Tintavér – 100. Rendhagyó Valentin-nap

Liam

Fojtogatóan közeledett a Valentin-nap, és ennek egész héten egyre több nyoma volt a Brightwood gimnázium falai közt. Kezdtek gyűlni a szerelmi vallomásokat tartalmazó szívecskés üdvözlőlapok a szekrények réseiben, és a zsibongóban is valahogy meghittebb volt a hangulat. Bár ebből a légkörből sokat elvett, hogy legalább egy tanár mindig oda volt rendelve, hogy felügyeljen, nehogy valakinek eszébe jusson mécsest gyújtani, mint egy korábbi incidens során, ami után a diákok hosszabb kihagyás után új bútorzattal vehették igénybe a közös helyiség nyújtotta kényelmet.
Liam próbált még a szokásosnál is távolabb maradni a zsibongótól, és a szekrényeken sem legeltette a szemeit. De így is érezte, hogy idén valahogy nehezebben tud elzárkózni ettől a szerelmi mániától. Utálta ezt az egészet, hogy a hét minden napján emlékeztetik rá, mennyire egyedül érzi magát az utóbbi időben. A Valentin-nap maga azonban százszor rosszabb volt.
Úgy tervezte, hogy ki sem dugja az orrát szobájából, és bízott abban, hogy oda legalább nem szivárog be a világ aznapi rózsaszín fellege. Russel szerencsére jelét sem mutatta, hogy tudna bármit is erről a hóbortról, bár végül aztán elment a bátyjával hamburgerezni. Liam pedig egyedül maradt, ami más körülmények között talán nem zavarta volna ennyire, de ma… Igaz, Russel nem a szívszerelme volt, rajongásának titkos tárgya, de amíg itt volt, legalább nem volt teljesen egyedül. Most viszont így volt.
Aztán besokallt, és úgy döntött, felkeresi a kollégiumban a barát fogalmához legközelebb álló ismerősét. Mikor bekopogott, csak hosszú idő után hallott bentről lépteket. Mintha Collin arra számított volna, hogy akárki is jött, talán feladja bejutásra irányuló szándékát, ha kellően megváratja az illetőt. Végül aztán fordult a kulcsban a zár, és Collin kukkantott ki a résnyire nyitott ajtón, kivillantva meztelen vállát. Liamnek hirtelen megnőtt a pulzusa, ahogy azon gondolkodott, vajon Collin mennyire meztelenül nyitott ajtót.

Kérdése azonban meg is válaszolódott, mikor a fiú végül meggyőződve arról, hogy Liamen kívül más nem látja őt, teljesen kinyitotta az ajtót, felfedve a dereka köré tekert törölközőt, amit valószínűleg futtában kapott magára az ajtó felé igyekezve. Liam tudta, hogy valamit megzavart. Ha pedig nem lett volna biztos ebben, Collin meglehetősen türelmetlen üdvözléséből biztosan leszűrte.
– Mi van?
– Nem akartam… zavarni – mentegetőzött rögtön, és önkéntelenül is a szoba belseje felé kémlelt. Collin, ezt észre véve, igyekezett úgy helyezkedni, hogy kitakarja Liam elől azt, aki rajta kívül odabent volt.
– Mit szeretnél? – kérdezte ugyanolyan türelmetlenséggel.
– Csak… egyedül voltam, és gondoltam, beszélgethetnénk.
– Most nem igazán alkalmas – utasította el őt a fiú, majd szorosabbra húzta dereka körül a törölközőt, ezzel a mozdulattal is jelezve, hogy legszívesebben rövidre zárná ezt a beszélgetést.
– Gondolom – vörösödött el Liam, bele sem gondolva, hogy most, hogy Collin beállt elé, nehogy beleshessen a szobába, már egy ideje a fiú felsőtestét tanulmányozta. Nyelt egy nagyot. Eszébe jutottak Morgan poszterei. Nyelt még egyet. – Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy… talán a fiúk… jönnek be – próbálta megfogalmazni, amire jutott. Bár ezúttal is hozzátette magában, hogy valószínűleg azért, mert szeretné, hogy valaki ott legyen neki, akire számíthat, aki megvédi őt, és sztereotipikusan, na meg a testfelépítésből adódóan – amit… amit kissé tovább bámult mostanában, mint illendő –, mindezt úgy érezte, egy férfitől könnyebben megkaphatja, mint egy nőtől.
– Szóval talán? – vonta fel szemöldökét Collin. – Már két perce bámulsz engem félmeztelenül, és ebből egy talánt szűrtél le? – kérdezte. Ezek szerint neki is feltűnt, mit les Liam ennyire.
– Bocsánat – vörösödött el Liam ismét.
– Végül is ez már haladás – villantott egy mosolyt a fiú felé. – Szóval talán meleg vagy.
– Igen – bólintott Liam. – És most… most nem tudom, hogyan tovább.
– Mármint szeretnél ismerkedni? – tette fel azt a kérdést, amire Liam még maga sem tudta a választ. Mert ha elkezd ismerkedni, az már nem csak talán lesz. Az már állásfoglalás. Viszont amíg nem próbálja ki egyik utat sem, ő sem lesz közelebb a megoldáshoz. Ráadásul rettentő magányosnak is érezte magát. Szóval mindezt mérlegelve végül egy bólintás született konklúzióként.
– Ismerek pár szórakozóhelyet, ha gondolod… – vetette fel Collin, de aztán valószínűleg eszébe jutott, hogy valójában kivel is beszél, így hozzátette: – Vagy akár online társkeresőn is próbálkozhatsz – javasolta, mivel feltételezte, hogy Liam inkább így ismerkedne, mintsem bulikban.
– És ez… mennyire válik be? – ódzkodott továbbra is a dologtól Liam. Ismét szidta magát, amiért elüldözte Spencert, mert így kénytelen új emberekkel megismerkedni, azzal a tudattal, hogy a tökéletest már elengedte.
– Attól függ, mire vágysz, de nem esélytelen – rándította meg kissé a vállát hátrafelé, mintegy intve az ágya felé, amiben valószínűleg már egyre türelmetlenebbül fészkelődött egy Adonisz. És feltehetően Collin már rég dicsekedett volna vele, ha épp nem lett volna anyaszült meztelen a kiszemeltje odabent.
– Rendben, akkor… megpróbálkozom vele – döntötte el Liam, mert gyors függvényelemzéssel meghatározta, hogy a Collin feltartásából adódó, folyamatosan növekvő, és a regisztrálással szembeni fenntartásaiból származó, csökkenő kínosság-görbék ebben a pillanatban metszették egymást.
– Sok sikert – küldött biztató mosolyt Collin, bár valószínűleg inkább csak annak örült, hogy végre folytathatják… azt.
– Köszi – reagált Liam, válaszul pedig köszönés helyett már csak ajtócsapódást kapott, előtte pedig még egy pillanatig látta Collin törölközőjét, amint a padlón köt ki. Kissé kínosan érezte magát ettől, így végül visszamenekült szobájába, és reménykedett benne, hogy még azelőtt sikerül elintéznie a regisztrációt, hogy Russel visszaérne.
Laptopját az ölébe véve az ágyára telepedett le, mivel így, ha Russel mégis betoppanna, nem látna rá kapásból a képernyőre. Megnyitott egy új böngészőablakot inkognitó módban, és rákeresett a „meleg társkereső” kifejezésre. Rákattintott az első linkre, amit a kereső kidobott, ami egy kék színezetű oldalra vezette. A weblap különböző pontjain boxert viselő férfiak képei, valamint pornóreklámok villantak fel. Liam nyelt egy nagyot. Ez egyértelműen nem tűnt túl jó jelnek, így rögtön visszaiszkolt a kereső békésebb oldalára.
Végigkattintgatott még pár linket, de mindenhol hasonló elrendezésbe futott bele, így végül feladva a próbálkozást, úgy határozott, hogy a legtöbb regisztrált taggal rendelkező oldalon próbálkozik, hiszen nagyobb merítésből nagyobb eséllyel találhat párra. Így került vissza az először látott kékes dizájnú honlapra.
Bármennyire is kétes volt a kinézete, Liam rányomott a regisztrációra. Szerencsére legalább az motiválta, hogy azelőtt végezzen, hogy Russel visszaér. Ha ez nem ösztönzi, valószínűleg bármelyik kattintás előtt feladta volna a próbálkozást. Az első nehézség a profilkép feltöltése volt. Regisztráció előtt már látott néhány felhasználói profilt, és hát… olyan képet ő nem akart feltölteni magáról. De tudta, hogy fontos, hogy jól nézzen ki rajta. Fel is pattant hát, szekrényéhez rohant, és lázasan válogatni kezdte a ruháit. Végül aztán talált egy szerelést, amivel úgy-ahogy meg volt elégedve, így visszahuppant ágyára, és lőtt egy fotót abba átöltözve.
Természetesen nem volt megelégedve az eredménnyel. De tudta, hogy a legtöbb ember nincs megelégedve a saját kinézetével, még akkor sem, ha jól néz ki. És… hát ő már tetszett Spencernek, így simán lehet, hogy másnak is így fog tetszeni. Szóval rányomott a feltöltésre, rákényszerítve magát arra, hogy ne tudjon visszakozni.
Ám az akadályok sorra jöttek. Az életkor, nem, származás és lakhely még egyszerű kérdésnek számított. Aztán elakadt. Mi az, hogy aktív/passzív/uni? Mivel Collint nem merte újra megzavarni, és amúgy is kevésbé tűnt kínosnak, ha ő maga olvas utána, az inkognitó ablakban új lapot nyitva begépelte ezt a három szót.
További kellemetlen, elborzasztó pillanatokkal később, és alpáribb megfogalmazáson keresztül megtudta, hogy az aktív a kezdeményező fél, a maszkulin, aki a partnerébe… nos… hát igen. A passzív ezzel szemben az, akit… az uni pedig mindkettőt szereti. De hiába tudta meg, mit jelentenek a fogalmak, nulla tapasztalattal nem tudta eldönteni, mire vágyik. Félt, hogy passzívnak lenni fájdalmas, viszont érezte, hogy nem ő lenne egy párkapcsolatban a domináns fél. Úgy döntött végül, hogy üresen hagyja ezt a mezőt.
A következő kérdéshez legördülő menü tartozott, rajta S-től M-en keresztül egészen L-ig és XL-ig terjedt a skála. Már épp benyomta a pólóméretét, mikor meglátta, mi is a kérdés valójában. Hát valami egészen más méretére, egészen pontosan hosszára voltak kíváncsiak. Az persze nem szerepelt ott, melyik kategória hogyan fordítható centire, na nem mintha ő méregetné centivel a sajátját. Úgy döntött, itt sem jelöl meg választ, de mivel „nincs adat” opció nem volt, és már bekattintotta az M-et, mint pólóméret, nem volt visszaút. Így hát bent hagyta az M-et, hiszen… olyan átlagos… valószínűleg. Nem sok tapasztalata volt ebben sem. És ha bárki megszólná, hogy rosszat jelölt be, majd azt mondja, hogy ő pólóméretnek hitte.
Szerencsére elfogytak a kérdések, így büszkén-félholtan nyomott rá a regisztráció gombra, amellyel élesítette profilját, teljesértékűen kilépve a vadászmezőre. Arra azonban nem számított, hogy a honlap főoldalára fog kikerülni a képe, mint friss regisztráló. Megrémült, és már klikkelt is a profil szerkesztésére, hogy leszedje a képét, ám mire ez sikerült, már érkezett is egy üzenete.
– hello bello mi jaratban – nyitotta meg Liam élete első ismerkedős üzenetét egy LostInnocence nevű felhasználótól, meglehetősen rémes helyesírással. Legalább hazai terepen szállhatott ringbe – írásban, virtuálisan –, ami valamelyest megnyugtatta.
– Szia! – köszönt vissza ő is. – Ismerkedni szeretnék, ezért regisztráltam – tette hozzá ugyanabban az üzenetben, mielőtt elküldte volna.
– na es mit szeretsz ha dugsz vagy ha dugnak? – érkezett a lényegre törő kérdés. Liam rögtön tudta, hogy ez amiatt van, hogy nem jelölte be magát sem aktívnak, sem passzívnak.
– Még nincs tapasztalatom, így nem tudom – reagált szerényen, elpirulva.
– ha nem tudod akkor miert vagy itt – jött a kissé bunkóbb hangvételű üzenet.
– Mert úgy gondolom, hogy a férfiak érdekelnek, és szeretnék velük ismerkedni – válaszolt Liam, igyekezve megőrizni türelmét.
– de csajjal dugtal mar? – faggatózott tovább az idegen.
– Nem, még nem – felelte Liam, bár maga sem tudta, miért válaszolgat még mindig, hiszen egyértelmű volt, hogy nem ezzel a sráccal fogja leélni az életét hosszan tartó szerelemben.
– es nem akarod kiprobalni – érkezett a reakció, amiről nem tudta eldönteni, vajon kérdés vagy kijelentés akart-e lenni. De aztán folytatta az illető: – van egy 16 eves hugom aki szuz nem akarod megfektetni? – ajánlotta fel nagylelkűen húgát Liamnek, akit rázott a hideg ettől az egész szituációtól.
– Talán nem egy meleg társkeresőn kéne partnert találnod a húgodnak – írta, próbálva megőrizni hidegvérét. Ám úgy tűnt, beszélgetőpartnere nem igyekszik ezen.
– puhapöcs vagy pedig nincs is jobb egy harmatos puncinal – szidta LostInnocence Liamet, és ebben a pillanatban lépett be Russel, Adriannel az oldalán. Liam azzal a lendülettel le is csapta laptopját, és félredobta az ágyon. Úgy érezte, ennyi trauma elég lesz neki erre a Valentin-napra. Vagy talán erre az évre is.


Kitty

Sokat beszélgettek már arról, mennyire közömbös volt mindkettőjüknek a Valentin-nap. Nem tartoztak az utálkozók közé, és akkor sem vették személyes sértésnek a boldog párokat maguk körül, mikor még egyedül voltak. Viszont ha már egyszer volt ez az ünnep, meg voltak ők ketten, természetes volt, hogy valamilyen közös programot szerveznek aznap estére.
Nem romantikus filmet néztek ki a moziban, hanem azt az új pókemberes animációt, amit még csodák csodájára vetítettek hetekkel a bemutató után is. Scottnak egyébként is Pókember volt a kedvenc szuperhőse, szóval úgy adta magát a dolog.
Az este elsülhetett volna csodálatosan is, és ők sétálhattak volna hazafelé mekis kólával a kezükben, ahogy megbeszélik a mese mondanivalóját.
Ehelyett magára a filmre sem ültek már be, és éppen csak, hogy elkezdett sötétedni, ők már hazafelé baktattak. Sokkal könnyebb lett volna, ha Scott nem olyan úriember, hogy azután is haza akarja kísérni, hogy összevesztek.
Kitty tudta jól, hogy ő rontotta el az estéjüket, pedig mindent megtett annak érdekében, hogy legalább erre a néhány órára el tudja felejteni az őt nyomasztó problémákat. De egyszerűen nem volt képes kiverni a fejéből az aggályait, és Scott, a mindig megértő, türelmes Scott egy ponton megunta.

– Kitty, engem nem érdekel, hogy az összes barátod fiú, és nem vagyok féltékeny rájuk, mert tudom, hogy a mi kapcsolatunkban ez nem téma – kezdte ingerülten a barátja, de akármit mondott is, a szeme élesen villant. – De muszáj neked folyamatosan másokra gondolnod? Másokért aggódnod? Nem tudsz legalább akkor rám figyelni, amikor velem vagy?
– Figyelek rád – ellenkezett Kitty, de ő is érezte, hogy ebben a vitában nem voltak erős érvei. – Csak ne balhézzunk, és menjünk be a filmre, kérlek.
– Nem – zárkózott el Scott. – Nincs értelme kifizetni a pénzt a jegyért, ha a felét se fogod fel.
– Ez egy mese! – csattant fel ő ingerülten. – Nem hiszem, hogy mélyfilozófiai vonulata lesz, és olyan feszült figyelmet igényelne.
– Nem úgy, mint a gyerekes rabló-pandúr játékotok, ugye?
– Te is tudod, hogy egyáltalán nem játék! Ez már… van der Hoom veszélyes, és lehet, hogy Russelt kirúgják miatta, ha…
Nem tudta végigmondani sem, mert barátja közelebb lépett hozzá, és úgy nézett a szemébe, ahogy talán még sosem. Voltak már vitáik, vesztek már össze, de Scott még sosem nézett rá úgy, ahogy akkor.
– Ha tényleg így van, akkor pláne rosszul kezelitek mindannyian – jegyezte meg a fiú csendesen, és elfordította a tekintetét.

Kitty viszont azóta is folyamatosan látta maga előtt a csalódott szempárt, és napok, talán hetek óta nem a többiek miatt aggódott, hanem a saját helyzete ejtette kétségbe. Mindig úgy gondolta, hogy ők ketten komoly, érett párt alkotnak, de most mégis butának és gyereknek érezte magát a barátja mellett.
Nem erősködött tovább, hogy üljenek be a filmre, és Scott sem próbálta fenntartani a beszélgetést. A hallgatás szinte sosem volt kínos közöttük, most viszont csak úgy vibrált körülöttük a feszültség.
Pontosan ez volt az, amitől Scott közelsége mindig megóvta őt, és ezért különösen fájdalmasnak érzett minden némán eltöltött percet.
– Nem ezt akartam – suttogta elcsigázottan, amikor már látta a házukat, és tudta, hogy hamarosan úgyis búcsút kell majd inteniük.
– Mit? – kérdezett vissza Scott. Még mindig ingerültnek tűnt, de láthatóan próbált erőt venni magán, mert amikor felé fordult, még egy halvány mosolyt is magára tudott erőltetni. – Nem szakítunk, és nem vesztünk össze, csak ugrott a randi.
– Tudom – nézett rá Kitty, és kétségbeesetten kereste a barátja pillantását. – De nem ezt akartam. Én csak melletted tudok leereszteni, tudod, és…
– Tudom – szakította félbe Scott felemelt mutatóujjal. – Nekem is szar napom volt, oké? És ne haragudj, de nincs türelmem ahhoz, hogy azt lássam rajtad, hogy itt sem vagy lélekben. Ennek így semmi értelme.
Kitty elkapta róla a tekintetét, és a házukig hátralévő lépéseket így ismét némán tették meg. Őszintén remélte, hogy nem romlott el valami közöttük, és az összhangjuk helyre fog még rázódni, mert korábban még egyszer sem fordult elő hasonló.
Eddig mindig érzékelte, mikor kellett hátrébb lépnie a saját gondjaival, és támogatnia Scottot. A barátja ritkán volt igazán rossz passzban, ezért úgy alakult ki a dinamikájuk, hogy ő volt az, aki több bizonytalanságot hozott magával, és ő igényelte jobban a menedéket. Amikor viszont fordult a kocka, ő mindig tárt karokkal várta egy ölelésre a másikat.
Talán túlnőttek rajta a problémák, és a figyelmetlenség egy intő jel volt. Talán Scottnak igaza volt, és nem kellett volna annyit magára vennie, talán…
– Szeretnél beszélni róla? – kérdezte csendesen, ahogy megálltak. Kitty tudta, hogy a búcsúzkodás ideje vészesen közeleg, de nem esett volna jól csak úgy elengedni Scottot.
– Nem igazán – sóhajtott fel a barátja, és egy pillanatra a lány látni vélte az arcán az elgyötörtség jeleit. Aztán az idő továbbszaladt, és Scott arcára is visszakúszott az elnéző, halvány mosoly. – De mielőtt miattam is aggódni kezdenél; jól vagyok. Jól leszek – pontosított.
Gyakran használta ezt a kifejezést, és bár eleinte Kittyt még ez is aggasztotta, mostanra már értette. Scott csak nagyon ritkán fejtette ki bővebben az őt nyomasztó gondolatokat, mert jobban szerette magában elrendezni a dolgokat, ha tudta. Ilyenkor talán nem volt jól, de tudta, hogy ha a kirakós darabkáit a helyére tudja tenni, rendben lesz.
Ezt nehéz volt megszokni és elfogadni, kiváltképp úgy, hogy ő minden bizonytalanságát a barátjával osztotta meg. De aztán megértette, hogy ez nem a bizalmatlanság jele volt Scott részéről, mert sosem titkolt előle semmit, csak nem igényelte, hogy részletekbe menőn megvitassák a problémáit.
– Sajnálom – mormolta Kitty őszinte megbánással. – Meg fogok tanulni elvonatkoztatni.
– Nem, nem fogsz – rázta a fejét Scott, de a mosolya kicsit kiszélesedett. – De tudtam, mire nevezek be. És általában tetszik benned, hogy ilyen gondoskodó vagy.
– Gondoskodó? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Sok mindent mondtak már rá eddigi földi pályafutása során, de ezt még soha.
– Nem azért akarod kézben tartani a dolgokat, mert kontrollmániás vagy, hanem azért, mert jót akarsz a körülötted élőknek. Csak nem simogatással, hanem mondjuk odabaszósan – merengett el Scott.
Rövid fáziskéséssel mindketten nevettek egy kicsit a gondolatmenet nyomán megelevenedett képen, és Kitty talán még soha nem érezte ennyire erősen azt, hogy a nevetés gyógyít. Néha nem sebeket forraszt össze, hanem a két ember között feltámadó vihart csendesíti le.
– Nem jössz be? – pillantott a házuk felé Kitty. Egyik ablakon át sem szűrődött ki fény, mert a szülei vacsorázni mentek Valentin-nap alkalmából. – Gondoskodhatnék rólad is.
– Nem is tudom – lépett közelebb hozzá Scott. – Kissé következetlennek tűnnék, ha erre igent mondanék, miután a filmet kihagytuk.
– Akkor legyél következetlen – kezdte finoman a bejárat felé húzni a barátját Kitty. És a mellkasában elömlött a megkönnyebbülés, amikor Scott hagyta magát.

101. Valentin-napi vágyak

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés