Tintavér – 71. Rémségek éjszakája II.

Robert

A Halloween mindig is fontos ünnep volt a családja számára, így Rob kifejezetten szerette a hangulatát. Kiskorában mindig szellemnek, múmiának meg vámpírnak öltöztették be a szülei, hogy aztán a tesóival hozzáverődjenek valamelyik gyerekbandához, és elinduljanak kifosztani a szomszédság édességtartalékait. Aztán mindig el kellett mondaniuk otthon, hogy akármilyen finom volt is Mrs. Wendsen svájci csokija, a legjobb halloweeni ház azért mégis csak az övék volt. Egyszer Michael finoman megpróbált ellentmondani az anyjának, de akkora hiszti lett belőle, hogy többet senki nem vitatta el tőlük az első helyet.
A régi sulijában is mindig volt halloweeni rendezvény, de…
– Miért van olyan érzésem, hogy te még soha nem voltál igazi buliban? – vonta fel a szemöldökét a sima fekete ruhás Kitty. Hát, ő nem erőltette meg magát, mikor a jelmezét kiválasztotta.
– Voltam – védekezett Rob, aztán grimaszolt egyet, mikor visszagondolt a TWW-s időkre. – Csak nálunk ilyenkor jótékonysági tökfaragással egybekötött puccparti szokott lenni egész délután. Annak most lehet vége nagyjából – nézett az órájára.
Mindig így ment ez a magániskolában – az összes ünnepet valamilyen pénzgyűjtő eseményhez kötötték, ahol volt dresszkód, meg mindig ment a ki nem mondott versengés, hogy kinek a családja adakozik a legtöbbet. Mindenki tudta, hogy azért volt szükség ezekre, hogy mindenki megmutathassa, mi van a pénztárcájában. Aztán meg, mikor a hivatalos parti véget ért, akkor indult az after – ott már nem voltak sem illemszabályok, sem gátlások. Ha valakik, hát a TWW-sek tudták, hogy kell szétcsapni magukat. Rob egyszer ment el az osztálytársaival egy karácsonyi ünnepség után, és bár ő még visszafogott volt, a másnap reggel mégis iszonyatos fejfájással és hányingerrel indult neki is. Többet aztán valahogy nem ment el.

– Clara is ment?
– Aha, bár anya ítélete az volt, hogy a hivatalos rész után egyenesen haza kell mennie – rántotta meg a vállát Rob. – De szerintem úgyis le fogja csalni, mert akik meg hozzánk járnak csokiért, azoknak kilenc-tíz körül takarodó van, szóval úgysem fog odaérni.
– Akkor csoda, hogy téged elengedtek – állapította meg Kitty, de szerencsére nem feszegette tovább a kérdést, csak küldött egy mosolyt a hozzájuk lépő Theo felé. – Az előbb láttam Rose-t egy ugyanilyen cuccban. Direkt öltöztetek össze, vagy ki fogja kaparni a szemedet…?
– Á, ez most direkt volt – legyintett Theo, aki most úgy nézett ki, mintha valami lovász-katona szerkót kevert volna össze. De Rob a nyakát merte volna tenni rá, hogy ez is valami animés cucc volt.
– Azt hittem, annak a meztelen izének akartál beöltözni – jegyezte meg azért a homlokát ráncolva, mert a legutóbbi olasz szakkör előtt éppen azt ecsetelte, hogy annak az emberevő óriásnak kellene öltöznie, ha mindenkit halálra akarna rémíteni.
– Ja, de azt szerintem leginkább testfestékkel lehetett volna megoldani, és ahhoz hideg is van, és túl sok a macera is vele – magyarázta Theo. – Ez meg amúgy is volt, szóval… Kitty, te amúgy mi vagy?
– Tűzoltófeleség. Temetésen – válaszolta a lány sötéten, mire a fiúk tanácstalanul néztek össze. – Scott megígérte, hogy ad kölcsön tűzoltó cuccokat, de elfelejtette, szóval rögtönöznöm kellett.
– Szerintem azért ilyenekkel nem kéne viccelni – jegyezte meg Kitty háta mögül Adrian, aki egyértelműen kalóz akarhatott lenni… valamikor. Mostanra viszont már leginkább csak a kezében tartott RUM feliratú üveg emlékeztetett az eredeti koncepcióra.
– Ti nem nagyon erőltettétek meg magatokat – állapította meg Rob gyanútlanul. Aztán hamar meg is bánta, hogy egyáltalán megszólalt, mert a két újságíró ritka nagy egyetértésben igyekezett felnyársalni őt a tekintetével. – Jó, jó, az én jelmezem is megvolt már.
– Ja, az enyém is – biccentett Theo, de ő közben már a telefonján pötyögött valamit. – Rose azt mondja, valaki hozott be piát.
– És te inni akarsz?
– Nem, de áll a bál – tette zsebre a mobilját a fiú, majd utat engedett egy vámpírnak.
– Te a tesóddal chatelsz? – rökönyödött meg Adrian.
Ez is olyan dolog volt, ami eleinte Robnak is furcsa volt, de aztán csak megszokta, hogy Theo időnként figyelmeztetés nélkül előkapta a telóját, hogy megosszon valamit a húgával. Rose-t csak látásból ismerte, de ha lehetett hinni Kittynek – és a fél iskolának –, akkor egy igazi sárkány volt a lány. A testvére viszont nagyon szerette, és olyan elnéző szeretettel nyilatkozott róla minden alkalommal, hogy Rob nem tudta előítéletből utálni őt.
A beszélgetés további alakulására már csak fél füllel figyelt oda, mert elvonta a figyelmét egy különösen kihívó jelmezű… utcalány? Vagy mi akarhatott lenni olyan dekoltázzsal? Mostanra már megszokta, hogy egyenruha helyett itt sokkal lazább cuccokat hordtak a diákok, de azért ez egész más szinten volt durva.
Maga a buli is lényegesen felszabadultabb és vidámabb volt. Rendes zene szólt a hangszórókból, büfékaját evett mindenki, és papírpohárból lehetett mindenféle ragadós, olcsó üdítőt inni. Persze, aki alkoholt akart, az megoldotta a tilalom ellenére is, legalábbis a félrészeg diákság erre engedett következtetni.
Rob sosem volt kifejezetten nagy partiarc, de ez a hangulat izgalommal töltötte el, és mivel olyan emberek voltak körülötte, akik mellett nem érezte magát számkivetettnek vagy szerencsétlennek, egész hamar lelazult.
Táncolni nagyon nem vágyott, de amennyire ő látta, a barátai sem, mert Kitty vitatkozni kezdett Adriannel, Theo meg azzal a buddhai nyugalommal figyelte őket, amivel általánosságban mindent és mindenkit.
Volt ebben valami megnyugtató, biztonságos érzés. Ezt a helyzetet, ezeket az embereket már ismerte. Ma nem lesz semmi baj.
– Rob?
Amikor a nevét hallotta, megrezzent egy kicsit, de mikor megpillantotta Esthert, bukfencezett egyet a gyomra. Az elsőst olaszról ismerte, de sosem beszéltek néhány szónál többet; azt is általában akkor, ha Miss Wind párba osztotta őket.
A mindig halványan, kedvesen mosolygó lány most sápadtan, reszketve állt előtte, és ahogy jobban megnézte őt, még azt is látta, hogy az angyalszárnyai kissé meg voltak tépázva.
– Mi a baj? – fordult a szakkörtársához, és máris egy csomó borzalmas kép futott át a fején. Ezeket erővel próbálta meg elnyomni, mert láthatóan most Esthernek volt segítségre szüksége.
– A magániskolások… – hebegte a lány, és idegesen ölelte át magát. – Jöttek, és szerintem részegek. És piszkáltak, meg nevettek rajtam… aztán megfogták a… a fiúk…
– Itt van a TWW? – vágott közbe Adrian.
– Fogdostak téged? – tette fel a kérdést Kitty, amit valószínűleg egyikük sem mert volna.
– Csak egy kicsit, és nincs semmi bajom – rázta a fejét Esther, holott láthatóan egyáltalán nem volt a helyzet magaslatán. – Jött az évfolyamtársam, és megvédett. De verekedni kezdtek, és ők heten vannak, de Russel egyedül, és…
– Russel?!
– Az öcséd? – fordult Kitty a sápadó főszerkesztőjéhez, aki válasz helyett megindult kifelé. Egyenesen abba az irányba, ahonnan az elsős lány jött.
Rob nem tudta volna megmondani, miért és hogyan indult meg ő is a többiekkel együtt, de ment. Vitte a lába, a kollektív tudatalatti vagy az adrenalin…?
Lövése sem volt, melyik.
Az iskola udvarán sokkal hidegebb volt, mint odabent, de az esti csendet ingerült és gúnyos hangok elegye törte meg. Hogy mit mondtak, azt Rob nem tudta kivenni, de ahogy a hűvös levegő csípni kezdte a bőrét, úgy megcsapta az a felismerés is, hogy pillanatokon belül a volt iskolatársaival fog szembekerülni.
És azt nem akarta.
De ez nem az a helyzet volt, ahol volt választási lehetősége.
– Russel! – hallotta Adrian rémült, ideges hangját, és az évfolyamtársa előre is sietett, hogy felsegítse a földön fetrengő, szitkozódó testvérét. Hát, elég választékos volt a szókincse, de a hanghordozásából és a koordinálatlan mozdulataiból ítélve ő is legalább olyan piás lehetett, mint az előtte csoportosuló TWW-sek. Végzősök voltak, azok közül is a legveszélyesebbek; a bandavezér apja valami rendőrségi főmufti volt, ezért már rengeteg ügyét sikálták el.
– Most majd megtanulod, hogy ne kötekedj velem – köpte is a magánsulisok szószólója. – Mert még egy szó, és a csajom véletlenül rád ejti az öngyújtóját.
És valóban. A mellette álló lány vihorászva játszott az öngyújtójával – és Rob szerette volna azt hinni, hogy nem Russelnek van benzinszaga.

Spencer

Még egy ideig a kollégium folyosóján maradt, nem messze Liam ajtajától. Nem is tudta, miért. Komolyan arra várt volna, hogy a fiú meggondolja magát, és utána jöjjön? Ha belegondolt, hogy esetleg tényleg erre számít, totál hülyének érezte magát. Sőt, még ha utána is jönne, ő teljesen elrontaná az egészet azzal, hogy elkeseredett módon itt gubbaszt a folyosón a fal tövében. Ráadásul ez a lovagjelmez sem valami kényelmes.
Úgy gondolta, ez egy romantikus gesztus lesz. Igaz, nem azért jött eredetileg, hogy rányomuljon Liamre. Hanem hogy biztosítsa őt barátsága felől. De azért kicsit érzékeltetni is akarta vele, hogy miről marad le. Nem volt szép, de ha teljesen őszinte akart lenni magával, egyértelműen benne volt ez az érzés aznap este. Ő akart lenni Liam lovagja. Átvitt értelemben, és a jelmeznek hála szó szerint is. Már azóta, hogy megismerte.
Liam volt… nehezen tudta megfogalmazni, mit is akart volna mondani róla, vagy épp neki. Olyan volt, mintha nem ebből a világból való lenne. De ő szerette volna, ha a világa része lehetne. Ezért választotta az űrhajós ruhát. Bár valószínűleg se Liam, se senki más nem értette volna ezt a teljesen elvont utalást, amíg ő szóvá nem teszi, de onnantól meg már teljesen mindegy, mert oda a hatás. Egy poén nem vicces, ha magyarázni kell a csattanót.
Lassan feltápászkodott, jelmeze minden egyes mozdulatára belevágott valamelyik hajlatába. Nem értette, miért romantizálnak az emberek ennyire egy emberi konzervdobozt, mikor az egész páncélzat oka nem több, mint puszta védelem, még akkor is, ha veszettül kényelmetlen. És ráadásul nem is védte meg őt aznap este.
De nem okolhatja ezért a páncélt. Hiszen csak egy jelmez. Ráadásul ő volt a hülye. Utólag belátta, hogy Liam nem arra próbált utalni, hogy esetleg ő is úgy érezne iránta. De akkor, abban a helyzetben, ő azt hallotta, amit hallani akart. És utálta magát érte. Nem kellett volna mindent így összekuszálnia. Csak bízni tudott abban, hogy Liam kiheveri ezt az egészet, és megpróbálhatnak visszatérni a normál kerékvágásba, ahol Liam a barátjaként tekint rá, ő pedig titokban epekedik utána. Illetve visszatérni ebbe, az epekedést leszámítva.
Kénytelen lesz valaki mást találni magának. Még ha Liam nem is egy veszett ügy lett volna, ő most akkor is elszúrta. Túl régóta próbált zárt ajtókon kopogtatni. Igaz, a nyáron eléggé… sok mindenkivel ismerkedett… de ő még mindig hitt a szerelemben, azokkal a fiúkkal ellentétben, akik csak vigaszt kerestek, és nála kötöttek ki. Hitt abban, hogy megtalálhatja az igazit. De addig sem szeretett volna egyedül lenni.
Most sem akart egyedül lenni. Mert ezek után vigaszra van szüksége. És csak egy valakit tudott, aki meg tudná vigasztalni ebben a helyzetben.

71. Rémségek éjszakája III.