Tintavér – 99. Búcsú a gyermekkortól

Ethan

Csak félig tudatosultak benne a körülötte zajló események, mialatt a pap hosszú beszédben búcsúzott Joseph Flynntől. A szavakat nem is hallotta. Csak a fagyos göröngyökre tudott figyelni, amelyek nem sokkal később apja koporsóját fogják takarni, most már örökké. Az a hideg föld lesz az otthona, a teljes sötétség. Nem jut el hozzá többé napfény, hogy melegítse arcát, nem mosolyog rá már senkire, és nem járja be a világot, ahogyan mindig is álmodott róla. Ethan tudta, hogy az, ami a lezárt koporsó fedele alatt pihen, már nem az apja, de mégis beszélt hozzá magában. Hiszen ha úgysincs ott, nem számít, kimondja-e hangosan, amit gondol, ha pedig ott van, tudta jól, hogy meg fogja őt hallani így is.
Először megköszönt mindent, amit valaha kapott tőle. Minden bölcs szót, törődést, kedvességet. Minden olyan alkalmat, amikor megvédte őt akár azon az áron, hogy utána ő hajtotta haraggal álomra fejét egy házastársi vitát követően. Majd a bocsánatkérés következett. Amiért csalódást okozott. Amiért soha nem sejtette, mennyi mindent megtenne örege azért, hogy jobb életük legyen. Amiért ő tiszteletét egyetlen rossz döntés miatt megtagadta tőle. Igen, nagy hiba volt bemocskolnia kezét alvilági ügyletekkel, de mindig jó apa volt. Annyi idősen vállalt felelősséget egy egész családért, mint ő most, és sosem éreztette, hogy megbánta volna. Lehajtotta fejét, és összeszorította szemeit, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe egyetlen könnycseppnek sem kiszöknie szemhéja mögül. Most már egyedül volt, és ha apja még látta őt, ennél jobb esélye nem volt, hogy megmutassa, ő erős. Bárhová is tér meg ezután, érte nem kell aggódnia. Ethan sosem hitt a túlvilágban, de most jólesett kapaszkodni egy kicsit abba, hogy talán csak egy fejezet zárult le apja életében.

Megfogadta, hogy nem néz a tömegre, mert már az első pár perc után két olyan arcot is felismert, akikkel anyjának viszonya volt házassága megromlását követően. Kegyeletsértés volt, hogy megjelentek, és bár nehezére esett magában tartania véleményét, nem akart jelenetet. A másik oldalon azonban a kabátos férfiak között felbukkant két apró láb, amelyek vonzották a tekintetét. Ahogy egyre feljebb futtatta szemeit az alakon, az arcához érve Clarával fonódott össze tekintete, aki éppen őt nézte. Döbbenten sütötte le szemét, hogy megszakítsa a kapcsolatot kettejük között. Ez így túl váratlan volt, túl… intim. Nem tudta, hogy a lány mit láthatott búcsújából, és azt sem, hogy miért van ott – legutóbbi találkozásukról azt hitte, hogy az utolsó volt. Ismét tévedett.
Mikor a koporsót leengedték a sötét üregbe, közelebb lépett, és belemarkolt a földbe. Pár hosszú pillanatig csak állt ott, aztán szétnyitotta ujjait, és a sírba hintette a homokszemeket. Ez talán az elengedést szimbolizálta, nem tudta – de annyi biztos volt, egy cseppet sem könnyebbült meg tőle.
Még akkor sem volt képes elszakadni attól a pár négyzetméteres földdarabtól, amikor a többiek már visszaindultak az épület melegébe.
– Szia – lépett oda hozzá Clara halkan, mire ő megrezzent. Rásandított, és úgy látta, a lány sincs igazán tisztában vele, mit kellene mondania vagy tennie. Ő sem volt.
– Szia – visszhangozta, pedig az efféle udvariasságok nem voltak az ő asztala. Most azonban feje mintha teljesen üres lett volna, még a beszéd is nehezére esett. – Miért jöttél el? – kérdezte végül. Clara megtehette volna, hogy máshol tölti a napját, de ő nem. Rá még várt a gyászoló tömeg, csupa idegen arcok, akik mind részvétükről biztosítják majd, és érzéseiről faggatják, mintha érdekelné őket. Vagy mintha lenne hozzá bármi közük. Történeteket mesélnek majd örege életéből, hogy még jobban forgassák a kést a szívében. Ha lett volna választása, ő máshol lett volna.
– Nem tudom – nézett rá Clara kissé tanácstalanul, és a kezeit kezdte tördelni, de aztán rájöhetett, mit csinál, mert a háta mögé rejtette őket. – Azt hiszem, csak szerettem volna látni, hogy rendben vagy-e.
Ethan még mindig a sírt bámulta, és révületében egy időre válaszolni is elfelejtett. Nem volt egészen önmaga azóta az éjszaka óta, amit Darcyval töltött kettesben. Az a bogyó csinált valamit a fejével. Hazudott volna, ha azt mondja, nem élvezte – élete legintenzívebb élménye volt az az este. Okkal tartotta távol magát eddig a drogoktól, mert épp az ő fajtájának lettek kitalálva. Azt hitte, nem fog emlékezni semmire, de nem így volt, és ez volt a legrosszabb. Az a felhőtlen öröm és felszabadultság, az az érzés, hogy minden rendben van… szerette önmagát, szerette Darcyt, és mindenkit, aki az útjába akadt; nevetett magán, amiért addig nem tudta, milyen egyszerű dolog is boldognak és elégedettnek lenni. Egész éjjel szárnyalt, levetkőzte félelmeit, és beszélt, ölelt, táncolt, nem érdekelte, hogy ki mit lát belőle és mit gondol róla. Aztán ahogy felkelt a nap, úgy vált egyre fakóbbá minden. Rémlett, hogy valahol egy hideg lépcsőn ül, és jobbján Darcy alszik, hátát az ő oldalának vetve. Fázott, és még nyomorultabbul érezte magát, mint előző nap. Hívott egy taxit a lány mobilján, kicsengette az utat mindkettőjüknek hazafelé, aztán bedőlt otthon az ágyba. De nem tudott aludni, és másnap sem, pedig teste kívánta volna. Tudata éberebb volt, mint valaha.
– Inkább menjünk innen – szólalt meg hirtelen ötlettől vezérelve. Túl sokan voltak, túl sok idegen, kíváncsi szempár. Clara egy pillanatig csak pislogott félig elnyílt ajkakkal, de aztán bólintott. Biztosan meglepték szavai. Saját magát is.
– Jó, gyere – tett pár tétova lépést a lány a sírtól távolodva.
Egymás mellett kezdtek ballagni, egyre távolabb kerülve az esemény helyszínétől. Ethan nem kifejezetten Clarával akart lenni, feltűnése inkább csak egy lehetőség volt, amit megragadott. Most, hogy kettesben voltak, már nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel, úgyhogy csak némán tette egyik lábát a másik elé. Ez is annak a francos tablettának a hatása lehetett. Még mindig játszottak vele érzelmei, néha ok nélkül esett letargiába, máskor pedig magánya őrjítette meg, és emberi kapcsolatokra kezdett vágyni. Bízott benne, ezek sem tartanak tovább néhány napnál, és aztán visszatalál önmagához. Közben maguk mögött hagyták a temetőt, és elindultak jobbra, kifelé a városból. Hamarosan egy elnéptelenedett játszótér bukkant fel előttük.
– Ott jó lesz? – intett arra fejével.
– Persze – válaszolt Clara. Úgy tűnt, őt nem igazán érdekli, merre tartanak, csak vitte a lába, amerre Ethan vezette. Talán nem is akart mást, csak csendet.
A játszótér szélén padok álltak körben, de látta, hogy a lány a hinták felé pillant, úgyhogy arra vette az irányát. Mikor odaértek, Clara bele is huppant az egyikbe, és ringatni kezdte magát benne. Ethan inkább csak megállt mellette, hátát a hintaoszlopnak vetette, és egyik kezével a hinta láncán pihent meg. Nem, mintha vissza akarta volna tartani Clarát attól, hogy vad hintázásba kezdjen, ez inkább önkéntelen mozdulat volt részéről, mert szavak kezdtek kikívánkozni belőle.
– Sajnálom a múltkorit – szólalt meg. – Amikor odamentem hozzátok. És ahogy odamentem – tette hozzá, jól megnyomva az utolsó előtti szócskát.
– Semmi baj – nézett fel rá a lány. – Engem inkább az nyugtalanított, ahogy elszaladtál.
Lehajtotta fejét, és egy kavicsot kezdett rugdalni. Erről nem akart magyarázkodni. Egy bocsánatkérésen már túl volt, mert ezzel tartozott neki, de nem érezte szükségét, hogy kitárulkozzon. Clara úgysem értheti, mi az a szégyen. Neki erősnek sem kellett lennie. Egy kislány volt, aki talán úgy érezte, önálló döntéseket hoz, mégis burokban élt, és a szabályok szerint játszotta az életét mások vigyázó tekintete előtt. Mindig azt tette, ami helyes. Ha lázadt, még az is azért volt, hogy jót tegyen. Ismét elgondolkodott azon, akkor miért is van itt a lány, vele? Biztosan nem sokan tudtak arról, hogy eljött erre a temetésre. Talán ez is csak lázadás volt tőle, de csak a veszély illúzióját kereste, hiszen róla már tudta, hogy nem ártana neki. Még a töketlen bátyjának is megkegyelmezett, amióta rájött, hogy képtelen magát megvédeni. Aztán valami szöget ütött a fejébe.
– Mit akar tőled ez a van der Hoom?
A lány hallotta kérdést, de csak meredt maga elé, nem válaszolt azonnal.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Hazudott. Ez nyilvánvaló volt. De Ethan nem érezte, hogy joga lenne faggatni őt. Talán Springer tévedett, és Clara egyáltalán nem bánja, ha az az alak kerülgeti. A lány ítélőképességét viszont nyilván nem homályosítják el olyan szerek, amelyek okán ezt épp vele akarná megbeszélni. Mindegy. Hülye volt, hogy rákérdezett.
– A bátyád aggódik érted – jegyezte meg azért, majd eltöprengett. Semmi köze nem volt a Springer tesókhoz, mégsem először érzett késztetést, hogy beleüsse orrát az ügyeikbe. De hát mindenhol ott voltak. Ott vártak az iskola folyosóján, írókörön, a sötét kanyaroknál, a kalapba dobott cetlik között és az apja temetésén. Talán több volt a kapcsolódási pont az optimálisnál.


Clara

– A bátyád aggódik érted.
Nem akarta ezt hallani, sem Ethantől, sem senki mástól, és nem azért, mert a büszkesége nem engedte volna meg neki, hogy védelemre szoruljon, hanem azért, mert ő nem okozhatott fejtörést senkinek. A családjának már így is éppen elég nagy törés volt Rob öngyilkossági kísérlete, arra semmi szükség nem volt, hogy őt is félteni kelljen.
Amikor eljött az iskolából, azt mondta mindenkinek, hogy hányingere van – senki nem vonta kétségbe a szavát, pedig hazudott. Akkor eszébe sem jutott, hogy talán a lógás is adhatott okot aggodalomra; most viszont, ahogy a hintán ülve meredt maga elé, minden korábbinál tisztábban látta, hogy ez a mostani lógása sosem derülhetett ki.
– A bátyám – fordult halvány mosollyal Ethan felé. – Az a dolga, hogy aggódjon.
– Igen, az – értett egyet vele a fiú, de ahelyett, hogy ejtették volna a témát, folytatta. – És te nem könnyíted meg a dolgát. Tudja, hogy nem bízol benne.
– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Clara, és mivel kezdett már hideg lenni az üldögéléshez, felállt a hintáról, és megállt néhány lépésnyire a másiktól. – Én csak… ismered azt az érzést, amikor kézben akarod tartani a dolgokat, de a körülötted állók attól félnek, hogy nem tudod?
– Háhh – nevetett fel Ethan, de nem úgy tűnt, mintha örömében tette volna. – Mert nem tudod. A dolgoknak az a szokása, hogy mindig rohadtul elcsesződik minden.
Clara most kerülte a vele szemben álló tekintetét, mert bár valószínűleg a fiú nem is sejtette, de tudott azonosulni a problémával. Néhány hónap híján egy éve csak úgy sodródtak mindannyian az árral, és próbáltak úgy tenni, mintha nem lennének folyamatosan kihegyezve az érzékeik, mintha nem keresnék az árulkodó nyomokat, nem figyelnék feszülten egymás összes rezdülését.
– Nem csak nálad csesződnek el a dolgok.
Ethan először csak csendben rugdosta a lába előtt heverő kavicsokat, minden bizonnyal afféle pótcselekvésként. Végül aztán mégis megkérdezte:
– Hogy érted?
Annyi mindent mondhatott volna.
Volt már a tarsolyában rengeteg hazugság, féligazság vagy épp tématerelő gondolat. De egy ponton túl már ő is érezte, hogy teher volt folyamatosan tartózkodni az őszinteségtől.
És ki másban bízhatna jobban, mint abban, akinek ő maga is súlyos titkát őrzi?
– Nem tudod, miért váltott iskolát a bátyám, ugye? – nézett fel a másik szemébe.
Ethan megakadt a kavics rugdosásában, és mintha tétovázott volna a válasszal.
– Nem – jelentette ki aztán. – Gondolom, ott sem volt a tápláléklánc élén.
– Normális volt – rázta a fejét Clara. – Voltak barátai, és nem igazán állt az útjában senkinek. A baj nem ez volt. A baj az volt, hogy ha az ember magánsuliba jár, ha az ember szülei olyan körökben mozognak, ahol a mieink, akkor mindenki azt várja, hogy ne csak száz százalékot nyújtson, hanem többet. Az élet minden területén. Az iskola összes tárgyából. Legyél tökéletes. Legyél mindig toppon. Ne lehessen rajtad fogást találni. Ő nem bírta – fordította el az arcát Clara. – Én… én sem tudom, pontosan mi zajlott le benne, amikor ezt csinálta. De a bátyám megpróbálta megölni magát, és ha nem nézek be hozzá aznap délután…
Elakadt. Ha nem néz be hozzá, ha nincs az a különös érzés, ami rávette, hogy megsértse a testvére személyes terét… akkor sikerült volna neki.
Ethan jól láthatóan sápadt néhány árnyalatot, és még a kabátját is mintha összébb húzta volna magán, majd a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Meg akart halni? Miközben… annyian élnének, csak nincs lehetőségük? – kérdezte, és Clara biztos volt benne, hogy a saját apja jutott eszébe. Értelemszerűen. – Nem szabadott volna ezt tennie veletek.
– Kereshetjük a felelősöket – sóhajtott fel. – Vádolhatjuk őt, mondhatjuk, hogy az öngyilkosság önzőség; mondhatjuk, hogy a családja hibája, hogy összeroppant az elvárások súlya alatt, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy az elit suli kegyetlenül eltapossa azokat, akik nem képesek folyamatosan a maximumot nyújtani. De mindegy, nem? – nyelt egyet, mikor kezdett volna remegni a hangja. Nem. – A tények attól még tények maradnak. Elcsesztük. – Igen. Igen, akármilyen csúnya, akármilyen idegen a szájából, de így van. – Ő is, de mi is.
Ethan elgondolkozva hallgatta őt, a végén viszont láthatóan meglepődött.
– Miért hibáztatod saját magad? És miért… – akadt meg egy pillanatra. – Ezért nem buktattál le sohasem? Mert azt hiszed, hogy észre kellett volna venned, mire készül? – Mintha az arca kissé kipirult volna beszéd közben. – És most meg akarsz menteni másokat, ha őt nem sikerült? Mindenki maga felel az életéért, Clara. Ha nem elég erős, kérhet segítséget. De azért nem lehetsz hibás, mert bíztál benne.
A lány lehunyta a szemét pár másodpercre, mikor gyanúsan elhomályosodott a látása. Mindig gondban volt azzal, hogy akarja-e megfogalmazni a tettei miértjeit vagy a benne kavargó érzéseket, de Ethan valahogy rátapintott a lényegre.
– Nem akarom bűntudattal leélni az életemet – felelte végül csendesen, ahogy most újra a másik szemébe nézett. – A bátyám él, és jól van, és ezért nem győzök elég hálás lenni minden nap. De félek, tudod? Hogy mi van, ha egyszer valami félresiklik, és nem tehetek ellene semmit. Ezért mentem oda hozzád év elején, pedig igazán nem rád haragudtam, csak… csak féltem.
– Amit nem tudsz megváltoztatni, azt el kell fogadnod – jelentette ki Ethan egy kis töprengés után, és bár Clara nem láthatott bele a fejébe, volt egy olyan érzése, hogy a szavai épp úgy szóltak saját magának, mint neki. – Mindig lesz rá esély rá, hogy újra megpróbálja. Csak ő döntheti el, hogy a menekülés többé nem járható út számára. Szerinted miért jött el a régi gimijéből?
Most Clara is a lábaik előtt heverő kavicsokat figyelte, de megállta, hogy rugdosni kezdje őket. Az anyja kiakadt volna, ha véletlenül kiszakítja valamivel a cipőjét.
– Arra volt szüksége, hogy ne mindenki a hibáját lássa benne, ha ránéz – vont vállat. – És azt hiszem, jót tett neki a váltás. A menekülés nem megoldás, de azt hiszem, néha elég, ha az ember csak időt nyer magának, hogy szembe tudjon nézni a történtekkel.
– Nem, ez szerintem nem menekülés volt – ellenkezett legnagyobb meglepetésére a másik. – Akkor nem titkolta volna a Brightwoodban, mit tett. Azt akarja, hogy normálisként kezeljék. Ez azért biztató, nem? A bátyád talpra fog állni.
Talpra. Clara is szerette volna ezt hinni, és talán az utóbbi hetekben hitt is benne. Erőnek erejével hessegette el az esőfelhőként fölé lebegő szavakat Thomas van der Hoomtól, aki minden jel szerint azon munkálkodott, hogy lerombolja, amit ők felépítettek. De azt nem fogja hagyni.
– Köszi – mosolyodott el halványan, mert nem akarta túlgondolni az előtte álló problémákat. – Te nem vagy rossz ember, akármit gondolsz is néha magadról.
Egy pillanatra mintha megenyhült volna Ethan arca, de rögtön aztán el is komorult.
– Ezt mire alapozod? – mosolyodott el erőltetetten. – Arra, hogy rászálltam a bátyádra? Kórházba juttattalak? Vagy rád törtem az ajtót legutóbb? Szerintem eltérő elképzeléseink vannak arról, mi a rossz.
Clara ráhagyhatta volna, és talán egyszerűbb is lett volna, mint felvenni a fonalat, és elkezdeni felgöngyölíteni az egészet. De nem akarta annyiban hagyni.
– Nézd, én… Nem ismerlek igazán – kezdte. – De azt én is látom, hogy nem érzed jól magad, és így mindenki csinál hülyeségeket.
Rövid ideig egyikük sem szólt semmit, aztán Ethan mégis felvette a beszélgetés fonalát:
– Én is felelős vagyok a saját életemért. A hibáimmal együtt. Senki sem bújhat mindig mentségek mögé. Így is túl sok mindent megúsztam – fordult Clara felé. – Tudod, mi a baj? Aki sosem üti meg a bokáját, sosem tanul.
– És te azt érzed, nem kaptál még eleget? – kérdezett vissza a lány.
Ethan talán észre sem vette, hogy halvány, szomorkás mosolyra húzódott a szája.
– De igen. Csak kicsit más formában – fogalmazta meg végül.
– És pontosan mit szeretnél most? – tette fel a nagy kérdést Clara.
– Aludni, legalább egy hétig – jelentette ki Ethan rövid gondolkodás után, bár láthatóan zavarba jött kissé a kérdéstől. Valószínűleg nem sokan kérdezték még meg tőle, mit szeretett volna; és az említett alvás viszont eséllyel az utóbbi időben elmaradt. – Nem tudom, mit akarok. Mostanában a dolgok inkább lezárulnak. Kellene tudnom?
Nem, nem összezavarni akarta. Kifújta a levegőt, aztán közelebb lépett a másikhoz, és halványan rámosolygott.
– Nem baj, ha nem tudod. Az alvás is egész jó célkitűzésnek tűnik – jegyezte meg. – De ha úgy érzed, tehetek érted valamit, szólj, oké?
Ethan meglepetten nézett fel rá, de ezt követően a hála egy apró villanása futott át az arcán.
– Már eleget tettél értem – bökte ki végül.
– Oké – bólintott, és eredetileg nem is szeretett volna mást mondani. De aztán mégis kikívánkozott még valami. – Csak azért tudd, hogy nem vagy teljesen egyedül, jó?
A fiú többször is mintha megszólalni készült volna, de végül hosszú ideig nem szólt semmit.
– Miért jöttél ma el? – kérdezte végül újra.
– Amikor legutóbb láttalak, sírtál – kereste a másik pillantását Clara. – Aggódtam.
Egy pillanatra mintha még a levegő is bennrekedt volna Ethanben, aki minden bizonnyal valami egészen más válaszra számított.
– Ah – nyögött fel, és zavarában a tenyerébe temette az arcát, és csak két ujja között lesett ki a lányra. Csak néhány másodperccel később sikerült újra magabiztosabb arckifejezést öltenie. – Lehetne, hogy erről többet nem beszélünk? Nem az volt életem legtutibb napja.
– Persze – bólintott rá halványan elmosolyodva Clara. Mondhatta volna, hogy ez rendben van, és hogy bizonyos helyzetekben jót is tesz, ha az ember kisírja magát. De nem érezte szükségét annak, hogy a másikat újra zavarba hozza.
Így is volt épp elég gondolkodnivalója mindkettőjüknek.

100. Rendhagyó Valentin-nap

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés