A Sötétség Angyala 2. – 9. Elveszve

Egy üres parkban voltam Erikkel és Kirával. Már majdnem egy órája kerestük Vivienne-t, aki rejtélyes módon eltűnt. Hárman voltunk kitűnő szaglással, a hölgynek viszont nyoma se volt sehol. A magam részéről viszont nem is akartam megtalálni.
– Ennek semmi értelme! – kiáltottam el magam hirtelen.
– Szöszi, még csak 46 perce és 22 másodperce indultunk útnak.

– Te ezt ilyen pontosan számolod? – kérdeztem.
– Nem. De nagyjából ennyi lehet.
– Nem vicces – ráztam meg a fejem. – Figyu, szerintem menjünk haza. Vivienne vagy megkerül, vagy nem. Ha meghalt, engem az se tud érdekelni.
– Lej, ezt azért te se gondolhatod komolyan! – szólt rám a fiú.

– És miért ne? – vágtam vissza – Ha az a boszorkány nem lenne a képben, akkor Ármin és én…
– Ármin és te mi? – folytatta most már dühösen. – Szerinted ha tényleg annyira szeretne, egyáltalán miért számítana, hogy megjelent Vivienne? Nem maradt volna veled inkább?
– Öt hosszú évre eltűntem! – kiáltottam. – Nem tudhatta, hogy valaha visszajövök-e úgyhogy nem várhatott örökre. Aztán meg… Vivienne most a felesége, csak a kötelezettség miatt van mellette. De ha Vivienne végre eltűnne…

– Most komolyan? – csapott a homlokára Erik – Hát, álmodj csak, királylány! Csak azt nem értem, miért akarnál ennyire együtt lenni valakivel, akinek fontosabb egy papír mint te.
– Nem csak egypapírról van szó!
– Nem, talán tényleg szeretik egymást és ideje lenne neked is tovább állnod.
– De velem egy sokkal erősebb köteléke van, mint azzal a libával.

– Ő alakított át engem – folytattam. – Nem hagyhat el csak úgy.
– Akkor most kezdjek el sírni, amiért Viktor nem hozott nekem virágot? – rázta meg a fejét Erik. – Figyelj, itt nincs semmilyen kötelék. Ez egy átok, és aki átadja másnak… nem számít, saját magának és annak a másiknak, mivel indokolta. Ez minden esetben egy meglehetősen önző döntés.
– De másképp meghaltam volna.

– Most pedig csak ott vagy valahol élet és halál között, és másokon kell élősködnöd, hogy fenttartsd ezt az állapotot. És különben is, nem az ő hibájából kerültél életveszélybe? Figyelj, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de jobb ötletnek tűnik csak egyszerűen továbbállni, mint az örökkévalóságig hisztizni egy férfi miatt, aki elhagyott.
– Tudod mit? Igazad van!

– Tényleg semmi közöd hozzá! – ordítottam. – Inkább menj is innen! Azt hittem, barátok vagyunk és megértesz!
– Lejla, mi tényleg barátok vagyunk, és csak neked akarok jót, cseszd meg!
– Fogalmad sincs, mi a jó nekem! Megjelentél itt három hónappal ezelőtt, és azt hiszed, te tudsz mindenkinél mindent jobban? Miközben… neked egész életedben volt egy félresikerült randid. Fogalmad sincs, mit jelent tényleg szeretni valakit!
– Ez nagyon övön aluli volt!

– Amiket te vágtál a fejemhez, az is – mondtam már sírva. – Figyelj, inkább menj el! Nem akarlak látni se!
– Jó, elmegyek – bólintott Erik. – De csak azért, mert kezdesz feldühíteni. Ezzel a cseszett párialéttel már kábé olyan vagyok, mint a Hulk. És ha neked valaha is ártanék… Á, hagyjuk!
Ezzel el is futott, engem magamra hagyva a kutyával. Én pedig durcásan elindultam az ellenkező irányba.

Órákig bóklásztam céltalanul, Kirával a karjaim között, magamban mérgelődve. Mindkét szememet kisírtam már, így több könnyem nem maradt. Mégse sikerült megnyugodnom. Nem jött a sírást követő katarzis, csak egyszerűen nyugtalan voltam. Magam sem tudtam, hogy azok a dolgok miatt, amiket Erik mondott, vagy mert így összevesztünk. Legjobb barátok voltunk, erre a leggonoszabb dolgokat vágtam a fejéhez. Talán ő tényleg csak jót akart, én pedig így belérúgtam. Még soha semmit nem bántam ennyire.

És talán, még igaza is volt néhány dologban. Talán Árminnak valóban csak egy igaz szerelme volt: Júlia. Mellette egész életében kitartott, még akkor is, amikor már esély se volt arra, hogy együtt legyenek. Több, mint 100 év eltelt, mire megjelentem én, és adott egy esélyt. Talán mert már túl régóta volt magányos és vágyott a közelségre? De nem konkrétan rám. Én viszonylag gyorsan le lettem cserélve. Kérdés, hogy ha Vivienne-nel bármi történne, akkor mennyi idő múlva jönne más? És az vajon én lennék-e ismét?

Bár lehet az is, hogy Vivienne nem egy másik én, hanem egy másik Júlia. Kifinomult úrihölgy, mindig tökéletes sminkkel és frizurával. Mellesleg korban is jobban összepasszolnak. Én egy modernkori punk-rocker kocka vagyok, öt perc alatt felkent szemceruzával és felnyalt hajjal. Talán tényleg tovább kellene állnom. De hogyan, ha még mindig szerelmes vagyok? Talán jobb lenne, egy újabb öt évre visszamenni aludni.

Több órányi bóklászás után és Vivienne nélkül végül visszaértem haza. Nem foglalkoztam Samu háziállat-ellenes szabályával, csak hagytam, hogy Kira a szobámban aludjon aznap. Nem tudtam, Erik hová lett, magára hagyni meg nem akartam a kis állatkát.
Én magam pedig éppen hogy átvedlettem pizsamába, és a sminkem lemosása nélkül kidőltem aludni. Nem mintha annyira sikerült volna.

***

Már épp ment le ismét a nap, amikor a telefonom csörgésére ébredtem.
– Halló, ki az? – kérdeztem álmosan, ahogy a fülemhez kaptam a készüléket.
– Tudja, hogy tudom! – hallottam hirtelen egy kétségbeesett nő hangját.
– Kicsoda tud micsodát? – hadartam.
– A pénzelő!

– Milyen pénzelő? – értetlenkedtem tovább, majd eszembe jutott egy pár hónappal korábbi beszélgetés. – A vámpírvadászok pénzelője?
– Igen – hallottam egy sóhajtást a vonal másik végén. – Lujza vagyok, és… rájöttem, ki pénzelte a vadászokat. De ő tudja, és azt hiszi, el akarom mondani neked.
– És biztos jó ötlet pont engem felhívni ezzel kapcsolatban? – kérdeztem kioktatóan.
– Nem tudtam, ki máshoz forduljak, és… Jézusom, itt van!

Egy pisztolylövést hallottam. Olyan hangos volt, hogy rögtön elkaptam a fülemtől a telefont. Még annyit hallottam, hogy valaki kinyomott a vonal túloldalán, majd néma csend következett. Ha dobogna még a szívem, abban a pillanatban biztos zakatolt volna. Annyit azonban még élőhalottként is éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

A lövést Kira is meghallotta, és ijedtében hangos nyüszítésbe kezdett. Felemeltem, és magamhoz öleltem. Ettől valamelyest megnyugodott. Én azonban nem. Valaki lelőtte Lujzát miközben beszélt hozzám. Vagy legalább is azt akarta, hogy azt higgyem. Talán egy csapda? Talán az a titokzatos pénzelő állította?

Letettem a kutyát, és elkezdtem nyugtalanul fel-alá járkálni a szobába, gondolkodva azon, hogy mitévő legyek. Ha Erik itt lenne, biztos tudna adni valami okos tanácsot. Esetleg velem jönne, gondoskodni a biztonságomról. Annyi azonban szent, hogy vele nem lennék ennyire elveszve. Jaj, Erik!

Ismét felkaptam a telefonomat, hogy kikeressem belőle a számát. Amíg 5 évre el volt zárva a külvilágtól, nem tartott telefont. Én vettem neki egyet, miután gyakrabban kezdtem látogatni, hogy jobban tudjunk egyeztetni. Most pedig sokáig gondolkoztam rajta, hogy vajon felhívjam-e? Végül úgy döntöttem, nem fogom. Elég csúnyán összevesztünk. Nem csodálkoznék, ha hallani se akarna rólam.

Végül hosszas gondolkodás után magamra kaptam valami ruhát, és elindultam. Egyedül. Talán csapda, talán nem. Talán minden az. Mindenesetre most a mélypontomon voltam. Már nem volt több veszítenivalóm, ami a legjobb időpont arra, hogy győzzön a kíváncsiság. Így hát elindultam.