ismertem senkit, akivel ennyire sok közös van bennünk – bólintottam.
– Vettem észre, néha hallak titeket beszélgetni, és mintha egy teljesen más nyelvet beszélnétek. Én nem értettem belőle semmit, de ti olyan jól el szoktatok lenni.
– Lehet, hogy tényleg kitaláltunk magunknak egy saját nyelvet – mosolyodtam el.
– Majd feltétlenül bevetjük kémek ellen – nevetett a lány – De, amúgy, visszatérve arra, amivel félbeszakítottam nagyszerű gondolatmenetedet.

– Csak arról gondoltam, hogy attól még, hogy van egy pasi is képben, nem lenne-e kedved egy kis csajos programhoz?
– Dehogy nem! – vágtam rá – Mire gondoltál?
– Nekem kedvem támadt egy kis úszáshoz.
– Megmásztál egy hegyet, és még több testmozgást akarsz? – lepődtem meg.

– Jó, nem gyorsúszás – nevetett Kata – Csak olyan pihentetően. Lenne kedved csatlakozni?
– Naná! Csak várd meg, míg elővadászom a fürdőruhám!

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés