Tintavér – 75. Bíztam benned

Spencer

Próbált senkire sem nézni, ahogy végighaladt a folyosón. Minél kevesebb szempárral találkozik össze a tekintete, annál kevesebb lenéző, elutasító, lesajnáló, vagy épp részvétteljes pillantást kell viszonoznia. Nem is tudta, melyik a legrosszabb a felsoroltak közül.
Miután kirobbant ez a pletyka róla, elég hamar sikerült belátnia, hogy a legjobb lesz, ha kicsit háttérbe húzódik. Az AV klub elnökeként, az úszócsapat kiemelkedő tagjaként, és számos egyéb iskolai projekt kapcsán szinte mindenki ismeri őt. Kénytelen lesz visszavenni ezekből az elfoglaltságaiból, ha meg akarja húzni magát az év hátralevő részében. Elvégre csak ennyit szeretett volna. Egy nyugodt végzős évet.
Hát, eddig minden volt, csak nyugodt nem. Túl sok mindent elvállalt, és csak most, hogy kezdett felhagyni lépésről lépésre eddigi elfoglaltságaival, tűnt fel neki igazán, mennyire sok mindent. A függőben lévő kisebb ígéreteit, amelyeket diáktársainak tett, könnyedén lemondta. A történtek után pedig senki még csak meg sem merte kérdőjelezni elutasítását.
És ez volt benne a legrémisztőbb Spencer számára. Hogy lelkiismeretfurdalás nélkül lemondhatott bármit, amit korábban nem mert volna. És emiatt valamelyest hálás volt Liamnek és Morgannek.
Talán a fokozatos visszavonulás, talán a tényleges félelem a nyilvános elítéléstől, de eljuttatta őt oda, hogy már az AV klub elnöki pozíciójától is készen állt megválni. Próbált nem arra gondolni, annak idején mennyire sokat jelentett számára ez a titulus, mikor megkapta. Próbálta úgy felfogni, mint egy egyszerű lépcsőfokot a népszerűségtől a névtelenség irányába, ugyanolyan lemondásnak, mint a többit, de akkor is nehéz volt.

Aztán végre megannyi bolyongás után végre sikerült kiszúrnia helyettes jelöltjét a szekrényénél. Zsebre tett kézzel, a lehető legkisebbre összehúzva magát lépett közelebb Gilhez.
– Szia, beszélhetnénk? – kérdezte tőle, mire a fiú megfordult. Spencer egy pillanat erejéig belátott a szekrény kinyitott ajtaján, és megpillantott egy képet, amin Gil együtt pózolt Morgannel. A rohadt életbe. Ez teljesen ki is ment a fejéből.
– Szia – köszönt vissza Gil, mielőtt Spencer jobban átadhatta volna magát futótűzként terjedő gondolatainak. – Ne haragudj, de az a vágás, amit ígértem, még nincs kész. Estére viszont összerakom, oké?
– Ő… rendben – próbálta összekaparni szétesőben lévő figyelmét, és felfogni, mit mondott Gil épp. De igazából nem is számít. Úgysem arról akar beszélni, amerre Gil próbálja terelni a témát. A kis álszent. Mintha nem tudná. De úgy érezte, most már kíváncsi rá, mennyire jól tudná előadni Gil az ártatlan, megszeppent jófiút ezek után.
– Igazából nem is annyira a klubos feladatokról szerettem volna beszélni veled, hanem sokkal inkább magáról a klubról – irányította vissza az általa kijelölt mederbe a beszélgetés menetét, majd hosszas szünetet tartott, kíváncsian várva, Gil mit reagál erre.
Klubtársa azonban tökéletesen játszotta a szerepét. Illetve hamarosan ex-klubtársa. Egészen pontosan az AV klub leendő új elnöke. De vajon helyes lenne ez így? Hiszen teljesen egyértelművé kezdett válni számára, hogy Morgan miért tette, amit tett. Gil miatt, hogy lemondjon, és a fiú megszerezhesse a klub vezetői posztját.
Minden egybevágott, és ettől a rideg, számító tervtől a hideg rázta Spencert. De a legjobban az akasztotta ki, hogy mindez csak elméleti síkon klappolt. A vele szemben álló Gil ugyanis olyan ártatlannak adta elő magát, hogy kétséges, hogy a kamerák jó oldalát választotta-e egyáltalán hivatásként.
– A mostanában történtek fényében – folytatta lassan, Gil minden egyes rezzenését feszülten figyelve. De még így is semmi. Rose tuti irigykedne most rá. Ennyire jól még ő sem játszik. Bár neki az ártatlan szerep amúgy sem ment soha, vagy csak simán már rég felhagyott a próbálkozással. – Szóval azon gondolkodtam, hogy megpróbálok kicsit visszavonulni az érdeklődés középpontjából, és… lemondok az audiovizuális klub vezetéséről – bökte ki végül, természetesen továbbra is kihegyezve minden érzékszervét Gil bárminemű árulkodó reakciójára.
A fiút látszólag váratlanul érte a bejelentés. Mintegy indulatot vélt felfedezni rajta, és kezdte úgy érezni, hogy Gil egy kicsit már túl is játssza a szerepét.
– Ne csináld… Ez baromság, Spencer! – próbálta előadni a tiltakozó, kitartóan támogató barátot, de játéka kezdett túlzássá válni. – Pár nap, és mindenki elfelejti. Egy hülye blogbejegyzés miatt… – csóválta a fejét. – Nem adhatod fel az egészet, amiért dolgoztál. Spencer, neked ezt kell csinálnod! És szükségünk van rád. Ne legyél hülye! – fakadt ki a fiú, amitől Spencer kicsit sértettnek érezte magát.
Már egészen hozzászokott, hogy mindenki engedi neki, hogy lemondjon dolgokról, most meglepte a váratlan ellenállás. Főleg így, hogy Gil valójában pont ezt akarta. Nem ártott már neki így is eleget? Nem lehetne, hogy simán csak engedi, hogy átadja a posztot neki, és nem kínozza tovább azzal, hogy győzködni próbálja?
Hiszen az üzenet egyértelmű volt: a munkád számomra semmit nem jelent. Egy pillanat alatt tönkre tudom tenni, amit felépítettél, ahogy a projektteremmel is demonstráltam.
Spencer pedig félt, hogy mi lenne a következő. És most arról kellett döntenie, hogy mi fontosabb számára: az AV klub vezetői széke, vagy maga az AV klub. Ha nem az utóbbit választja, akkor nem érdemli meg az elsőt. És félő volt, hogy ha nem adja át Gilnek az elnöki pozíciót, egyáltalán nem marad AV klub az év végére.
– Mondjuk úgy, hogy már döntöttem – biztosította a vele szemben álló gerinctelen alakot, hogy még véletlenül se jusson eszébe bármi mást kiforralni ellene. Bár abban csak bízni tudott, hogy mindketten ugyanúgy értékelik a helyzetet. Mert ez egy tárgyalás volt. Az alku pedig, hogy ő átadja a címet, Gil pedig nem árt neki többet. Amiatt viszont kezdett aggódni, hogy a fiú sosem mondta, hogy a pozícióért cserébe tényleg békén fogja hagyni. Mi van, ha többet akar? És ha igen, akkor vajon mi másra pályázhat még?
– Ezt jobban át kellene gondolnod – tiltakozott továbbra is. Mi az? Talán azt szeretné, hogy a körülöttük állók mintegy tanúként hallják, hogy önszántából adta át a klubot neki? – Legalább aludj rá párat. Vegyél ki szabadságot – próbálkozott Gil. De hát ő épp ezt próbálta tenni. Kivenni egy kis szabadságot az év végéig. – Spencer, én is olvastam azt a bejegyzést, és nincs semmi gáz. Ne törődj az idiótákkal. Nem fogunk emiatt másképp nézni rád.
Eddig nem tudta eldönteni, hogy mi fáj neki a legjobban: a lenézés, az elítélés, a lesajnálás, vagy a részvét. Hát most azt érezte, hogy ennél rosszabb egyik sem lehet. Nem elég, hogy le akarják váltani, még azt is az orra alá dörgölik, hogy meleg. Álszent. Undorító. És szinte már érzi, ahogy kiserken a vér a tenyeréből, annyira szorítja a markát, bár ezt szerencsére senki sem láthatja, mivel mélyen a zsebébe van dugva mindkét keze. Talán pont ez tartja vissza attól is, hogy egy hatalmasat bemosson neki.
– Nem, Gil. Már aludtam rá. És azt szeretném… hogy… te vedd át a helyem – préselte ki fojtottan a szavakat magából. És azok után, hogy szinte már levegő sem maradt benne, Gil meglepett, bűntudatos ábrázata még gyomorszájon is vágta.
– Spencer – szorította a fiú az orrnyergéhez ujjait –, ez… én nem tudok mit mondani. Én tényleg szerettem volna az utódod lenni, de csak jövőre. – Miért nem fogja már be végre? Nem érti? Övé a poszt, csak vegye el, és hagyja meg azt a maradék kis méltóságot. – És ennek így kellene lennie. Nem vagyok elég jó hozzá. Még sokat kell tanulnom tőled – mondta behízelgően. Spencer már nem tudta, hogy bőgni kezdjen, vagy inkább üsse Gilt, amíg ő el nem kezd bőgni, de egyszerűen csak szabadulni akart ebből a helyzetből.
– A képességeid és az elhivatottságod alapján megfelelsz – nyögte ki a bókot kínjában. – Eddig egyedül abban nem voltam biztos, hogy elég tökös lennél vezetőnek. De bizonyítottál. Megvan benned – szúrta oda, mintegy a fiú tudtára adva, hogy tisztában van azzal, mi folyik a háttérben.
– Oké, oké – törődött bele a helyzetbe önfeláldozóan. – Én… tiszteletben tartom a döntésed. Megtisztelsz, hogy rám gondoltál – nézett Spencer szemébe, aki azonnal elkapta tekintetét róla. – De nem örülök neki, hogy így alakult – tette még hozzá. Ez az, forgassa csak a tőrt. Legalább egy életre elveszi Spencer kedvét attól, hogy valaha is vissza akarjon csatlakozni a nagyok játékába.
– Akkor a következő gyűlésen bejelentjük – közölte a fiúval, majd úgy érezte, ennyi már bőségesen elég volt neki ebből az egészből, így sarkon fordult, és faképnél hagyta Gilt. Remélte, hogy a klubgyűlés után már soha többet nem kell szembetalálkoznia sem vele, sem pedig a pápaszemes segédjével. Mintha nem lenne elég undorító, amit kitervelt, ráadásul lányokkal végezteti el a piszkos munkát. Hát, kitartást, AV klub. Szükséged lesz rá.


Kitty

Amikor megnyitotta otthon Mr. Bradley e-mailjét, biztos volt benne, hogy sosem fogja átvenni a neki szánt füzetet. Olyan elemi erővel rohanták meg őt a rossz, taszító érzések, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy újra átlépje az írókör termének küszöbét. És most mégis itt volt, készen arra, hogy nem csak belépjen a szakkör főhadiszállására, hanem szembe nézzen a tanárával is.
Ha nincs Scott, egész biztosan megfutamodott volna. A barátja viszont azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak hatni rá.
– Ne parázz már tök feleslegesen, Kitty – biccentette félre a fejét Scott aznap este. Attól a halvány félmosolytól pedig még ennyi idő után is kicsit remegett a gyomra. – Attól még, hogy a fickó kicsit elcseszte, nem kell bojkottálnod az egész szakkört. Senkit nem tudsz beetetni azzal, hogy nem szereted.
– De mi van, ha megint valami ilyesmi fog történni?
– Akkor még mindig leléphetsz. De szerintem a pasas nem hülye, ha már valami puccos egyetemet végzett, csak rá fog jönni, hogy jobban át kell gondolnia a feladatokat.
– Neked miért puccos minden egyetem? – vonta fel a szemöldökét Kitty.
– Mert tűzoltónak tanulok, és az nem puccos. – Scott vigyora kiszélesedett egy kicsit, ahogy a szakmája szóba került, mint minden hasonló alkalommal. Annyira őszintén, szívből szerette azt az irányt, amit választott, hogy Kittynek néha bűntudata volt, amiért féltette tőle. – Egyébként sem olyannak ismerlek, aki csak úgy meghátrál. Mondd meg neki, hogy sajnálod, hogy bunkó voltál, legközelebb majd bunkózol mással, és ennyi.
– Kérjek tőle bocsánatot? – akadt meg egy pillanatra a lány.
– Hát minimum. Szerintem igazad volt abban, hogy elcseszte – szögezte le a barátja, ahogy lassan cirógatni kezdte a lány karját. – De attól még a tanárod, és igazából elég erős volt, hogy mindenki előtt ilyen lekezelően nyilatkoztál róla.
Jólesett volna neki, ha Scott azt mondja, helyes irányba tart, jól csinálja. De ennél már jobban ismerte a fiút – és ha valamiben, abban hasonlított a húgára, hogy mindig azt mondta, amit gondolt. És bár Scott sosem volt nyers és bántó, de az őszintesége néha egy kicsit fájt. Ez viszont segített Kittynek elfogadni azt, ha valamiben nem volt igaza. Nem ment könnyen, de segített.
Ezúttal sem érezte még teljes szívével, hogy ez volt az, amit tenni akart, viszont hitt a barátja ítélőképességében. És ésszel már igazat is tudott adni neki.
Ez vezette végül arra, hogy belépjen a terembe.
A helyiség üres volt, és egy pillanatra azt hitte, lecsúszott a füzet átvételéről, de aztán észrevette, hogy az írókörhöz tartozó kis tanáriban égett a villany. Vett még egy nagy levegőt, mielőtt odalépkedve bekopogott volna.
Mr. Bradley – ha jól látta – éppen dolgozatokat javított.
– Szabad – szólt ki a tanár úr, és mikor Kitty belépett, látta, hogy a másik félretolta az előtte tornyosuló papírkupacot, majd keresgélni kezdett valamit a fiókjában.

Relax. Csak most ne szúrd el.
– Jó napot kívánok – köszönt, akkor is, ha idegen volt a formális üdvözlés a szakkörös tanára felé. De több határt nem volt szabad átlépnie. – Zavarhatok egy kicsit?
– Nem zavarsz – jelentette ki az irodalomtanár, bár a szemöldökét összevonta, és Kitty nem tudta volna megmondani, mi lehetett az apró mozdulat oka.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, átgondoltam egy kicsit a történteket – kezdte azért az alaposan megrágott, megfontolt felvezetőjével. – Nem volt tőlem korrekt, amit mindenki más előtt mondtam önnek korábban, és szeretnék bocsánatot kérni. Ha úgy jobban megfelel, akkor természetesen a bocsánatkérést is elismétlem nyilvánosan.
– Köszönöm. – Láthatóan a tanára nem számított bocsánatkérésre, de a meglepetésén túllépve folytatta. – Szerintem arra nem lesz szükség.
– Rendben – bólintott rá Kitty, és bár igyekezett ezt nem mutatni, hihetetlenül megkönnyebbült, amiért a nyilvános megaláztatástól eltekinthettek. Talán a szükségesnél egy leheletnyivel kevesebb alázat szorult belé? – Szeretnék azért is elnézést kérni, amiért a kétségeim ellenére sem szóltam hamarabb arról, hogy a blogolós rendszer nem tökéletes. Szólnom kellett volna.
– Nos, igen. Jobban értékeltem volna a véleményed, ha nem utólag mondod – biccentett Mr. Bradley. – Viszont ami történt, egyáltalán nem a te hibád, oké?
– Nyilvánvaló, hogy a történtek annál jóval összetettebbek, hogy egyetlen hibást elő lehessen állítani – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Nem tudom, ezt hogyan lehetett volna kivédeni.
– Ez egy nagyon jó kérdés. – A tanára ismét bólintott. – Én is ezen gondolkozom azóta. Viszont tudom, hogy Spencernek nem arra van most szüksége, hogy a múlton keseregjünk. Hanem hogy megpróbáljunk valamit kezdeni ezzel a helyzettel.
Kitty egy kis ideig most hallgatott, mert ezzel a megjegyzéssel a körvezetője egyenesen belemászott a másik témába, amivel nem tudott mihez kezdeni. A legelső pillanattól fogva kétségbeesetten segíteni szeretett volna Spencernek, de mintha minden egyes lépéssel nem közeledett, hanem távolodott volna a barátjától.
– Remélem, hogy ön rájön, hogyan lehet megoldani ezt a helyzetet – nézett a tanárára végül.
– Ahogy a gondot sem egy ember okozta, a megoldás sem egyetlen emberen múlik – vélte Mr. Bradley. – Nem… nem akarok rád bármilyen plusz terhet tenni, de örülnék, ha támogatnád Spencert, bármiről legyen szó. Mármint nem csak kifejezetten te, hanem te is, és az összes barátja. És csak a legalitás keretein belül.
Kitty ezen halványan elmosolyodott, mert valahol kedvesnek tartotta a gondolatot, hogy a tanára attól félt, hogy valaki leitatná Spencert.
– Természetesen – értett egyet, és bár a kétségei koránt sem oldódtak fel, nem mondott semmi többet. Nem lett volna értelme pont vele megbeszélni a feleslegesség érzését.
– Türelmesnek kell lennünk most vele – folytatta Mr. Bradley Kitty legnagyobb meglepetésére. – Engem is… kizárt kicsit az életéből most. Fizikailag is… folyton be van zárva az ajtaja otthon. – A tanár megeresztett egy kényszeredett nevetést. – Gondolom, mivel azon a téren már nincs védve a világ elől, minden más fronton bezárkózik, hogy valahogy… visszanyerje a biztonságérzetét, tudod?
Kitty elgondolkozott a hallottakon, és valahogy kezdett értelmes képpé összeállni a benne kavargó, logikátlan massza. Talán tényleg csak időre volt szükség?
– Partvonalról figyelni a csatát sosem lesz kellemes – mormogta.
Ezt tudta, és minden nappal egyre inkább átérezte ennek a súlyát. Nem csak azért, mert nem oldhatta meg a szerettei problémáit – legyen szó Rob görcsös megfelelési kényszeréről, Spencer bánatáról vagy bármi másról –, hanem azért is, mert Scott minden reggel egy lépéssel közelebb került az életveszélyhez.
– Nekem mondod? – nevette fel újra Mr. Bradley. – Tudod, mit nehéz még? Úgy bízni a másikban, hogy közben nem érezteted vele azt, hogy elvárod, hogy sikerrel járjon.
Kitty homloka egy pillanatra ráncba szaladt, mert hirtelen nem tudta hová tenni a megszólalás második felét. Elvárni másoktól?
– Azt hiszem, az elvárások sokszor megfojtják az embert – jegyezte meg óvatosan. – De a legrosszabb az, amikor valaki saját magától vár el embertelenül sokat.
– Pontosan. És Spencer már így is túl sokat vár el saját magától. Nem lenne jó, ha mi is megpróbálnánk megfojtani.
– Nem szeretném megfojtani – szögezte le Kitty. Ha csak és kizárólag Liam tehetné boldoggá Spencert, még tőle is hajlandó lenne bocsánatot kérni, és… De ez olyan dolog volt, amibe ő nem avatkozhatott bele. Szerelmi ügyekbe sosem. Volt valami aranyos a kisiskolás lányok kerítőnős mesterkedéseiben, de amikor már komolyabb tétje is volt a dolognak, amikor már mélyebb érzelmek is vegyültek a gyermeki rajongásba, akkor abba senkinek nem volt joga beleavatkozni.
– Tudom – biztosította őt Mr. Bradley. – Csak… tényleg arra szeretnélek kérni, hogy ne neheztelj Spencerre. Tudom, hogy nem fair ilyet kérni, de most mégis…
Kitty a fejét rázta, mert nem szerette volna, ha a tanára félreérti.
– Egyáltalán nem neheztelek rá. Inkább csak úgy érzem, a terhére vagyok, mert nem rám van jelen helyzetben szüksége.
– Biztosra veszem, hogy nem vagy a terhére. Csak… próbálja megtalálni a határokat… azt hiszem. Most, hogy mindenki tudja róla, elég sok minden megváltozott számára, és keresi, kivel mennyire lehet nyílt. Ez pedig úgy indul, hogy mindenki felé zárkózott, és fokozatosan nyit addig, amíg azt érzi, hogy egyik fél számára sem kényelmetlen a dolog – fejtegette a tanár úr. – Legalábbis mikor én megtudtam róla, valami hasonló játszódott le.
– Azt hiszem, értem – fújta ki a levegőt Kitty. – Azt hittem, ennél már egy elfogadóbb világban élünk, de úgy tűnik, ehhez még szüksége van az emberiségnek néhány évre.
– Szerintem is elfogadóbb közegben van, mint amilyennek ő gondolja. De nem erőltethetünk rá semmit, szóval a legjobb, amit tehetünk, hogy hagyjuk, hogy a saját tempójában dolgozza fel a dolgokat.
– Természetesen – bólintott a lány. Nem akart ellenkezni a tanárával, és ezúttal nem is lett volna ár oka, hiszen most valóban egyetértettek. Csak épp a partvonalról nézni a bajt továbbra sem volt könnyű. – Ami a feladatot illeti – váltott témát. – Szerintem ez egy nagyon jó lecke lesz mindannyiunknak.
Csak… Csak nem lényeg.
– Remélem, hogy így lesz – értett egyet Mr. Bradley is. Nyilván, ha egyszer ő adta a feladatot.
Csak… nem, ez a csak egyszerűen nem volt elhanyagolható.
– Csak arra szeretném kérni, hogy ne legyen mindenkivel egyformán szigorú ezzel a feladattal kapcsolatban – nézett a szemébe Kitty.
– Azt hiszem, hogy… félreértettük egymást – jegyezte meg a tanára meglepetten. – Ez az egész kör nem arról szól, hogy nekem kell megfelelnetek. Én tényleg azt szeretném, amit már az első beszélgetésünkkor is mondtam. A cél, hogy magatokat megismerjétek. Természetesen én is meg akarlak ismerni titeket, de ez csak másodlagos. Az pedig, hogy hogyan értékelem a munkátokat, még csak fent sincs a rangsoron.
– Ezt tudom – biztosította őt Kitty. – De azt hiszem, ez nem mindenkinek ilyen egyértelmű. Csak… aggódom egy kicsit amiatt, hogy valakit mondjuk stresszelnek a szigorúbb szabályok.
– Kire gondolsz pontosan?
Valószínűleg Mr. Bradley is rájött arra, hogy bármilyen kényelmes lett is volna kerülgetni a konkrétumokat, ebben az esetben jobb volt nyíltan beszélni.
– Robra – válaszolt éppen ezért őszintén Kitty is, de kicsit szorosabbra fonta a karjait a mellkasa körül. – Az óránkénti blogolásnál vettem észre, hogy mennyire görcsösen ragaszkodott a meghatározott feladathoz, és folyamatosan ezen pörgött egész héten. Azt hiszem, ez nem egészséges.
– Akkor beszélek vele, hogy nyugodtan lazítson kicsit – határozta el a tanár úr, ezzel pedig kicsit sikerült megnyugtatnia Kittyt. – Köszönöm, hogy szóltál.
– Köszönöm – eresztett meg egy vérszegény, távolságtartóbb mosolyt a lány, aztán az asztalra készített füzetekre vándorolt a pillantása. – Akkor én nem is zavarnék tovább.
– Ó, persze. Tessék, itt a füzet és a toll. Sok sikert a feladathoz.
Ahogy elvette a felé nyújtott tárgyakat, Kitty még egy biztató mosolyt is kapott a tanárától. Most kifejezetten örült neki, hogy hallgatott Scottra. A konfliktusokat őrizgetni legalább annyira nem volt célszerű, mint messzire elkerülni az összes nézeteltérést.
– És csak hogy tudd, én nem ragaszkodom továbbra sem a magázós formához – szólt még utána Mr. Bradley, mikor már éppen elindult volna kifelé. – Ha neked kényelmesebb így, akkor nyugodtan, de nem szeretném, hogy tüske legyen benned, vagy bármi. Szóval én is elnézést kérek a múltkoriért.
– Azt hiszem, ezt még egy kicsit hagyom ülepedni – döntötte el Kitty, majd a kezével a kilincsen még visszafordult egy pillanatra. – Nem tudom, mondták-e már, de tud úgy nézni, hogy a pillantása megfagyasztja a vért az emberben.
– Elnézést, én… elragadott a hév. Tudom, ez elég rossz kifogás, mert tanárként ezt nem hagyhatnám. De Spencer családtag. És így ez kicsit másképp alakult, mint terveztem.
Kitty megrázta a fejét.
– A tanárok sem tökéletesek. Ez egyszerre néha kiábrándító és nagyon megnyugtató – jegyezte meg halvány mosollyal, aztán röviden elköszönt, mielőtt otthagyta volna az írókörös termet.

76. Bűntudat

4
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
2 Hozzászólás
2 Válasz
4 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
4 Hozzászólók
RubyAgent DTheaLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Na hol is kezdjem…

Ez a mai rész nem igazán tetszett. Sok volt nekem Spencer összeesküvés elmélete és az egész dráma körülötte.

Thea
Admin

Hm, ezt valószínűleg azért érzed így, mert te tudod, hogy csak túlkomplikálja a dolgot, hiszen ismered az előzményeket. Szerintem érthető, hogy ha valaki legféltettebb titkák világgá kürtöli a szerelme, és valaki más – ismeretlen okból – még a munkáját is tönkreteszi, akkor inkább mindenkitől fél, mielőtt újra megütné a bokáját, és ellenséget lát mindenkiben. Te mire gondolnál a helyében? Én nem nagyon tudom, hogy máshogy reagálhatna, no de mindenki másképp gondolkodik.:) Ez a vihar is biztosan elül majd körülötte, és feloldódik a dráma. Köszönjük a véleményed, amit egyébként akkor is nyugodtan ossz meg velünk, amikor valami épp tetszik.:)

Agent D
Tag

Huh, hát valahol megértem Spencert, de kissé azért túlzásokba esett. Ez az összeesküvés Gil és Morgan körül… hmm… hmm… Szerintem Gil eddig nem adta semmi jelét annak, hogy bántani akarná őt. Jó, volt egy elejtett megjegyzése, hogy jövőre az AV klub elnöke szeretne lenni, de hát addigra Spencer már leérettségizik, szóval… És csak mert barátkozik Morgannel, aki bár tette, amit tett, rögtön gyanús lesz? Hjaj. Nehezen szedem össze a gondolataimat, ezt még nekem emésztenem kell (vagy mielőbb tovább olvasni :D) Na szóval, pont azért, mert Spencer népszerű és sokan kedvelik, nem kellene elbújnia a világ elől. Biztos vagyok benne, hogy… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Spencert most nagyon nagy találatok érték, így talán érthető, hogy most kicsit visszahúzódna a csigaházába ahelyett, hogy tovább áll a rivaldafényben. Viszont az, hogy gyanakvó, nem feltétlenül jó, ebben én is egyetértek. De megkövezni sem tudnám érte.
Sajnos egyébként nagyon sokan nem úgy gondolkodnak, mint te, de tök jó hallani/olvasni, hogy te nyitott vagy. 🙂
Kitty nagyon komolyan gondolta, hogy meg akar hátrálni, de szerencsére van neki egy Scottja, aki a megfelelő irányba tudja terelni ilyen esetben. Az ő konfliktusuk Bradley-vel nekem is tök érdekes volt, és örülök, hogy neked is tetszett!
Köszönjük a kommentárt! 🙂