Tintavér – 128. Rendezzük lapjainkat

Liam

Még soha életében nem fájt annyira a feje, mint akkor. Először azt sem fogta fel, hol van. Annyit tudott, hogy fekszik, valami puhán. A szemét csak nagy erőfeszítések árán tudta kinyitni, de rögtön meg is bánta, hogy erre szánta el magát, mert a retináján beáradó fény szinte lyukat ütött a koponyája hátulján. Szóval ilyen érzés másnaposnak lenni.
– Jól érzed magad? – szűrődött át a kótyagosság ólmos falán valaki féltő kérdése. Mivel ilyen állapotban nehezére esett volna gondolkodni, örült, hogy szinte azonnal leesett neki, hogy Spencer az illető, aki beszél hozzá.
– Azt hiszem – felelte. Ennél jobbat sajnos nem tudott mondani. És nem csak azért, mert a halálán volt, hála tegnap esti dorbézolásának, hanem mert Spencer kapcsán is vegyes érzései voltak. – Hol vagyunk? – próbálkozott meg közben ismét a külvilággal való vizuális kapcsolatteremtéssel, ezúttal óvatosabban.
– Sean házában, még mindig – felelte Spencer, miközben Liamnek végre sikerült kinyitnia a szemét, maradandó látási károsodások beszerzése nélkül. Először is látta, hogy valószínűleg Sean szobájában lehet, és az ágyon fekszik. Amitől kissé megrémült, hiszen a házigazda az előző éjszaka minden követ megmozgatott, hogy ott köthessenek ki, ahol Liam épp most feküdt. Mielőtt azonban megbotránkozott volna azon, mi történt vele, miközben ki volt ütve, azt is sikerült megállapítania, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, mint tegnap. Ezek szerint mégsem történt közte és Sean között semmi. Szerencsére. Máskülönben most égne a pofája, hogy Spencerrel kell beszélnie.
– Hoztam vizet és aszpirint – lépett be ekkor a szobába a tulajdonosa is, majd megeresztett egy halvány mosolyt Liam felé, mikor látta, hogy időközben magához tért.

– Köszi, innen átveszem – nyúlt határozottan az említett pohárért és piruláért Spencer, egyúttal leplezetlenül utalva arra, hogy nem szeretné, ha Sean Liam közelében lenne. Valószínűleg ezért is lett ő elküldve gyógyszerért, míg Spencer vigyázott rá.
– Köszönöm – biccentett azért Liam hálásan a fiú felé, mielőtt kitessékelhették volna a saját szobájából.
– Vedd be, ettől jobb lesz. Egy kicsit – adta át a szemüveges fiú Liamnek a másnaposság elleni Szent Grált. Gondolkodás nélkül lenyelte, majd kortyolt rá a vízből. Utána tanácstalanul nézett Spencer felé, várta, hogy megszólaljon. De a fiú néma maradt.
– Mi van Phillel? – kérdezett rá végül, mert ez a helyzet túlságosan abszurd volt számára, és ez tűnt a legkézenfekvőbb pontnak, ahol nekiállhatott kibogozni a tegnap éjszaka történéseinek fonalgombolyagját. Mert, ha Spencer számára tényleg csak Phil a fontos, ahogy ő azt a totális sötétség előtt nem sokkal gondolta, akkor a fiú most nem lenne itt, ő pedig valószínűleg megbánással telve, egy meztelen Sean mellett ébredt volna. De mégsem így történt. Helyette Spencer ült ott az ágyon, és fogta a kezét. Mármint szó szerint, de ezt csak idővel vette észre. Aztán sikerült olyan bambán bámulnia kettejük összeérő kezére, hogy Spencer mintha elszégyellte volna magát, és elhúzta onnan saját karját.
– Tegnap… nos, úgy éreztem, hogy Phil túlságosan rám akaszkodik. Eddig sem volt hibátlan a kapcsolatunk, de tegnap még rá is tett egy lapáttal, mikor ennyire megpróbált kisajátítani – magyarázta lesütött szemmel. – Ez már a barátodnál, Collinnál is probléma volt – tette hozzá aztán. Liam szinte meg is feledkezett arról, hogy Collinnak is volt már köze Spencerhez. Az pedig kissé megrémítette, hogy Spencer már ennyi mindenkivel összeszűrte a levet. De a biztonság kedvéért elraktározta magában azt az információt, hogy Spencer nem szereti, ha irányítják, hátha később még jól jöhet, ha olyan helyzetbe kerülnének egyszer.
– Értem – nyögte ki Liam. Méltatlannak tartotta ezt a reakciót azok után, ahogy Spencer megnyílt neki, mindazok ellenére, amit tett vele. De mégsem telt most tőle jobbra. De legalább egy kis sajnálat lehetett volna a hangjában. De az sem volt, egyszerűen csak kimondta, mint egy jól begyakorolt választ. És ha őszinte akart lenni magához, annyira azért nem is sajnálta, hogy Phil kikerült a képből.
– Remélem, nem haragszol, hogy lehámoztam rólad Seant – váltott témát aztán a fiú. – Az ő elmondása szerint nagyon egy hullámhosszra kerültetek, de rajtad csak azt láttam, hogy a pia volt a közös nevező – mosolyodott el halványan.
– Köszönöm – felelte Liam elhalóan. Igazából nem is tudta volna elmondani, mi mindenért hálás. Azért, mert nem hagyta, hogy elkövesse élete eddigi legnagyobb hibáját; azért, mert Spencer sokszor segített már neki józanul gondolkodni; és azért, mert most újra itt volt mellette, és végre véget ért az a korszak, mikor egyik baklövés után a másikba sétált bele, csak mert vakon tapogatózott az ismeretlenben.
– Szívesen – eresztett meg még egy mosolyt Spencer. – És nem haragszom – jegyezte meg nem sokkal ezután, Liam azonban nem értette, honnan jött ez most. Az, hogy mire mondta, szinte nem is számított, hiszen tudta jól, mi mindent ártott neki.
Mikor Spencer látta Liamen, hogy nem érti, miről van szó, folytatta:
– Tudom, nem szép dolog mások beszélgetéseibe beleolvasni, de… Trevor már elment a géptől, de az meg csak csipogott és csipogott, így… muszáj voltam válaszolni helyette – magyarázta, megjátszott bűntudattal, Liam pedig lassacskán kezdte felfogni, mire akar célozni. Mikor a blogján elkezdett beszélgetni TB-vel, az csak az elején volt az irodalomtanára. Valahol út közben Spencer átvette a helyét, és vele beszélte ki önmagát. – Viszont egy előnye volt. Legalább megtudtam, hogy a nagybátyám lóg nekem egy karácsonyi ajándékkal – nevette el magát Spencer, mintha tényleg ez számított volna leginkább. Liam szíve viszont teljesen más okból kifolyólag kezdett hevesebben verni. Ülő helyzetbe tápászkodta magát az ágyon, hogy közelebb lehessen Spencerhez.
– Annyira sajnálom – biggyesztette le a száját. – Nem kellett volna kiakadnom. Nem kellett volna elküldenem téged, mikor legutóbb… – fejtegette, miközben kicsit közelebb hajolt Spencerhez, és mélyen a szemébe nézett. Arcuk már majdnem összeért, mikor Liam hangja elhalt a mondat végén. Néhány centi távolságból merültek el egymás tekintetében, Liam azonban nem mert közelebb menni. Félt, Spencer mit reagálna. Azt akarta, hogy ő is akarja, hogy ő is közelebb hajoljon, mielőtt megtörténik.
– Nem, megértem, miért tetted – felelte hosszas csend után Spencer, miközben kissé eltávolodott. A beszélgetések ideje volt, nem a csókolózásé. Ezt a komoly témát nem lehetett elütni ennyivel. – És tudom, hogy azt hiszed, most készen állsz rá, de szerintem ez nem igaz – folytatta. Erre Liam is távolodott egy kicsit, és kíváncsian várta, hová akar kilyukadni Spencer. – Emlékszem, mikor én rájöttem, hogy mi a helyzet velem, először… utáltam magam miatta. Nem akartam, hogy ez legyen. Féltem, hogy csalódást okozok a családomnak. Főleg úgy, hogy egyke gyerek vagyok, és én voltam a szüleim egyetlen esélye az unokázásra – sóhajtotta, tekintetében pedig látszott, hogy még élénken ott van előtte, mintha csak tegnap történt volna. – Tudom, hogy nehéz. Sőt, kilátástalannak tűnik. De van remény, érted? – nézett mélyen Liam szemébe. – Van remény – sóhajtotta, miközben elhomályosult a tekintete. Mély levegőt vett, majd folytatta. – Tudom, hogy aggaszt, hogy mik folynak a meleg világban. Collin mesélte. Vagyis inkább panaszolta. De a lényeg, hogy nem mindenki olyan, mint a nagy átlag. Vannak, akik komoly kapcsolatra vágynak. És vannak, akik úgy érzik, megtörtek, és úgysem jár nekik a boldogság, ezért más módokon keresik. De fontos, hogy tudd, számodra mit jelent a boldogság. És megpróbáld azt elérni. És nem hagyni, hogy mások letérítsenek az útról.
Liam magába szívta Spencer szavait. Most újra kívülállóként tekintett rá, nem pedig a nagy massza részeként. Sőt, mintha kissé a nagy massza is darabokra hullni látszott volna. Helyette történetek, életutak rajzolódtak ki. És döntések. Emberek, akik közt megtalálhatja azt, akire mindig is szüksége volt. Legalábbis, ha hihet Spencernek. De az igazság az, hogy ő már megtalálta. És ott ültek ketten az ágyon, de ő mégsem merte kimondani, mit érez.
– Értem – bólintott helyette. Utálta, hogy ilyen sablonos közhelyekkel válaszolgat, miközben annyi mindent tudna mondani, sőt akarna is. De egyszerűen nem ment, mert abból, ahogy Spencer elhúzódott, nem érezte, hogy a fiú folytatni szeretne bármit is. De ezt csak egyféleképp tudhatja meg. Ha rákérdez. – Hogyan is állunk pontosan… mi ketten? – valósította meg talán most először a beszélgetés kezdete óta azt, amit fejben elhatározott.
– Mint mondtam, már nem haragszom. Viszont szerintem túl gyors lenne, ha bármi többet szeretnénk, mint barátságot. Egyelőre jó lenne megint időt tölteni veled, és ha úgy alakulnak a dolgok, akkor talán… – nyújtotta el, majd hagyta lógva a levegőben a mondat végét. – De most azonnal semmiképp. Nekem a sulira kell koncentrálnom, neked pedig egy hosszú utat kell bejárnod, mire… utolérsz, ha ezt mondhatom így. Sok mindent kell még megtapasztalnod. És remélem, hogy egyszer utolérsz. De addig is, én szeretném, ha csak barátok lennénk – mondta Spencer, és Liam látta rajta, hogy számára is nehéz ezeket a szavakat kimondani. Hát még neki felfognia az értelmüket.
– Rendben – felelte azért. Tudta, hogy ha nekiáll ellenkezni, csak kínozná mindkettőjüket. Azt pedig nem szerette volna, mert már így is eleget ártott Spencernek. Valójában ez is sokkal több volt, mint amit eleinte remélni mert.
De ennek ellenére nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy elrontotta. Ha nem áll meg, ha még tovább közelít, ha… megcsókolja Spencert… talán más kimenete lett volna a történéseknek. De az is lehet, hogy sokkal rosszabb lett volna minden. Lehet, jobban nem is járhatott volna, mint ahogy most. Mert legalább barátként visszaszerezte Spencert.


Morgan

A szorongás egészen észrevétlenül képes befészkelni magát az agyba. Először csak apró gondolatként szökken szárba, aztán a félelmekből táplálkozva dagadni kezd, végül vírusként terjed szét a testben. Morgan nem tudta volna megmondani, mikor kezdte úgy érezni, hogy alulmarad a támadóval szemben. Korábban sem volt élete stresszmentes, de amióta a költözés réme karnyújtásnyira került tőle, tudatalattijába pedig Wes tolakodott be, nem talált életében olyan zugot, ahol megnyugodhatott volna. Gil volt az egyetlen, aki igazán támasza volt, és megvédte őt attól, hogy ez a lefelé örvénylő spirál magával ragadja, de ő már nem állt mellette. Végül pont az ő szavai szakították át azt a gátat, ami addig visszatartotta a lányt a zuhanástól.
Az ájulás csupán figyelmeztetés volt, hogy valami nincs rendben, mégis három napig bent tartották a kórházban… Ez rosszabb volt minden betegségnél, hiszen egy percet sem tudott pihenni a nyöszörgő, nyikorgó kórteremben. Szobatársai nem voltak túl barátságosak, és mikor azt hitte, ennél nem lehet rosszabb, még Rose is meglátogatta, hogy gyakoroljanak a darabra. Az iskolában már a főpróbák zajlottak, ő pedig továbbra is hadilábon állt a szövegével. Rose próbált ugyan a szokottnál kevésbé elviselhetetlen lenni, de Morgan biztos volt benne, kifelé menet már azt latolgatta, ki mást tudna pár nap alatt beállítani Joannah szerepére. Nem is hibáztatta ezért. Akit viszont a legjobban várt, be sem nézett hozzá. Egyetlen üzenetet sem küldött. Persze számíthatott erre utolsó beszélgetésük után, mégis letörte, amiért tettekben – illetve azok hiányában – is megnyilvánult, amit Gil mondott: már nem volt fontos számára.
– Jó lesz, ha végre elmegyünk innen – jegyezte meg Lennie, mikor meglátogatta őt egyik délután.
– Te tényleg ezt akarod? – rökönyödött meg nővére, de nem kapott választ.
Sejtette, hogy testvére még mindig összetört focista álmai miatt csalódott, és ezért szeretné hátrahagyni iskoláját. Morgan azonban úgy érezte, nem szabadna futniuk. Mindketten követtek el hibákat, de minden bizonnyal a jövőben is fognak – nincs a világnak annyi pontja, hogy mind elől el tudjanak bújni. Így most itt állt Tyler Brody családjának rezidenciája előtt, azzal a határozott szándékkal, hogy ismét beleavatkozzon a Lennie körül halmozódó problémákba. Történjen bármi, a nagytesók azért vannak, hogy kihúzzák a kisebbeket a bajból, amibe keveredtek. S hogy a nagytestvéreket ki menti meg? Morgan erre nem tudta a választ. Erről a felelősségről azonban mit sem sejthettek az ilyen Tyler-félék, akik egy gazdag család szeme fényeként talán még a toalettre is magánrepülővel járnak.
Brodyék elzárkózva éltek a város villanegyedében, amerre az ott lakókon kívül nem járt szinte senki. Tömegközlekedés sem vezetett fel a szerpentinen, így húsz perc gyaloglás után sikerült csak megközelítenie a házukat. A nagy, kovácsoltvas kapun gond nélkül átjutott, nem őrizte senki. Morgan személyzetet sem látott a ház körül, pedig az összkép azt sugallta, itt bizony szorgos kezek tevékenykednek nap mint nap. Frissen nyírt gyep illata lengte be a levegőt, a bokrok pedig formára kerekítve szegélyezték a házig vezető utacskát. Nehezére esett elhinni, hogy az iskola legalávalóbb figurája ebből a mesés házikóból indul reggelente az iskolába.
Ahogy a ház felé közeledett, izzadni kezdett tenyere, és ismét szédelegni kezdett. Azzal az orvosi utasítással engedték ki a kórházból, hogy kerülnie kell a stresszt, különben hamarosan visszakerülhet. Az ilyen tanácsokat azonban könnyebb osztogatni, mint betartani. A főbejáraton hiába kopogtatott, nem nyitott ajtót senki. Elindult a ház fala mellett hátrafelé, azzal a reménnyel, talán talál egy hátsó ajtót, ahol bebocsátást kérhet a házba – ehelyett azonban magát Tyler Brodyt pillantotta meg, ahogy a ház mögötti kosárpályán labdáját pattogtatta.
Észrevétlenül osont a közelébe, nem volt nehéz dolga. A fiú nyilván nem számított szentélyében betolakodókra.
– Te meg mit keresel itt? – esett neki, amint megpillantotta őt, de hangja inkább árulkodott kellemetlen meglepetésről, mint indulatról. – Ki engedett be? Nem kellene itt lenned!
– Csak bejöttem – válaszolt halkan a lány, de máris fájt a szíve az alkalmazottért, aki minden bizonnyal bajba kerül majd jelenléte miatt. – Az iskolában azt mondták, ma érsz haza a sporttáborból.
Tylerről nehéz volt megállapítani, suliba jár, és mellette egyéb elfoglaltságainak is hódol, vagy fordítva. Gyakran utazott családjával, vagy töltötte idejét táborokban, de ezeket a hiányzásokat nem kérte rajta számon senki. Morgan nem tudta, hogy ez sportteljesítményének vagy szülei adományainak volt köszönhető, de mindkettő kapóra jött gimnáziumának. Talán ennek volt betudható az is, hogy a bajkeverőkre pikkelő Hauser igazgatónő ezidáig megtűrte őt a Brightwoodban, bár azért a fejmosástól és büntetőmunkától nem óvhatta meg a fiút semmi.
– Miért jöttél? – pattintott még párat labdájával Tyler, és elindult a palánk felé. A tőle megszokott otromba megjegyzések azonban elmaradtak. Mintha itt, ahol nem figyelte őket senki, kiszakadtak volna megszokott szerepükből, és csak egy egyszerű fiú és lány lettek volna olyan szituációban, amelyből mindketten gyors szabadulást reméltek.
– Lennie miatt jöttem. Segíthetnél rajta – osztotta meg érkezése okát a lány, bár némi önuralomra volt szüksége, hogy szavait kérésként fogalmazza meg, ne pedig követelésként.
– Nagyon el vagy tájolva, ha azt hiszed, én majd segítek bárkinek is – nevette el magát undokul Tyler. Most végre előtűnt a már jól ismert arca: a fiú, aki kezében a hatalom csupán eszköz mások gyötrésére.
– De miattad utálta ki Gloria a csapatból – szállt szembe vele Morgan. – Most már kiszórakoztad magad, szóval akár vissza is csinálhatnád az egészet!
– Visszacsinálni? Úgy érted, hazudjam azt, hogy nem történt semmi? – pillantott rá sunyin a srác.
– De hát nem is történt! Kiszínezted a történetet!
– Csak néhány apró részletet tettem hozzá – méltatlankodott a kosaras, Morgan öklei pedig összeszorultak. – Nem képzeled, hogy majd visszavonom az egészet? Ártana a jó híremnek – közölte nyeglén, élvezettel nézve a lány vörösödő fejét.
– Ez így nem igazságos – fújt Morgan. A gerlepár a pletykák szerint már régen kibékült, és azóta újra össze is kapott, a Lennie rosszhírét keltő rágalmak azonban tovább rótták köreiket a folyosón. Mintha Tyler soha nem hallott volna arról, hogy szavakkal akár sorsokat lehet romba dönteni.
– Szokj hozzá – reagált a fiú nyersen, és jó nagy erővel elhajította a labdát. Csak a gyűrűt találta el. Elsétált a lepattanóért, hogy újra próbálkozzon.
– Nem unod még, hogy egy rohadék vagy? A változatosság kedvéért kipróbálhatnál valami újat. Tehetnél valami jót is – vágta csípőre kezét a lány indulatosan.
– Csak nem aggódsz a karmám miatt? – gúnyolódott Tyler. – Foglalkozz a saját dolgoddal. Mondjuk rombolj le egy termet, vagy amit szoktál csinálni.
A legjobb védekezés a támadás, és ez minden bizonnyal nem csak a pályán volt működő stratégia. Morgan azonban eleresztette a füle mellett a megjegyzést, mert sejtette, hogy csak provokáció a célja.
– Ő a tesóm – szívta fel magát. – Tudod te egyáltalán, hogy mi az? Honnan is tudhatnád? Ezt pénzen nem lehet megvenni – eresztett meg egy felsőbbrendűnek szánt megjegyzést, és folytatta volna, de szemei előtt egy pillanatra ismét elhomályosult minden. Mikor kitisztult a kép, Tyler állt vele szemben, és úgy tűnt, éles visszavágásra készül. Szavai azonban sosem hangzottak el, mint ahogyan Morgan további véleménye sem, mert a ház felől egy alak kezdett közeledni feléjük.
– Anya hív – szólalt meg az érkező, aki mintha csak a lány szavaira próbált volna rácáfolni. A fiú ugyanis tagadhatatlanul hasonlított az orra előtt álló Tylerre, még akkor is, ha a köztük lévő különbség is nyilvánvalónak tűnt. – Te Ty barátja vagy? Nem szokott hozzánk jönni senki – fordult Morganhez barátságosan.
– Menj be, Jonah – szólt rá bosszúsan a kosaras, de a srác nem mozdult. Érdeklődő pillantását le sem vette a vendégről, aki kezdett kényelmetlenül feszengeni a két Brody pillantásának kereszttüzében. Végül az új fiú megunta a várakozást, és elindult a ház felé.
– Ő a bátyád? – bukott ki Morganből a kíváncsiság. Sosem érdekelte a fiú magánélete, de sejtette, a suli pletykahálózata nem hagyott volna feledésbe merülni olyan szenzációt, mint egy sérült fivér.
– Ha valakinek beszélsz róla, véged – figyelmeztette válasz helyett Tyler.
– De miért nem akarod, hogy tudják? Szégyelled őt? Akkor neked kellene magad szégyellned – tört ki a védelmező tesó Morganből.
– Miért, szerinted valami gond van vele? – kapta fel fejét Tyler. – Betörsz hozzám, hogy segítsek rajtad, és közben sértegeted a bátyám? Azt hiszed, nem láttam, hogy néztél rá? – szúrt felé tekintetével a fiú. – Jonah a legjobb srác, akit ismerek. Nem vele van baj, hanem az ilyen képmutatókkal – célzott a lányra.
Morgan elszégyellte magát. Bármekkora gyökér volt általában Tyler, most neki kellett igazat adnia. Annyira zavarba ejtette Jonah megjelenése, hogy az alapvető illemről is megfeledkezett. Csak bámult rá, mintha turista látványosság lenne, nem pedig egy érző személy.
– Akkor miért titkolod el?
– Nem titkolom el. Csak nem beszélünk róla – válaszolt a fiú, és Morgan kezdte sejteni, az idősebb Brody sarj létezését nem elsősorban Tyler miatt övezi rejtély. Talán nem véletlenül éltek ilyen elzárt helyen, távol a nyilvánosságtól. – Jobb, ha nem tudnak róla, és nem bántja őt senki. És most már tényleg húzz el innen – tette hozzá kedvetlenül a srác.
Morgan vívódott magában. Ez a véletlen találkozás olyan ütőkártyát adott kezébe, amilyet nem is mert remélni. Rátalált a fiú gyengepontjára. A fivérek közül Jonah volt ugyan az idősebb, de csupán testileg – a két Brody közül ő szorult gyámolításra. Ez a sorsközösség Tylerrel akaratlan rokonszenvet ébresztett a lányban. Épp ezért nem volt büszke arra, amire készült, de nem válogathatott az eszközökben.
– Jó, elmegyek. A tesód pedig számíthat rám, ameddig te is segítesz az enyémen – vetette oda búcsúzóul. Tyler szemöldöke felszaladt, de nem szólt semmit. Morgan ugyan újnak számított ezen a terepen, a másik számára azonban ismerős lehetett a kéz kezet mos elve. A hazugságon és titkokon nyugvó kényszerű szövetségük megköttetett. Dicstelen győzelem volt ez, és alávalónak érezte magát, miközben elhagyta a házat – de hát nagytestvérek voltak mindketten, nem pedig angyalok.

129. Utolsó találkozás

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés