Tintavér

Tintavér – 123. Egy jó ügyért

Angela

Nagyon tetszett neki a gondolat, hogy a diákság kivételesen nem valaki vagy valami ellen fogott össze, hanem azért, hogy megmentsenek valamit, ami fontos nekik. A legtöbbször nagyobb összefogásra akkor látott példát, amikor valakit ki kellett közösíteni – természetesen nem kellett a szó szoros értelmében, csak sokszor a gyerekek élték meg kényszernek.
Ez viszont más volt.
Eleinte csak egy egyszerű kis mozgalomnak tűnt, amit az iskolaújság szerkesztősége indított el, és ami teljes mértékben érthető is volt. Senki sem örült annak, ha a platform, ahol véleményt nyilváníthat, a megszűnés határára sodródik. De azt egyikük sem várta, hogy sértett hiszti és egyszerű tiltakozás – esetleg tüntetés – helyett igazi mentőtervvel állnak majd elő.
Angelának tetszett a gondolat, hogy a diákok nem csak elvárták az újság finanszírozását, hanem megértették azt is, hogy az iskolavezetés ebben a formában nem tudta tovább támogatni a cikkezésüket. Nem (csak?) felháborodtak, hanem elhatározták, hogy megmentik a klubot, amihez tartoztak.
A legszebb azonban nem az újságírós tanulók elszántsága volt, hanem az, hogy egy olyan évfolyamokon és klubokon átívelő együttműködés jött létre, amilyet Angela még sosem látott.
– Csak a takarítás lesz nagyobb összeg – állapította meg éppen a költségek átnyálazása után a nagynénjének. Sosem gondolta volna, hogy pont a takarító nénik bére fogja így megdobni a szervezési díjat. De mivel az estébe nyúló rendezvény után még valakinek rendbe is kellett raknia az iskolát, ezt nem tudták kikerülni.
Giselle elégedetlen hangot adott ki a megjegyzésre, mielőtt megszólalt volna:
– Takarításra a diákok is képesek. Legalább az iskola valóban az életre készíti fel őket – jelentette ki. – Lehet, akadnának önként jelentkezők is, de a büntetősök is biztosan örömmel besegítenek, hogy spóroljunk az összegen. Én inkább a biztonság miatt aggódom.

Angela összefonta a karjait a mellkasa előtt, mert megértette az igazgatónő aggályait. Egy ilyen rendezvényen szükség volt arra, hogy megfelelő felügyelet alatt tartsák az eseményeket.
– Gabriel a városban lesz – vetette fel aztán. – Biztos szívesen eljönne, és neki vannak olyan haverjai, akik dolgoztak biztonságtechnikai cégnél.
– Gabriel? – Giselle ellágyuló tekintetéből Angela látta, hogy mennyire szerette volna a másik látni Gabe-et. Mindig is ő volt a kedvence, és ezt hiába próbálta leplezni, egyszerűen nem sikerült neki. De nem hibáztathatta érte, mert a bátyja neki is egyfajta etalon volt; az, akiért kicsi kora óta rajongott, és aki miatt annyit aggódott az egész család, amikor Los Angelesbe került. – Ez nem egy családi vállalkozás, lányom.
– De Gabe és a barátai ingyen munkaerő lennének. Három jóképű, fiatal pasi, akik miatt a lányok nem mernek rendetlenkedni, a fiúkat meg kordában tudnák tartani – érvelt Angela. – És amúgy is imádná a darabot.
– Egyáltalán nem biztos, hogy szívesen segítene – ellenkezett tovább Giselle, de ő csak a szemét forgatta, úgy legyintgetett.
– Gabe azért jön haza, mert hiányzik neki a családja. Meg mert dobta őt a barátnője, és ciki lenne neki Hollywoodban bőgni rajta. Szüksége van erre.
– Bánom is én – legyintett Giselle, és innentől kezdve már teljesen egyértelmű volt, hogy áldását adja a dologra. – De szólj neki, hogy nem lesz kaviár meg languszta a büféasztalon.
– Te még sosem jártál Hollywoodban, ugye? – nevetett fel Angela. – Gabe pizzán, hamburgeren meg mirelit kaján él. Mióta Lisa elhagyta, leginkább pattogatott kukoricán.
Angela csak nagyon nehezen tudta megállni a kuncogást, amikor látta a nagynénje arcán átsuhanó felháborodással vegyes aggodalmat. Szinte hallotta Giselle szavait, ahogyan a műkajákkal kikövezett életvitelt szidja.
– Pizzáról főleg álmodjon! Na, majd főzök neki én normális ételt – erősítette is meg unokahúga gyanúját az igazgatónő. – Mindent megbeszéltünk?
– Azt hiszem, igen – gondolta végig Angela. – A hangosítást a stúdiósok megoldják, meg besegítenek az AV klubosok is, ahol tudnak. Itt van a vállalkozó szellemű kollégák névsora – nyújtott át aztán még egy papírt. – Egész jó arány, csak az a smucig Lyllia Bergman háborgott azon, hogy segítséget kértünk, és nem tudunk fizetni érte. De szerintem jobb is, ha az a nő nem jön.
Tanárnak zseniális volt, minden tanulótól ezt a visszajelzést kapta, a kollégái viszont olyan szinten elviselhetetlennek tartották Mrs. Bergmant, hogy a legtöbben a tanárijából is átkérték magukat máshová. A nő akkor érezte igazán jól magát, ha konfliktusba kerülhetett mindenkivel, aztán meg lobogtatta a szakértői papírját meg a megvásárolt lovagi címét. Igazán nehezére esett objektív szemmel néznie a kolléganőre, akit mindenki más legálisan gyűlölhetett. Ő viszont, mint iskolai tanácsadó, munkaköréből kifolyólag megértő kellett, hogy legyen.
Bár Giselle nem mondta ki, a pillantása arról árulkodott, hogy mélységesen egyetértett vele Mrs. Bergmannal kapcsolatban.
– Milyen darabot választott végül a színjátszó kör? – érkezett ezután a tématerelő kérdés, amiért ő kifejezetten hálás volt.
– Hú, a címét nem tudom fejből – ráncolta a homlokát, aztán keresgélni kezdett a papírjai között, míg meg nem találta Rose Parker e-mailjét. A lány elküldte neki a résztvevők listáját, a próbabeosztást, mindent. Még a darab szövegkönyvét is. – Amíg az erőnk tart, arról szól, hogy egy rakás fiatal katonai kiképzőtáborban tölti a nyarat. Ha jól értelmezem.
– Hm – morfondírozott el Giselle. – Néhány diáknak valóban nem ártana. Később átolvasom.
Angela átadta neki a kinyomtatott papírokat a színdarab és a szereplők adataival, és elgondolkozott azon, vajon van-e még valami olyasmi, amit nem beszéltek át legalább háromszor, de nem. Úgy tűnt, minden rendben halad – de vajon ez tényleg így van?
Semmi sem kerülte el a figyelmüket?
Ő nem volt gazdasági szakember, így nem volt egyszerű számára a költségvetés áttekintése, hamar bele is unt; de erőt vett magán, és megpróbálta a tőle telhető legnagyobb precizitással végigmenni minden kiadáson és tervezett bevételen. Ha minden a terv szerint fog menni, akkor elég pénz fog befolyni ahhoz, hogy megtarthassák az újságot a jelenlegi formájában.
Angela büszke volt a gyerekekre, akik mertek álmodni, mertek próbálkozni, és mertek bízni magukban és egymásban. Nagyon remélte, hogy az összefogás és a sok-sok erőfeszítés a végén nem bizonyul majd hiábavalónak.
És ehhez talán éppen Gabrielre volt szükség, aki nem csak Hollywoodban volt népszerű, hanem idehaza, Brightwoodban is. Ha pedig ő a gimi jótékonysági estjén múlatja majd az idejét, akkor biztosan rengeteg régi ismerősét – és esetleg rajongóját – vonzza majd maga után. Például a volt osztálytársait, akik már tizenévesen is csorgatták rá a nyálukat… és akik kérdés nélkül fizetik majd ki a belépőt a darabra, sőt, talán a bátyja lenyűgözésére még néhány támogatójegyet is vesznek majd.
Egy pillanatra bűntudat tört rá, amiért máris hátsó szándékkal készült meghívni a testvérét, de hamar elhessegette a gondolatot. Elvégre Gabrielnek amúgy is szüksége volt erre az estére. És ki tudja? Lehet, hogy még a darab is tetszeni fog neki.


Ethan

Csupán elkeseredett gondolatként indult, mostanra azonban határozott döntéssé érett az, hogy csatlakozik a Hadsereghez. Eddig csak azt tudta, elégedetlen az életével, de most már azt is, hogyan változtathat rajta. Brightwoodban nem várt rá olyan jövő, ami túlzott lelkesedéssel töltötte volna el, és ha utazgatni kezd, akkor is csupán sodródott volna, gyökerek nélkül. Ki akart lépni a saját árnyékából. Az egyenruha nem csupán egy ruhadarab volt, hanem egy szimbólum – erőt, bátorságot, becsületet sugallt, kiváltság volt viselni. Szeretett volna egyszer elég jó lenni valamihez, ami fontosat jelentett.
Korábban azt hitte, egyáltalán nem érdekli, mások mit gondolnak róla, de aztán rájött, hogy ez nem így van. Azért nem érdekelte, mert nem azt hallotta, amire vágyott volna. Persze, nem másoknak akart megfelelni, amikor úgy döntött, ezt az utat választja. Az ő véleményük csak arra volt jó, hogy tükröt mutasson neki önmagáról. Nem azt látták belőle, ami legbelül ő volt. Egy ideje már nem az a srác volt – vagy legalábbis nem csak az –, aki kukákat borogatott világfájdalmában, vagy hajlandó volt bármilyen verekedésbe belebonyolódni, de azt még nem látta, hogy akkor ki is ő valójában. Azt sem tudta pontosan, mitől változott meg, mitől lett a nihilista kölyökből valaki, aki bármeddig elment volna, hogy egy csepp értelmet adjon létének. Egyvalami biztosnak tűnt: azt, amit keresett, nem egy másik emberben fogja megtalálni. Senkinek nem volt elég jó, akivel törődni kezdett. Eszébe jutott az a nap, amikor Bradley vallatóra fogta kávézás közben – kevés kellemetlenebb beszélgetésben volt része. Két dolgot tudott meg akkor: az egyik, hogy Bradley azok közé tartozik. Azok közé, mint például Clara is: zavarbaejtően nincsenek tisztában az intim zóna fogalmával. Valahol azonban jólesett neki, hogy tanára törődött vele, voltaképp atyáskodott felette. Nem tudta, mi kifizetődő ebben a férfinak, de ha már így alakult, nem akart cserébe csalódást okozni. Látta az arcát, mikor megkapta idézését a van der Hoom ügyben: nem mondott semmit, de rá volt írva minden. Kíváncsi volt, vajon amikor a Hadsereg küld értesítést, az helyrebillent-e valamit csorbát szenvedett megítélésén.
A másik dologra, amit aznap megtudott, nem szívesen gondolt. Bradley arra kényszerítette, hogy magába nézzen, és megkeresse okát, amiért nem találja a helyét a világban: nem tartozott senkihez. Az apja, akinek egykor fontos volt, már nem élt. Az anyja egy új fiút hordott a szíve alatt, és nem is kereste őt, amióta elváltak útjaik. Nagyanyja szinte már nem is emlékezett rá betegsége miatt. Vajon léteznek olyan emberek, akik boldogan tudnak élni anélkül, hogy valaki emberszámba venné őket? Ha igen, akkor irigyelte őket. Ő akaratlanul is kötődni kezdett bárkihez, aki pár kedves szót szólt hozzá – mint ahogy Clarához is, akivel normál körülmények között találkoznia sem szabadott volna. Ahogy egyre több időt töltöttek együtt, úgy foglalt el egyre nagyobb helyet gondolatai között is. Először csak mint egy púp a hátán, aztán kezdte felolvasztani az, hogy a lány nem úgy kezelte, mint a legtöbb ember. Bízott benne, hozzá fordult támaszért. Nem hitte, hogy ő tud bárki számára menedék is lenni. De tudta, hol van a helye, és az nem Clara közelében volt. Addig akart véget vetni ennek a köteléknek, ameddig nem lesz még rosszabb. Szerencsére a lány nem habarodott belé, úgy érezte, ez jelentősen leegyszerűsíti a dolgot. Csak elmegy, és kész. Nem kell felelősnek éreznie magát senki bánatáért. És hogy mit érzett ezzel kapcsolatban? Megkönnyebbülést… kellett volna. Egyelőre azonban csak félretette gondolatait egy képzeletbeli fiókba, mint időzített bombát, hogy csak akkor nyissa ki, amikor már kellő távolságban lesz a lánytól.
Salt Lake City egész más volt, mint Brightwood. Messzire magasodó tornyai már az autópályán haladva is magukra vonzották tekintetét. Jó érzés volt olyan helyen járni, amerre addig sosem. Először bosszantotta, hogy épp Wyomingban nincs a seregnek toborzó központja, de rájött, hogy ez talán így a legjobb. Az új környezet feltöltötte, és mintha szentimentális gondolatait is hátrahagyta volna az államhatárral együtt. Éjjel érkezett szállására, és rögtön aludni is tért, hiszen másnap a legjobb formáját kellett nyújtania. Ahogy az épület ablakán kinézett, sajnálta, hogy nem volt ideje jobban körbejárni a várost. Odakint élet volt, nem úgy, mint Brightwoodban.
– Neked milyen lett a teszt? – lépett hozzá egy vöröshajú srác, aki nem lehetett túl sokkal idősebb nála. Egy lány is követte őt, szemüvege mögé bújva, a szája szélét rágva idegességében.
– Passz – vonta meg a vállát. Remélte, hogy ahhoz, hogy valamelyik harcászati egységhez kerüljön, nem kell különösebb képességeket megvillantania, mert a tizedik aloldal végére már kezdte elveszteni türelmét. Tisztára úgy érezte magát, mintha az iskolapadban ült volna. Ami viszont kifejezetten tetszett neki, az a fizikai alkalmassági volt. Mostanában nem sportolt rendszeresen, de érezte, hogy ez megy neki, és a sikerélmény csak még jobb teljesítményre motiválta. Oké, az a két mérföldes futás nem hiányzott a végén, de addig egész jól elvolt a fekvőtámaszokkal és súlyokkal.
– Bella attól fél, kihajítják, mert még nincs meg az érettségije – mutatott a lányra újdonsült beszélgetőpartnere. – Szerintem ez hülyeség, a kiképzésre már úgyis meglesz. És az unokatesóm is bevonulhatott, pedig végig sem csinálta a gimit.
– Én nem félek – jegyezte meg a lány harciasan. – Csak nem akarom nyáron újrakezdeni az egészet. Túl akarok lenni a táboron – védekezett.
Emiatt ő is aggódott kicsit. Megvárhatta volna a júniust, hogy minden papírja rendben legyen a jelentkezéshez, de azzal csak tovább csúszott volna az időpont, amikor maga mögött hagyhatja azt a porfészket az összes gyötrelmével. Vissza sem akart nézni. Mielőtt azonban állást foglalhatott volna a témában, már szólították is őt, úgyhogy társai irigy pillantásától kísérve bemasírozhatott az irodába.
Odabent egy nő várta, és határozottan kezet nyújtott neki.
– McGillis hadnagy – mutatkozott be. – Én fogom végigvezetni a jelentkezés utolsó szakaszán. Kérem, foglaljon helyet – mutatott a székekre, miközben megkerülte asztalát, és ő is letelepedett. – Miért akar a hadsereg tagja lenni? – pillantott fel rá, miután szemeit végigfuttatta papírjain.
Ethan nem készült rá, hogy interjúztatni is fogják, mielőtt alákanyaríthatná nevét, és szélnek engednék. Agya az egész napos tesztelgetés és tájékoztatók után már makacsul ellenállt a gondolkodásnak.
– Csak valami hasznosat akarok kezdeni magammal – vonta meg a vállát nyeglén. Ez nem igazán tetszett McGillis hadnagynak, aki összehúzta szemöldökét.
– A szolgálat ennél talán több elhivatottságot kívánna – jelentette ki, ami egyben figyelmeztetésnek is tűnt részéről. – Miért gondolja, hogy önből jó katona válna? Megvannak önben azok az értékek, amiket a hadsereg megkövetel?
A nő érzékeny pontra tapintott.
– Igen – jelentette ki kis tétovázás után a fiú.
– Biztos ez? – lapozta fel papírjait a hadnagy. – Mintha a múltban akadtak volna problémái a tiszteletadással, és a seregben a kötelesség megtagadása is komoly következményekkel járhat – sorolta vészjóslón a tényeket, amelyeket sikerült előásni róla.
– Ez most valami pszichológiai teszt? Vagy csak le akar beszélni róla? – vesztette el a türelmét Ethan. – Ha nem elég jó a pontszámom, elég, ha csak megmondja – fonta össze karjait.
– Nekem az a dolgom, hogy segítsek a jelentkezőnek olyan döntést hozni, amit nem fog megbánni – pillantott rá a nő elnézőn. – A tesztjei jók lettek. A fizikai alkalmassági és a képességfelmérő is. De ha ezt a papírt aláírja, az nyolc visszavonhatatlan évet jelent. Hat év aktív szolgálatot, és további kettőt tartalékosként. Készen áll erre?
Mióta megérkezett Salt Lake Citybe, próbált nem arra gondolni, miféle elköteleződést kíván tőle a hivatás, amit választott. Nem félt a rá váró feladatoktól, de őszintén, mikor csinált ő bármit is végig, amit elkezdett? A seregből pedig nem volt visszaút. Ha lett volna, a katonák tömegesen dobták volna el a fegyvert, ha olyan helyre vezénylik őket, ahol nem akarnak lenni. Képes lesz ő, az örök lázadó, hagyni, hogy valaki más rendelkezzen felette? Követni egy utasítást akkor is, ha nem ért vele egyet?
– Készen állok rá – válaszolt, és próbált több magabiztosságot csempészni hangjába, mint amennyit érzett. McGillis mintha kicsit megnyugodott volna.
– A szárazföldi erőket jelölte meg a jelentkezési lapon. Ne is ajánljak mást ezen kívül? – kérdezte a nő.
Határozottan rázta meg a fejét. Darcy ugyan a Tengerészgyalogság felé próbálta terelgetni, mert szerinte az ő „fejjel a falnak” mentalitásuk jobban illett volna hozzá, de Ethan pont ezt akarta levetkőzni magáról. Egyébként sem véletlenül hívták őket golyófogónak.
A nő egy listát csúsztatott elé, amin egy sor olyan feladatkör volt, amit betölthetett eredményei alapján. Szemével addig szaladt a sorok között, ameddig meg nem találta, amit keresett, a harcászati egységeket. Bármelyiket választhatta. Ezen kívül főleg műszaki állások szerepeltek a papíron, sok közülük civil szolgálatos, amelyek lényegesen biztonságosabbnak tűntek eredeti tervénél. Meginogott döntésében, de aztán el is szégyellte magát. Azért volt itt, hogy saját magának bizonyítson. Ennyire gyáva lenne, hogy első adódó alkalommal a kiskapukat keresi? Figyelmét ismét a fegyveres egységekre irányította. Ujjával rámutatott az egyikre, és a nő felé mutatta.
– Gyalogság – olvasta fel McGillis kissé meglepetten. Talán olyannak nézte, akinek a legnagyobb fegyverek mögött jön csak meg a bátorsága, vagy páncélozott gépkocsikba bújva. Hát nem. Ő saját erejéből akart boldogulni. – Az alapkiképzés nyolc hétig tart majd, utána pedig szintén nyolc hetes speciális képzés következik. Ennek időpontjáról értesítjük majd. Már csak egy aláírás hiányzik.
Ethan a papírlaphoz érintette a toll hegyét, de a keze megremegett. Nyolc év. Rohadt sok idő. Nem is emlékezett rá, hol volt ő nyolc évvel ezelőtt. Azaz, dehogynem… akkoriban még volt hova hazatérnie, és azt hitte, megtalálta élete szerelmét Darcy személyében. Mintha egy másik élet lett volna. Mint ahogyan ez is egy másik lesz, ha az a pár betű a vonalra kerül. Legkorábban huszonhat évesen szabadul, már más emberként. Képtelen volt bizonyos szinten nem börtönhöz hasonlítani a Hadsereget, hiszen ezután nem ő dönti majd el, hol akar lenni. Azon lesznek, hogy megtörjék testét, akaratát, büszkeségét. Ezek a sérülések azonban sehol sem voltak azokhoz képest, amelyeket maradásával kockáztatott volna. A tollat a papírra nyomta, és aláírta nevét.

124. Ráébredni és elborzadni