Tintavér

Tintavér – 2. Reflektorfény

Bradley

Bradley izgatottan várt aprócska tanári helyiségében, és tekintetét újra és újra magára vonzotta az óra. Megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy Kitty bármelyik percben betoppanhatott. Még egyszer gyorsan végigmért mindent asztalán, hogy a helyén legyen, és folytatta, amit már vagy fél órája elkezdett: várt. Ezután nem sokkal kinyílt az ajtó, és Kitty lépett be rajta mosolyogva.

– Jó napot kívánok, Mr. Bradley. Köszönöm, hogy időt szakít rám és az újságra.
– Ez csak természetes – próbált visszafogottan mosolyogni Bradley, bár amennyire lelkes volt, csak reménykedhetett benne, hogy ez nem eszelős vigyor formájában tolmácsolódott a külvilág számára. – Mi, irodalmárok fogjunk össze! – tette hozzá lelkesen a frappánsnak szánt megjegyzést, de amint kimondta, már szinte bánta is, hogy ilyen erőltetett dolgokkal próbálkozott.
Kitty elnézően pislogott rá, aztán helyet foglalt Bradley-vel szemben, és elővette a jegyzetfüzetét.

– Nem bánja, ha felveszem a beszélgetést? – nézett a férfire. – Könnyebb lesz utólag begépelni, mint végigkörmölni most az egészet – indokolta meg kérését.
Bradley ennek hallatán nagyot nyelt, belegondolva, hogy minden egyes lehetséges félreszólása rögzítve lesz. Tény, nem fogja – remélhetőleg – Kittyn kívül más hallani, de akkor is.

– Persze, semmi kifogásom ellene – nyögte ki aztán, remélve, hogy Kitty a hanglejtésből leszűri, hogy valójában lenne kifogása ellene. De a lány vagy nem szűrte le, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta.
– Köszönöm – biccentett Kitty, aztán elővette a telefonját is. – Mielőtt elküldeném a kész interjút a főszerkesztőnek, előbb elküldöm önnek is.
– Rendben – bólintott rá a férfi, amitől egy kicsit fellélegzett. – Látom, jól felkészültél – mérte végig a Kitty által szorongatott füzet kérdéssorát –, halljuk hát, mire vagy kíváncsi.

Kitty elindította a felvételt a telefonján, aztán kirakta a padra, ő maga hátradőlt a széken.
– A diákságot mindig lázba hozzák az új arcok, legyenek azok elsős gólyák, az évfolyamukba kerülő, bukott felsőévesek vagy tanárok. Ön irodalmat fog tanítani egy olyan világban, ahol olvasni már szinte egyáltalán nem szokás. Miért az irodalom? Mit szeret benne?
– Huhh, ez jó kérdés – gondolkodott el Bradley. Igazából mindig is imádta az irodalmat, és erre számtalan oka volt, így igyekezett megtalálni azt, amelyik leginkább leírta számára ezt a kötődést. – Talán az önkifejezést tartom az írás legnagyobb előnyének. A dolog másik oldalán állva pedig, olvasás szempontjából azt az intimitást, ahogy az író közel enged magához a gondolatvilágán keresztül.

Kitty bólogatott, de szeme villant egyet a válaszra, és a füzetére rá sem nézve tette fel a következő kérdését.
– Esetleg van tapasztalata az írásban is, vagy inkább csak olvas és elemez?
– Az egyetemen kötelező jelleggel szerepelt a képzésben a kreatív írás is. Ezen felül sajnos csak ritkán volt időm foglalkozni vele, pedig nagyon élvezem – idézte fel a férfi a számára kellemes emléket.
– Tehát azért nem teljesen idegen önnek az írás sem – vonta le a következtetést Kitty. – Mit gondol, ez segít abban, hogy jobban megértse a nagy irodalmárok gondolatait? Vagy esetleg van valamilyen stratégiája arra, hogy könnyebben emészthetővé, érdekesebbé tegye a klasszikusokat a messengeren szocializálódó tanítványainak?

– Úgy vélem, hogy a filmek, és ahogy mondtad, messenger világában eléggé háttérbe szorult az olvasás, annak minden előnyével. – Itt a férfi egy pillanatra elgondolkodott, de végül inkább nem tette hozzá, hogy „és hátrányával”. – Tudom, egyesek pont azt kifogásolják, hogy egy könyvbe mennyivel több időt kell beleölni, mint egy abból készült filmbe, azonban pont ez a több idő teszi lehetővé, hogy jobban elmélyedjünk az adott témákban – osztotta meg gondolatait. – Könnyebben megérthetjük a világot az olvasás által, viszont ehhez idő kell, hogy elmélyedhessünk benne. Épp ezért szeretném létrehozni az Írókört, hogy néhány lelkes jelentkező segítségével az írás és az olvasás, egyszóval az irodalom keretein belül jobban megismerhessük egymás, és saját magunk gondolatait.

Kitty erre elmosolyodott, érdeklődő arccal hajolt előrébb egy kicsit.
– Az írókör felélesztése egy nagy vállalkozás, de egyúttal azt is elárulja önről, hogy fontosnak tartja a tantárgyát. Esetleg megtudhatunk valamit az írókörről? A jelentkezés bárki számára lehetséges?
– Mivel a klubjelentkezések hamarosan lezárulnak, számítok rá, hogy a kimaradtak választása lesz a kör – vallotta be a férfi –, azonban remélem, hogy ők is lelkesedni tudnak majd iránta. És persze mindig örömmel látok bárkit, akit érdekel az irodalom – kacsintott Bradley Kittyre.
– Biztos vagyok benne, hogy a felhívás eljut majd a célközönségéhez – mosolygott rá Kitty, aztán vetett egy pillantást a füzetébe írt jegyzetekre. – És ha már célközönség, kérem, mesélje el, milyen érzés friss diplomásként először szembesülni a diáksággal! Mik az eddigi tapasztalatai?

Bradley érezte, ahogy elvörösödik, miközben felidézte első, balul elsült napját a Brightwood Gimnáziumban, és hálát adott az égnek, hogy Kitty csak hangot rögzített, képet nem.
– Nos, az első tapasztalatom az, hogy rossz megközelítéssel álltam hozzá a témához – magyarázta meg arcszínének okát, amely valószínűleg Kittynek is azonnal szemet szúrt; újabb halvány mosolya legalábbis erre engedte következtetni –, de remélem, hogy egy gyors újratervezés után már olyan mederben folytatódhatnak az óráim, ami nekem és a diákságnak is megfelelő.

Kitty a válasz hallatán halk kuncogásba kezdett, aztán megint a füzetébe pillantott.
– Van valami, amit szívesen megosztana magáról az olvasóinkkal? Tanácsot, élményt, bármit?
– Igazából bízom benne, hogy az órák során sikerül megismerniük a diákoknak – gondolkodott el Bradley, mit is mondhatna –, az irodalmon keresztül, mert akkor elérem a célomat, amiért idejöttem – tette hozzá kiegészítésként. – És remélem, hogy minél többüket én is megismerhetem majd hasonló keretek között. Jó tanácsként pedig azt tudnám még hozzátenni, hogy jegyezzék meg, hogy az írott szónak hatalma van – osztotta meg mottóját a férfi Kittyvel.

– Zárásul egyrészt szeretném megköszönni a kimerítő válaszokat, másrészt pedig feltenném az utolsó kérdésemet – csukta be a füzetét Kitty. – Van kedvenc irodalmi műve?
– Gondolom, egyértelművé tettem, hogy a lélektani jellegű dolgok miatt szeretem az irodalmat, szóval talán nem meglepő, hogy a választásom a Bűn és bűnhődés – mosolyodott el Bradley.
– Nagyszerű választás – állította le a felvételt Kitty. – Köszönöm szépen az interjút, tanár úr. Még ma elküldöm a tisztázatot, ha leírja nekem az e-mail címét – nyújtotta tollát és füzetét a férfi irányába.

– Az iskolai e-mail címemre küldheted. [email protected], de ezt megtalálod az iskola honlapján is az elérhetőségek között – fűzte hozzá, azonban így is elfogadta a papírt és a tollat, hogy segítőkészen lejegyezze a címet.
Kitty biccentett, aztán a táskájába süllyesztette a füzetét és a telefonját is.
– Akkor küldöm majd az anyagot, és ha most megbocsát, rohannom kell, mert Mrs. Drilton nem venné jó néven, ha lekésném az óráját – mosolygott még egyszer utoljára Bradley-re, majd kilépett a tanáriból.

Kitty

Az ebédszünet nem véletlenül volt hosszabb a többinél – ilyenkor a diákoknak volt idejük leülni és megebédelni, hogy közben átbeszélhessenek minden apróságot a barátaikkal. De volt ennek az időszaknak egy másik előnye is, amit csak azok az újságírók érthettek meg, akiknek az ebédszünet egyet jelentett a vadászidénnyel. Mert ilyenkor a folyosók megteltek élettel, és a megszeppent elsőéveseket is sokkal könnyebb volt kiszúrni. Kittynek pedig gólyákra volt szüksége, tehát az ebédet meghagyta a dologtalan iskolatársainak, és egy müzliszelettel a gyomrában pásztázta a tömeget a következő áldozatát keresve.

– Talpraesett kiscsaj volt – jegyezte meg a mellette álló Spencernek. Az előző interjúalanyuk ugyanis egy kifejezetten rámenős lány volt, aki vagy háromféle pózban kért magáról fotót, hogy mindenképp legyen róla valami előnyös. – Szerintem neki nem lesz problémája a beilleszkedéssel.
– Szerintem sem, bár nagyon remélem, hogy a többieket nem fogja ennyire imádni a kamera, mert még enni is szeretnék ma – jegyezte meg Spencer, és Kitty még azt is hallotta, hogy a fiúnak végszóra megkordult a gyomra.

– Relax, még kettő kell kábé, és szabad vagy – ígérte neki, de közben figyelte a felhozatalt. – Már van egy szorongós lánykánk, egy rámenős csajunk, egy kocka srácunk meg egy nyallerünk. Olyat keress, aki ezektől legalább egy picit is elüt.
Persze, pontosan tudta, hogy skatulyázni nem volt szép, és azzal is tisztában volt, hogy senkire sem lehetett teljesen ráhúzni egy-egy szerepet, mert mindenkiben több volt. De amikor az ember az új diákokkal készített interjút, akkor igenis törekednie kellett arra, hogy a lehető legeltérőbb embereket válassza ki.

– Hát, nem vagyok olyan jó embert-ránézésre-ismerő, mint te, úgyhogy átengedem. Csak siess, ha lehet – kérte Spencer a csúnya skatulyázó felsoroláson nevetve. Kitty elmosolyodva emelte a plafonra a pillantását, de el kellett ismernie, hogy a beszólás jogos volt.
– Legalább változatos lesz a cikk! Ha látsz valahol egy félénk fiút vagy egy punk lányt, kiálts – kérte, ahogy megállt a zsibongó bejárata mellett, hogy jobban szemügyre vehesse a körülöttük álló embereket.

– Mit szólsz hozzá? – mutatott Spencer egy szőke hajú fiúra, aki láthatóan nagyon szeretett volna inkább valahol máshol lenni. Vagy legalábbis Kitty erre következetett abból, hogy szegény szinte már bemászott a szekrényébe a tömeg elől.
– Azt kell, hogy mondjam, van szemed ehhez – biccentett elismerően a lány, aztán határozott lépésekkel meg is indult a kiszemeltjük felé. Mielőtt még az megtalálhatta volna a módját, hogy köddé váljon. – Szia – érintette meg finoman a fiú vállát.
– Szia – nyögte ki a srác, de többet egyelőre nem mondott. Spencer ugyanekkor elmosolyodott, és mintha némileg elégedettnek tűnt volna a választásával. Kitty nem is hibáztatta érte, mert tényleg pontosan ilyen alanyt kerestek.

– Kitty Parnell vagyok, ő pedig Spencer West – kezdte, és közben a másik fiú pillantását kereste. – Interjúkat készítünk a diáksággal, és arra lennénk kíváncsiak, hogy te válaszolnál-e néhány kérdésre.
– Most inkább nem – fordult vissza habogva a fiú, mintha azzal, hogy elbújt a szekrényében, kizárhatta volna őket.
Bingó. Kitty nem akarta őt bántani, sem pedig kínozni, de meggyőződése volt, hogy minden félénk iskolatársának szüksége volt egy kis biztatásra ahhoz, hogy megnyíljon. Neki meg kellett az az interjú, szóval win-win.
– Nézd… hogy hívnak? – kérdezte.

Mivel viszont a fiú nem válaszolt, csak némán pakolászott tovább, Spencer a kamerával a kezében átlépett a szekrény másik oldalára, hogy a leendő interjúalanyukat ne takarja ki az ajtó.
– Ne már, a nevedet csak elárulhatnád! – győzködte a fiú.
– Vidd innen azt a kamerát! – sziszegett dühösen az elsős. Elsős…?
– Bocsánat – engedte le a kamerát Spencer. Kitty ugyanekkor homlokráncolva tanulmányozta az áldozatuk arcát, és elfogta az a balsejtelem, hogy találkoztak már. Éppen ezért az intim szférával mit sem törődve benyúlt a nyitott szekrénybe, és kivett egy tankönyvet. Egy nagyon nem gólyáknak szóló irodalomkönyvet.

– Basszus. Te nem vagy elsős – nyújtotta vissza neki a könyvet bocsánatkérőn.
– Hát nem – morogta válaszul a srác, és úgy kapta ki Kitty kezéből, majd rejtette vissza a szekrényébe a tankönyvét, mintha attól tartott volna, hogy valaki meg akarja lovasítani. A biztonság kedvéért be is zárta, aztán pedig megindult a folyosón.

– Hé, várj már! Csak nem halnál bele pár kérdésbe – indult utána Spencer, de Kitty ezen a ponton elkapta a karját.
– Spencer, nyugi. Nem hallottad, hogy nem elsős?
– De attól még lehet új – vetette ellen a fiú.
– Nem, nem az – rázta a fejét Kitty. Máskülönben nem lett volna ismerős az arca. Ez óriási égés. – Mi ütött beléd?
– Semmi… én… csak éhes vagyok.
– Oké – sóhajtott fel megadóan a lány. – Akkor menjünk enni, mindenkinek jobb lesz így, és majd elkapunk még kettőt valamikor máskor. Csak tudnám, ki lehet ez a srác…

Ugyanekkor abból az irányból, amerre a morcos fiú eltűnt, felhangzott Fay jellegzetes hangja:
– SPENCER!
A szólított ekkor reflexből Kitty kezébe nyomta a kameráját, amit nagyon jól is tett, mert mindössze néhány másodperccel később a lány már Spencer nyakában csüngött.

– Látom, megismerkedtél Liammel, ez annyira szuper!
Hát, persze! Ahogy Fay kiejtette a száján a nevet, máris kezdett derengeni valami. Nem tudta volna belőni a fiú vezetéknevét, de azt igen, hogy volt valamilyen közös órájuk. Ez hatványozottan égés.
– Legalább már tudjuk, hogy kicsoda – sóhajtott fel lemondóan Kitty, és magában megjegyezte, hogy érdemes lett volna legalább a saját évfolyamtársai névsorát átfutni még nyár végén. De ami késik, az eljön. Legkésőbb a hétvégén.

3. Rossz körökben

9 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta
6 évvel ezelőtt

Tetszett ez a rész is, bár kicsit “eseménytelennek” tűnt. Nem nagyon történt más az interjúztatásokon kívül.
A képek nagyon kifejezőek lettek, főleg Bradley tanár úr arckifejezéseit imádtam 😀
A fogalmazás is jó, élvezetes olvasni, és megvan a kellő lendülete, de nem is “darabos”.

Thea
Admin
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Köszönjük, Greg, hogy hűségesen követed a történetet.:) Az első rész után valóban kevésbé mozgalmas a második, de ez még csak a suli második napja, nem bonyolódhat olyan nagyon a dolog.:D Lesznek ilyen karaktermegismerős részek még, de persze az események is kibontakoznak majd, hiszen minden karakternek megvan a saját kis titka vagy problémája. Csak egy pici idő kell nekik, hogy megnyíljanak:)

Matt
Admin
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Köszönjük szépen, Greg! 🙂 Igaz, a legelején kicsit nehezen emészthető volt, és innentől kezdve hagytunk egy kicsit az olvasókat elgondolkodni, hogy mi történt a szereplőkkel. Ahogy Thea írt, hogy lesznek továbbra is a karaktermegismerős részek, valamint a bonyodalmak. Reméljük, hogy tetszenni fog a többi rész is.
Én is imádom az arckifejezéseket, és nem bántam meg, hogy Sims 4-et választottam az illusztrálásra. Örülök, hogy kifejezőnek találtad Bradley tanár úrt. 😀 Nem kell sokáig várnod a következő részt. 😉

TimMac
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Én is beállok a sorba, és megköszönöm a kommentedet 🙂 Sajnos nem történhet minden részben olyan, ami pattanásig feszülő izgalmakat hoz, de reméljük, hogy azért a kicsit “nyugisabb”, ahogy Thea is írta, karakter-megismerős részek sem lesznek azért vontatottak az olvasók számára 🙂 A képekért én is odáig vagyok, és nekem külön öröm látni, hogyan költözik élet a Brightwood Gimi falai közé Matt képei segítségével 😀 Én eddig csak kihaltan láttam, építés módban. Remélem a következő részek is tetszeni fognak, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk szerintem ennek érdekében 😉

Gregoretta
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Visszaolvasva tényleg elég nyersen sikerült megfogalmaznom a kommentemet. De szó sincs arról, hogy untam volna, csak egy megjegyzésnek szántam (volna), hogy nem olyan mozgalmas 🙂 De persze, ezzel valóban semmi gond, ahogy írtátok is, kellenek nyugis részek.

Ez van, ha Krek nem olvassa vissza a kommentjét. 🙁 xD

Lollipopp
6 évvel ezelőtt

Nem igazán én vagyok a célközönsége ennek a sztorinak, így nem ígérem, hogy mindig jövök, és kommentelek (meg ezen a téren a lustaság mintapéldánya vagyok, igazán, múzeumban lenne a helyem!), de most mindenképp szerettem volna pár sort hagyni, még pedig Bradley tanár úr miatt. Alapvetően tinédzserekkel, középiskolásokkal foglalkozó sztorikban nagyon-nagyon ritka, hogy hitelesre írjanak egy tanárt. Ez önmagában érthető is, hiszen az esetek zömében nem ők a főszereplők, csak afféle szükséges rosszként statisztálnak az eseményekhez, továbbá nehéz kilépni a gimnazista sérelmekből, hiszen mindannyian őrzünk kevésbé szép emlékeket egy-egy tanerőről (tuti, ez olyan kollektív tudatalatti, minthogy a menzás finomfőzelék a világ… Tovább »

TimMac
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Lollipopp

Már napok óta tervezem, hogy reagálok erre a szép hosszú kommentre, és most végre elérkezett az az öt szabad perc, amire már régóta várok, hogy leülhessek válaszolgatni 😀 Először is nagyon köszönöm (és ha a többieknek nem sikerülne időt szakítani a válaszra, akkor az ő nevükben is), hogy leporoltad magad, és előmerészkedtél a múzeumból a kedvünkért 🙂 Bízunk benne, hogy sokan mások is így tesznek majd hamarosan 😉 A tinisorozatokban ténylegesen minden felnőtt karakter eltúlzott (nem csak a tanárok, de szerintem a szülők is sokszor), hiszen mint mondtad is, ők többnyire háttérszereplők, akik csak a “kötelező rossz” miatt vannak ott.… Tovább »

Thea
Admin
6 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Lollipopp

Nagyon jól esett egy ilyen hosszú és pozitív kritikát olvasni egy tapasztalt alkotótól. Bradley írója rendesen elpirult miatta. 😀 Bízunk benne, hogy a továbbiakban is megtartja ezt a hitelességét a karakter, és hogy a többiek sem fognak – a maguk tini mivoltában – lemaradni mellőle. Az iskola pedig tényleg nagyon szép lett, Tim számos órát ölt bele, hogy kívül-belül élettel teli legyen, és Matt illusztrálása is sokat hozzátesz a szöveghez. 🙂 Ha esetleg máskor is magával ragad a véleménynyilvánítási láz, ne küzdj ellene, az a múzeum nagyon jól meglesz mintapéldány nélkül is. 😀 Rendkívül motiváló tud lenne minden visszajelzés, bár… Tovább »