Tintavér

Tintavér – 76. Bűntudat

Morgan

A harmadik órában jártak, amikor a hangosbemondó megreccsent felettük. Ez a zörej a legtöbb társából ösztönös rémületet váltott ki minden alkalommal, neki azonban eddig sosem kellett elszámoltatástól tartania. Először fel sem fogta, hogy a saját nevét hallja, mint az igazgatóiban haladéktalan megjelenésre felszólított diák. Huszonöt szempár tapadt rá kíváncsian, miközben könyveit táskájába süllyesztette, és az ajtó felé indult. Ritkán került a figyelem középpontjába, most sem tudta, hova legyen zavarában.
Félúton ráadásul megbotlott egy lány táskájában, és majdnem hasra esett.
– Vak vagy? Nem elég négy szem? – érkezett egyből az epés megjegyzés a mellette ülő lánytól.
– Pszt – pisszegett egy másik diák a szomszédjának. – Szerintem Hauser kivágja valami gyépés suliba – suttogta rosszindulatúan. – Oda valók az ilyen nyomik!
– Szerintem inkább a cirkuszba, valami freak show-ba – röhögött a társa.
Lehajtott fejjel, égő fülekkel kullogott ki a teremből. Igazából sosem tudta megszokni, hogy folyton rajta élcelődnek a többiek. Olyan igazságtalan volt ez az egész. Soha nem zavarta senki köreit, kivéve… egyvalakiét. Nem kellett nagyon megerőltetnie agyát, hogy rájöjjön, miért kívánta látni őt az igazgatónő éppen most. Valaki kiszúrhatta, ahogyan betört Spencer projekttermébe. Saját maga előtt is homályosak voltak Halloween estjének részletei, de arra világosan emlékezett, hogy akkor, abban a lelkiállapotban semmi nem érdekelte. Talán még az sem zavarta volna, ha Spencer a szoba közepéről nézi, mit művel odabent. Micsoda idióta volt! Már százszor megbánta, amire hirtelen haragja sarkallta. Hiszen mit ért el vele? Egy nagy semmit. Persze ráfoghatta volna a bóléra, de ez nem volt mentség. Az alkohol csak feloldja a gátlásokat, de olyasmit nem hoz ki az emberből, amit magától nem akarna. Bár lett volna valaki, aki megállítja!

Aznap este szinte diadalittasan tért haza, másnap azonban a fejfájás egész napra ágynak döntötte. Volt ideje elmélkedni azon, vajon milyen következményei lesznek magánakciójának. Nem volt különösebben dörzsölt bűnelkövető, úgyhogy nem tudta, mekkora esélye lehet a lebukásra. Mikor meghallotta, hogy a magániskolások is belógtak a rendezvényre, megfordult a fejében, hogy talán közöttük fogják keresni a tettest. Egészen megkönnyebbült kis időre. Aztán az írókör… na, az mindent megváltoztatott.
Szürke arccal nyitott be az irodába, és nyomban meg is torpant, ahogyan észrevette, nem csupán az igazgatónőt találja odabent. Az egyik szék ugyanis foglalt volt, és az anyja kotorászott táskájában szipogva. Ez sokkolta. Annyira hozzászokott, hogy szülői segítség nélkül intézi dolgait, hogy eszébe sem jutott, ami az iskolában történik, nem marad a kapuk mögött. Jóságos ég, mit gondolhat most róla? Hiszen eddig a testvérek közül ő volt a stabil alapkő, akire anyja támaszkodhatott, akiben mindig megbízhatott, és akinek figyelembe vette a véleményét.
Erre most… vandalizmus? Szinte hallotta a csörömpölést, ahogyan egy világ dőlt össze benne.
– Nyilván tisztában vagy vele, miért vagy itt – kezdte Hauser, miközben egy biccentéssel utasította, foglaljon helyet. – Amit tettél, az példátlan és elfogadhatatlan. Már tájékoztattam édesanyádat a történtekről. – Itt hatásszünetet tartott, hogy ezzel is nyomatékosítsa az eset súlyát. – Megnéztük együtt a kamerafelvételeket is. Fel tudsz hozni valamit mentségedre?
Paff. Kamerák. Erre nem gondolt, de hát miért is tette volna? Mivel teljesen elsüllyedni nem tudott, csak pár centit lejjebb csúszott a széken, szemeit pedig a szőnyeg mintájára tapasztotta. Nem tudott ránézni senkire. Ugyan mit is mondhatna? Hiszen igaza volt a dirinek. Amióta Spencer berontott írókörre, és mindenki előtt kijelentette, hogy meleg, majd’ összerogyott a bűntudat súlya alatt. Hogy a fenébe nem vette észre? Persze, először próbálta magát meggyőzni, hogy ettől még nem biztos, hogy ártatlan, de a Lennie-vel való utolsó beszélgetése világossá tette, hogy hibázott.
Azt hitte, amit hinni akart, és minden egyes információdarabbal addig puzzle-özött, ameddig nem azt támasztotta alá, hogy Spencer egy aljas szemétláda. De miért tette ezt? Hiszen igazából sosem ismerte a srácot, csak azt tudta, hogy irritálóan népszerű és sikeres mindenben, amit csinál. Az ilyen emberektől érezte magát még nagyobb lúzernek, ha lehetett fokozni.
– Nos? – unta meg Hauser a várakozást, ő azonban továbbra is hallgatott.
Ezek után értelmetlen lett volna előállni a sztorival a meg nem történt zaklatásról, csak Lennie-t is besározta volna. Bármennyire is haragudott rá, nem tudott volna neki ártani. Hiszen húga csak… egyszerűen nem akart őszinte lenni. Nem tudhatta, hogy ő ostoba módon kezébe veszi a dolgokat, és nevetséges bosszúhadjáratot indít a klubelnök ellen. Ezt a fiatalabb testvérek nem érthetik… és eddig ő sem értette. Annyi időt töltött azzal, hogy tanuljon velük, gondoskodjon róluk és mellettük legyen, ha bajuk van, hogy nem csak a nővérük volt, hanem egyféle pótanyuka is a szemükben. De egyszer eljön az az idő, amikor a gyerek lázadni kezd, függetlenedni próbál, és már nem kér a tanácsokból. Lennie-nek már nem volt szüksége rá, csak ő nem akarta észrevenni. Inkább vakon bízott benne, minthogy ezt elfogadja.
– A fegyelmi bizottság biztosan figyelembe veszi a vallomásodat. Valami oka csak volt!? – kezdte elveszíteni türelmét a diri.
– Biztos vagyok benne, hogy drogot tettek az italába – válaszolt lánya helyett Maggie. – Mikor hazaért, zavaros volt a tekintete. Soha nem tett volna ilyet szándékosan – mentegette őt.
– Uhm – nyelt le egy kételkedő megjegyzést Hauser. – Természetesen ezt is kivizsgáljuk – biztosította nagyvonalúan a nőt, de arcára volt írva a véleménye. Ha a testrablók vették volna át az uralmat Morgan felett, még az sem mentette volna fel őt ekkora vétségért. – És a kártérítés összegéről is hamarosan értesítést küld az iskola.
Kártérítés?! Morgan most már biztos volt benne, hogy bármi lesz is a tárgyalás vége, ő azt már nem fogja megérni. Rá sem mert pillantani anyjára, miközben a dirinő finoman kitessékelte őket az ajtón. Megadón követte őt a folyosókon át, hogy még csak szólnia se kelljen hozzá, nehogy az iskola falain belül robbanjon az időzített bomba. Náluk soha nem működtek a békés, teázgatós megbeszélések, mint más családokban. Maggie folyton fáradt volt, feszült, és ideges valami miatt. A legapróbb probléma is felbosszantotta, és azonnal rájuk zúdította haragját. Morgan valahol megértette, hogy egyedül nevelni három gyereket nem lehet egyszerű, főleg, amióta Linus is versenybe szállt Lennie-vel a legszemtelenebb testvér címért, de azért saját magával szemben sosem érezte fairnek az ilyen lealázást. Ahhoz elég felnőtt volt anyja szemében, hogy főzzön, vezesse a háztartást és egyedül intézzen ügyeket, de amint becsúszott egy hiba, úgy üvöltött vele, mint egy pimasz tízévessel. Oké, ez az ügy nem volt apróság, de akkor is.
Mielőtt elhagyták volna az épületet, pillantása keresztezte Spencerét, aki épp az egyik terembe fordult be a folyosóról. Olyan szégyen öntötte el, hogy fülei ismét égni kezdtek, és szemei is elhomályosultak. Rémülten kapta el róla tekintetét. Inkább tépjék le otthon a fejét, és kapjon ezeréves szobafogságot. Vagy rúgják ki az iskolából. Vessék mérgeskígyók közé. Bármi is jön, semmi sem tűnt olyan szörnyűnek, mint szembenézni Spencerrel és bocsánatot kérni, amiért tönkretette a jövőjét.


Liam

Még mindig úgy érezte, hogy egyedül van a gondolataival. Nem tudta, kivel oszthatná meg, és valamiért önmagában képtelen volt lerendezni ezt az egészet. Normál esetben Spencerrel beszélte meg a dolgait. De ezt nem beszélhette meg vele, mivel pont róla lett volna szó. Ráadásul eléggé elszúrta. De úgy érezte, muszáj beszélniük.
Természetesen mikor kirobbant a botrány, azonnal leszedte a bejegyzést a blogról. Szégyellte magát. Tudta, hogy ezt nem lett volna szabad meglépnie. De akkor, ott, nagyon elárultnak érezte magát. Ami, ha belegondolt, elég furcsa hozzáállás volt, hiszen Spencer nem hátba támadta, vagy ellene munkálkodott, épp ellenkezőleg… elárultnak érezte tehát magát, amiért több volt Spencer számára?
Sok dolog kavargott a fejében. Leginkább az, hogy szerette volna, ha a dolgok visszatérnek a korábbi állapothoz. De tudta, hogy ez lehetetlen. És nem csak amiatt, hogy kiposztolta Spencer szexuális irányultságát. Hanem mert most már tudja, hogy Spencer hogy néz rá, és miért olyan lelkes vele mindig.
És ilyenkor eszébe jutott, hogy barátjának milyen nehéz lehetett eddig is. Magába kellett fojtania az érzéseit, ráadásul elég jól csinálta, mert Liam nem sok ráutaló jelet érzékelt. Persze, most utólag sok minden átértékelődött. Hogy Spencer miatta lemondta Kittyt a páros feladatnál. Hogy mindenáron segíteni akart a bloggal. De legfőképp a múltkori vacsorára invitálás, ami egyértelműen egy randi lett volna Spencer számára. Na, és persze ott volt a csók.
Minden egyes gondolata ide lyukadt ki. Arra a pillanatra, mikor fejét átbújtatta a jelmez nyakán, és a másik oldalon Spencer ajkai vártak rá. Nem igazán tudta megfogalmazni, mit is érez ezzel kapcsolatban.
Maga a csók… kellemes volt. Egyúttal kínos. Élete első csókja. És pont egy fiúval kellett megtörténnie? Mert azon kívül, hogy a másik fél egy fiú volt, semmi kivetnivalója nem volt a csókkal szemben. De ez az egy épp elég nagy bökkenő volt.
Bár, ha meg kellett volna fogalmaznia, miért érzi ezt olyan groteszknek, szintén gondban lett volna. Elvégre egész eddig nem is gondolkodott el azon, mi az ő esete, vagy hogy épp melyik nem vonzza. Mindig is csak úgy… volt ő, meg voltak a többiek körülötte. Nem kifejezetten ragadta meg senki a figyelmét, mert nem a potenciális párjelöltet látta bennük, hanem… hanem. Miért ilyen nehéz megfogalmaznia bármit is ezzel a témával kapcsolatban?
Alapvetően csak azért feltételezte, hogy a lányok jönnek be neki, mert ez az alapbeállítás. De… ténylegesen még nem volt egyetlen lány sem, aki bejött volna neki úgy. És mivel a szülői nyomást sem érezte, így végképp nem volt motivációja arra, hogy valamelyik osztálytársával szemben szerelmet erőltessen magára.
És akkor ennek a maszlagnak a végén eljutott oda, hogy akár az is lehetséges, hogy neki valójában a fiúk jönnek be. És csak azért nem jött be neki senki idáig, mert a fiúkat nem nézegette, hiszen az „nem normális”. Szóval a társadalom által elvárt normákon felül ő még sosem ült le, és gondolta végig, hányadán is áll magával és az érzelmeivel.
Szexuális beállítottságról pedig végképp ne beszéljünk. Liam… egyszerűen nem tudta magát elképzelni semmi olyan szituációban. És nem is érezte úgy, hogy huzamos időn belül része lenne benne, így annyira nem is érezte sürgősnek, hogy ezen agyaljon. De vonzódni valakihez, és arra vágyni, hogy meztelenül lássuk őt, két teljesen más téma.
És nyilván ilyenkor az is eszébe jutott, hogy vajon milyen lehet Spencer… úgy, na. Bár korábban már látta meglehetősen kevés ruhában is az úszóversenyen, mégsem volt tiszta a kép. Főleg… ott. Pedig látott már olyat… mármint a sajátját, így simán csak… oda kellett volna képzelnie… de akkor sem.
Erről pedig az jutott eszébe, hogy a fiú-lány kapcsolatokban talán pont az a pláne, hogy nem tudod csak úgy odaképzelni a másiknak a dolgait, amíg nem láttad. Vagy valaki másét.
Ilyenkor visszakanyarodott a tényálláshoz. Spencer csak megcsókolta, nem lefeküdni akart vele. Ráadásul pont, hogy ruhát adott neki, ahelyett, hogy vetkőztette volna… Az a csók pedig… néha azt érezte, ha nem éri ilyen váratlanul, vagy ő sem kizárólag csak barátként tekint Spencerre, esetleg előre átgondolta volna ezt az egész irányultság dolgot, még az is lehet, hogy… tetszett volna neki?
Erre pedig ismét undor fogta el. Na de miért is? Mert a társadalom elvárásai alapján ennek nem így kellett volna történnie. De azt belátta, hogy a maga részéről, ha Spencer lány lett volna, akkor is hasonlóan reagálja le ezt élesben. Nem azért, mert taszítja őt a dolog, hanem, mert nem kattant át benne a kapcsoló, ami a barátból magasabb fokozatba állította volna az érzéseit.
Szóval összegezve minden eddigi gondolatát, valami olyanra jutott, hogy szívesen lenne továbbra is Spencer barátja, de az a kapcsoló még nem billent át. Ha valaha is átbillenne, ahhoz tényleg időre lenne szüksége, amit ott, abban a gyors eseményláncolatban nem kapott meg. És persze azzal is számolt, hogy Spencer elutasító lesz ezzel kapcsolatban, amire rá is erősített a fiú határozott válasza.
– Neked elment az eszed? – döbbent le a fiú. – Szerinted ezek után mégis miért akarnék tőled bármit? – értetlenkedett Spencer. – Kiposztoltad a legnagyobb titkomat. Amit megosztottam veled. Oké, nem egy túl átgondolt módon, de a normális emberek ezt akkor is megbeszélik. Személyesen, nem pedig többszáz másik ember előtt.
– Sajnálom – ismételgette Liam ezt a szót, szinte már a végtelenségig.
– Úgy érzem, már eleget szenvedtem amiatt, hogy rajtam akarod gyakorolni a szociális élet alapjait. Szóval köszönöm, de nem élnék tovább a lehetőséggel – zárta le mogorván a témát. De Liam nem hagyhatta, hogy kicsússzon a kezei közül.
– De szükségem van rád – dobta be gyorsan a távozni készülő Spencernek. A fiú egy pillanatra félrenézett, majd mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
– Rám van szükséged vagy egy barátra? Mert nem tudom, észrevetted-e, de sokan mások is járnak ide, akikkel barátkozhatsz még – próbált kihátrálni Spencer. Szóval le akarja koptatni. Nem akar többet vele lenni. Viszont most mintha már nem is a poszt miatt haragudott volna. És Liam is kezdte érezni, hogy voltak problémák ezzel a barátsággal.
– Szóval a terhedre voltam? – tette szóvá gondolatait. Spencer teljesen lefagyott, nem tudta, mit mondjon erre. – Szóval, ha nem jöttem volna be neked, akkor nem is próbálsz meg barátkozni velem? Meghallgattad a nyűgjeimet, hogy lefeküdhess velem? – gyanúsítgatta a fiút. Spencer egy pillanatig hallgatott, majd hűvösen válaszolt.
– Pontosan ezért nem akarok veled tovább barátkozni. Mert ezt gondolod – mondta, majd végérvényesen is távozott a beszélgetésből.

77. Családi kötelék

2 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Agent D
4 évvel ezelőtt

Hú, vártam már a “bűnösök” nézőpontját. Oké, Morgan volt korábban, de most borult még csak a bili. Milyen érdekes egyébként, hogy az áldozatok lettek mostanra a bullyk. 😀 Na, szerencsére nem az a Tyler típus egyikük se, de szegény Spencerrel jól kibántak. Hát, hogy Morgan mit fog kapni az anyjától… Jesszus. Csak ez a kártérítés hiányzott a családjának… Liam kavargó gondolatait öröm volt olvasni. Valami ilyesmit képzeltem el magam is a háttérben meghúzódni. Mindenesetre elég merész volt tőle a történtek után Spencer barátságában reménykedni, pláne gyanúsítgatni. Hohó, mik lesznek még itt a folytatásban, alig várom! 😀

Ruby
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Agent D

Bizony-bizony, cifra ez a helyzet. Én sajnálok mindenkit, de talán azért, mert elfogultan szeretem ennek a sztorinak a szereplőit. 🙂
Köszönjük szépen a kitartó kommentálást, elképesztően jólesik mindannyiunknak! 🙂