Tintavér – 74. Nem várt szövetségek

Ethan

Utálta a kórházszagot. Beleivódik a pórusokba, és napokig követi az embert, mint valami aura, amit nem lát senki, mégis mindenki érzékeli. A gyógyszereken és fertőtlenítőn túl van valami benne, amitől más ez, mint egy egyszerű gyógyszeres doboz aromája, ami otthon a biztonság melegét sugallja. Talán a félelem szaga. Ahogy a lépcsőket szedte, egyre biztosabban érezte, hogy erről lehet szó: a szenvedés olyan feromonokat szabadít fel, amelyek belengik a kórház légterét, és aki ide belép, ösztönösen szorongani kezd tőle.
Nem mintha nem lett volna elég oka a nyugtalanságra. Most már határozottan hülye ötletnek tűnt meglátogatni Clara Springert, hogy felmérje, betartotta-e az alku rá eső részét. Azaz milyen alku? Hiszen Clara semmit nem nyert azzal, hogy falazott neki. Ez egy egyoldalú egyezmény volt, szívesség, és Ethan tudta, hogy az ilyesmit ritkán adják ingyen. Nem szeretett adósa maradni senkinek. De vajon milyen árat kell fizetnie érte? És miért épp egy Springer? Év elején még azt hitte, Rob lesz az, aki megkeseríti mindennapjait azzal, hogy bámulnia kell a képét. A folyamatos írókörös találkozások és a plázás eset azonban kialakított benne egyféle immunitást, és már nem kezdett viszketni a tenyere, ahányszor meglátta őt. Bezzeg Clara! Vele bármikor is találkoztak, sosem volt benne köszönet. Kialakult egyféle pavlovi reflex Ethanben, és ha csak eszébe jutott a lány, vakaróznia kellett. Nem elég, hogy a stílusa bicskanyitogató volt, de ráadásul ráérzett, hogy hiába feszíti a húrt, a fiú nem fogja bántani. És nem lehetett lerázni. Folyton visszalibbent életébe, amikor a legkevésbé számított rá, mint például Halloween éjszakáján.

Téblábolt egy darabig a kórházi szoba előtt, hogy megbizonyosodjon róla, nincs odabent egyetlen nemkívánatos látogató sem. Tudta, hogy Rob még suliban van, hiszen direkt azért lógta el utolsó óráját, hogy vele tuti ne futhasson itt össze. De voltak más családtagjai is. Anyja például biztosan. Egy stresszoldó, mély belégzés után a kilincshez lépett, és a határozottság álcáját felöltve benyitott a szobába. Clara vastag paplan alatt pihent, így nem láthatta, milyen sérülései vannak, mindenesetre egész jó bőrben volt. Talán csak eljátszotta a hattyú halálát az úton, hogy minél inkább frászt hozzon rá.
– Szia – pislogott rá a lány a könyvből felpillantva, amit épp olvasott. – Hogy kerülsz ide?
Nem tűnt haragosnak, egészen a baráti hangnemet súrolta, no, nem mintha ők azok lettek volna. A fiú nem lépett közelebb. Azt a pár mondatot, amit váltani szándékozott vele, pár méter távolságból is megtehették. Elvégre nem azért volt itt, hogy bocsánatot kérjen, vagy bűntudatáról biztosítsa a lányt. Még mit nem!
Az egyenes út lenne ahhoz, hogy Clara nyeregben érezze magát, ő pedig kiszolgáltatottá váljon vele szemben. Keményen állta hát tekintetét, ezzel is sugallva, hogy itt nem neki kell tartania tőle, hanem fordítva.
– Itt jártam a közelben – nyelte le a köszönést is. – Gondoltam, benézek, hátha beszélni akarsz arról az estéről – rántotta meg vállát érdektelenül. – Összeraktak már? – bújt elő azért a jobbik énje is.
Clara felvonta szemöldökét, de amikor megszólalt, nem tűnt gúnyosnak.
– Jól vagyok – szögezte le. – És nem mondtam el senkinek – fűzte hozzá, mintha tudta volna, hogy Ethan ezt szeretné tudni.
Megkönnyebbült, de mesterien palástolta. Így viszont, hogy nem neki kellett rákérdeznie a lényegre, a beszélgetésről felvázolt forgatókönyve is kútba esett. De mégsem fordulhatott ki csak úgy a szobából.
– Akkor jó – nyugtázta az infót. – Nem unatkozol itt egész nap? – rögtönzött egyik lábáról a másikra helyezve súlyát, hogy mégis haladjanak valamerre. Három kérdés. Valahol hallotta, ennyi kell ahhoz, hogy udvariasan kihátrálhasson egy beszélgetésből anélkül, hogy vérig sértené a másikat. Minél hamarabb el akart pályázni.
– Olvasok – pillantott az éjjeli szekrényen heverő könyvére Clara. – Meg sokat alszom, a fájdalomcsillapító kiüt.
– Oh – reagált szándéka ellenére bűntudatosan Ethan. Ezek szerint fájdalmai vannak. Ez nem jó. Akkor sem, ha csak egy idegesítő kiscsaj, és akkor sem, ha Springer. Hiszen ezt a fájdalmat ő okozta neki. – Van valamire szükséged? – csúszott ki a száján, de meg is bánta. Majd pont tőle kellene neki valami, miután a családja és elitgimis barátai készenlétben állnak az aranytálcával és pálmalevéllel. Clara arcán is meglepett mosoly szaladt át. Remek. Most már ő is rajta röhög.
– Ülj le egy kicsit – intett neki.
Hát ez pech. A három kérdés nem hozott szerencsét. Persze nem lett volna köteles engedelmeskedni, de egyszerűbb volt, mint amellett érvelni, miért akar állni. Annak sem látta értelmét, hogy megbántsa a lány egy indok nélküli nemmel. Előhúzott egy széket, és miközben az ágyhoz tolta, barátkozott a gondolattal, hogy látogatása tovább fog nyúlni a tervezettnél.
– Be szoktak jönni hozzád ilyenkor? – kérdezte mintegy mellékesen. Más sem hiányzott, mint egy hátbatámadás valamelyik családtagtól.
– Maximum a bátyám, ha nincs órája az egyetemen – vont vállat Clara. – De ma egész nap folyamatosan bent kell lennie, szóval senki sem fog megjelenni hirtelen – tette hozzá. Ez a lány mindig átlátott a szitán, és ennek ő kezdett nagyon nem örülni. Az egyetemista tesó említése viszont meglepte. Tulajdonképpen alig tudott valamit áldozata hátteréről.
– Spr… Rob hagyja, hogy egész nap itt hervadj egyedül? Elbeszélgessek vele? – eresztett meg egy kaján vigyort, csak úgy egészen halványan. Persze, nem gondolta komolyan. Amióta tudta, hogy a fiú képtelen megvédeni magát, nem nyúlt volna hozzá egy ujjal sem. Mi a pláne abban, hogy gyengébbeket verjen? Az az olyan lúzerek stílusa volt, mint Tyler. Clara vérszegény mosollyal csóválta meg fejét.
– Ne, nem szeretem, amikor bent van – mormogta. – Szerintem nem tesz jót neki.
– Elfelejtettem, kiről van szó – húzta el a száját. Még szép, hogy nem tesz jót neki. Van olyan ember, aki szeret kórházba járni? De egy férfi ne legyen töketlen.
– Te nem tudsz rólunk semmit – zárkózott be a lány. – Rob épp eleget van itt, és én egyébként sem igénylem, hogy körbeugráljanak. Pláne, hogy alszom tényleg inkább.
Tudhatta volna. Clara eddig is hegyeket mozgatott meg, ha csak csúnyán mert pillantani bátyja felé. Egy lépést előre, kettőt hátra, ez az, Flynn! De akkor sem fért a fejébe Rob hozzáállása. Ő megveszett volna egy fivérért, hogy ne legyen olyan rohadt egyedül, amikor szüksége lett volna valakire. Azt hitte, a tesók mindig ott vannak egymásnak. De itt úgy tűnt, csak Clara teper azért, hogy támogassa Robot, aki viszont alig viszonozta ezt. Pár kórházi látogatásba azért csak nem pusztult volna bele. És tuti, hogy Clara hazudik arról, hogy nem is hiányzik neki a társasága. Az istenért, hát már arra vetemedett, hogy őt ültette maga mellé beszélgetni!
– Mit olvasol? – próbált nyugodtabb vizekre evezni.
– Dorian Gray arcképe – pillantott a könyvre Clara. Szerencsére vevő volt a témaváltásra. – Oscar Wilde nagyon szépen ír, és szerintem érdekes a kérdés is, amit feszeget.
– Ez kötelező? – kérdezte Ethan kicsit aggódva. A címe ismerős volt neki, de nem tudta, honnan. Rápillantott a borítóra, amin egy tipikus címlappasi pózolt. – Vagy valami csajos cucc?
Clara kicsit elvigyorodott, és megrántotta vállát.
– Ajánlott szokott lenni a tanárom szerint. De egyébként annyiban csajos, hogy a főszereplő nőcsábász jópasi. Meg szerintem amúgy a festő pasi is belé van zúgva – ráncolta homlokát. Több sem kellett Ethannek, hogy tudja, ezt a könyvet soha nem fogja kezébe venni.
– Ez valami ötven árnyalatos sztori? – borzongott meg kicsit.
– Nem, dehogy – rázta a fejét a lány, ami fájhatott neki, egyből oda is kapta kezét. – Ez inkább olyan szépirodalmi sztori. Egy emberről, aki eladta a lelkét az örök fiatalságért.
– Kevesebbért is megtették már sokan – véleményezte egy grimasszal. – De gondolom, nem lesz jó vége. Nem szokott.
Clara kicsit elgondolkozva nézegette könyvét.
– Sokszor nincs happy end az életben – kezdte lassan. – Sokkal több a buktató, mint a kapaszkodó. És azért nem akarom, hogy lecsukjanak téged, mert a börtönben egyáltalán nincsenek kapaszkodók. Idekint még találhatsz.
Ha lehetséges hátrálni egy széken, amin az ember már egyébként is szinte teljesen a háttámlához tapadva ül, Ethan megtette. Csak kettőt pislogott, és máris témánál voltak. Váratlanul érte. De ez a lány olyan fiatal és naiv volt még. Úgy tűnt, tényleg azt hiszi, megváltoztathat eleve elrendelt dolgokat, életpályákat. Nem mindenkinek osztott a sors kapaszkodókat. Persze, neki kapóra jött Clara idealizmusa, de nem voltak illúziói. Előbb-utóbb őt is utoléri a depi end, de addig még egy kis időt akart nyerni. De… mire is? Ezen elgondolkozott. A kétkedés az arcára volt írva.
– Rosszabbul is elsülhetett volna – jegyezte meg azért. – Nem kellene ennyire bíznod az emberekben.
– Azt nem mondtam, hogy bízom az emberekben – pillantott rá Clara. – Azt sem mondtam, hogy benned bízom. De azt igen, hogy nem én akarok lenni az a buktató, ami után valakinek már nincs tovább. Akkor sem, ha az a valaki szekálja a bátyámat.
Ethan a földre szegezte tekintetét. Így legalább nem látszott, hogy mosolyog a hallottakon. Ki az, aki bevallaná magának, hogy naiv? Már az első találkozásukról is az maradt meg benne, hogy Clara nem félt, pedig bölcsebben tette volna. Óvatlan volt, és az érzelmei vezérelték. Ott van Springer – na, ő tényleg bizalmatlan, majd’ összecsinálta magát, mikor beszorultak együtt a liftbe. És ez volt a helyes reakció.
– Azt jól teszed – nyugtázta röviden szavait, megtartva magának véleményét.
– Tudom – bólintott Clara. – Szóval innentől rajtad múlik, kapaszkodót keresel, vagy buktatókat.
Ez szép zárószónak tűnt. Már vagy öt perce tartózkodott a szobában, szokatlan volt számára egyhuzamban ennyit szocializálódni. Arra gondolt, ideje lenne indulnia. Clara biztosan alig várja, hogy újra belefeledkezhessen a jópasis sztorijába. Önkéntelenül is az ajtó felé pillantott, amit Clara is kiszúrt sasszemével. Mielőtt felemelkedhetett volna székéről, elkapta karját.
– Hé. Te rendben vagy? – kérdezte.
– Én? – felelt meglepetten. Nem számított kérdésekre. Feltűnésmentesen elhúzta karját, hogy a lány már ne érje el. – Rendben, persze. Csak meg kell javíttatnom a kocsimat – fogalmazta válaszát úgy, hogy ne saját magáról kelljen beszélnie. Clarának nem kellett tudnia arról, hány éjszakát töltött álmatlanul, plafonra szegezett tekintettel, amiért majdnem elvette egy ember életét. – Mi a fenét csináltál amúgy az út közepén? Mérföldekről hallani a kocsimat – jutott eszébe, ami már akkor is foglalkoztatta.
– Zenét hallgattam – ismerte be a lány, és arckifejezésén látszott, hogy ezért megmosták már páran a fejét. – Azt hittem, elég látni.
Ha az embernek öngyilkos hajlamai vannak, akkor igen, elég. De ezt csak gondolta. Felesleges lett volna az orra alá dörgölni, amit már úgy is tudott.
– Egyébként… tényleg rendben vagy? – tért vissza a kérdéshez Clara, mielőtt a csend túl hosszúra nyúlt volna. – Mármint biztos bánt, ami apukáddal történt…
A fiú felkapta a fejét. Ez egy olyan téma volt, amit mindenki került, talán mert azt várták, őrjöngeni kezd miatta. Épp ezért még soha nem is beszélt róla az anyján kívül senkivel. Rosszabbkor azonban nem is jöhetett volna a kérdést. Bordái még sajogtak Toby ütései miatt, így nehezen tudta csendre inteni azt a felét, amelyik válaszokat követelt a történtekre. De nem akarta engedni, hogy kételyek fészkeljék be magukat fejébe. Ki más tartson ki apja mellett, ha nem a saját fia?
– Eszedbe jutott valaha – nézett a lány szemébe –, hogy anyád talán ártatlanul csukta le az öregem? – Rászegezte pillantását, hogy a lány arcizmának egyetlen rándulásáról se maradjon le.
– Ha nem jutott volna, nem kérdezném – tartotta Clara a szemkontaktust. Ezek szerint a szülőjébe vetett kétkedés őt is utolérte.
– Apám jó ember – kezdte lassan a fiú. – Követett el hibákat, de van becsülete. Nem kellene a sitten rohadnia – összegezte komoly arccal. – De én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Te nem tudod, milyen az, amikor akarsz, de nem tehetsz semmit, mert kevés vagy hozzá. – Saját magát is meglepte vallomása. Bosszankodott rajta, hogy újabb és újabb támadási felületet mutat magától, holott már úgy is Clara kezében volt a szabadsága.
– Fogalmad sincs, mennyire tudom, milyen tehetetlenül állni egy krízishelyzet kellős közepén – felelt a lány egy apró és keserű kacaj közepette. De mit tudhat ő úgy igazán a szenvedésről? Ethant bántotta, amiért lebecsmérli gondjait azzal, hogy a saját csip-csup ügyeihez hasonlítja.
– Letört a cipőd sarka sulibamenet? – szaladt ki a gúnyos megjegyzés a száján.
– Nyilván – morogta Clara viszonozva a gúnyt. – Tudod, az a baj veled, hogy nem látsz túl a saját nyomorodon. Azt hiszed, csak azért, mert pontosan ugyanazt a gödröt nem látja más, mindenki másnak olyan könnyű élete van.
Nagy szavak egy kislánytól. Elgondolkodott, vajon hány éves is lehet? Tizenhárom…? Vagy négy? Bár ha gimibe jár, legalább tizenötnek kell lennie. Némi nosztalgiát érzett, ahogy a lány megvillantotta karmait, de nem volt igaza. Ethan pontosan tudta, hogy nem csak az ő kiváltsága, hogy szívás legyen az élete. Claráról azonban nem tudta elképzelni. Ő inkább az elkényeztetett kishercegnő benyomását keltette benne, még akkor is, ha gyógyszerekkel telenyomva kibírt vele pár percet egy légtérben.
– Akkor mesélj arról a gödörről – dobta fel a labdát. Persze nem számított rá, hogy választ kap kérdésére.
– Ez nem az én titkom, így nem mondhatom el – nézett a szemébe Clara. – De tudod, minden család szekrényében akad egy-két csontváz. Vagy temető.
Az arcára pillantott, ami elfelhősödött. Akár letört a körme, akár elfogyott otthon a tej, ő tényleg komoly krízisként élhette meg azt a helyzetet. Már bánta, hogy beszólt neki. Az viszont meglepte, hogy látszólag csak azért nem avatta bizalmába, mert más is érintett volt. Még mindig túl törékenynek tűnt ahhoz, hogy mások titkait cipelje. Pedig ő is a nyakába akasztotta a sajátját.
Akárhogy is, most már aztán tényleg ideje volt mennie. Egyre jobban zavarba hozta ez a beszélgetés, és a kórház légköre is nyomasztotta. Felállt székéből, és valami elmés búcsúszövegen törte a fejét. Nem mondhatta, hogy “viszlát”, hiszen nem igazán állt szándékában viszontlátni Clarát.
– Tartsd nyitva a szemed odakint – mondta végül. – Még az úton vagyok.
– Én még nem. De majd figyellek – adott kétértelmű választ a lány, mielőtt a könyve után nyúlt volna.


Robert

Az olasz szakkör volt az utolsó, amivel foglalkozni szeretett volna, kiváltképp úgy, hogy elkerülhetetlen volt találkozót egyeztetnie Miss Winddel. Bár többet nem hallotta a szüleit róla vitatkozni, abban biztos volt, hogy az iskolában maradásának egyértelműen feltétele volt a tanácsadó rendszeres látogatása. Nem igazán szeretett volna még valaki előtt kitárulkozni, de mivel a pályaválasztással kapcsolatban is voltak kérdései, reménykedett benne, hogy ha azokat felveti, akkor maradhatnak iskolai témáknál.
Rob nem adta könnyen a bizalmát, sem családjának, sem másnak. Talán Michaelnek sem bocsátott volna meg olyan könnyen, ha nincsenek a halloweeni történések. Ha nem találja szemben magát Thomas van der Hoommal, ha nem érzi magát annyira furcsán a régi iskolatársai előtt, ha nem találkozik életében először igazán kemény zaklatással. Ha Clarát nem ütik el aznap este, talán azóta sem ment volna be a bátyja szobájába úgy, ahogy régen.
Nem ültek volna egymás mellett némán, és Rob talán továbbra is vak lett volna Michael gyötrődéseire. Ahogy viszont otthon vártak arra, hogy a szüleik felhívják őket Clara eredményeivel, végre tisztábban látta a testvérét.
Minden izma megfeszült, mintha arra számított volna, hogy a következő pillanatban ugrania kellett volna valamiért. Vagy valakiért. Mégis mióta lehetett ennyire éber folyamatosan? Ha-ha. Na vajon.
Olyan volt, mintha Michael nem csak Clara életéért aggódott volna, hanem a legigazibb szövetségeséért is. Ez őszintén szíven ütötte Robot, mert értette ugyan, miért és mikor lettek a testvérei bajtársak, efölött eddig elsiklott a figyelme.
– Szia.
A lágy hang kizökkentette őt a gondolatai közül, így csak rövid fáziskéséssel tudta viszonozni a mellé telepedő lány mosolyát. Esthert egyáltalán nem látta még a buli óta, és akkor is csak úgy eltűnt mellőle a tömegben, és hiába kereste, nem találta meg őt többet. Aztán mikor jött a telefon, hogy a húgát elütötték, egyszerűen elfelejtette, hogy korábban az elsős miatt aggódott.
– Helló – köszönt vissza neki, de itt meg is akadt. Szerette volna megkérdezni, hogy rendben volt-e, hazaért-e épségben, de hirtelen mégsem jött ki hang a torkán. Bűntudata volt, amiért megfeledkezett arról, hogy korábban Esther miatt aggódott. Akkor is, ha ez nyilván hülyeség volt, mert nem lett volna szabad a saját érzései és gondolatai miatt rosszul éreznie magát.
Most viszont, hogy a lány ott ült, ahol máskor Theo szokott, szinte fojtogató volt a rossz érzés, ami a mellkasára telepedett. Elfelejtette őt. Elfelejtette, pedig annyira félt, és megtépázták a szárnyát, és fogdosták, és… JÓ ÉG, mi van, ha aznap éjjel történt vele még valami, mert nem kísérte haza őt senki?!
Mi van, ha van der Hoom emlékezett rá, és megkereste, hogy megszerezze magának? Mert ha valakit, hát őt az apja simán kimenthetett volna egy nemi erőszakos ügyből is, sőt. Még a végén feljelentik Esthert, amiért zaklatta őt.
Rossz irány.
– Köszönöm, hogy segítettetek Russelnek. – A lány nem nézett rá, helyette az előttük álló, üres padot fixírozta, de mosolygott. – Tudom, hogy a barátotok a bátyja, és emiatt amúgy is segítettetek volna neki, de… csak… tudod, ez az este valahonnan nézve… nagyon szép volt.
Rob értetlenül kapta a tekintetét Estherre, aki továbbra sem viszonozta a pillantását. Furcsa volt szemkontaktus nélkül beszélgetni, de igazából ha megmagyarázni nem is tudta, valahogy mégis értette, miért nem nézett rá a másik. Talán a gondolatait próbálta összeszedni?
– Szépnek azért nem mondanám – mormogta, pedig nem szerette volna megakasztani a szakkörtársát. De nem értette, mégis mit láthatott szépnek abban az estében egy lány, akit csak percek választottak el attól, hogy megerőszakolják.
– Én igen. – Esther most olyan váratlanul fordult felé, hogy Rob egy pillanatra hátra is hőkölt. Leginkább talán azért, mert az elsős pillantása most zavarba ejtően nyílt volt, mintha nem csak a szavaival mesélne, hanem a szemével is. – Miattatok. Mert annyira sokszor hallom azt, hogy az emberek nem figyelnek egymásra, elsétálnak a szenvedők mellett, nem segítenek a rászorulónak, elfordítják a fejüket a betegektől. De tudod… tudod, ahogy akkor Russel megvédett engem, és ahogy ti mindannyian siettetek segíteni neki… az egy nagyon szép dolog.
Rob szerette volna azt mondani neki, hogy amit ők tettek, az csak természetes – mert az volt. Vagy hogy igazán nem is tettek semmit azon kívül, hogy mindannyian kiszaladtak az udvarra – és ez is igaz volt, mert végül Rose volt az, aki elkergette a túlzásba eső magániskolásokat.
De hiába gondolt arra, amit mondani akart, mégsem tudott visszakozni, mert szíven ütötte őt az a tiszta hála, ami Estherből áradt. Még korábban sosem találkozott olyan emberrel, aki ennyire őszintén, mindenféle hamis pozitivitás nélkül köszönt volna meg bármit is.
Ez a lány a helyén volt.
Mindig csendesnek és szerénynek látta őt, ezért azt feltételezte róla, hogy bizonytalan és félős is. Most már ebben egyáltalán nem volt biztos, mert ugyan nem tudta volna megmondani, mi volt az, de valami… mintha valami a pillantásába írta volna, hogy Esther Abbott rendben volt.
Nem volt hangos, nem vihogott, nem okoskodott, de ki volt békülve magával. És talán ez volt az, ami úgy sugárzott belőle abban a világban, ahol mindenki legutolsónak szerette csak saját magát.
– Szóval csak köszönöm – ismételte meg a szavait a lány, és ahogy kicsit kiszélesedett a mosolya, Robnak nyelnie kellett egyet, hogy biztos legyen abban, hogy képes lesz megszólalni. És ezúttal nem azért, mert a pánik készült elönteni vagy a torkából kellett elűznie a gombócot, hanem azért, mert Esther egyszerűen csak lenyűgözte.
Nem azzal, amit mondott, hanem azzal, ahogyan mondta. Idealista volt? Lehet. Naiv? Valószínű. De emellett olyan végtelenül tisztalelkű is, amilyen gimnazista lány nem szokott lenni.
– Én is köszönöm – bökte ki, mikor már jó néhány másodperce néztek némán egymás szemébe.
– Te mit? – csodálkozott el Esther.
– Hogy ideültél – vont vállat Rob, és nagy nehezen elszakította a pillantását a másikétól. – Nem nagyon éreztem most ezt az olaszt, de így nem tudtam meglógni.
– Ennek örülök – biccentette félre a fejét a lány, aztán elkezdte előpakolni a holmiját, jelezve, hogy marad. És ezért Rob hihetetlenül hálás volt neki.
Nem akart a kórházban lábadozó húgára gondolni, sem pedig arra, hogy a szakkör után beszélnie kell Miss Winddel. És mindezt könnyebb volt kizárni a lassan beinduló beszélgetés közben.

75. Bíztam benned

2
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyAgent D Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Agent D
Tag

Love is in the air. ^.^ Bár lehet, hogy csak én érzem, de ez az epizód most olyan szép volt. Olyan bimbózó románcosan szép. Ahhoz képest, hogy azért elég komoly és nehéz témákat érintett mindkét karakter, valahogy mégis az első betűtől az utolsóig molyogva olvastam és közben azt mantráztam magamban, hogy “Gyertek össze! Gyertek össze!”. 😀 Ethan és Clara között az első találkozásuk óta ott vibrál az a szikra, Esther meg csak szimplán nagyon aranyos lánynak tűnik, pont olyannak, aki tökéletesen passzolna Robhoz. Na de lassacskán meglátom, milyen sorsot szántok nekik. 😉

Ruby
Szerkesztő

De aranyos vagy! 😀
Néha amúgy az én lelkemnek nagyon kellenek az ilyen fejezetek, amikor ilyen kis love is in the air érzése van az embernek. Annyira örülök/örülünk, hogy drukkolsz nekik! Mármint az esetleges párocskáknak. 😀
Köszönjük, hogy kitartóan véleményezed! 🙂