Tintavér – 48. Rémkép a múltból

Morgan

– Képtelen vagyok elhinni, hogy Rose lesz a partnered – ismételte újra Gil a tényt, minden alkalommal egy fokkal tragikusabb hangszínnel. – Ki fog készíteni, mire végeztek a feladattal. Ráadásul te kértél szívességet tőle – ingatta fejét kétkedőn. – Neked elment az eszed!
Rosszul esett neki a mellőzöttség, mégsem tette fel a kézenfekvő kérdést, vajon Morgan miért azt a kellemetlen perszónát választotta helyette. Talán arra gondolt, ez a válasz, amiért egyedül hagyta írókörön, és ő nem is akarta eloszlatni ezt a tévhitet. Hálás volt, amiért nem kellett hazudnia. Ha elmondja, hogy Spencerről akar információkat szerezni a kényszerű szövetséggel, az újabb kérdéseket vetett volna fel Gil fejében.
A tömeg éljenzésbe kezdett, ahogyan odalent a pályán az egyik brightwoodos lány rúgása betalált a kapuba. Lopva barátjára pillantott, aki úgy tűnt, feszülten figyeli a focipályán zajló eseményeket. Sejtette, hogy ez csak a látszat, és igazából a fejében egymást kergető gondolatokat palástolja ilyen módon. Lennie épp nem volt játékban, a foci pedig önmagában nem érdekelte Gilt annyira, hogy így lekösse a figyelmét. Testbeszéde viszont árulkodott. Összeszorította öklét, mintha valamin őrlődne magában, és Morgan határozottan úgy érezte, távolságot tart tőle. Nem tudta mire vélni. A koripályán történtek azóta sem kerültek szóba közöttük.
Bár bokája még mindig fájt egy picit, szépen gyógyult. A tanév kezdete óta azonban mintha egy olyan fal emelkedett volna közöttük, amit egyikük sem akart igazán áttörni.
– Sziasztok – köszönt rájuk egy ismerős hang. – Nem is tudtam, hogy érdekel a sport, Morgan.
Morgan félrenyelte az üdítőt, amit épp kortyolt, mikor felismerte a hanghoz tartozó Kitty Parnellt. És ki más lehetett volna méltóbb társa egy ennyire nem kívánt személynek, mint maga a patás ördög Spencer West képében? Szerencsére fuldoklása elég időt hagyott rá, hogy alaphelyzetbe állítsa vonásait, és a pillanatok alatt vörös színt öltött ábrázatát is megmagyarázza.
– Sziasztok – viszonozta kissé kényszeredetten az üdvözlést, miután ismét levegőt kapott. – Csak akkor, ha a húgom is a pályán van – válaszolt a kérdésre. – Te talán titokban focidrukker vagy? Mert nem is gondoltam volna.
– Sziasztok! – köszönt Spencer is, Gilre mosolyogva. Morgan gyomra összerándult, ahogyan barátja hasonló lelkesedéssel fogadta klubtársát. Úgy tűnt, ők ketten igen jó viszont ápolhatnak az AV klub berkein belül.
– Nem vagyok nagy drukker én sem – rázta közben a fejét Kitty. – De ilyenkor jó a hangulat a lelátón, és imádom nézni, ahogy Eric lelkesedik – biccentett az első sorban izguló elsős felé.
– Eric? – kezdte nyújtogatni nyakát Morgan. Már meg is pillantotta a szemüveges srácot odalent egy hatalmas fotómasinával. – Tényleg nagyon lelkesnek tűnik. Ő a barátod? – érdeklődött reménykedve. Minél tovább szemlélte őt, annál eszményibb partnernek tűnt Kitty számára. Úgy emlékezett, a srác talán fiatalabb egy-két évvel, de egy ilyen férfifaló lány tuti nem akad fenn az ilyesmin, és hát kinek lenne joga ítélkezni? És amúgy is, ez az Eric kimondottan férfiasnak tűnt a távolból… tökéletesen passzoltak egymáshoz. Éljen a szerelem! Gondolatban már az áldását is adta rájuk, és őszinte boldogságot kívánt nekik a következő száz évre.
– Újságíró – pontosított Kitty. – Sportriporter akar lenni, szóval minden meccset és versenyt megnéz, hogy aztán tudósíthasson róla. – A választ hallva Morgan arcáról hervadni kezdett a mosoly, de még idejében észbe kapott, és visszarendezte. Amúgy is, Kitty szimpátiája Eric felé nyilvánvaló volt. Lehet, még nem borult virágba a nagy szerelem, de az érzelmek már szárba szökkentek. Az emlegetett srác kiszúrta őket a lelátón, és feléjük intett – a romantika csak úgy lógott a levegőben.
– Engem pedig vonszolnak magukkal, ha épp nem nekem van versenyem, hogy fotózzak nekik – emelte fel Spencer a kameráját. – De ha tudom, hogy te úgyis jössz, átpasszoltam volna neked ezt a megtiszteltetést, Gil – mosolygott a fiúra.
– Bármikor, Spencer – nevetett a címzett a megjegyzésen. – Én minden női focimeccsen ott vagyok Lennie miatt. De azt nem hiszem, hogy téged helyettesíteni tudnálak – tette hozzá, nyilván azért, hogy bevágódjon körvezetőjénél. Morgan nehezen viselte Spencer jelenlétét is, de a Gil és közte zajló baráti csevejt fizikai fájdalommal járt hallania. Úgy érezte, hibázott, amikor nem avatta be barátját a Lennie-ügybe. Persze, titoktartást ígért, de Gilre mindig számíthatott, nem hagyta volna cserben. De most már ismeri Spencert, és úgy tűnik, kedveli is. Talán el sem hinné a történteket, vagy a bűnöst mentegetné.
– Ugyan már! – nevetett Spencer, miközben helyet foglalt Gil mellett. – Kár, hogy Lennie nem jár kézilabdázni és vívni is – pillantott rosszallóan Kittyre, amiért oda is elráncigálja magával.
– A vívás például kifejezetten érdekes – jegyezte meg Kitty. – Elképesztő, hogy micsoda koncentrációra van szükségük ahhoz, hogy nyerjenek.
Morgan majdnem felnevetett a szavakra. Ha Kitty sejtette volna, micsoda koncentrációra van szükség ahhoz, hogy ő nyugalmat szimulálva túlélje ezt a meccset velük!
– Ismered a húgomat? – ragadta magához a szót, bár nehezére esett beszédbe elegyednie Spencerrel. Megjegyzését azonban nem hagyhatta szó nélkül, hiszen felmerült Lennie neve is. A fiú reakciója sokat elárulhatott a hozzá fűződő viszonyáról.
– Ööö… igen. Már… találkoztunk – vakarta a fejét kínosan Spencer, kerülve Morgan tekintetét. Elbukott a teszten. A lány kezei ökölbe szorultak az indulattól, és alig tudta visszatartani a könnyeket. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mert Kitty már így is szemöldökét felvonva járatta közöttük a pillantását, mintha megérezte volna a lappangó feszültséget. Ez a találkozás egyre felkavaróbb volt Morgan számára.
– Szerintem Lennie-t mindenki ismeri legalább hallásból – állapította meg Kitty. – Eric szerint ő a csapat nagy reménysége.
Morgan arca halványan felragyogott a büszkeségtől. Azért az mégis valami, hogy ezt Kitty szájából hallhatta, hiszen ő veterán újságíró volt, és Eric hozzáértését is elismerte. Az, hogy esetleg a kelleténél feslettebb erkölcsökkel rendelkezik… nos, talán jellemhiba volt, no de ki tökéletes? Ahhoz viszont kétség sem férhetett, hogy véleményformáló volt a suliban, úgyhogy amit gondolt, igenis sokat nyomott a latba. Hamar Morgan eszébe jutott azonban a dolog árnyoldala is – bármilyen összezörrenés közte és Kitty között akár Lennie-re is visszaüthetett. Rövid fontolgatás után úgy döntött, ideje lélekben békét kötnie az újságírólánnyal. Öribarik talán nem lesznek, de határozottan javult a megítélése a szemében.
– Szerintem kifejezetten címlapra termett a kiscsaj. Mit szóltok? – ragadta magához a szót Gil Lennie-re utalva, de látszott, nem gondolta komolyan. Ennyire azért nem mert volna nyomulni. Morgan szívét viszont melengette a mondat, legszívesebben megölelgette volna érte barátját.
– Attól függ, milyen fotókat sikerült készíteni ehhez a lapszámhoz – magyarázta nekik Kitty, mintha nem vetné el egyből a lehetőséget. – Bár tény, hogy ez a meccs lesz a szám egyik legérdekesebb témája, a múlt hetié meg az úszóverseny volt.
– Láttam a címlapot, nagyon ász volt az a kép – reagált Gil. – És persze a beszámoló is a versenyről. Te írtad, Kitty? – Morgan szája széle megrándult, ahogyan a fiú meleg tekintetét a lányra függesztette. Ha Kitty ettől nem olvad el, kőből van a szíve.
A kérdezett megrázta a fejét, aztán ismét a lelkesen drukkoló elsős felé intett.
– Az ő munkája volt, de szerintem is elég ügyes. Apropó – fordult egész testével Gil felé. – Spencer említette, hogy talán még nincs írókörös partnered a közös projektekhez. Vagy van?
A pattogatott kukorica, amit Morgan épp a szájába vett, félúton megakadt a torkán, amikor a kérdést meghallotta. Ez alkalommal azonban szívesen vállalta az életveszélyt, hiszen ameddig fuldoklott, megvolt rá az esély, hogy a pofátlan kérdés is valahogy feledésbe merüljön. A hatás kedvéért még Gil vállát is megragadta, hogy teljesen magára vonja figyelmét, aki erre a kis időre legalább leszakította pillantását Kittyről, hogy finoman megpaskolja a hátát. Hiába vetette be azonban minden színészi képességét, így is csupán fél percnyi időt nyert, mielőtt a fiú válaszolhatott volna.
– Tényleg nincs partnerem – közölte Gil, és füle széle nagyon halványan elvörösödött.
– Akkor van kedved velem dolgozni? – kérdezte Kitty egyszerűen, szavai hallatán azonban a Morgan fejében gondosan összerakott szimpátiabuborék ezer szilánkra robbant szét. Sápadtan fordult Gil felé, mit reagál a felkérésre.
– Persze, nagyon szívesen – válaszolt mosolyogva a srác a kelleténél jóval melegebben.
– Oké, köszönöm – biccentett Kitty elégedetten, aztán Spencerre sandított. – Rendben vagyunk.
– Akkor jó – húzta össze magát kényelmetlenül a fiú.
– Tényleg rendben vagyunk, relax – küldött felé egy mosolyt Kitty, aztán a pillantása Ericre vándorolt. – Jobb, ha odamegyünk, mielőtt berepül örömében a pályára.
Relax. És még van képe azt mondani, hogy relax. Morgan tajtékzott, mire azok ketten a mérkőzés végén végre felálltak, és lesiettek a játékosok közé. Arra sem tudott figyelni, vajon Lennie-ék csapata nyert-e, bár az éljenző tömegből erre következtetett. Gil leszakadt mellőle a tömegben, de ő csak haladt tovább. Haragudott rá, amiért nem állt ellen Kitty nyomulásának, és Spencer felé mutatott rajongása is bosszantotta. Nem volt kíváncsi senki társaságára, csak Lennie-t akarta biztonságban tudni. A tömegben nem találta, így az öltözők felé vette az irányt, ami még kihalt volt, hiszen a fél suli a győzteseket ünnepelte odakint. Már majdnem visszafordult, mikor húga hangját ismerte fel a távolból.
Kíváncsian indult el a forrás irányába, miközben egy másik, mélyebb hang is társult a korábbihoz. A beszélgetésből csak foszlányokat hallott, de nyilvánvalóan vitáztak valamin. Megszaporázta lépteit, de mikor már csak egy forduló választotta el őket egymástól, földbe gyökerezett a lába.
– Senkinek nem mondtam el, és nem is fogom. A felvételt is töröltem – hallotta Spencer suttogóra fogott hangját.
– Te felvetted?! Normális vagy? – visított Lennie hisztérikusan – Perverz állat! Ne gyere többé a közelembe! – És a lábdobogásból ítélve futva távozott a folyosó másik vége felé.
Morgan hátát a falhoz szorította, és mély levegőket vett, hogy leküzdje a tagjaira nehezedő bénultságot. Ha eddig szemernyi kétsége lett volna Spencer bűnét illetően, most megbizonyosodhatott igazáról. Újra felcsendült a fülében Lennie hangja – soha nem hallotta még így beszélni. Tagjaiba kezdett visszatérni az élet, de agyán egyre erősebb zsibbadás vett erőt, ahogy az adrenalin szétáradt ereiben. Túl sok volt ez a nap, hogy összes aggodalmát és tehetetlenségét magában tartsa.
A következményekkel mit sem törődve vágódott ki a forduló rejtekéből, hogy darabokra szaggassa Spencer Westet, aki bántani merészelte az ő egyetlen kishúgát. A folyosón azonban már nem talált senkit.

Bradley

Elég erős váltás a könyvtárak csendes világa után egy autószerelő műhely megannyi zöreje, csattanása, berregése és egyéb zaja. Legalábbis Bradley fülének szokatlan volt, azt pedig a mai napig nem értette, hogy mi vitte Jaredet arra, hogy ezt válassza hivatásául. Persze, tudta, hogy a férfi már bőven azelőtt elhatározta, hogy ezzel akar foglalkozni, mielőtt egyáltalán egyetemre ment volna, és egyedül a szülei követelték meg tőle, hogy szerezzen diplomát, de akkor is értetlenül állt a dolog előtt, hogy tehetséges barátja miért nem választott végül más pályát.
Nem mintha amúgy bármit jobban kinézett volna Jaredből az autószerelésnél, szóval ilyen szempontból azért ideális választásnak érezte.
– Szia! – üdvözölte barátját, mikor az kimászott az épp bütykölt kocsi alól.
– Helló, Trevor – köszöntötte őt Jared is, kevésbé barátságos hangnemben.
– Valami baj van? – csodálkozott a férfi. Mikor Jared felhívta, hogy ugorjon át hozzá a szomszédos kisvárosban lévő műhelyébe, mert szeretne találkozni vele, nem pont erre a fogadtatásra számított. Jared kissé mogorván biccentett neki, hogy kövesse, és egy fokkal csendesebb helyre vezette barátját.
– Beszéltem Duncannel – fogott hozzá aztán a piercinges férfi. – Mondta, hogy hívtad telefonon, és megkérdezte, hogy engem is elhívtatok-e egy „emilys szeánszra” – macskakörmözött a levegőbe lefitymálón.
– Azért nem hívtunk, mert…
– Mert anno azt mondtam, hogy jobb, ha nem beszélünk róla? – förmedt barátjára Jared. – És ezt ti úgy értelmeztétek, hogy akkor megbeszélitek nélkülem?
– Attól, hogy neked nincs rá igényed, még… – kezdte volna Bradley, de Jared ismét közbevágott.
– Szóval azt hiszed, nincs igényem rá? – akadt ki. – Igaz, hogy azt mondtam, hogy nem akarok róla beszélni, de az két éve volt.
– Mit szerettél volna, mit tegyünk? Faggassunk, hogy meggondoltad-e már magad? Nem úgy tűnt, mintha nagyon változott volna a véleményed ezzel kapcsolatban – állt végre a sarkára Trevor is.
– Azért, mert könnyű volt ezzel együtt élni, hogy senki nem hozza fel. Viszont arra nem számítottam, hogy a hátam mögött kezdtek el szervezkedni – csattant fel Jared.
– Most komolyan ezen akadsz ki? Hogy évekkel ezelőtt konkrétan megtiltottad, hogy beszéljünk róla, és hogy aztán nem kértük ki az engedélyed? Mégis milyen alapon gondolod, hogy te irányítod a barátságunkat? – kérte számon rajta. – Értem én, hogy azt hitted, ezzel megvédesz minket, de felemészt ez az egész, ha nem beszélünk róla.
– Ugye tudod, hogy nem titeket, hanem magamat próbáltam védeni? – vágott ismét közbe Jared, bár most már kevésbé indulatosan. Trevor elgondolkodott egy kicsit az elhangzottakon. Kezdte egészen más szemszögből látni barátja helyzetét, ez a vallomás pedig rendkívül őszintének hangzott, így tudta, hogy Jarednek nehezére eshetett kimondania ezt.
– Ha ezt beismered, azzal már hatalmasat lépsz előre – nézett mélyen a szemébe a tanár.
– Nem hiszem, hogy bármennyit tudnék előre lépni, amíg itt dolgozom – vallotta be Jared, ami nagyon meglepte a férfit. – Mi az, talán furcsállod, hogy ezt mondom, azok után, ami itt történt? – szúrta ki Bradley meglepettségének jeleit.
– Nem… illetve ebbe még sosem gondoltam bele – felelte Trevor. Jared szótlanul, révetegen elindult, ő pedig követte őt. A műhelyből egy fallal leválasztott rész felé tartottak. Az ajtón átlépve teljesen megváltozott a világ. Odabent alig hallatszott az amúgy zsibongó műhely zaja, és az olajfoltokkal, szétszórt alkatrészekkel és szerszámokkal borított padlót is makulátlan tisztaság váltotta fel. Bradley rögtön tudta, hova jöttek, de Jared ennek ellenére magyarázni kezdett.
– A hármas számú kocsiállást azóta képtelen vagyok használni, mióta… – sóhajtott, és ezzel el is harapta a mondat végét. Bradley megértően bólintott. – És azóta a gumipókokhoz sem tudok hozzányúlni – tette hozzá. – Olyan… irreális ez a félelem, amit érzek… Mintha bármelyik pillanatban rám ugorhatna az egyik, és a nyakam köré tekeredne, és… – A hangja itt teljesen elhalt.
– Nem a gumipók tehet róla – helyezte finoman Jared vállára a kezét. Mikor kimondta ezt az egészen bugyuta dolgot, hirtelen benne is felszakadt valami. Titkon ő is azt érezte eddig, hogy nem Emily hibája volt. Mintha ő is a gumipókot hibáztatta volna érte. Pedig nem a kötél tehetett róla, hogy Emily úgy döntött, ahogy. És ez a pillanat volt az, amikor először igazán szembesült azzal, hogy az öngyilkosság Emily választása volt. Hogy tehetett volna másként is. Egész eddig áldozatként fogta fel őt, de most kicsit már elkövetőként gondolt rá.
– Azért nem akartam róla beszélni, mert rengeteg inger ért itt is, és úgy éreztem, nincs szükségem rá, hogy a tiétek is rám háruljon – próbálta megfogalmazni érzéseit Jared. Bradley nem tudta, mit feleljen erre, így ismételten csak bólintott. Eddig valahogy úgy érezte, Jared azért nem akar beszélni erről, mert felesleges szócséplésnek érzi a témát. Na jó, annyira talán mégsem ezt gondolta, mert tudta, hogy Jaredet is megtörte az eset. De nem gondolta volna, hogy kizárólag azért nem tudott róla beszélni, mert képtelen lett volna elviselni annyit. Tekintete a férfi piercingjeire vándorolt. Mielőtt Emily meghalt, egyetlen darab sem volt rajta, ahogy most tetoválással borított karjai is csupaszok voltak akkoriban. Ez is egy jelzés volt, egy segélykérés a külvilág felé, de ő ezt is figyelmen kívül hagyta mostanáig. Üvöltött Jaredről, hogy segítségre van szüksége, csak ők nem vették észre eddig. Pedig a férfi nem azért nem akart beszélni róla, mert ne szerette volna kiönteni a szívét, hanem mert más bánatát már képtelen lett volna befogadni. Hirtelen átölelte Jaredet. A férfi először meglepődött, de aztán ő is magához szorította Trevort.
– Szerintem nem velünk kéne beszélned erről – mondta aztán Bradley. – Hanem inkább egy kívülállóval, vagy sokkal inkább egy szakemberrel – próbálta tárgyilagosan megfogalmazni. Nem akarta, hogy Jared azt higgye, zakkantnak tartja, mert nem így volt. Egyszerűen tényleg csak úgy kéne kiadnia magából ezeket, hogy közben a meghallgató fél nem terheli őt még jobban. És tudta, hogy ő erre alkalmatlan lenne, ahogy Olivia is. Duncant nem ismerte ilyen téren, de ha beszélni kellett valakivel, általában sosem őt választotta. Lehet előítélet, de mikor két éve úgy tűnt, Duncant sokkal kevésbé viseli meg Emily tragédiája, elkönyvelte magában közömbösnek. Így pedig úgy érezte, nem szívesen osztja meg vele személyes dolgait. Bár részben sajnálta is emiatt a göndör hajú férfit, mert úgy tűnt, nem csak ő van így ezzel, és ez által ki is szorult a baráti körből. De mindig meghívták mindenhová. Az viszont fájó kérdés volt számára, hogy vajon csak a kötelező körök lefutása miatt, vagy ténylegesen azért, mert számítottak a társaságára és a barátságára.
– Lehet – felelte végül Jared hosszas gondolkodás után. Bradley meglepődött, hogy barátja ilyen nyitottan áll hozzá a témához, és nem kezd el veszekedni, hogy de hát ő nem beteg, hogy pszichológusra szoruljon. Jared ismét észrevette Trevor reakcióját, így folytatta:
– Két éve már képtelen vagyok bejönni ide, hogy dolgozzak. Még ha ki is akadnék, hogy nem vagyok zakkant, hogy pszichológusra legyen szükségem… nos, lehet abban sem lenne igazam – vonta meg a vállát. Trevor ismét bólintott. Soha nem volt még ennyire komoly és belsőséges beszélgetése Jareddel, így szokatlan volt számára, hogy nem tud mit mondani válaszként. De látta Jareden, hogy valójában nincs is szüksége egy bólintásnál többre.

49. Kényszerű együttműködés