Tintavér

Tintavér – 53. Kötelék

Morgan

Megborzongott, ahogy kiléptek a gimi ajtaján. Hogy ez az egyre hűvösebb széltől volt, vagy pedig azért, mert Gil ismét belekezdett az áradozásba a Kittyvel közös projektje miatt, nem tudta. Nem tetszett neki ez az egész. Kittyben és Gilben semmi közös nem volt, tényleg semmi. A fiú kocka volt, akit semmi más nem érdekelt, mint a reál tudományok, informatika és minden, ami ezzel jár – animálás, filmvágás, játékok – ezekért viszont totálisan megőrült. Kitty pedig…? Nehezen tudta elképzelni, hogy egyáltalán érdekli valami úgy igazán. Talán az újság, de az sem váltott ki belőle túlzott érzelmeket. Látszólag minden lelkesedés nélkül tette a dolgát, mintha inkább kötelesség lenne számára, mint szenvedély. Mi vonz egymáshoz két ennyire össze nem illő embert?
És most ez a Kitty akar az iskolai zaklatásról írni. Mintha legalábbis fogalma lenne róla, mi fán terem. Biztos volt benne, hogy az újságírót még soha senki nem merte komolyabban piszkálni, vagy ha meg is próbálta, Kitty megvédte magát. Nem volt áldozat típus, így nem is érezhette át, milyen az, amikor valakinek nincs eszköze kínzóival szemben. Milyen az, amikor lejáratják, elássák egy egész iskola előtt. Vagy épp megtépik, lenyúlják a cuccait, obszcén vicceket sütögetnek el a kárára. Rágót nyomnak a hajába. Videókat készítenek róla, összevágják olyan jelenetekkel, hogy az megalázó legyen, lejárató feliratokat fűznek hozzá, és körbeküldik mindenkinek… Az első év kemény volt Morgan számára a gimiben. Az ember azt hinné, ahhoz, hogy valakit kivessen magából a közösség, tennie kell valamit. Ez nem így van. Mindenkiben van olyasmi, ami alapján ki lehet közösíteni, az áldozatot és zaklatót csak a jellemük különbözteti meg egymástól. Ha nem tudod megvédeni magad, megszívtad. Mindig lesznek olyanok, akiknek épp kell egy kis önbizalomtréning, és áldozatra van szükségük, akinél erősebbnek érezhetik magukat. És minél többen szekálnak valakit, annál kevésbé érzi rossznak magát az ember, ha ő is megteszi. Hiába volt azonban tisztában a zaklatás pszichológiájával, most már ott volt homlokán a láthatatlan lúzerpecsét, és csak abban reménykedett, olyan fősulit sikerül választania, ahol senki sem ismeri majd a múltját.
Persze az ilyesmiről Kittynek fogalma sem lehet. Az iskolaújság trónjáról talán lát valami túlromantizált képet a zaklatásról, és talán van valami szirupos elképzelése is arról, hogyan lehetne tenni ellene, de az tuti, hogy nem az empátia motiválja. Egyszerűen csak teper a jó sztoriért. És most már Gil is egy volt a mignonjai közül, akik a keze alá dolgoztak, és akiket mintha megbabonázott volna. Egy jó újságíró mindent bevet a sikerért, és Kitty jó volt, ezt ha savanyúan is, de Morgan is elismerte. Látta reggel, hogy már új, szexi frizurával szédíti a csokorban őt körülálló fiúkat – már egy keze is kevés volt a számoláshoz – és egyszerűen nem fért a fejébe, hogy csinálja, hogy csak azt nem kapja meg, amit nem akar. Tutira vette, hogy az újság főszerkesztői székét is elmarja valahogy Adriantől, amilyen taktikus kis boszorka.
– Szia – simogatta meg fülét egy kellemes férifihang, amitől egyből borzongani kezdett. Felpillantott, és Wes állt előtte. A maga csodálatos, teljes valójában.
– Szi… szia – hebegte válaszul, de még mindig az első meglepetés hatása alatt állt. Mit keres itt a férfi? És miért néz ki még szívdöglesztőbben, mint mikor legutóbb látta? Bezzeg ő… a legleharcoltabb sulis szerkóját viselte, amihez a leghullább fej társult, amit csak nyolcadik óra után el lehet képzelni.
– Gondoltam, megvárlak. Beszélgethetnénk – mosolygott rá Wes. Hangjából hiányzott a szokásos magabiztosság. Talán attól félt, hogy Morgan haragszik rá, amiért elhanyagolta?
– Oké – ragyogott fel a lány arca. Ekkor vette észre, milyen kíváncsi tekinteteket meregetnek rájuk a gimis lányok, szabályosan vetkőztették tekintetükkel a férfit, rá pedig szúrós pillantásokat vetettek. Morgan mellkasa dagadt a büszkeségtől, amiért Wes hozzá jött, őt várta, nem pedig valamelyik nagyképű libát, aki a suli falain belül büntetlenül tehette pokollá az életét.
– Khm – köszörülte meg Gil a torkát, jelezve, hogy azért ő is ott van még. – Akkor én megyek – búcsúzott el kelletlenül.
Morgan meg sem próbálta megállítani. Egy halk sziával nyugtázta a fiú szavait, de fejét még csak nem is fordította felé – éppenséggel volt elég látnivalója.
– Mehetünk? – nyújtotta felé kezét Wes, ő pedig ujjai közé csúsztatta sajátját. Mintha apró áramütések kezdték volna átjárni testét. Így vonultak végig a gimi udvarán kézen fogva, és ez alkalommal egyetlen “lúzer Valentine” felkiáltás sem zavarta meg őket útjuk során.
Egy közeli kis parkba vitte őket lábuk, ahol alig lézengtek páran. Persze Morgan azt sem vette volna észre, ha a pokol tornácán járnak, figyelmét annyira az őt vezető férfira összpontosította. És mint zavarában általában, most is csacsogott. Beszélt az írókörről, Fay távozásáról, az anyjával történt veszekedésről, és persze Gilről és Kittyről, részletekbe menő elemezgetéssel és kritikával. Wes jó hallgatóságnak bizonyult, és úgy tűnt, figyel is rá.
– Morgan – törte meg végül saját hallgatási fogadalmát, miközben letelepedtek egy padra. – Én nem olyan pasas vagyok.
– Nem milyen? – nézett rá kérdőn a lány. Próbálta visszaidézni, mondott-e olyasmit, ami rosszuleshetett Wesnek, de nem jutott eszébe semmi.
– Olyan, aki osztozna. Engem nem érdekelnek komolytalan dolgok – világosította fel a férfi mosolyogva. Talán tisztában volt vele, mennyire jól áll neki.
– Osztozni…? – Morgan fejében továbbra sem álltak össze a részletek, fogalma sem volt, mire céloz a másik.
Wes lehajtotta egy pillanatra fejét, és addig fészkelődött, ameddig kényelmes nem lett számára az ülés. Testét Morgan felé fordítva folytatta.
– Szerelmes vagy ebbe a Gil nevű srácba? – tette fel a kérdést, amitől a lány arcából kifutott a vér.
– Dehogy! – hárított azonnal. Honnan szedhette ezt a hülyeséget?
– És ő szeret téged? – jött a következő kérdés, amitől Morgan kezdte magát vallatáson érezni.
– Nem! – jelentette ki határozottan, és maga sem tudta, miért vörösödött el füle tövéig. Hiszen Gil sosem adta egyértelmű jelét, hogy érdeklődne iránta. Most is azzal a… szóval Kittyvel tölti az ideje nagy részét ahelyett, hogy vele lógna délutánonként. Wes viszont hitetlenkedve ingatta fejét. – Nem hiszel nekem? – kérdezte megrökönyödve.
– Én nem neked nem hiszek, hanem neki – közölte tényszerűen. – Nem hiszem, hogy egy férfi és nő hosszú távon barátok tudnak maradni. Az egyik mindig többet akar a végén.
– Ez nem igaz! – kapta fel a vizet Morgan, amiért Wes fogást talált Gillel való barátságán. Aztán leesett neki, kivel kiabál. – Egyáltalán nem is nézünk úgy egymásra.
– Hm… – Ennyi hagyta el csupán Wes száját, és pár pillanatig töprengett magában, majd közelebb húzta magához. – Bízom benned – mondta egészen közelről, miközben a lány szemébe nézett. – De ígérd meg, hogy ha közeledni próbálna, leállítod, és ejted. Nem akarom, hogy valaki szédítse a barátnőmet.
Morgan szíve úgy kalimpált, mint egy légkalapács. Barátnő? Wes komolyan ezt mondta… róla? Úristen, úristen! Annyi átszenvedett, magányos éjszaka és bizonytalanság után végre tudta, hogy Wes igenis vele akar lenni, mi több, féltékeny! Az egy dolog, hogy épp Gilre, de ez akkor is azt bizonyítja, hogy szereti őt. Vagy legalábbis… szeretni fogja. Mert ettől a vallomástól már kikövezett út vezet a boldogságig, semmi kétség.
– Oké – lehelte a férfi arcába, mire az elégedetten dőlt hátra ültében.
Wes derűsen járatta körbe tekintetét a parkban, és szeme megállapodott egy utcai áruson.
– Kérsz vattacukrot…? – kérdezte bizonytalanul. – Ez olyan randis dolog, nem igaz?
– Igen – suttogta Morgan. Ebben a pillanatban bármilyen kérdésre ez lett volna a válasza.


Trevor

Hauser pontosan olyan kemény volt vele, mint ahogy arra számított, még akkor is, amikor épp segítséget próbált nyújtani a tanításhoz. Délután sokáig bent maradtak órák után és az egyik megüresedett tanteremben, a táblánál állva magyarázta neki a nő, hogyan tudja fenntartani a diákok érdeklődését, illetve az elengedhetetlen fegyelmet. Ahogy ott ült az egyik padban, akaratlanul is úgy érezte magát, mintha büntetésben lenne, akárcsak a diákok, akiket bent marasztalnak délután, majd egy tanár hadovál nekik a fegyelemről.
Pedig nem kellett volna így gondolnia, hiszen ő akarta, hogy Hauser segítsen neki. Ő kérte tőle. Hát most megkapta.
– Nem akarok közbeszólni – tette pont az ellentétét annak, amit mondott, mikor megakasztotta felettesét az egyik mondata közepén –, de ez pont olyan így, mint az egyetemen. Csak elmélet, semmi gyakorlat. Ha itt ülök, és hallgatom, hogyan kéne csinálnom, attól nem fog jobban menni – vetette fel, mert úgy tűnt, hogy az arcára kiülő unalom nem volt elég erős célzás arra, hogy ennek így semmi értelme. Még hogy a férfiak nem veszik észre a célzásokat…
– Nem értek egyet – reagált a kritikára a nő. Bradley valahogy sejtette, hogy ez így lesz. – Jobban is értékelhetnéd a segítségemet, amit több évtizedes tapasztalataim alapján osztok meg veled. Azt már láthattad, mire mentél azzal, amit az egyetemen számon kértek – húzta el a nő a száját. Már korábban is utalt rá, mennyire nem ért egyet az egyetemi oktatás módszereivel, de úgy látszik, ezt minden beszélgetésük alkalmával igyekszik még egyértelműbbé tenni. – Ha van benned egy kis életösztön, elkezded alkalmazni azokat a tippeket, amiket mutattam neked. Abban azonban igazad van, hogy ha nem tudsz éles helyzetben megfelelően reagálni, akkor feleslegesen vesztegetem rád az időm. Úgyhogy a tábla a tiéd. A téma legyen Orwell – mondta, bár szinte már parancsolta, majd helyet foglalt az egyik padban és várakozóan a tábla felé biccentett. Bradley keze ökölbe szorult a pad alatt, mielőtt felállt. Hauser bizonyára tudta, hogy az Orwell téma elég érzékeny számára, mióta elvette tőle azt az osztályt, akivel épp azt olvastatta. Fogalma sem volt, hogy haladnak azóta a könyvvel, ahogy azt sem tudta, hogy most melyik részéről kéne rögtönzött kiselőadást tartania a műnek. Aztán támadt egy ötlete.
– Igaz, a tananyag részét csak az Állatfarm képezi, engedjétek meg nekem, hogy pár szót ejtsek Orwell egy másik kiemelkedő művéről is, az 1984-ről – kezdett bele, ahogy a tábla felé lépdelt. Izgult, feszült volt, léptei ennek ellenére mégis ruganyosak voltak, könnyedek, mintha a tudata és a teste teljesen független lenne egymástól. Bármi is legyen ez az állapot, ha sikerülne mindig elérnie ezt, talán a fokozatosan növekvő pánik nem rontana tovább a helyzeten, és nem rohanna egyik kínos helyzetből a másikba, mint azon az órán. Mikor aztán megfordult, látta Hauser tekintetén, hogy nem pont erre számított Orwell kapcsán. Bár ez nem feltétlen egy rossz dolog. Elvégre, ha sikerül a diákjait is meglepnie, és valami váratlannal előrukkolni, akkor bizonyára kiérdemli a figyelmüket. Épp ezért folytatta.
– Melyikőtök hallott már a Nagy Testvér fogalmáról? – tette fel a körkérdést, amire normál órai keretek között jelentkezéses választ várt volna a diákoktól.
– Miért tanulunk erről a műről? – akasztotta meg az “óra” menetét Hauser. Bradley arra számított, hogy Hauser csak ott ül majd, és várja, hogy ő produkálja magát, amíg el nem bukik a rögtönzésben, és át nem veheti újra a stafétát. Ezzel szemben most próbálta bontani a rendet. A diákokat megismerve pedig tudta, hogy ez az egyetlen módja, hogy ténylegesen felkészüljön az óráira. Hauser tényleg segíteni akart. Nem pedig csak kötekedni. A férfi épp ezért halványan elmosolyodott, mielőtt választ adott volna.
– Azért, hogy a kötelező olvasmányon túl kis kitekintést is nyújtsak Orwell személyével kapcsolatban. Az 1984 és az Állatfarm között pedig sok szempontból párhuzamot lehet vonni. Mindkettő a rendszer elleni tüntetésről szól, a kommunizmus kritikája mindkettő, rendkívül olvasmányos köntösben.
– Miért olvassunk el egy ilyen vastag könyvet, ha film is készült belőle? – jött az újabb kérdés.
– A válasz egyszerű. Mert hiába gyorsult fel a világ hihetetlen mértékben, a döntések meghozására, a mérlegelésre még mindig rengeteg időt szakítunk mindannyian. Ahhoz, hogy egy komoly mondanivalóval rendelkező művet teljesen megérhessünk, sok idő kell. És ez szerintem az egyik legnagyobb különbség a filmek és a könyvek között. Ha olvasod a könyvet, heteken keresztül tudsz meg lépésről lépésre egyre többet, amit feldolgozol magadban, és sokat elmélkedsz rajta. Ellenben, ha megnézed, másfél óra alatt lepörög előtted az egész. És legyünk őszinték… volt már olyan film, aminek a megnézése után még három héttel is a mondanivalóján gondolkodtunk? Nekem még nem volt – válaszolta meg gyorsan a költői kérdését. Ezt érezte a legegyszerűbb megoldásnak, hiszen kinézte volna Hauserből, hogy rácáfol erre, és bedob akár valami romkom limonádét is elmélkedős film címén, csak hogy ne legyen igaza. – Szóval a kérdés az, hogy ha a komoly dolgok kapcsán akarunk döntésre jutni, elég-e rá másfél óra? El tudjuk dönteni, hogy megkérjük-e valaki kezét, hogy megvegyünk-e egy autót, esetleg egy házat, csupán kilencven perc alatt? Ha ezekre heteket fordítunk, miért ne fordítanánk arra is heteket, hogy véleményt alkossunk bármelyik témával kapcsolatban, amiket az írók feldolgoznak? – tette fel az újabb kérdést, majd lógni hagyta a levegőben. És büszke volt magára. Nem is azért, mert tudott válaszolni. Hiszen eddig is határozottan tudott válaszolni minden, az irodalom fontosságát megkérdőjelező témára. Azért volt büszke, mert mindez idő alatt sikerült úgy mozognia a teremben, hogy közben egyszer sem botlott meg, nem kente össze magát, és nem köhögött a krétaportól.
– Azért, mert minket egyáltalán nem érdekel a kommunizmus. Nem elmélkedni akarunk rajta sokáig, hanem minél hamarabb összekaparni egy kettest a teszten – próbálta megvilágítani Hauser a diákok szemszögéből is a problémát.
Bradley már épp tátotta volna a száját, hogy egy frappáns, lényegre törő válasszal rávilágítson arra, hogy milyen előnyök származnak abból, ha valaki művelt, és nyitott a világra, de Hauser tekintetén látta, hogy valami nincs rendben, így végül nem tudott megszólalni.
– Valamit rosszul csinálok? – próbálta megtudakolni a megakasztás okát.
Hauser halványan mosolyra húzta száját, aminek láttán Bradley gondolatban már elkezdte ásni a sírját. De mikor a nő megszólalt, a férfi számára idegen hangsúllyal tette. Vajon tetszett neki, hogy rájött, hogy baj van?
– Az irodalmár beszél belőled, Trevor – felelt a nő. – A legtöbb diák célja csupán annyi, hogy a számonkérésre elegendő tudást tudjon összekaparni, és nem áll szándékában a jövőben irodalommal foglalkozni. Akinek mégis, az ott ül nálad írókörön. A te feladatod, hogy rájöjj, mivel tudod mégis felkelteni a figyelmüket egy-egy mű iránt. Nem az a nehéz a pedagógus létben, hogy leadd az órát, hanem hogy olyan eszközökkel tedd, hogy be tudják fogadni. De az ilyen vérirodalmár magyarázatok a legtöbb esetben hatástalannak bizonyulnak – magyarázta. Bradley bólintott.
Igaza van, csak azért, mert ő repes ezektől a témáktól, sokan nem a mélyen meghúzódó mondanivalóra vágynak. Sokaknak az csak egy élvezetes mű velejárója. De nem a mondanivaló miatt olvasnak. Sőt, még ő sem, ha jobban belegondol. És hirtelen, mintha felnyílt volna a szeme, rájött, hogy teljesen más irányból is meg tudja közelíteni a témát.
– Bizonyára sokan hallottatok már a Nagy Testvér fogalmáról – tért vissza egy korábbi témához, de ezúttal nem kérdésként fogalmazta meg. Nem. Az túlságosan kiszámíthatatlanná teszi az óra menetét, ő pedig nem ereszthet a gyeplőn, mert nem sikerül betörni a vadlovat.
– Azt viszont lefogadom, kevesen tudjátok, hogy a kifejezés Orwelltől származik. Rengeteg valóságshow megy manapság a tévében, de ha elolvassa valaki az 1984-et, teljesen más színben fogja látni ezeket. Orwell elkalauzol minket egy olyan világba, ahol minden mozdulatodat felügyelik, viszont nem az érdeklődő, szórakozást kereső nézők, hanem a rendszer vezetői, akik mindenkinek az életét irányítani akarják – magyarázta Bradley, bízva abban, hogy ha ez élesben menne, az osztály még fel se fogná, hogy már rég a mű esszenciáját magyarázza. – Nekem személy szerint az első legelborzasztóbb mozzanat a könyvben az, amikor a kötelező reggeli testmozgás közben a tévé rászól a főhősre, amiért az nem tart lépést. Ha valaki szeret libabőrözni, mindenképp olvassa el, de természetesen a számonkérésben ez nem fog szerepelni.
De szorgalmi formájában tudom jutalmazni, ha valaki mégis belevág – mosolyodott el a férfi, ahogy látta Hauser arcán az elégedettséget. Aztán az elégedettség lefolyt az arcáról, mikor Bradley zsebében megcsörrent a telefon. Tekintete azt üzente, hogy ha fel meri venni, valami rettenetes dolog fog történni, de nem tehette meg, hogy nem veszi fel. Hiszen felismerte a csengőhangot, és bár mondta Spencernek, hogy ne hívja most, mert Hauserrel lesz, a fiúnak mégis szüksége volt rá. Épp ezért minden további nélkül a tábla felé fordult, hogy ne érezze Hauser szúrós tekintetét, és füléhez emelte a készüléket.
Igyekezett fojtott hangon beszélni, nem mintha attól felettese kevésbé vette volna észre, hogy mit művel épp. Viszont bármennyire is próbálta halkra fogni a beszélgetést, minden egyes szó után olyannyira ideges lett, hogy a döbbent “Mit műveltek?”, “Ez túlmegy minden határon” és egyéb felkiáltásait már nem tudta magában tartani. Ezután nyugtatni próbálta magát és beszélgető partnerét is, végül egy “Máris indulok!” kijelentéssel le is rakta a telefont. Aztán az igazgatónő felé nézett, és bár semmi reményt nem látott rá, hogy a nő elengedje őt most, annyira eltökélt volt, hogy ez nem tarthatta vissza.
– Mennem kell – közölte vele. Mikor meghallotta, mit műveltek Spencerrel, rögtön panaszt akart tenni Hausernél. Aztán viszont a fiú hozzátette, hogy a magániskola diákjai követték el a csínyt, és tudta, hogy a nő ebben a témában tehetetlen lesz, ezért is nem akarta terhelni a részletekkel, de ha nem engedi el őt, kénytelen lesz beavatni.
– Éppen most? – méltatlankodott Hauser savanyúan. – Pedig már épp azon gondolkodtam, visszaadom az órádat, hogy éles helyzetben is bizonyíthass – húzta el a mézesmadzagot.
– Örülök, hogy ennyire jól sikerült ez a gyakorlás, hogy visszakapnám az osztályt, de ahogy korábban mondta, nem az én önérzetem számít, hanem a diákjaink. És az egyik diák épp most hívott, hogy segítsek neki – utasította vissza az ajánlatot gondolkodás nélkül. Spencer fontosabb volt számára, mint egy óra visszaszerzése.
– Tehát iskolai ügyről van szó – állapította meg Hauser. – Ha komoly probléma merül fel az egyik diákkal kapcsolatban, abban az iskola is illetékes. Ilyesmiről van szó, Trevor? – kérdezte. Trevor elgondolkodott. Ha Spencer azt szerette volna, hogy az iskola lépjen valamit, akkor őket hívta volna. De a fiú hozzá fordult.
– Ez inkább a Thomas Woodrow Wilson ügye – felelte Bradley, miközben már szedte össze a cuccait.
– Értem – csikorgott Hauser hangja, mintha valóban mindent értett volna. – A két iskola között régóta fennáll némi… feszültség. Akadnak, akik szeretik jobbnak érezni magukat másoknál. Mint Orwell óta tudjuk, ez nem szokott jóra vezetni – tett utalást az aktuális témájukra, de aztán visszatért a komolyabb hangszínhez. – Ha a diák panaszt kíván tenni, megteheti a titkárságon. Más ügyeink is folyamatban vannak Mrs. St. John védenceivel szemben. – Úgy ejtette a nő nevét, hogy abból lehetetlen volt nem kiérezni az unszimpátiát. Bradley azonban csak bólintott, majd a nőt nézte egy kis ideig, de mivel látszólag már nem volt egyéb mondanivalója, sarkon fordult és elhagyta a termet.

54. Füstbe ment terv

3 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta
5 évvel ezelőtt

Tök jó lett ez a rész is, akartam írni. 🙂
Egy dolog: Gilből miért lett francia sütemény? 😛 A mignon a süti neve, a minion meg a kis szolga, segítő figura. A “minyon” pedig a minionnak egy borzalmas magyar “fordítása”. 😀
De ezzel a kis hibával is nagyon tetszett.
Kíváncsi vagyok, mi sül majd ki ebből a Gil – Morgan szálból. Látszik, hogy odavannak egymásért, de nem képes ezt egyikük sem észrevenni. 😀 Remélem, Wes nem fogja összetörni a lány szívét, mert akkor kapni fog tőlem. 😛

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

A minionos cuccon mindannyian pislogtunk, hogy szééépen átcsusszant négyünk szűrőjén is. 😀
De hát tudod, szokták mondani a cuki karakterekre, hogy cinnamon roll, szóval a mignon lesz a TV-s megfelelője ennek…! 😛
Köszönjük szépen, hogy kommenteltél, nagyon jó látni! 🙂

Matt
Admin
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Én nemrég hallottam a kifejezést az emberekre és sokáig azt hittem, hogy minyon a helyes, ha süteményre is gondoljuk. 🙂 Én is nagyon kíváncsi leszek, hogy Morgan végül kit fogja választani hosszútávon. Köszönöm a kommentet! 🙂