Tintavér – 91. Védelmező

Liam

Csak előre és hátra. Előre. És hátra. Mintha hintáznál. Úgy tagold a szavakat. Mintha egy hintában mennél előre-hátra. Ez majd ritmust ad a beszédedhez. Előre és hátra. És most nem volt más hátra, mint előre.
Mikor belépett a vitakör termébe, a hintás hasonlatba úgy próbált kapaszkodni, mintha bármelyik pillanatban ledobhatná őt magáról. Az pedig nem segített, hogy Collin szemmel láthatóan nem volt jelen.
Ez egy pillanatra elrettentette a fiút, de mikor arra gondolt, hogy így végre bizonyíthat magának, sikerült összeszednie magát és visszaült a nyeregbe azon a bizonyos játszótéri játékon.
– Látom, meg is érkezett a legújabb versenyzőnk – intett neki a kör vezetője szinte azonnal, hogy belépett a terembe. Liam még fel sem fogta, mi történik, miközben a többiek már azt mutogatták neki, hogy hova álljon. Mintha ő lenne a helyi látványosság, és a felbőszült turistatömeg megpróbálná a helyére rakni őt, mint valami pisai ferdetornyot. Mire felfogta a helyzetet, már egy vérbeli vitakörös párbeszéd érvelőjévé nevezték ki. Azonnal a mély vízbe dobták. Még csak meg sem hallgathatott előtte egy vitát kívülállóként, hogy láthassa, hogyan is megy ez. Vajon ez a szokás a vitakörnél, vagy csak nála tesznek ilyen kedves kivételezést?

– A vitapartnered pedig legyen mondjuk… – mérte végig az összegyűlteket a kör vezetője. – Adrian? Szeretnéd?
– Persze, szívesen – biccentett Adrian, és futólag küldött egy biztató mosolyt Liam felé. – Ne félj, nem fog megenni senki.
Liam ebben nem volt egészen biztos, de azért bátortalanul bólintott egyet.
– A téma pedig legyen… mit osztunk meg az internet világában, a közösségi oldalakon – vezette fel a vita tárgyát, amit Liamnek Adriannel közösen, vagy inkább ellene kell kidolgoznia a következő percekben. – Adrian a kitárulkozás ellen, Liam pedig mellette fog érvelni. Kezdjük! – utasította őket katonásan a körvezető, mint bíró a boxmérkőzés kezdeténél. Liam még mindig nem fogta fel, mibe keveredett, oda pedig még csak el sem jutott, hogy elkezdje összeszedni a témával kapcsolatos gondolatait, így egyértelmű volt, hogy Adrian lesz kénytelen elkezdeni a vitát.
– A közösségi média ereje felfoghatatlan – kezdett bele Adrian könnyedén, mintha egész életében csak erre a párbeszédre készült volna. – Talán a legpusztítóbb fegyverek egyike lehet, kiváltképp illetéktelen kezekben. Az emberek hiszékenyek és felületesek, ezért elég, ha egyetlen rosszindulatú megnyilvánulás felkerül az internetre, máris beindul a lavina – magyarázta, és Liam felé fordult. Ami megrémítette a fiút.
Egyrészt azért, mert tudta, hogy most neki kéne reagálnia valamit erre. Másrészt rögtön eszébe is jutott az egész Spencer ügy. Segítségkérőn nézett körbe, és tekintete találkozott is a körvezetőével, akinek gonosz-elégedett vigyora azt tükrözte, hogy nem számíthat segítségre tőle. Sőt, azt se hagyná, hogy mástól kérjen.
– Ez… ez így van – értett egyet Liam.
– Gyerünk már, Liam, nem azért vagyunk itt, hogy rábólintsunk a másik minden szavára. Halljuk az ellenérveidet! – bátorította, vagy sokkal inkább utasította őt a kör elnöke.
– Én… ööö… szerintem jó dolog is tud lenni, hogy közzé tudjuk tenni az életünket, mert… izé… könnyebben megismerhetjük egymást… – próbált összerakni egy épkézláb mondatot, ami egyúttal vitapontként is funkcionálhatott.
– Viszont éppen azért, mert sokan már online élik az életüket, elfelejtik, hogy a monitor és az okoskütyük mögött minden esetben ott ül egy ember – nézett rá Adrian. Nem vádlón, de várakozón. – És mégis a virtuális térben minden az énről szól, minden saját magunk körül forog, én mit ettem, én mit gondolok, én, én, én. De mi van a többiekkel?
– Vannak olyanok is, akik… akik érdeklődnek a másik iránt. És megnézegetik a dolgaikat. És egészen jól meg tudják így ismerni azokat az embereket is, akikkel amúgy nem mernének beszélni személyesen – magyarázta Liam, majd gondolatban hozzátette, hogy „mint például én”. Aztán nem tette szóvá. Sőt, azt is megbánta, hogy egyáltalán kimondta ezeket, mivel most utólag úgy hangzott, hogy az internetes lenyomozást és zaklatást pozitívumként ítéli meg. Pedig egyáltalán nem. Amit ő csinált, az csak… információgyűjtés.
– Nem rossz újságírói fogás a nyomozás – dobott be egy halvány mosolyt Adrian. – De ne felejtsük el, hogy hány gyerek esett már áldozatul olyan arctalan zaklatóknak, akik csak simán nem mentek oda hozzájuk személyesen.
– Én nem kifejezetten az ilyenfajta nyomozást támogatom… egyszerűen annyi, hogy vannak olyan információk, amiket jó, ha az ember be tud szerezni. Például a másik szülinapjának dátumát – hozta fel példaként Liam. És már egészen sikerült is elfelejtenie a Spencerhez fűződő esetet. Ennek megfelelően pedig összeszedettebbnek is érezte magát. Persze azzal továbbra is tisztában volt, hogy épp azt vitatják, veszélyes-e az, amire ő használja a közösségi oldalakat.
– Először csak a születési dátuma, aztán a kedvenc helyei, aztán már jön is a nyomozás, követés, zaklatás – döntötte félre a fejét Adrian. – Arról nem is beszélve, hogy az emberek egyáltalán nem fogják fel, mit jelent bármit is megosztani az interneten. Ami egyszer felkerül, az ott fog maradni örökre. És mivel nem gondolják át elég alaposan, mit tesznek ki, mit írnak ki, magukat és a környezetüket is bajba sodorhatják.
– Igen – sóhajtott egy mélyet Liam, miután Adrian páros lábbal rúgta vissza a „mi a fenét képzeltél, mikor azt írtad Spencerről?!” gondolatvilágba. – Viszont nem véletlenül van korhatárhoz kötve a legtöbb közösségi oldal. Az pedig a szülők feladata lenne, hogy az internetes kultúrára oktassák a gyerekeket – jelentette ki, majd elkomorult. Most komolyan megvádolta a saját szüleit azzal, hogy felelőtlenek? Nem. Nem ők tehetnek róla, hogy azt tette Spencerrel, amit. Hogy gondolhat egyáltalán ilyenekre?
– Sok esetben már ezek a szülők sem tudják, hogyan lehet felelősségteljesen és intelligensen használni az internetet – rázta a fejét Adrian. – És egyébként sem felelősöket kell keresnünk, hanem eldöntenünk, hogy a közösségi média adta nyilvánosság jó vagy rossz. Nem kell magyarázkodni.
– Rossz – szaladt ki Liam száján. Rögtön a körvezetőre kapta a tekintetét. Látta, hogy felszalad a szemöldöke. – Mármint sajnálom, nem tudok mit mondani, amiért jó lenne mindent megosztani a neten – adta fel a meccset, de nem hagyták ennyiben. Hát nem véletlen egy üvöltő medve a vitakör logója.
– Ha nem jó mindent megosztani, akkor miért posztoltál Spencerről? – szegezte neki a kérdést a körvezető. Ezzel egyértelművé tette mindenki előtt, aki netán aludt volna egészen eddig, hogy végig erről a témáról van szó. – Védekezésképp mondjuk felhozhatnád azokat az érveket, amiket akkor éreztél, mikor azt a posztot megfogalmaztad – jelentette ki kegyetlenül. Vajon ennyire jóban volt Spencerrel? Vagy miért védi most ilyen feltűnően vérmesen? Talán… á, a vitakörös projekt, amiről Spencer mesélt… és amit nyilván le is mondott, miután visszalépett az AV klub éléről.
– Én csak… az teljesen más helyzet volt – mentegetőzött. Nem tudta, milyen projektről lehetett szó, de úgy tűnt, a kör elég sok tagját személyesen is érintette, mert most egész sok szempárban látta fellobbanni egy pillanatra a gyűlölet szikráját.
– Mégis miben volt más helyzet? – tartotta őt szorult helyzetében az elnök, lényegében átvéve Adrian szerepét.
– Össze voltam zavarodva – felelte Liam dacosan.
– Tehát alátámasztod azt, amit lényegében Adrian is sugallt? Hogy csak átgondoltan szabad bármiről is nyilatkoznunk az interneten? Különben ilyen dolgok sülhetnek ki belőle…
– Úgy éreztem, ő árult el engem – tiltakozott továbbra is állhatatosan.
– A személyeskedés egyébként általános hiba – szólt közbe élesen Adrian, és előbb a körvezetőre nézett, aztán vissza Liamre. – És nem csak online, hanem személyesen is – tette hozzá. Liam ebből leszűrte, hogy bár ellenzi, amit Spencer ellen elkövetett, most valamelyest mégis a védelmére kél. De mikor fog már felnőni ő annyira, hogy ne az őt körülvevőknek kelljen folyton megoldaniuk helyette a vitáit?
– Parancsolsz? – förmedt rá ekkor a körvezető Adrianre. Jellemző, hogy miközben Liam még le van maradva azon, hogy kiértékelje a helyzetet, a hős páncélos lovag már rég elterelte a sárkány figyelmét.
– Szerintem nem fair rögtön a legelején ilyen támadó stílusban beszélni egy új klubtaggal – jelentette ki Adrian. – A jó vezető ilyet nem csinál. Tudod, tudni kell disztingválni.
– Szerintem hagyjuk, mit csinál és mit nem egy jó vezető, mert ha jól tudom, az iskolaújságnál sem mindig mentek zökkenőmentesen a dolgok – dörgölte a főszerkesztő orra alá.
– És pont témába is vág – bólintott Adrian, aztán olyan természetességgel fordult vissza Liamhez, mintha a közjáték meg sem történt volna. – Ha feltöltesz valamit az internetre, könnyen előfordulhat, hogy valaki úgy használja fel, ahogyan nem kéne. Mint amikor Kitty Parnell neve alatt hoztam le egy blogbejegyzést, amit nem ő írt. Tökéletes példa arra, miért veszélyes az internetes nyilvánosság – magyarázta a fiú. És egy egészen rövid pillanat erejéig Liam agyán átvillant a gondolat, hogy ráfoghatta volna arra, hogy ő is egy ilyen támadásnak az áldozata csupán, és valójában nem ő írta a bejegyzést. De aztán el is hessegette gyorsan. Főleg, hogy már csak magából csinált volna hülyét ezzel. Inkább csak rábólintott Adrian kinyilatkoztatására. És csodálta az őszinteségét.
Bár utálta, hogy kiállt érte. Hiszen pontosan azért jött ide, hogy végre a saját csatáját vívhassa meg. De beugrott egy csatába, amiben nem ő irányított, és csúnyán alulmaradt. Illetve csak maradt volna, ha nem lovagol be Adrian és tűzi kardjára az ellent. Liam pedig szarabbul érezte magát emiatt, mintha ő is kardélen végezte volna.
Miután végre kivergődött a teremből a gyűlés végeztével, csak egy dolgot kívánt. Hogy ne kelljen beszélnie Adriannel, mert akkor hálálkodnia kell majd. És tudta, hogy sem ő, sem a fiú nem akarná azt. Ahogy pedig az lenni szokott, a legrosszabb rémálma valóra is vált, Adrian hamar utolérte a folyosón. De szerencséjére rögtön elejét is vette, hogy hálálkodni akarjon, ugyanis rögtön belenyúlt a téma közepébe.
– Egyrészt bocs a nyúlásért, az nem ellened, hanem Kitty ellen szólt – grimaszolt Adrian. – Másrészt csak, hogy tudd, figyeljük a blogodat. Én, meg a paranoiás utánfutóm.
– Igen, köszi, tudok róla. Kitty sosem szalasztja el az alkalmat, hogy utalásokat tegyen rá – rándult meg a szája széle. – De ha már itt tartunk, ti is pont olyan zaklatók vagytok, akikről beszéltél a vitában – tette hozzá támadóan.
– Csak követők – hangsúlyozta Adrian, aztán megrántotta a vállát. – De egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyunk azok. Az újságíró nyitott szemmel és füllel jár.
– És sajnos nyitott szájjal is. Vagy írógéppel. Amelyik hasonlat jobban tetszik – jegyezte meg Liam. – És szerintem pontosan ugyanaz a helyzet áll fenn, mint nekem Spencernél. Csak én nem zsaroltam őt a titkával.
– Mert szerinted mi zsarolunk téged? – vonta fel a szemöldökét Adrian. – Nyilván nem akarjuk elrontani a hobbidat azzal, hogy leleplezünk.
– Akkor mégis mi a célotok azzal, hogy lépten-nyomon közlitek, hogy figyeltek? Nyilván meg akarjátok várni, amíg egy nap majd fegyverrel jövök iskolába, és Kitty végre elmondhatja majd, hogy nahát én tudtam előre – morogta.
– Kitty paranoiás – ismerte el Adrian. – De nem rosszindulatú, az inkább én vagyok.
– Szóval tőled féljek. Vettem – forgatta meg a szemét Liam. – Van még valami létfontosságú tanácsod ahhoz, hogy hogyan irányítsam a blogomat, vagy hogy mit hozzak és ne hozzak magammal az iskolába?
– Ahhoz nincs – nézett rá Adrian. – És nem legorombítani akartalak, de nekem oké. Csak vigyázz magadra, oké?
– Oké – biccentett Liam, majd befordult a folyosó utáni sarkon, faképnél hagyva Adriant. Mosoly húzódott az arcára. Mert most először érezte úgy, hogy sikerült kiállnia magáért. Azon a szinten pedig jelenleg bőven túlvolt, hogy észrevette volna, hogy egyetlen szót sem hadart el.

Morgan

Sosem gondolta volna, hogy egyszer élesben tapasztalhatja meg, milyen a büntetőmunka. A felfüggesztés veszélye ugyan elhárult a feje fölül, de még így is segédkeznie kellett az étkezőben minden nap, hogy ételt osszon a menzásoknak, és összeszedje az utánuk maradt tálcákat. Járhatott volna sokkal rosszabbul is, ha mondjuk iskola utáni elfoglaltságot kap, vagy a botanikus körben kell segítenie, bár akkor legalább nem kísérte volna többszáz kárörvendő szempár a munkáját. Már mindenki tudta, ki volt ő, és mit követett el azért, hogy kiérdemelje büntetését.
Közel járt a szünet vége, így tetőfokára hágott a nyüzsgés – a korán érkezők épp befejezték ebédjüket, a későn jövők pedig elkeseredett harcokat folytattak az üresedő asztalokért. Morgan gépiesen szedegette az „ottfelejtett” tálcákat és tányérokat, hogy a két csoport zökkenőmentesen válthassa egymást a székeken.
– Upszika – hangzott valahol mellette, és a hangból világosan kivehető volt, bármi is történt, nem volt köze a véletlenhez. Morgan az eddig a tömegben megbúvó társaságra sandított. AV klubosok voltak, de csak Cassyt ismerte közülük név szerint. Az asztaluk melletti padlófelületen cukros, narancsszínű lötty éktelenkedett, és a diákok máris elkezdték széthordani cipőjükkel az ebédlőben.
Szaggatott sóhaj szakadt ki mellkasából. Kezdődik. Tudta, hogy a projektteremben elkövetett merényletével sok ellenséget szerzett magának, akik mind rajta akartak elégtételt venni a klubelnök lemondásáért, de azért mégis igazságtalannak érezte.
Elvégre megkapta ő a büntetését az iskolától és otthon is, és a magánélete is tragédiába fulladt a meggondolatlan akció miatt. Bezzeg Liam… vajon járt bármilyen következménnyel számára az eset? Hiszen ő teregette ki egykori barátja titkát, és biztos, hogy ez legalább akkora törés volt Spencernek, mint amit ő követett el ellene. Sőt, talán rosszabb, ha az embert az döfi hátba, akiben bízott. És azért ha rangsorolni kellene a sérelmeket, talán a tanulmányok mégis kicsit hátrébb állnak a sorban, mint a magánélet, nem igaz…?
Biztos volt benne, hogy ha elég sokáig forgatja a szavakat, képes lenne magában Liamre kenni a felelősséget, de nem akarta. Nem akarta önmagát mentegetni. Súlyos árat fizetett hibájáért, és nem akarta újra elkövetni. Tanulni akart belőle, és vezekelni. Akárhogy is került a padlóra a folt, Morgan feladata volt az ilyen vis maior helyzetek megszüntetése. Megadón indult el az ebédlő melletti kis takarítószertár felé – afelé a lyuk felé, ahová Gilt rángatta be néhány héttel korábban. Ahogyan benyitott a sötét kis helyiségbe, pulzusa is emelkedni kezdett, de aztán megacélozta akaratát, és nem engedte, hogy akár egyetlen emlékkép is feltörjön benne. Úgyis csak végeláthatatlan őrlődéshez vezetett volna. Minden lelkesedés nélkül kezdte el vonszolni a felmosót az ebédlő felé, hogy szebbé tegye utálói napját azzal, hogy ebben a helyzetben látják őt.
Mire visszaért, az AV klubos csapat épp befejezte ebédjét, és tálcáikkal kezükben felemelkedtek asztaluktól. Morgan a felmosójával a kijárathoz vezető legrövidebb utat zárta el, így pár pillanattal később négy pár toporgó láb jelent meg látóterében. Ahogy felemelte tekintetét, Cassyvel találta magát szemtől-szemben, aki nagyon rosszul tudta palástolni ellenszenvét.
– Saját magadat is eltakaríthatnád már innen – suttogta felé, klubtársai közül pedig néhányan még egy-egy helyeslő kuncogást is megeresztettek.
Olyan jó lett volna, ha vissza tud szólni neki valami elméset, de az ő agya nem a rosszindulatú beszólásokra volt berendezkedve. Inkább próbálta mihamarabb felitatni a foltot, hogy maga mögött hagyhassa Cassyt és az egész megalázó szituációt. A szőkeség azonban érezhette, hogy nyeregben van, mert nem állt meg egy döfésnél.
– Ha lenne benned méltóság, nem tolnád ide többet a képed azok után – mondta ezt már hangosabban.
Összeszorította ajkait. Már majdnem végzett a felmosással, közel volt a szabadulás. Mindez azonban szertefoszlott, mikor a padlón fél tányér paradicsomos makaróni landolt, ami csakis a kihívóan rábámuló Cassy tálcájáról kezdhette útját.
– Ezt te fogod feltakarítani! – találta meg végre a hangját Morgan is. Azért mindennek van határa! Nem azért kapta ezt a büntetést, hogy ez a kis hárpia könnyebben kitölthesse rajta bosszúját.
– Én? Miért? – tette az ártatlant a szőke. – Ezért vagy itt!
– De direkt csináltad!
– És ugyan ki látta? – tette fel a költői kérdést Cassy önelégült képpel, és többet nem is kellett mondania. Morgannek körül sem kellett néznie, hogy tudja, ebből a tömegből senki nem sietne segítségére.
– Mégis mi bajod van? Már megkaptad, amit akartál – csattant fel keserűen. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy Cassyt nem érdekli, ki ül az AV klub elnöki székében, az viszont nagyon is neki kedvez, hogy imádott Gilje már megszakított vele minden kapcsolatot. Így talán több esélye lehet a közelébe férkőzni.
– Te vagy a bajom, Valentine – közölte dühösen a szőke. – Itt senki sem szereti az ilyen aljas alakokat! Azt hiszed, majd szépen elfelejti mindenki, mit csináltál? – lépett felé fenyegetően, és bármilyen pöttöm is volt, Morgan önkéntelenül is hátrált egy lépést. – Itt már leírtad magad! Menekülj el, ahogy mindig is szoktál, mert itt már nem kíváncsi rád senki! – És ujjával felé bökött, mint ahogy a Halloween partin is tette. Morgan már tudta, hogy tudnak fájni ezek a szúrások, így ismét hátrált, pechére azonban lába beleakadt egy székbe, és saját magát kigáncsolva zuhant a földre.
– Most már nem tudsz senki háta mögé bújni, igaz? – röhögött rajta kárörvendőn Cassy. – Egyedül vagy, és senki sem fog megvédeni, mert nem érdemled meg! Hazug vagy, és kétszínű, ami nem is csoda, aki ilyen béna lúzer, az még jó, hogy megpróbálja magát különlegesnek és szeretnivalónak mutatni – az utolsó szavakat gúnyosan ejtette, mintha rejtett sérelmei törtek volna fel belőle. – De most már mindenki átlát rajtad, és senki sem kíváncsi rád, és…
– Most már tényleg elég lesz – szakította félbe a monológot egy hang, amely bár ismerős volt, Morgan először nem tudta hova tenni. Aztán ahogy felpillantott, még mindig szürreálisnak tűnt a kép, ahogyan körülöttük álló tömeg közepén Lennie farkasszemet néz a négy AV klubossal. Cassy arcára egyenesen ráfagyott az elképedés, ahogyan elé pattant az elsős. – Akarja még valaki piszkálni a nővéremet? Mert az most jöjjön, és szétrúgom a seggét!
Morgan a szája elé kapta kezét. Eddig azt sem tudta, Lennie ismer-e egyáltalán olyan szavakat, mint „segg”. És most ott állt csípőre tett kézzel, rettenthetetlenül, mint egy vörös démon, akit a pokolból szalajtottak. És senki sem akart neki ellenszegülni. Mindössze egy felsőbbrendűnek szánt „Hm” hagyta el Cassy száját, hogy megőrizze méltóságát, majd pár hosszú másodperc után szó nélkül elsétált húga mellett. Rá azért vetett egy lesajnáló pillantást, de aztán vissza sem nézett, csak elhagyta az ebédlőt csapatával.
Morgan kővé válva ült a földön. Nem elég, hogy a tulajdon húga megvédte, de az egész iskola előtt tette, pedig eddig azt is titkolta, hogy testvérek. Hitetlenül meredt rá, amikor az odalépett hozzá, és felhúzta a földről.
– Most már megtanulhatnád magad megvédeni – adta meg a kegyelemdöfést Lennie. – Ha akarod, megtaníthatlak verekedni.
Muszáj volt mosolyognia húga ajánlatán, főleg, mert világosan látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Úgy látszik, a testvéri szeretet ilyen: a legváratlanabb helyzetekben tör elő, és a legbutább dolgokra képes rávenni az embert a másik védelmében.

92. Kényelmetlen felismerések