A Sötétség Angyala 2. – 2. Felzárkózás

Végül magamhoz tértem. A saját szemszögemből nem telt el semennyi idő, ám mégis elég megviselten éreztem magam. És érősen kínzott az erős szomjúság, talán annyira, mint eddig még soha. Mégis, mennyi idő telt el?
– Tényleg te vagy az! – hallottam egy ismerős hangot – Te jó ég! Hogy vagy?

Kitti volt az, de nem teljesen ugyanaz a Kitti, akivel csupán pár perce beszéltem. Először is, idősebb volt. Valószínűleg nem olyan sokkal, mégis, az arcán lévő meggyötörtségtől úgy tűnt, mintha 15 évet öregedett volna. De ez még nem volt minden. Hiába voltam sokkal szomjasabb, mint eddig valaha, a lány szigorúan megőrizte nonfood jellegét.
– Kitti? Te hogyan és mióta vagy vámpír?
– Oké, gondolhattam volna, hogy ez lesz az első kérdésed.

– Mondjuk azt, hogy nem volt más választásom, oké? – folytatta – A többit majd elmesélem, ha kijutottunk innen.
– Hol az, az innen? És miért voltam abban a koporsóban.
– Nos… ez a vámpírvadászok egyik… helye. Nem tudom, mi célt szolgál, csak azt hogy elraboltak. Megint csak nem tudom miért. A koporsó meg… szerintem hibernációs állapotba kényszerítettek, amihez egy szűk, zárt hely kell. Általában a nagyon öreg, több 1000 éves vámpírok szoktak olyat, ha már agyukra ment az örökkévalóság és inkább átaludnának néhány évszázadot. Amúgy jut eszembe, ezek az ősvámpírok, ha felébrednek mindig nagyon szomjasok szoktak lenni. Te nem vagy szomjas?

Ez a kérdés hamar megválaszolta önmagát, ugyanis belépett az egyik vadász. 30 körüli nő, az egyik gyakoribb vércsoport. Úgy tűnt, nagyon nem örült neki, hogy Kitti csak úgy betört, és kiszabadított. De ez mindegy volt. Ideje se volt reagálni, még mielőtt a szomjúság eluralkodott rajtam.
– Lejla! – szólt rám Kitti, de késő volt.

Néhány másodperc, és kész is voltam. Elárasztott egy különös fajta kielégültség, ami semmi máshoz nem fogható. A nő azonban holtan esett össze. Én öltem meg.
– Jó ég, mit tettem! – eszméltem rá hirtelen – Én… ez nem én vagyok, még sosem öltem!
– Hát, azt mondják mindenből van első alkalom – vont vállat Kitti.
– De… ehhez nekem nem volt jogom! Ez minden, ami ellen küzdeni akartam!

– Jó, tudom. De nézd, nekik se volt joguk így elrabolni, és évekre bezárni. És nem volt joguk ahhoz se, hogy az évek soran úgy ellehetetlenítsék az agressziómentes vérszerzést, hogy kénytelen volt a minisztérium a törvényeket inkább irányvonalakká változtatni.
– A legrosszabb rémálmom valóra vált – mondtam, mit sem sejtve a teljes valóságról – Mégis, hány év telt el?
– Hűha, 2013 vagy ’14 volt, amikor elvittek? Mert most 2018 van. Pontosabban június 21, úgyhogy sajnos az idei nyarat nem úszhatod meg.
Öt év. Túl sokról maradtam le, és ezt a öt évet sose fogom visszakapni. De persze, ahogy Kitti is pont javasolta, nem egy vámpírvadász kriptában kell pótolni a lemaradást.

Úgyhogy felvettem az áldozatom ruháit és lassan kilopakadtunk az épületből. Szerencsére nem vonzottunk magunkhoz több vadászt. Egy megcsapolt ember egy napra, vagy remélhetőleg egy örökkévalóságra, bőven elég. Kint pedig, épp várakozott egy nagyon kedves személy. Annyira örültem, hogy ismét láthattam.
– Anya! – kiáltottam el magam.
– Jaj, kicsim – mondta könnyekkel küzködve, miközben megölelt – Annyira örülök, hogy megvagy. Minden rendben?
– Nem – mondtam, miközben eleredt egy könnyem.

– Kicsit, nehéz neki… – magyarázott helyettem Kitti – Elmondtam neki, hogy mennyi évet is aludt át. Meg talán tettem rá egy utalást, hogy a vadászok közben mennyivel agresszívabbak lettek. Nem viseli túl jól.
– Naná, hogy nem! – vágtam rá – Bakker, megtaláltam Teréziát. A vámpírvadászok még 2012-ben feloszlottak.
– Nem, csak elvesztették a vezetőjüket – csóválta fejét anyám – Így nagyjából egy évig káosz volt soraikban, majd fellépett egy új főnök. Meg állítólag van egy anonim pénzelőjük.

– Majd persze elmesélünk mindent, de… Angi, hol az autó?
– Az egyik vadász lejegyezte a rendszámát, így meg kellett szabadulnom tőle. De találtam egy védett helyet a közelben, ahol meghúzhatjuk magunkat egy pár órára, amég nem sikerül új fuvart találnom.
– Hát, rendben. Csak nehogy felkeljen a Nap közben.

A védett hely egy jelentéktelen kis lebuj volt. Remélhetőleg pont annyira jelentéktelen, hogy ne itt keressenek minket. Minden esetre nem éreztem magam túlzottan biztonságban. Bár a bennem folydogáló friss vér adott valamennyi önuralmat, meglehetősen feszült voltam. De legalább végre megkaphattam a válaszokat, amikre vágytam.
– Akkor, Kitti, mi is a vámpírrá válásod története?

– Nos, az eltűnésed előtti időben elég közel kerültünk egymáshoz, és a minisztérium végül úgy ítélte, túl sokat tudok halandó létemre. Ilyenkor pedig két lehetőség van: vámpírlét vagy halál. Nos, legalább azt még megengedték, hogy leérettségizzek, és kiválasszam, ki tegye meg.
– Ó, sajnálom – vágtam rá – És ki volt?
– Én – mondta anyám.

– Igaziból nem bánom, hogy így történt – mentegtőzött Kitti – És talán ha nem lett volna muszáj, akkor is megkértem volna Angit.
– Max nem tette volna meg – mosolyodott el anya.
– Vagy igen, mert ezzel is idegesíthetted szeretett ex-férjed. Meg azon a ponton én voltam az egyetlen, aki nem adta fel, hogy ismét megtaláljam Lejlust. És Eriket. És hát, így több lehetőségem is van.
– Várj, Erik is eltűnt? Az unokatesód?

– Miért, ismersz másik Eriket? – nevetett Kitti – Amúgy igen, bár nem biztos, hogy ennek van köze az egész vámpírvilághoz, elvégre ember volt. Amikor utoljára láttuk…
– Szerinted ez változott?
– Nem mondom, hogy van összefüggés, de asszem ott voltál, amikor említette Rebekát. Akit elhívott randizni. Nos, a randi közben tűnt el Erik. Pár nap múlva pedig megtalálták Rebeka holttestét a Margitszigeten valahol. Az alapján, amit hallottam, a testén lévő sérülések egy vámpírtámadás nyomainak felelnek meg.
– Talán az egyik pária volt – gondolkodtam el.

– Szerintem biztos – vágta rá anya – Főleg, mivel mostanában elég sok lett belőlük. Szerencsére az emberek még mindig nem kezdtek el cikkezni róluk, de vámpír körökben már eléggé köztudott, hogy Viktor egy magánhadsereg kiépítésén gondolkozik. Nem tudni, mik a tervei vele, de egy dolog biztos. Ha sokasával alakítasz át embereket vámpírokká, főleg az agresszívabb alfajjá, egyszerűen nem lesz kapacitásod rendesen felkészíteni őket erre az életre. Ez egy felelősség, majdnem akkora, mint a gyerekvállalás.
– Kösz, anyu – jegyezte meg Kitti cinikusan.

Annak idején, Viktor valóban mondott arról valamit, hogy egyre többen vannak. Érdekes, hogy addig a napig még csak nem is hallottam a páriákról. Talán érthető okokból. Most viszont, úgy éreztem jelentősek lesznek valahogyan. Vajon a vámpírvadászok tudnak róluk? Apám sose említette őket.
De nekem még mindig egy mondat keringett a fejemben, aminek semmi köze nincs Viktorhoz, vagy akár csak Erik eltűnéséhez.
– Amúgy azt hogy értettétek, hogy mindenki más feladta, hogy megtaláljatok?

– Anyu, Dani nem támagatott? – faggatóztam tovább – És Ármin? Bakker, ő nem őrült meg nélkülem?
Hirtelen megfagyott a levegő körülöttem. Mintha valami komoly tabutémára kérdeztem volna rá.
– Dani meghalt – nyögte ki végül az anyám – A klánon belül még Olivért veszítettük el, a klánon kívül pedig rengetegen váltak még vámpírvadászok áldozatává. Talán a többség azt hitte, téged is ez a sors ért.

Nem tudtam mit mondani. Talán ez indokolja azt, hogy az általában szinesen öltözködő anyám most tetőtől talpig feketében volt. El sem tudtam képzelni, mi mindenen mehetett keresztül. Én pedig csak átaludtam az egészet. Talán én a helyében bele is rokkantam volna. Nem szoktam jól kezelni a veszteséget.
– És Ármin? – szedtem össze a bátorságomat végül.

Ismételt néma csend, amit végül megint csak az anyám tört meg.
– Nos, igen. Ő még él, és teljesen összetörte az eltűnésed. Amíg meg nem ismerte azt a francia… nőt.
Volt valami cinikus a hangnemében. Mintha erősen dühítené a helyzet. Engem sokkolt. Nő, miféle nő? Meg se tudtam szólalni hirtelen. Így a következő pár perc újból nema csendben telt.

Anyám közben ránézett telefonjára. Amióta megérkeztünk, folyamatosan fuvaropciókat keresett rajta.
– Xander95 küldött nekem egy e-mailt – mondta egy idő után – Megadta a számát egy vámpírnak, aki vállal késő esti fuvarokat. Mit mondasz, Kitti, felhívjam?
– Ha Xander95 küldte, mindenképp! Ő még sose hagyott cserben.
– Akkor egy perc, és jövök.

– Ki az a Xander95? – kérdeztem, miután anyám elment hátra elintézni a telefonálást.
– Egy városi legenda? A személyes őrangyalom? – vont vállat Kitti – Igaziból senki se tudja. Időnként küld ilyen hasznos tippeket és tanácsokat e-mailben nekem, vagy a hozzám közel állóknak. És mindig beválnak!
– És ez egy csöppet se gyanús?
– Eleinte talán, bár csupán egy naiv 15 éves voltam, amikor először segített, úgyhogy nem gondoltam túl sokat. A tippjeinek köszönhetően lett végül az első, és eddig egyetlen barátom, akivel 2 évig voltam együtt. És, Xander95 mondta el végül azt is, hogy téged hol talállak. Nem tudom, honnan tudta, de örök hála.

Ekkor anyám visszajött, a telefonhívást lezárva.
– Na, lányok, készüljetek – mosolygott – Úgy tűnik, Xander95 ismét bizonyított. Rögtön jön az autónk.
Nekem viszont nem volt túl sok kedvem megmozdulni. Főleg, miután tudomást szereztem a francia nőről. Ármin, hogy tehetted ezt velem? Nem, nem akartam elhinni, amíg nem látom a saját szememmel.

***

És láthattam is, rögtön, amint beléptem a házba. Egy meglehetősen nagy és drága villa volt amúgy Budán, amit Samu 2013 elején vett a klánnak. Hogy hogyan volt rá pénze, nem tudom. De jelen helyzetben, amikor életem szerelmét megtaláltam egy másik nő karjai között, lényegtelen.
– Ármin! – kiáltottam el magam.

A párocska összerezzent, Ármin pedig úgy nézett rám, mintha kísértetet látott volna. Öhm, meglepetés?
– Lejla, te életben vagy? – kérdezte döbbenten. Kösz?
Közben pedig a másik nő felállt a kanapéról, és rögtön jött bemutatkozni.

– Á, te vagy Lejla, akiről már annyit hallottam – mosolygott. Mosolyától kellemetlen érzéseim támadtak, és legszívesebben kitéptem volta a nyelvét. Hogy merészelte az én pasim szájába tenni? – Én Vivienne vagyok. Vivienne Coiture-Havai.
– Aha. És nem francia vagy? Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
– Picinyem, 241 éves vagyok. Ennyi idő alatt sok mindent meg lehet tanulni.
Ez a lekezelő nőt! Kár, hogy a vámpíroknak nincs tényleges szüksége levegőre. Máskülönben megfojtottam volna. Bár még mindig kirakhatom a napra pár órára…

De inkább Ármint támadtam le. Utálhattam ezt a nőt amennyire akartam, de a tényleges árulást nem ő követte el. Hanem ez a barom.
– Hogy tehetted ezt velem?! – kiáltottam rá, nem törődve vele, hogy az anyám és mostohahúgom is a szobában voltak még.
– Lejla, kérlek, ne rendezz jelenetet – próbált csitítani. Volt pofája.
– Csak ennyit bírsz mondani? Miután te, meg az a másik nő….
– Talán rendezzük ezt inkább négyszemközt.

Ebbe bele tudtam egyezni, talán jobb is így. Legalább nem kell annyira visszafognom magam.
– Szóval mondd, hogy is volt? – követeltem – Eltűnök, aztán rögtön felszedsz valami dögösebb pipit?
– Nem, nem így volt. Kétségbe voltam esve, mindenhol kerestelek.
– Talán nem tényleg mindenhol. Ahol voltam, ott nem nézted.
– Nem tudom, hol voltál. De minden elképzelhető helyen kerestelek. De aztán egy év után eszembe jutott, hogy talán nem is akarod hogy megtaláljalak. Elvégre… az utolsó hónapokban sokat veszekedtünk.

– Egek, minden kapcsolatnak vannak mélypontjai! – fakadtam ki – De ezeket át kell beszélni, és… argh! Ha téged el is akartalak volna hagyni, a családom és barátaim elől nem tűntem volna el!
– Figyelj, sajnálom, tévedtem – mondta sajnálkozva – De ami megtörtént, az megtörtént. Megjelent Vivienne, és… azonnal tudtam, hogy különleges. Sajnálom, hogy nem működött köztünk, de ő most már a feleségem. Mellette a helyem.
– Mellette a helyed? Mi ez, valami kötelezettség? Egyáltalán, engem szeretsz még?
-Lejla, kérlek, ne csináld ezt!

– Ah, ennek semmi értelme! – akadtam ki végül – Menj és smárolj az asszonnyal, engem nem érdekel!
Ezzel kiviharzottam az irodahelyiségből. Ármin nem követett, pedig elképzeltem, ahogy utánam fut és megcsókol. Talán az lett volna az egyetlen dolog, ami valamelyest jobb kedvre tudott volna deríteni. Még akkor is, ha valószínűleg pofon vágtam volna érte az aljas szemetet.

Szerencsére az én szobám még megvolt, nagyjából úgy, ahogy hagytam. Azzal a különbséggel, hogy Ármin kiköltözött a cuccaival, mert az új asszonykának nagyobb szoba kellett. Vagy mert Ármin már nem tudott itt maradni az emlékemmel. Mindegy melyik. Anyám mondta még a kocsiban, hogy nyugodtan jöhetek ide. Úgyhogy berohantam, és rögtön magamra is csaptam az ajtót, jó nagy zajjal. Nem épp a legérettebb viselkedés, de nekem forrt az agyam.

Jobb híján pedig elbújtam az ágyban, a takaró alatt. Ha én nem látom a világot, a világ se fog soha megtalálni engem. Talán maradhattam volna még pár évig abban a koporsóban. Ott legalább magamnál se voltam, így nem fájt semmi. Itt viszont jobb ötlet híján addig sírtam, amíg el nem aludtam.

3. Furcsa világ

Ezeket láttad már?

6
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
4 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
3 Hozzászólók
Ahsoka1994RubyGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Ó, Ármin. 🙁 Nem vagyok biztos abban, hogy ezeknek a dolgoknak pont így kellett volna történniük. Persze, mindkettejüket meg lehet érteni. Nyilván nem számított Lejla arra, hogy egyszer csak úgy ébred, hogy a barátja, élete szerelme már valaki mással van. De, ugye 5 évig nem tudták, hol lehet a lány. Ármin egy évig kereste, de végül feladta. Semmi sem utalt arra, hogy Lejla még él. Simán megölhették a vámpírvadászok. Van az a pont, ahol el kell engedni a másikat, és Ármin úgy érezte, ez lesz az. Nem biztos, hogy kibírt volna öt évet egyedül, felemésztette volna a hiány. Azt viszont,… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Húha, tetszik ez a fordulat! Mondjuk ahogy olvastam, elfilóztam rajta, milyen ütős lett volna, ha nem öt évre tűnik el, hanem ötvenre. Vámpíroknál ugye… Kittinek és Lejla anyjának örülök, nekem ők szimpi karakterek. Erik meg szerintem tuti a pária-sereg egyik tagjává válhatott. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen viszály alakulhat még itt ki, mert nagyon érdekes ez az ellentét a rendes vámpírok és a páriák meg még a vámpírok és vadászok között. Én igazából megértem Ármint és Lejlát is. Azt gondolom, hogy egészségtelen örökké gyászolni az elvesztett/eltűnt szerelmet, és úgy állni hozzá, hogy soha többé senki mást nem szerethet már annyira. Szerintem… Tovább »