13. Kétely

Ethan

A még mindig zöld gyep rövidre volt nyírva, és gondosan ápolt bokrok, ágyások keretezték. Az otthon szürke falait szinte teljesen eltakarták a burjánzó növények. Ethan örült, hogy Agatha Flynn ilyen helyen élheti le hátralévő napjait. Ahogy közeledett a kert közepe felé, néha ősz mammerek útját keresztezte, akik kíváncsian meresztették rá szemüvegüket – elég kirívó látvány lehetett az adott környezetben.

Ő azonban nem zavartatta magát, ment tovább, szemével ismerős alakok után kutatva. Tekintete hamar meg is állapodott a célponton.
– Hello, Nagymutti – huppant le felmenője mellé, majd üdvözölte annak kerekesszékes kebelbarátnőjét is. – Csók, Adele néni.
Nagymutti, ahogyan Ethan nevezte, fakó, de még mindig csillogó szemekkel ropogtatta meg unokáját ültében. Öreg csontjai már nem engedték, hogy csak úgy felpattanjon a padról segítség nélkül. Szerencsére, ha a lába nem is, a szája sebesebben járt, mint új korában.
– Fiam! Már azt hittem, elfelejtetted öreganyádat! – szörnyülködött Agatha, Ethan viszont mosolygott. Tudta, ha minden nap meglátogatná őt, akkor sem emlékezne, mikor találkoztak utoljára. – Pedig ha tudnád, mik vannak… Adele-nek elkezdte csapni a szelet az a vén kecske Alberto. – S kezében tartott botjával egy távolban sakkozó, görnyedt öreg felé bökött.

– A rosseb vigyen el, Agatha – ripakodott rá a barátnő szemérmesen elpirulva, de sóvárgó tekintetét azért szorosan Albertóra függesztette. – Hírbe ne hozz, nem való ez a gyerek fülének!
– Nem való, nem való! Már kész fiatalember! – paskolgatta meg a csendesen somolygó fiú vállát a nagyi. – Hamarosan nősülni fog, érzem a csontjaimban! Még az idén! Fogadok abban a bundás mamuszodban, amit karácsonyra kaptál a fiadtól! Ha pedig te vesztesz, megkapom azt az elemes lábmasszírozó csudádat.
– Igen?! Hát akkor legyen! – csapott le a kínálkozó lehetőségre Adele, fel sem mérve, mit veszíthet a fogadáson.

– Ne fogadj, Nagymutti, mert elveszted… – kezdte volna Ethan, de aztán eljutott agyáig nagyanyja furmányos terve. Néha meglepődött, hogy bár emlékei lassan a feledésbe vesztek, agya egy része még mindig úgy vágott, mint a borotva – gond nélkül átejtette az öregek nagy részét az otthonban. A nősülés téma sem volt újkeletű köztük, Agatha a fejébe vette, megéri Ethan esküvőjét, hogy megcsillogtathassa egykori tánctudását a parketten. Aztán, ahogy az évek múltak, járása egyre bizonytalanabbá vált, de nem akart távozni az élők sorából, ameddig megfelelő asszony mellett nem tudta egyetlen unokáját.
– Találtam egy jóra való lányt neked – súgta meg Ethannek bizalmasan a nagyi. – Mary Higgins unokája, tetszeni fog – nézett rá cinkosan, miközben kezével sokat sejtető domborulatokat rajzolt a levegőbe. – Istenien süt, házias a lelkem. És minden vasárnap jár misére!

– Nagymutti, semmi szükség rá, hogy össze akarj boronálni bárkivel. Nem akarok nősülni – próbált hárítani Ethan.
– Ejj, férfiemberek, mindig a csapongáson jár az eszük – legyintett nagyanyja. – De kell valaki, aki rád nyitja az ajtót, ha én már nem leszek.
Ethan gyomra körül hideg érzés kezdett terjedni, és nyelt egyet, hogy legyűrje a gombócot a torkában. Nem szeretett arra gondolni, vajon mennyi időt tölthet még legkedvesebb rokonával. Barátai nem nagyon voltak, és egy ideje otthona sem nyújtott számára megnyugvást, de Nagymutti mindig menedék volt számára. Nagy törés volt, mikor az addig aktív idős asszonyt memóriaproblémák kezdték gyötörni, és állandó felügyelet alá kellett költöznie. Megszűntek az otthonos, öreg házban együtt töltött esték egy-egy meleg leves vagy sütemény mellett. Itt azonban biztonságban volt, és egy idő után Ethan a feledésben is meglátta a pozitívumot, hiszen nem csak a jó, de a rossz dolgok is kitörlődtek az idős asszony emlékei közül.

– Agatha néni, itt az ideje, hogy bevegye az esti gyógyszerét – lépett oda hozzájuk egy fehér ruhás ápolónő. – Jöjjön, bekísérem.
– Nagymutti, nekem mennem kell – fordult nagyanyjához Ethan. – Hoztam neked valamit, letettem az asztalodra.
– Csak nem puha karamellát? – kérdezte Agatha reménykedve, és megélénkült szeme a fiú bólintására. – Jajj, nem kellett volna! Pláne nem kellett volna otthagynod! Ellopják!
– Megmondtam, hogy aki hozzányúl, annak velem gyűlik meg a baja – nyugtatta meg Ethan, ami természetesen nem volt igaz, de ismerte nagyanyja egyre erősödő paranoiáját, és szerette volna megelőzni, nehogy a szobájáig „fusson” rozoga lábaival.

– Akkor jó. Joseph mikor jön be, nem tudod? – pillantott még rá búcsúzóul.
Ethan arca egy pillanatra elkomorult, de aztán azonnal mosolyt erőltetett rá.
– Nem rég volt itt, nem emlékszel? Hamarosan biztos meglátogat megint – hazudta, de nagyanyja nem vette észre, boldogan ölelte magához a hírre. Ethan arca égett, de eszében sem volt felzaklatni a valósággal. Minden alkalommal újra feltette ezt a kérdést, és elfelejtette a választ a következő találkozásra.

Az ápoló belekarolt Agathába, és vezetni kezdte az épület felé.
– Mondja, magának van lánya? – hallotta még a távolból a fiú. – Hogy kettő is? És milyen idősek?
A nagymutti makacs volt, de Ethan számára ezzel együtt a családot jelentette.


Robert

– Beszélj hozzám, a jó ég megáldjon! – kérte a bátyja, aki ezzel a felkiáltással le is huppant Rob ágyára, és onnan meredt rá. Ő inkább kikapcsolta a számítógépét, de még nem fordult a testvére felé, mert így is olyan volt, mintha Michael a veséjébe látott volna.

Amióta csak az eszét tudta, így működtek – amikor kicsi volt, azt hitte, a bátyja azért tudott benne úgy olvasni, mint egy nyitott könyvben, mert spéci szemüvege volt. Később persze kiderült, hogy csak szimplán vaksi volt, na meg jó emberismerő. Ez jól jött akkor, amikor megpróbálták kibogarászni, hogy melyik ismerős gyerek nézte ki magának a húgukat, vagy amikor a felbőszült szomszéd nénit kellett lenyugtatni.
Akkor viszont marhára nem esett jól az a hülye röntgennézés, amikor ő volt terítéken. Főleg, hogy azt sem tudta, mit gondolt pontosan.
– A negatív cuccaidról beszélni kell – folytatta Michael.

– És miből gondolod, hogy az iskolaváltás egy az egyben negatív élmény? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel Rob. Nem mintha a testvére ne találta volna fején a szöget, de azért valahol bosszantotta egy kicsit, hogy olyan volt, mint egy nyitott könyv.
– Nincsenek új barátaid, elgyepáltak, aztán Clara beégetett. Szerintem ez elég ciki ahhoz, hogy…
– Muszáj ezt emlegetni?
– Muszáj – dőlt előrébb Michael, és megint nézett. Úgy. Mintha azt várta volna, hogy a következő pillanatban minimum sírva fakad vagy elkezd törni-zúzni, aztán könyörögni, hogy visszamehessen a régi sulijába, és megpróbáljanak úgy tenni, mintha ez a kitérő meg sem történt volna.

De Rob nem akart visszamenni, mert akármilyen keservesen indult is a pályafutása a Brightwood High-ban, ez a hely még mindig tiszta lapot jelentett.
– Nem tudom, mit fogok csinálni – sóhajtott fel végül megadóan, amikor még percekkel később is érezte magán a testvére pillantását. Mit pillantást, bámulást. – Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e – rántotta meg a vállát, aztán rövid ideig meredt az elsötétült monitorra, mielőtt folytatta volna. – De még azért adnék egy esélyt a dolognak, mielőtt eldöntöm, hogy pofáraesés volt.
Michael most kicsit tovább volt csendben, aztán viszont elmosolyodott.
– Néha olyan vagy, mint valami naivan reménykedő jedi, de legyen neked igazad.
– Még mindig tök durva, hogy az lett Luke-ból, aki – gondolkodott el Rob hátradőlve a székében.

Egész gyerekkoruk hőse Luke Skywalker volt, aki az egyszerű sivatagi gyerekből lett jedi, és aki hitt abban, hogy a főgonoszban is maradt még némi jóság. Aztán amikor a legutóbbi filmben viszontlátták, egy egészen más ember volt már: egy meggyötört, megkeseredett öregember, aki hibázott, nagyot hibázott. De aztán felállt, és további önsajnálat helyett odacsapott még egyet, és a gyerekkoruk hőséből a fiatalkoruk hősévé nőtte ki magát.
– Olyan akarok lenni, mint ő – mormogta elgondolkozva Michael.
– Ha, én is – sóhajtott fel Rob. – És ahhoz hibázni kell meg pofára esni. Onnan szép győzni.

A bátyja erre egy pillanatra mintha megakadt volna, de aztán mosolygott tovább, és széttárta a karjait.
– Ha neked még nem volt elég, akkor előtted a pálya. Csak mielőtt túl nagyot zakóznál… szólj – kérte Michael azokkal a mindentudó szemekkel a szemüvege mögött. – Akkor azért megtartanálak. Vagy fel is moshatlak, csak ne legyen túl véres, mert az nem guszta.
– Azt hiszem, ez a hasonlat kezd kicsúszni az irányításod alól – vonta fel a szemöldökét Rob, mire a testvére először csak pislogott egy párat, aztán viszont kirobbant belőle a nevetés.
– Akkor csak annyit hagyok itt neked, hogy tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! – állt fel végül Michael, hogy kimehessen a szobából.
– És komolyan a legklisésebb SW idézetet hagyod itt? Komolyan?

Komolyan. És ezúttal Rob nem értett egyet Yoda mesterrel. Persze, jól hangzott ez a mondás, de ő nem akarta lebecsülni a próbálkozások erejét. Mert nem is próbálkozni sokkal rosszabb volt, mint pofára esni – akkor legalább azt elmondhatta az ember, hogy tett valamit.

14. Leírva

Latest posts by Sims Addicts (see all)

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
TheaGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

“Fogadok abban a bundás mamuszodban, amit karácsonyra kaptál a fiadtól! Ha pedig te vesztesz, megkapom azt az elemes lábmasszírozó csudádat!” – Nagy arc a nagyi. 😀 Sajnálom, hogy őt is utolérte az, ami nagyon sok idős embert. 🙁

Thea
Admin

Sajnos. 🙁 De szerencsére jól feltalálja magát, és van, aki szívén viseli a sorsát. 🙂