Tintavér – 92. Kényelmetlen felismerések

Kitty

A szerkesztőség ajtaján kilépve megpróbálta nem forgatni a szemét azon, ahogy Gina kínosan mosolyogva toporgott az ajtót záró Adrian mellett. Annyira egyértelmű volt, hogy még Rob is kiszúrta szilveszterkor; egyetlen embernek nem tűnt még fel: a főszerkesztőjüknek. Vagy csak nagyon nem akarta észrevenni – mindig jól elbeszélgetett a lánnyal, és abból kiindulva, hogy a russeles ügyet is megosztotta vele, egészen bizalmas volt a kapcsolatuk. Ha pedig neki nem tetszett a tizedikes, elképzelhető volt, hogy ezért igyekezett baráti vizeken tartani a csónakját.
Amikor viszont az újság terme bezárult, Adrian pedig a zsebébe süllyesztette a kulcsot, Ginának már nem volt több indoka mellettük maradni, így kissé csalódottan indult meg kifelé. Kitty a fejét csóválva követte őt a pillantásával, aztán az évfolyamtársára sandított.
– Te mehetnél vele haza – jegyezte meg. – Én még megvárom Robot.
– A kolesz itt van egy köpésre, annyi időre minek menjek vele? – értetlenkedett Adrian. Kitty fejében megfordult, hogy ez lett volna a tökéletes alkalom a főszerkesztője felvilágosítására, de hamar elűzte a gondolatot. Nem akart beleszólni mások dolgába, ameddig nem volt feltétlenül szükséges. – Beszéltél már vele a pletykáról? – váltott témát a másik, ezzel végleg elvágva a ginás beszélgetés fonalát.
– Nem, de most szeretnék – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Sokkal egyszerűbb lesz kitalálni, mit csináljunk van der Hoommal, ha tisztáztam Robbal ezt az egészet.

– Brodyval vagy Flynnel kellene összeereszteni ezt a kinyalt seggfejt – morogta sötéten Adrian.
– Nem keverném bele egyiküket sem. Lehet, hogy balhés arcok, de ők nem veszélyesek, nem lennének ellenfelek egy ilyen kaliberű játékosnak.
Tyler szemétkedett, megkeverte mások lapjait, de nem volt igazán veszedelmes. Ugyanúgy, ahogy Ethan sem, akit könnyű volt felhergelni, de minden jel arra mutatott, hogy gondolkodni nem szokott, mielőtt beverte volna valaki képét.
– Nekünk nem Thor vagy Hulk kell – dörzsölte meg a homlokát az évfolyamtársa.
– Nem akarok belemenni, hogy melyiket melyiknek képzelted – rázta a fejét Kitty, majd lemondóan felsóhajtott. – Kicsit az az érzésem, hogy ezt maximum egy bosszúállók all-star gárda tudná megoldani.
– Lehet, hogy ezek csak csépelni tudnak, de örömmel végignézném.
– Nem jó, van der Hoom lecsukatná még Amerika Kapitányt is. – És valószínűleg nem lenne ügyvéd, akit ne tudnának megvenni; mindenki tudta, hogy van der Hoomék ügyletei mocskosak voltak. – Nekünk nem Thor kéne, hanem Loki.
Valaki olyan, aki megverné Thomas van der Hoomot a saját játékában – és az sem lenne hátrány, ha közben nem lehetne rajta fogást találni. De mégis honnét szereztek volna ilyet?
Russel a karácsonyi szünetben nem kapott újabb fenyegető levelet, viszont rögtön elsején igen. Egy nagyon durva hangvételű e-mailben érkezett a teljesen logikátlan követelés: Robról megfeledkezve a zaklató azt akarta, hogy Russel rongálja meg az iskola oldalát, és ehhez még festékszórókat is szolgáltatott. Egyelőre úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a levelet, és reménykednek benne, hogy ahogy az előző mulasztásnak, úgy ennek sem lesz következménye.
De Kitty komolyan tartott attól, hogy egyszer betelik majd a pohár, és akkor robbanni fog, méghozzá ezer szilánkra.
– Ezen még gondolkozzunk – kérte Adrian a hosszúra nyúlt hallgatás végén, aztán elfordította a fejét. – Remélem, Russel nem csinál hülyeséget. Kivételesen.
Kitty halványan elmosolyodott, mert tökéletesen kihallotta az évfolyamtársa ingerültnek szánt szavai mögött rejtőző szeretetet. Ilyen lehetett a számára ismeretlen, de mégis annyira sokszor megfigyelt testvéri szeretet. Ez volt az, ami Adriant kétségbeesésbe taszította, amiért Rose mindenre képes volt, amiért Clara tétovázás nélkül nekiment Ethannek.
Ez járt a fejében akkor is, amikor az olasz szakkör végeztével Rob Theo és a halloweeni angyalka társaságában kilépett a teremből. Talán Clara is azért reagált ilyen hevesen, mert attól félt, hogy az év eleji verekedés visszalöki a bátyját a gödör fenekére?
Most nem úgy nézett ki, mint aki hazaérve a halálát tervezgette volna. Még akkor sem, ha leolvadt a mosoly az arcáról, amikor találkozott a pillantásuk.
Még délelőtt beszélték meg, hogy beülnek egy forró csokira a megbeszélés és a szakkör után, és Kitty biztos volt benne, hogy a másik is pontosan tudta, miről akart vele beszélni. Erről árulkodott az is, hogy Rob hamar elbúcsúzott a két szakkörös társától, mielőtt odalépett volna hozzá.
Ha nem lebegett volna felettük a kimondatlan, nyomasztó téma, biztosan elhívták volna Theót és az elsős lányt is, de így ők ketten jóval hamarabb indultak el a kijárat felé.
– Jó volt? – kérdezte Kitty, ahogy felvont szemöldökkel figyelte a teremből utolsóként kilépő olasztanárt. Miss Wind jó hangosan, olaszul beszélt a telefonjába, és elég felpaprikázottnak tűnt. A kérdő pillantására Rob csak megrántotta a vállát.
– Úgy hallottam, olasz a pasija, és gondolom, ők ilyen hangosan szeretik egymást.
Ezt Kitty is elképzelhetőnek tartotta, csak épp egyáltalán nem akarta elképzelni az iskola egyik tanárát magánemberként.
Egyszerű lett volna erről témázni, csak egy kicsit oldani a feszültséget, de a végén mégis hallgatott. Nem akarta becsapni magukat, mert mindketten tisztában voltak vele, hogy ez most nem olyan hangulatú beszélgetés lesz.
Egyikük sem szólalt meg, amíg elindultak a folyosón. De aztán egy ponton Rob úgy állt meg, mintha valaki hirtelen satuféket nyomott volna egy autóban.
– Nem akarok menni – rázta meg a fejét az évfolyamtársa. – Tök felesleges kikérni a forró csokit, mert úgysem fogjuk meginni.
– Rob…
– Nem – vágott a szavába a másik, és egy kicsit hálás is volt neki, mert maga sem tudta, hogyan folytatta volna. – Én tudom, mit akarsz, és oké. Ez… ez oké, kérdezz, amit akarsz, de én nem tudok csak úgy leülni és mosolyogni, és nem tudok ott maradni, és meleg van bent, nem megy.
Kitty nem egészen értette, a benti meleg hogy kerülhetett a felsorolásba, de megpróbált túllendülni rajta, és felvenni a tempót, amit a barátja diktált. Rob idegesen fordította el a fejét, és úgy fonta össze a karjait a mellkasa előtt, mintha ezzel védekezni tudott volna.
– Beszéltem Tobyval – jelentette ki csendesen a másik hátát fixírozva. – Ő nem árult el nekem semmit, egészen addig, amíg én ki nem mondtam.
– Akkor mit szeretnél még tudni? – kérdezte Rob, és makacsul az ellenkező irányba nézett. – Hogy mivel próbáltam? Hogy miért? Hogy mikor gyengülök el legközelebb?
– Hogy miért nem mondtad el – lépett közelebb hozzá Kitty. – Azt hittem, megbízol bennem.
– Igen, de ez… én pont ezt akartam elkerülni – fordult meg most hirtelen Rob, és kétségbeesetten nézett rá. – Mindenki, aki tudta, úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Mintha bármelyik pillanatban felkaphatnám a konyhakést, hogy szíven szúrjam magam. A suliban összesúgtak a hátam mögött, és olyan… olyan szánakozón néztek.
– És szerinted én így néztem volna rád? – szúrta közbe a kérdést.
– Már karácsony óta így nézel rám – nézett a szemébe a barátja, és a végtelenül egyszerű kijelentés nyomán Kitty leforrázottan érezte magát, így a pillantását is elkapta róla. Nem gondolta volna, hogy az arca elárulhatja őt, és azt pedig pláne nem, hogy az aggodalom, amit érzett, szánalomnak tűnt a másik szemében. – Figyelj, én… nekem sem oké ez. És próbálom keresni a megoldásokat, de ha mindenki csak figyel, és segíteni akar, és vigyázni rám, attól nem lesz jobb.
Szeretett volna vitába szállni, mert úgy érezte, ő tényleg szeretett volna segíteni neki, és nem csak szánakozva állni mellette. És őrjítő volt csak toporogni, miközben nem hagyták neki, hogy a kezét nyújtsa. De Kitty mégis hallgatott, mert tudta, hogy meg kellett tanulnia lépni egyet hátra, és nem azt tenni, amiről ő azt hitte, a másiknak jó lesz.
– Meg tudod mondani, mire lenne szükséged? – kérdezte helyette.
– Meg – ajánlott fel Rob egy halvány mosolyt. – Mi lenne, ha nem ekörül forognának a dolgok, hanem minden olyan lenne, mint eddig? Segíts megfejteni Theo szövegét, mesélj a suliújságról, a paranoiádról, hogy Liam kinyírja a fél sulit, meg hallgasd meg, Luke mennyire motiváló figura. Tudod, amit megszoktunk.
Amit megszoktunk.
Abba Thomas van der Hoom biztosan nem fért volna bele, és Kitty egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy a barátja kérésével takarózva elhallgassa a TWW-s fenyegető leveleit. De nem tehette, mert ha ő őszinteséget várt, nem fizethetett érte hazugsággal.
– Jó – bólintott. – De előtte még van valami, amit meg kell beszélnünk.


Liam

Már órák óta csak ült az asztalánál és bámulta laptopja képernyőjét. A Get Out of My Head oldala volt megnyitva. Amire már azóta nem írt semmit, hogy… hogy az a Spenceres eset történt. Mindig elhatározta, hogy végre folytatja, de minden alkalommal történt valami, ami letörte épp kialakuló lelkesedését, vagy épp elfoglalta őt, mint például a matlétás készülés.
Ezúttal az Adriannel folytatott beszélgetés miatt volt képtelen billentyűzetet ragadni. Úgy érezte, már nem csak a Borostyán Ligában figyelik minden lépését rosszalló tekintetek, de az interneten sem lehet nyugta. Beférkőztek az ő kis szentélyébe, ami az elvonulást és a kikapcsolódást jelentette számára. És velük együtt a megfelelési kényszer is beszivárgott ide. Amiért utálta Kittyt, és most már Adriant is.
Kopogás zökkentette ki gondolatmenetéből. Russel nem volt ott, hozzá pedig Spencer elhidegülése óta nem érkezett senki látogatóba, így fogalma sem volt, ki és mit kereshet ott. Rávette magát, hogy feltápászkodjon székéből és ajtót nyisson, hogy közölhesse Russel félreinformált barátjával, hogy ő jelenleg nincs ott. De az ajtóban Collin állt, ami kissé meglepte.
– Szia – üdvözölte őt a fiú. – Hallottam, mi volt vitakörön – dobta is be rögtön az induló témát. Liam nem szerette, hogy ő maga képtelen volt a beszélgetésekben irányítani, mert így, elszenvedő félként mindig olyan dolgokat hoztak fel beszélgetőpartnerei, amikről egyáltalán nem kívánt társalogni.
– Hát igen – biccentett. Nem tudta, mit mondjon róla. – Hogyhogy nem voltál? – kérdezte aztán.
– Be voltam rekedve – köszörülte meg a torkát rögtön utána, mintegy bizonyítékként. Bár Liam nem tudta eldönteni, mennyire volt igazi az a torokköszörülés.
– Értem – bólintott ismét. Látszólag Collin akart valamit, csak nem tudta, hogyan hozza fel. Legalábbis Liam erre gondolt, tekintve, hogy az ember nem látogat meg valakit csak azért, hogy elmondja, hallotta, mi történt.
– Mielőtt megorrolnál a vitakörösökre, vagy Adrianre, jó, ha tudod, hogy ez az egész Charlie ötlete volt – vallotta be neki. Tehát Collin távollétét is ő intézte így. Hogy ne legyen, aki a védelmére kel.
– Szóval inkább utáljam a Borostyán Ligát, mint a vitakört? – fonta össze mellkasa előtt karjait a fiú. Furcsa volt neki, hogy Collin úgy védi az egyik öntevékeny körét, hogy közben a másikat sározza be. Egyébként pedig nem mintha neki nem esett volna le azonnal, hogy mi a helyzet. És a vitakör részéről az is bőven elég, hogy belementek a játékba, hiába nem ők voltak az ötletgazdák.
– Igen – helyeselt aztán Collin. – A Borostyán Ligával nekem is gyűlt már meg a bajom. De hát ez az egész erről szól. Kiemelik a hibáidat, és a vesztedbe küldenek, csak hogy jobbnak érezhessék magukat – morogta becsmérlően.
– Akkor mégis miért vagy még mindig a kör tagja? – csodálkozott Liam. Nem is értette, miért nem tette fel ezt a kérdést hamarabb, hiszen régóta sütött a körrel kapcsolatos gyűlölet a fiúból.
– Azért, mert kicsiben kezdik. Először valami kis apró hibát javíttatnak ki veled. Utána egyre nagyobbakat. És az egész… olyan, mint a szerencsejáték – kereste a megfelelő hasonlatot. – Először kis tétekkel játszol, aztán nyersz, és nagyobbak jönnek. Megszenvedsz vele, de mindig eszedbe jut, hogy milyen sok dolgon mentél keresztül azért, hogy ott tarthass, ahol épp vagy. És nem akarod elveszíteni. Mert függővé válsz – magyarázta. Liam érezte, hogy Collin ezt most először fogalmazza meg így, és a hangjában érzékelhető, árnyalatbeli különbségek alapján megállapította, hogy Collin most gondolja át valójában, miért is nem hagyta még ott a kört.
– Szóval azt mondod, hogy szálljak ki még most, amíg kicsi a tét? – próbálta értelmezni Collin beszédét a saját vonatkozásában. – Mert egyáltalán nem úgy éreztem már az eddigiek alapján sem, hogy Charlie finomkodna velem.
– Egyelőre csak azt kérte, hogy csatlakozz a vitakörhöz. De később olyanokat fog kérni, hogy például ne legyél meleg – dobta be példaként Collin. Liam pedig nem tudta, miért, de ezt támadásként élte meg. Hogy meggyanúsítják ezzel. Mikor még ő maga sem tudja, mi a helyzet.
– Nem vagyk meleg – szögezte le, de hosszú idő óta most először kezdett hadarni. Egyértelmű volt, hogy képtelen magabiztosan kijelenteni ezt.
– Egyrészt nem rád céloztam most – húzta félre a száját Collin, amiből Liam azt szűrte le, hogy ő a saját esetére utal vissza. De komolyan megkérték, hogy ne legyen az, aki? Illetve Chalie módszereit ismerve, utasították? Vajon ez a tökéletesítési folyamat hányadik lépcsője? És vajon Collin meg tudta lépni ezt a fokot? És mégis hogyan? – Másrészt én azért ebben nem lennék olyan biztos – tette hozzá, amitől Liam megint támadó üzemmódba váltott át, és egy pillanat alatt szertefoszlott a Collin sajnálatáról szóló gondolatszövevénye.
– Ezt mégis honnan veszed? – kérte számon rajta. Mintha csak azt szeretné, hogy Collin mondja meg helyette, hogy milyen szexuális irányultságú.
– Hát, Spencer rád nyomult. És ő azért érzi az ilyet. És nekem is vannak ilyen érzéseim felőled – magyarázta, ami Liamet ledöbbentette.
– Mármint te is rám akarsz nyomulni? Szóval ezért próbálsz velem barátkozni? – vádolta meg a fiút. Ezek szerint nem csak a védelmezés, de a bepróbálkozás sémáját is követi, Spencer után szabadon.
– Mi? – nevette el magát Collin, ami oldotta Liam feszült hozzáállását is. – Nem, nem olyan érzéseim vannak, csak azt érzem, hogy meleg vagy. De nem nyomulnék rád – mondta, még mindig nevetéssel a hangjában. – Nem is vagyunk kompatibilisek – tette hozzá.
– Az mit jelent? – kérdezte Liam elbizonytalanodva. Azt hitte, hogy ha fiú fiúval jön össze, akkor bárki bárkivel kompatibilis. Elvégre ugyanolyanok. Legalábbis nincs olyan különbség köztük, mint a fiúk és a lányok között.
– Azt, hogy… hmm… hogyan mondjam… – gondolkodott el Collin. – Mondjuk úgy, hogy többféle felállás van, hogy egy fiú mit élvez jobban. És aszerint alakulnak a párok, hogy… az egymást kiegészítő vágyak egymásra találjanak – írta körbe virágnyelven Collin, Liam pedig úgy érezte magát, mintha épp a virágokról meg méhecskékről magyaráznának neki.
– És pontosan mi az a vágy? – próbált kérdést megfogalmazni Liam. – Mrmnt ha ugynaz a vágyunk, te mire vágysz pontsan? – folytatta, de most már annyira személyesnek érezte a kérdést, hogy zavarba jött tőle, és képtelen volt nem elhadarni. Ez személyes volt Collin szemszögéből is, de Liamnek is, hiszen most végre megtudhatja, hogy mire is vágyik pontosan. Illetve, hogy Collin szerint mire vágyik ő pontosan. De tekintve, hogy ő maga teljesen tapasztalatlan, lényegében nem volt jobb ötlete, hogy megtudja.
– Hú, de jó kérdéseid vannak – nevette el magát ismét a fiú. – Hát igazából ez az ágyban dől el – fogott hozzá, de érződött rajta, hogy nem szívesen beszélne erről a témáról most. Az pedig egyértelmű volt, hogy nem azért, mert ő szégyellné, hanem azért, mert Liam ártatlan lelkét nem akarta ilyen gyors ütemben leigázni. – Viszont, ha általánosságban gondolkodunk, akkor valami olyanra, hogy a másik valahogy… védjen, és hogy törékenynek érezhessük magunkat, miközben ő meg egy erőteljes férfi – próbálta körülírni. Liam elgondolkodott ezen. Hiszen az utóbbi időben másra se vágyott, csak hogy őt ne akarja senki sem védelmezni. És úgy érezte, ez a tökéletes alkalom, hogy ezt valakivel végre meg is vitathassa.
– Én sokszor érzem azt, hogy mások védeni próbálnak, de inkább zavar, mint hogy élvezném – vallotta be. Jó volt, hogy végre már nem egyedül kell küzdenie folyton ezzel a gondolattal.
– Ez szerintem azért van, mert Spencer is ilyen védelmező típus. És most lázadsz ellene – fejtegette gondolatmenetét és Liam lelki világát egy csapásra. – Próbálod elkerülni, hogy hasonló helyzetben találd magad, mint vele. De amíg tartott, jólesett, nem?
Liamnek fogalma sem volt, mit reagáljon. De végül el kellett ismernie, hogy élvezte, hogy Spencer ilyen sok figyelmet szentelt neki, így bólintott.
– Mit gondolsz, ha nem úgy alakultak volna a dolgok, és nem vesztek össze, most mi lenne veletek? – puhatolózott Collin, Liam pedig egyből tudta, hogy arra próbál rákérdezni, mit érez Spencer iránt. Hogy mit tett volna, ha lett volna ideje átgondolni a dolgokat, és nem cselekszik elhamarkodottan. Hogy most, ezután a beszélgetés után mit reagálna.
Újra a fiú apró érintései jutottak eszébe. És az, hogy karácsonykor mennyire hiányzott neki. Az érintés, a közelség. És Spencer csókja is átvillant gondolatain. Hogy mennyit voltak kettesben. És hogy most mennyire sokszor hiányzik neki a fiú.
– Együtt lennénk. Úgy – préselte ki magából, mint ha ezt lenne a legnehezebb kimondania eddigi élete során. De aztán, miután kimondta, végtelen nyugalom szállta meg. Mélyet sóhajtott. Szóval ezt szeretné.

93. A tükör meghasad

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés