Tintavér – 119. Lehull a lepel

Morgan

Joanah kemény csaj volt. Szemrebbenés nélkül fogadta a kritikát, mert egyszerűen nem érdekelte. Nem akart más lenni, mint aki. Okos volt, és nem küzdött reménytelen ügyért – ha látta, hogy valami nem kerek, továbblépett egy új kihívás felé. Az sem érdekelte, ki szereti őt, és ki nem. Szép volt, de mintha nem is lett volna róla tudomása. Egész lényével azt sugározta magából, hogy ő nem elérhető senki számára, ellökve ezzel mindenkit, aki közeledett volna hozzá. Morgan egyszerűen nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy Joanah-nak nincsenek érzései. Ridegnek tűnt és számítónak, amiért sosem hagyta, hogy a szíve vezesse őt. Egyszerűen nem tudott elképzelni olyan karaktert a darabból, aki élesebb ellentétben állt volna az ő személyiségével. Miért akarhatta Rose, hogy pont őt játssza? Ennyire kevesen mentek át a meghallgatáson? Pedig ha neki is sikerült, nem lehetett magasan az a léc. Sóhajtva csukta össze a szövegkönyvet.
– Te is benne vagy a darabban?
Összerezzent. Tényleg ez a valóság, és amit átél, az éppen megtörténik? Leszakította a kezében tartott papírokról pillantását, hogy lassan felfelé futtassa az előtte álló alakon. Szíve úgy dobogott, hogy majdnem kiugrott a torkán.
– Igen. Joanah-t játszom – közölte, és próbált közömbös hangszínt megütni, mintha nem is ez lett volna az a perc, ami után hónapok óta vágyakozott.
– Hm – kommentálta Gil szűkszavúan, és Morgan szinte látta maga előtt a fiú kétkedő gondolatait. Biztos, hogy ismerte a darabot, és most azon gondolkodott, mennyire nem passzol ő a szerepre. – Te, mi a helyzet a pasiddal, azzal a Wesszel? – váltott témát olyan hirtelen, hogy a levegő is megakadt a lány torkán. – Mert tegnap csak úgy elém toppant, és elég para volt a csávó.
Morgan öklei összeszorultak. Wes átlépett egy olyan határt, amit nem kellett volna. Ez az ő ügye volt, az ő hibás döntése, aminek neki kellett volna viselnie a következményeit, csak neki. Hogy volt egyáltalán mersze belerángatni egy barátját – na jó, volt barátját?
– Mit akart tőled? – Próbált nyugodt maradni, de érezte, hogy úgy néz a srácra, mint aki épp robbanni készül. Remélte, hogy őt nem fenyegette, nem bántotta. Nem látott rajta sérüléseket, de ez nem jelentett semmit. Aggodalma mellett pedig szégyent is érzett, holott ő nem is tett semmit.

– Csak eldarált valami szöveget arról, hogy ti együtt vagytok, és ne próbálkozzak. Honnan vette ezt a hülyeséget egyáltalán? Mondtál neki valamit rólam? Mert totál félreérthette – vonogatta vállát zavartan a fiú, és látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni a jelenetet. Nem lehetett kellemes szemben állnia egy nála kétszer szélesebb, féltékeny pasassal.
– Már nem vagyunk együtt – tájékoztatta Morgan. – És elmondtam neki, ami közöttünk történt – nézett a szemébe jelentőségteljesen.
– Oh – lepődött meg Gil. Kicsit még feszengett is, Morgan pedig ezt szinte diadalittasan nézte. Vagy a szakítás hírével, vagy rövid kapcsolatuk emlékével sikerült kizökkentenie a fiút utálatos közönyéből. – De nem tudja, hogy annak már rég vége?
A másodperc öröm azonnal semmivé foszlott az utolsó szavakat hallva. Gil valószínűleg észre sem vette, hogy megforgatta a kést Morgan mellkasában. Már rég vége. Eddig legalább reménykedhetett, ezután viszont azt érezte, hogy a fiú részéről rövidke kapcsolatuk már tényleg csak történelem. Az elmúlt hónapok alatt annyiszor elképzelte ezt a beszélgetést, de sosem így zajlott a fejében. Újra fellobbant benne a veszteség érzése, amit a darabra jelentkezése óta sikerült kicsit háttérbe szorítania, de ez most rosszabb volt, mint előtte. Hiszen Gil most itt állt egy lépésre tőle.
– Mi történt a kezeddel? – intett a srác a lány csuklója felé, amit lila foltként ölelt körül Wes érintésének nyoma.
– Semmi. Miért érdekel egyáltalán? – csattant fel Morgan indulatosan. – Hónapokig kerülsz, most pedig úgy csinálsz, mintha törődnél velem? Nem kell – vált rideggé hangja. Nem kell ez a színjáték. Ő megalázta magát akkor karácsonykor, és azóta is azon szenvedett, hogy visszafordítsa valahogy a történteket. Gil részéről viszont már rég vége volt. Akkor ne akarjon udvariaskodni. Decemberben nem érdekelte, hogy ő összeroppan, és majd’ megpusztul fájdalmában, most pedig megakad a szeme egy kék folton? Ugyan már!
Gil arca megrezzent a választ hallva, Morgan viszont nem volt kíváncsi többre belőle. Egyszerűen hátat fordított neki, és otthagyta. Ha tovább kell folytatnia ezt a beszélgetést, holtbiztos volt benne, hogy elbőgi magát. A fiú felől érzékelt elutasítás túl sok volt így, hogy közben még Wes miatt is szorongania kellett. Titkon remélte, hogy a másik utána fog futni, mint ahogy régen mindig, amikor ő bevágta a hisztit, de miért tette volna? Hiszen már nem voltak elválaszthatatlan barátok. És ezzel a faképnél hagyással minden bizonnyal eljátszotta azt az esélyét is, hogy a fiúnak kedve legyen szóba állni vele bármikor is a jövőben. Visszafordult, hátha még megpillantja őt a folyosón, de hiába, a srác már nem volt ott, ahol hagyta. Késő bánat.
Most már szinte megszokottá vált, hogy egyedül, lehangoltan lép ki a suliból, hogy hazatérjen a kollégiumba. Ez alkalommal inkább új útvonalat választott, nem akarta megkockáztatni, hogy bárki elétoppanjon út közben. Na, nem mintha ez meggátolta volna West abban, hogy másokat viszont megkeressen. Most már nem csak saját magáért aggódott, hanem mindenkiért, akiről tudomása volt a férfinak.
Ahogy befordult a sarkon, egy kávézó mellett haladt el, amelynek szabadtéri asztalai üresen álltak ezen a korai órán, kivéve egyet. Ez a magányosan üldögélő alak magához vonzotta tekintetét, aztán meg is ragadta; felismerte a békésen kávézgató nő arcát. Marlena volt, Wes előző barátnője. Korábban ki tudta volna kaparni a nő szemét a féltékenységtől, most azonban egy láthatatlan köteléket érzett, ami hozzá fűzte. Ugyanaz a férfi volt része egykor az életüknek. Vajon ő is meglátta azt az oldalát, amivel neki a szakításuk után kellett szembesülnie? Marlena nem tűnt olyan elesettnek, mint amilyen ő volt. Neki sikerült elérnie, hogy a férfi ne keresse őt többet. De vajon szóba állna vele egyáltalán?
Ez a találkozás olyan sorsszerűnek tűnt, hogy csupán egy pillanatig gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Vakmerőn az asztalhoz lépett, kihúzott egy széket, és lehuppant Marlenával szemben.
– Pardon? – pillantott fel a nő a kávéjából. Nyilvánvalóan nem emlékezett már rá.
– Morgan vagyok. Wes Whitlock barátnője – sietett a nő segítségére. Kíváncsian várta reakcióját, az arca azonban közömbös maradt.
– Emlékszem rád – bólintott a nő. – Mit szeretnél?
– Csak beszélgetni. Wesről.
Marlena érdeklődve pillantott rá, de nem mondott semmit. Belekortyolt kávéjába. Akár sejtette, mit akar tőle, akár nem, tökéletesen játszotta a mit sem sejtő exbarátnőt.
– Gondolom, kérdezni akarsz valamit, nem barátkozni – vetette fel a nő.
Morgan nyelt egyet. Fészkelődni kezdett, hogy ezzel is húzza az időt, ameddig összeszedi gondolatait.
– Mi… szakítottunk, de azóta Wes nagyon furcsán viselkedik. Nem akarja tudomásul venni, és egy barátomat is megkereste. – Segélykérőn pillantott Marlenára. – Arra gondoltam, te talán tudod, hogy ezt miért csinálja. Hosszabb ideje ismered őt.
– Nem tudok neked segíteni – rázta a fejét a nő, és letette kávéscsészéjét az asztalra.
– Azt mondod, veled ilyen nem történt? – veszítette el a reményt Morgan.
– Nem ezt mondtam – válaszolt a nő halkan. – De nem tudok segíteni, hogy leállítsd abban, amit csinál.
– Téged is bántott? – bukott ki Morganből, Marlena azonban nem válaszolt. Talán túlságosan indiszkrét volt a kérdés, de annyira örült, hogy valakivel beszélhet a férfiról, hogy teljesen megfeledkezett az udvariasságról.
– Mit mondott neked rólam? – kérdezett inkább a nő óvatosan.
– Azt, hogy együtt voltatok évekig. És aztán hazudtál neki, és megcsaltad – osztotta meg Marlenával szerény információit, és közben észrevette, ahogyan sorstársa szeme megvillan.
– Ez jellemző rá, nagyon is – jelentette ki. – Soha nem csaltam meg. Én szerettem, de ő már akkor is féltékeny volt, ha dolgozni mentem. Az ő fejében létezett csak ez a sok hazugság és megcsalás.
– De miért találta ki ezeket?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a nő. – Sosem sikerült őt megfejtenem teljesen. Talán azért, mert nem tudta elhinni, hogy ő elég lehet nekem. Vagy csak magából indult ki. Elvégre, sosem volt a hűség szobra.
– Úgy érted, megcsalt téged? – kerekedett ki Morgan szeme, és már nem érdekelte, illik-e ilyet kérdezni, vagy sem. Mi van, ha Wes mellette is több vasat tartott a tűzbe?
– Sosem sikerült rajtakapnom – ingatta a fejét Marlena. – De ezt az ember egyszerűen érzi. – Majd a lányra pillantott. – Nem tudtam, hogy tényleg együtt vagytok. Miután láttalak titeket, Wes újra felkeresett. Vissza akarta könyörögni magát hozzám. Csak decemberben szállt le rólam végleg.
Morgan az arcára kiülő vörösséggel küzdött. Nem akarta, hogy ennyire meglátszódjon rajta, hogy ő még csak nem is sejtette, hogy osztoznia kellett a férfin. Ennyit Marlena elméletéről, miszerint „az ember egyszerűen érzi”. Ha voltak is paranoiás gondolatai Wes el-eltünedezéseivel kapcsolatban, bebeszélte magának, hogy csak azért bizonytalan, mert kevésnek érzi magát ehhez a kapcsolathoz.
– De te olyan kedves voltál vele, amikor találkoztunk – szedte össze végül gondolatait, és a másik anélkül is értette a kérdést, hogy kimondta volna.
– Ezt nehéz elmagyarázni – kezdett a csészéjével babrálni a nő. – Azt hiszem, Wes részéről a szerelem egyféle beteges ragaszkodás, birtoklás. Amikor úgy érzi, kezd kicsúszni a kezéből a nő, ostromolni kezdi. Egyszer még a barátomat is követte, és megfenyegette. De ha azt hiszi, hogy van még esélye, sokkal kezelhetőbb. Egy idő után úgy is elveszti az érdeklődését, és talál egy új lányt, akinél próbálkozhat.
– Mondjuk engem – húzta el a száját Morgan.
– Igen. Te ráadásul nagyon fiatal vagy. Nevelhető – bólintott Marlena.
– Hogy érted, hogy nevelhető? – akadt meg Morgan fülében a szó.
– Nem akartalak megbántani – húzódott finom mosolyra Marlena ajka. Morgan ismételten megállapította, hogy a nő sokkal szebb, mint ő. – De valószínűleg nem volt még túl komoly kapcsolatod előtte. Nincs tapasztalatod, mikor hazudik egy férfi, és mik azok az aggasztó jelek, amiket látva egy érettebb nő már nem állna le ismerkedni. Számára te lehettél a tökéletes.
Ez volt hát a magyarázat, miért nem zavarta West a korkülönbség. Igazából még örült is neki. Ó, mekkora barom volt! Önként, tálcán kínálta fel magát neki, és elhitte, hogy nála szerencsésebb lány nem él a földön, holott West az vonzotta hozzá, hogy neki még nem volt őt kihez hasonlítania.
– Miért nem figyelmeztettél? – tette fel a kérdést.
– Hittél volna nekem?
– Gondolom, igen – jelentette ki a lány bizonytalanul.
– Tudom, milyen, amikor Wes elbűvöl valakit – pillantott rá sorstársa. – Azt hitted volna, hogy csak szét akarlak választani titeket.
– Akkor csak hagytad, hogy újabb lányokat hálózzon be? – hüledezett Morgan.
– Mindenki a saját hibájából tanul – jelentette ki Marlena.
– De ez nem helyes így – ellenkezett a lány.
– Naiv vagy, Morgan. Ha Wes megtudná, hogy szét akarod robbantani egy kapcsolatát, te kerülnél a célkeresztbe. Te még nem láttad az igazi arcát – ingatta fejét, arcán pedig árnyék suhant át. – Még az is lehet, hogy megtalálja azt, akivel egymáshoz illenek…
Morgan dühösen rúgta ki maga alól a széket, és vádlón nézett a nőre.
– De ezek csak kifogások!
– Itt a lehetőség, hogy te másképp csináld – viszonozta pillantását Marlena kihívóan, majd ismét belekortyolt kávéjába. – Ha megbocsátasz, dolgom van.
Morgan érezte, hogy ezzel a beszélgetés lezárult. Még annyi kérdése lett volna, de elrontotta. A nő nem is pillantott rá többet. Pár másodpercig még álldogált fölötte, aztán csendben távozott az asztalok közül. Sosem érezte még ennyire leiskolázva magát, mint ez után a találkozás után. Bár arra nem kapott választ, mit kezdjen a kialakult helyzettel, egyvalami biztos volt: Marlena, a magabiztos, erős nő félt Westől. Neki sem volt oka tehát fellélegezni.


Liam

Teljesen átlagos napnak indult. Még csak fogalma sem volt arról, hogy békés, zárkózott világa aznap teljes egészében megsemmisül. Az egész azzal kezdődött, hogy az iskolában mintha valahogy nagyobb figyelmet kapott volna. Akik eddig a létezéséről sem vettek tudomást, most mind utána fordultak a folyosón. És kezdett ettől zavarba jönni
Akaratán kívül is Spencer jutott eszébe. Mikor róla kiderült nyilvánosan, hogy… De nem, az nem történhetett meg vele. Vagy mégis? Elvégre valamivel nyilvánvalóan felhívta magára a többiek figyelmét, pedig ugyanúgy nézett ki, mint bármikor szokott. Hosszúujjú póló, rajta egy pulóver, mindez sötét színben. Ha beállt volna az egyik fekete szekrény elé, szinte láthatatlanná válik. Leszámítva persze a hófehér bőrét és a szőke fejét.
Ahogy azon gondolkodott, vajon kiderülhetett-e bárhogyan, hogy meleg, azt kívánta, bár inkább a kinézete miatt övezné ennyi tekintet minden lépését. Rákérdezni persze nem mert. Mert ha megkérdezed, miért néznek téged ennyien, akkor tudni fogják, hogy valamit rejtegetsz. És az akkor is kiderül, ha amúgy nem azért néztek ennyire. Szóval bár kényelmetlen volt, de egyelőre kivárt. Tudta, hogy előbb-utóbb jön valaki, aki már nem tudja magában tartani. És akkor beindítja az össznépi sárdobálást. Ez a valaki pedig menetrend szerint be is futott, azonban nem sárlavinát hozott magával, ahogy arra számított.
– Igaz, hogy te írod a Get Out Of My Head blogot? – kérdezte a lány, akit még azelőtt csak látásból ismert, de beszélni még nem beszélt vele. Igaz, ez szinte az összes diáktársáról elmondható volt.
– Ezt meg honnan veszed? – kezdett rögtön hárítani a fiú, közben pedig már egy egész csapat diák sereglett oda rajongó tekintetekkel.
– Sarah mondta nekem – mutatott egy távolabb álló társára olyan lelkesen, hogy majdnem kiverte a mellette állók szemét.
Liam Sarah felé pillantott, és rögtön gondolkodóba esett, hogy a lány kitől tudhatta meg. Vajon Kitty vagy Adrian árulta el, hogy szabadabb hozzáférésük legyen a blog tartalmaihoz a jótékonysági esten? Vagy Spencer döntött végül mégis úgy, hogy bosszút áll rajta?
– Ő pedig Collintól hallotta – tette hozzá a lelkesen mutogató diáklány, a további vádaskodást megspórolva Liamnek. Szóval Collin szája járt el. És az addigra oda csoportosuló diákok számossága alapján elég alaposan. Bár valószínűleg rögtön utána beindult a pletykahálózat is, segítve a hír mihamarabbi terjeszkedését. Elvégre mindig így működött az egész. A közvetlen bizalmas nehezebben kotyogja ki a dolgokat, de utána már, mikor nem volt semmiféle személyes érintettség, a pletyka minden további akadály nélkül szárnyra kaphatott. Liam pedig kezdte magát kellemetlenül érezni.
Valószínűleg a tömeg tehetett róla. Olyan volt az egész, mint az úszóversenyen, mikor hirtelen azt érezte, nem kap levegőt. Csak ez most rosszabb volt, mert a tömeg anno nem miatta volt ott, most viszont ha arrébb is menne, követnék őt, mint bulldogok a hússzagú hentest.
Akkor, a versenyen Spencer segített neki. És szüksége volt most is valakire, aki a segítségére kel. De Spencer nem volt sehol. És erről csak ő tehetett.
A fal felé kezdett araszolni. A piócaként tapadó rajongók úgy zsongták körbe őt, mint protont az elektronok. Viszont szerencsére hagytak egy kis teret maguk és Liam közt, így a falhoz közeledve legalább már egy oldalról nem vették őt körbe. De a faltól sem érezte magát szabadabbnak.
Legrosszabb rémálma vált valóra. Láthatatlan szürke kisegérből hirtelen celebritássá változott, és gyűlölte emiatt Collint. De honnan tudhatta volna, hogy nem bízhat meg benne? Vajon pont azért terjesztette el ezt az egészet, mert megsértődött, hogy nem szólt róla neki, hanem végül lebukott? De most belegondolva, nem is lenne oka megsértődni, hiszen ő soha senkinek nem szólt erről. Spencer, Kitty és Adrian is magától jött rá. Ők mégsem kiáltották ki közhírré. De úgy látszik nem mindenki olyan megbízható, mint ők. És bármennyire is tűnt úgy, hogy Collin személyében hasonlóan támogató barátra talált, mint korábban Spencer volt számára, ez az incidens remekül példázta, hogy az igazit elszalasztotta.
És értette ezt barátként és lehetséges párkapcsolatként is a fiúra. Úgy érezte, hogy elszúrta, és most már bárkit talál, legyen az akár bizalmas, akár hódító, mindannyiukat hozzá fogja mérni. És előre érezte, hogy mind elbuknának.
Nyomorúságos gondolat volt, de segített elterelni a figyelmét az őt körülvevő tömegről. Lehet, ez valami tudatalatti védekező mechanizmus volt az agya részéről. Túlterheli őt más gondolatokkal, hogy aktuális helyzetét orvosolja. Az pedig lehet, az iskola részéről volt egy hasonló törekvés, hogy ekkor megszólalt a diákságot eloszlató csengőszó. Ő pedig ugyanott tartott, mint év elején, hogy hálás volt az iskolacsengőnek, amiért véget vetett szenvedésének. De tudta, hogy most bármelyik órára ülne be, úgyis nagyobb figyelmet kapna, mint a tanár. Így eljátszott a gondolattal, hogy talán be sem megy. És ez az ötlet hirtelen nagyon csábítónak tűnt. Ő pedig hagyta magát elcsábulni.
Az iskola kapuján kilépve elővette telefonját, amibe pötyögni kezdett. Ő maga is meglepődött, hogy épp Kitty az első, akinek ebben a helyzetben eszébe jutott írni. Bár annyira talán mégsem furcsa, hiszen rajta kívül csak Adrian és Spencer volt részese ennek a titoknak korábban. Adriannel nem kifejezetten beszélt, Spencer pedig nem valószínű, hogy reagálna bármit is. De Kitty talán igen.
“Használhatjátok a bejegyzést egy az egyben a blogról. Már úgyis tudják.”
Miután lepötyögte ezt, remélte, hogy Kitty válaszol. És bár tökéletesen tudta a lányról, hogy professzionálisan reagál le bármilyen helyzetet, bízott benne, hogy most az egyszer nem a lehetőséget látja meg ebben. Hanem hogy Liamnek szüksége van valakire.

120. Nincs menekvés?

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés