Tintavér – 105. Menekülés

Clara

Tudta, hogy már így is messze többször találkozott az utóbbi hetekben Ethan Flynnel, mint amit a családja jó szemmel nézett volna, de nem tehetett róla, hogy a lábai újra abba az irányba vitték, ahol a fiút sejtette.
Nem volt logikus magyarázata, de jelenleg nem is igazán akart gondolkozni, pláne nem ilyesmin. Amikor Thomas van der Hoom elé állt azzal, hogy látta őt a temetésen Ethannel, rögtön tudta, hogy ebből még baj lesz.
Ötlete sem volt, mégis mivel érdemelte ki van der Hoom kitüntetett figyelmét, de nem esett jól neki. Olyan volt, mintha valaki folyamatosan mustrálta volna – és elég hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy pontosan mire ment ki a játék.
Thomas van der Hoom köztudottan nem élt monogám kapcsolatban a barátnőjével, Clara felismerte, ha valaki úgy nézett rá. De ő nem akart zsákmány lenni. Csak épp nem volt egyszerű elkerülni a fiút, sem pedig az egyre fenyegetőbbé váló üzeneteit.
Amikor megállt az autószerelő műhely előtt, még tétovázott egy kicsit, mert egy része azt súgta, nem lett volna tanácsos éppen azt felkeresni, akivel zsarolták őt. Viszont ahogy felrémlettek benne az alig másfél órával ezelőtt történtek, megborzongott, és minden kétségét hátrahagyva elindult befelé.

Ethant nem volt nehéz kiszúrni, a fiú ugyanis felgyűrt ujjakkal törölgette éppen a kezét valami különösen koszolós feladat után. Egy kis fekete folt mér a homlokán is ott éktelenkedett, de mielőtt azt is elkezdhette volna tisztogatni, találkozott a pillantásuk. Úgy nézett rá, mintha legalábbis szellemet látott volna; vagy valami még hihetetlenebb jelenést.
– Ne haragudj, hogy idejöttem – lépett is hozzá Clara, ahogy idegesen körbenézett. – Csak…
– Történt valami? – kérdezte Ethan, aki közeledni kezdett felé.
– Csak el akarok menni innen – rázta a fejét a lány néhány másodperces gondolkodás után. – Csak egy napra el akarok menni.
Ethan úgy nézett rá, mintha nem hitt volna a fülének, és döbbenetét hamarosan szóban is megfogalmazta:
– Velem…?
Clara idegesen újra közbenézett, majd bólintott.
– Van kocsid?
Ethan bólintott ugyan, de továbbra is bizonytalannak tűnt, pláne, mivel a pillantásával mintha keresett volna valakit. Talán meg is találta, mert egy ponton aztán megakadt a tekintete.
– Várj meg kint – kérte végül, aztán további szócséplés helyett elsietett valamerre, Clara pedig jobb híján kisétált a műhely elé.
Biztos volt benne, hogy a szülei mélyen felháborodtak volna, ha látták volna, ahogy egy műhely előtt szobrozott. Ráadásul arra készült, hogy lelép valahová Ethan Flynnel.
A fiú néhány perccel később tisztábbnak tűnő ruhában jelent meg újra.
Clara szeretett volna mondani valamit, de nem tudott mit, így csak várakozón pislogott a másikra.
Ethan végül csak intett neki, hogy szálljon be a kocsiba. Amint becsukódott mögöttük az autó, a fiú mintha kicsit határozottabbá, magabiztosabbá vált volna. Rálépett a gázra, és pillanatok alatt kigördültek a műhely udvaráról.
– Elmondod, mi történt? – tette fel a nagy kérdést Ethan, Clara pedig nem tudta, hogyan fogalmazza meg, így hosszú ideig hallgatott. Olyan sokáig, hogy a másik azt hihette, nem is fog megszólalni, mert aztán újra kérdezett. – Hová menjünk?
– Van egy nagy kiállítás negyedórányira a várostól – bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott. – Pályaválasztás a témája, és csomó egyetem meg szakképző intézmény kivonul. Én megnézném.
A pillantás, amit válaszul bezsebelt elég egyértelműen arról árulkodott, hogy útitársa nem lelkesedett az ötletért, ám aztán belenyugvón fordította vissza a tekintetét az úttestre.
– Valami konkrétabbat? Merre menjek?
– Adairville felé – válaszolt Clara ezúttal készségesebben. – Tudod, építették azt a nagy sportcsarnokot, amiről mindenki azt mondta, felesleges. Na, ott van.
A beszélgetés ezen a ponton meg is szakadt, de látszólag egyikük sem bánta. Ethan bekapcsolta a rádiót, így valami sláger nyomta el a közöttük kialakult csendet. Clarának ezalatt volt ideje átgondolni egy kicsit, hogy tényleg Adairville felé kocsikázott azzal a fiúval, aki év elején megverte a bátyját, és aki nem olyan régen kórházba juttatta őt.
És mégis sokkal nagyobb biztonságban érezte magát az anyósülésen, mint az utóbbi időben bármikor. Ide nem ért el Thomas van der Hoom keze, itt nem érinthette őt az a minden hájjal megkent szörnyeteg.
Amikor megérkeztek, Clara nem is figyelte az épületet csak megkereste a bejáratot. Odabent aztán tanácstalanul megtorpant.
– Ő… téged érdekel valami? – fordult a mellette állóhoz.
Ethan elszörnyedve rázta meg a fejét, amin Clara azért lepődött meg egy kicsit, mert azt gondolta, végzősként mindenkit érdekelt a pályaválasztás.
– Elmenjek? – érkezett a következő meghökkentő kérdés, mire ő rémülten kapta a fiúra a pillantását.
– Ne! Nem muszáj itt lennünk, ha ennyire nem tetszik – szögezte le inkább.
Ethan meglepetten állta a pillantását, és egy kissé talán még zavarba is jött, mielőtt úgy döntött volna, hogy mégis megindul a kiállítás lényegi része felé.
– Mit szeretnél megnézni? – kérdezte, Clara pedig hamar felzárkózott mellé, és némileg megnyugodva nézett szét.
– Nem tudom. Nekem még messze van a felvételi, szóval minden érdekel – próbált túllendülni a paráján. – Oké, talán rendőr meg tűzoltó nem leszek, de még azt is szívesen megnézném. Meg a mentőket.
– Rendőr ne is – helyeselt kicsit fesztelenebben végre Ethan. – Lehet, többször futnánk össze, mint szeretnéd – tette hozzá, aztán megállt egy olyan stand előtt, amiről már messziről lerítt, hogy környezetvédelemmel foglalkozott. – Ez passzolna, nem? Fákhoz kötözni magad, megmenteni a fókabébiket, meg ilyenek…
Clara meglepetten vett a kezébe néhány prospektust, de aztán inkább a társára mosolygott.
– Még nem tudom. Fókabébiknek örülnék, mert szerintem ők nagyon cukik. De nem vagyok az a kikötözős típus. Semmilyen értelemben – mormogta a végét sötéten.
Ethan nem kommentálta a megjegyzését, viszont rövid nyomakodás után újabb zseniális ötlete támadt, amikor is megálltak egy újabb asztalnál.
– És ez? Stewardess. Elmehetnél innen messzire.
– Nem vagyok elég magas hozzá, és azt hiszem, anyáék sem igazán támogatnák ezt a döntést – csóválta a fejét, aztán viszont a szemben lévő asztalra siklott a pillantása. – És te nem akarsz szövetségi ügynök lenni?
– Szövegségi ügynök?! – kérdezett vissza a fiú. – Mint az FBI? Akkor lenne csak bajban az ország, ha én kellenék nekik – jelentette ki, és Clara hirtelen nem tudta eldönteni, hogy szórakoztatta őt a gondolat vagy inkább felháborította. – Várj, várj – kezdte el átterelni őt a tömegen Ethan egy újabb asztalhoz. – Tudósító. Ez is tök jó már, nem? Te bármi lehetnél. Mi az, ami érdekel? És ne azt mondd, hogy a szüleid mit akarnak, elvégre te fogod csinálni, nem?
– Sokáig egyébként én is bírónő akartam lenni, mint anya – mesélte elgondolkozva. – De aztán rájöttem, hogy én nem vagyok olyan kemény, mint ő. Vagyis talán tudnék az lenni, de nem akarnék. És… jó, ha elmondom, mi szeretnék legszívesebben lenni, ki fogsz röhögni.
Láthatóan Ethan már előre derült a benne felmerülő lehetőségeken, mielőtt kijelentette volna:
– Oké, most már nem foglak.
Clara először a plafonra emelte a pillantását, aztán inkább mégis a tömeget kezdte tanulmányozni.
– Legszívesebben anyuka lennék, azt hiszem. Az olyan… szép – kereste a szavakat. – A szüleim mindketten sokat dolgoznak, és persze, figyelnek ránk, de szerintem egy gyerekkel sokkal több klassz közös programot lehet szervezni, mint a Star Wars maraton meg a kísértetkastélyozás.
Ethan a várakozásaival ellentétben nem nevetni kezdett, mindössze elmolyosodott a valószínűleg kislányosnak tartott gondolaton.
– Azért gondolom ezzel még várnál pár évet, nem igaz? És szerintem ez pont az a dolog, ami nem biztos, hogy olyan szép lesz, mire odaérsz. Elvégre a gyerekeidet nem te választod ki.
– Nem, tényleg nem – értett egyet a lány. – De szerintem éppen ez benne a jó. Meg az, hogy egy kisgyerekből még bármi lehet, előtte van egy egész élet, és ezt nagyon érdekes lehet figyelni.
– Lehetnél akár tanító is – javasolta Ethan. – Vannak gyerekek, akiknek otthon még Star Wars maraton és kísértetkastély sincs. És rájuk nem figyel senki.
Clara nem válaszolt azonnal, csak a pillantásával a standokat fürkészte.
– Amikor kicsi voltam, árvaházat szerettem volna nyitni, de anya eléggé kiakadt rajta – mesélte. – Azt mondta, az ilyesmi jogilag nem olyan egyszerű, mint a mesékben.
Ethan láthatóan jól szórakozott ezen a gondolaton.
– Mikor én kicsi voltam, csakis egy dolgot tudtam elképzelni magamról… – kezdte, de el is akadt. Amikor Clara követte a pillantását, megpillantott egy katonai standot. Mielőtt még kérdezhetett volna, a fiú meg is indult a kiszemelt asztal felé, ahol hamarosan egy prospektust adtak a kezébe a hadsereg képviselői.
Ethan, mint katona…?


Ethan

Gyerekkorában mindig katona akart lenni. Estig tartó csatákat folytattak barátaival, az anyja sminkkészletével pingálták magukat terepszínre, és teniszütőkkel és golfütőkkel pótolták a fegyvereket, ki-ki amit talált otthon. Később az egyik barátja pár menő vízipuskát is kapott szülinapjára, onnantól azzal ment a játék. Túszokat szabadítottak, rosszfiúkra vadásztak és bajtársiasan feláldozták magukat a másikért, ha az ellenség csapata kerekedett felül. Hogy mindez éppen akkor jut eszébe, amikor a sereg toborzóplakátjával találja magát szemközt, olyan sorszerűnek tűnt, hogy egy pillanatra lefagyott tőle.
Lábai önkéntelenül vitték közelebb, és csak Clara hangjára eszmélt fel, egy prospektust szorongatva kezében.
– Azt hiszem, már nem igazán van olyan, amit még nem láttunk. – Már egy ideje ácsoroghattak ott némán, a tömeg is ritkulni kezdett.
– Akkor induljunk – ragadta egyből magához a kezdeményezést, és kifelé kezdte terelgetni a lányt. – Szeretnél még valahova menni? – csúszott ki a száján. Talán nem kellett volna ezt a kényszerű programot további lehetséges kitérőkkel súlyosbítani, de nem volt kedve hazatérni egy olyan lakásba, amit még nem ismer, olyan emberek közé, akik nem a családtagjai.
– Nem megyünk le a folyópartra? – indítványozta Clara.
– Oké – egyezett bele. Azt hitte, ha a lány választ is egy helyet, az valamivel forgalmasabb lesz, de végül is neki mindegy volt.
A parkolóba érve alig találta meg a kocsit, annyira ismeretlen volt neki. Jared totál jófej volt, amikor odaállt elé sürgős kérésével, szinte kérdés nélkül passzolta át az egyik céges járgányt, amivel a helyszíni mentéseket szokták intézni. Persze ő is látta Clarát a kis elitgimis szerkójában, elveszetten, szóval ez is közrejátszhatott a hirtelen kialakult nagy bizalomban.
– Biztonsági öv – jegyezte meg, mikor beszálltak a kocsiba. Most már sokkal óvatosabb volt az úton, hiszen bármikor bármi történhet, no meg az sem baj, ha nem meszelik le Clara Springerrel az anyósülésen. A lány azonban olyan sokáig vacakolt önmaga beszíjazásával, hogy tartott tőle, az egész éjszakát a parkolóban töltik, úgyhogy a segítségére sietett.
– Bocs, ez a főnökömé. Ha az enyém lenne, rendesen működne – magyarázta, miután átnyúlt a lány előtt, hogy megrángassa az övet a rögzítésnél. Ettől máris engedni kezdett, és sikerült is bekapcsolnia.
– Kösz – pillantott rá Clara. – Tudod, hol lehet ott parkolni? – kérdezte. Talán csak a zavarát próbálta oldani, mert eddig nem mutatott különösebb érdeklődést a vezetés vagy parkolás témák iránt.
– Azt majd megoldom – nyugtatta meg. A folyópart ilyenkor elhagyatott volt, a zsernyákokat felszippantották a bulinegyedek, nem kellett tartaniuk senkitől. Az út mindössze pár percig tartott, de ezalatt is volt ideje gondolkodni azon, milyen meghitten kocsikázik itt a lánnyal, akinek az anyja börtönbe küldte az apját, és akit pár hónappal korábban sikerült kórházba juttatnia. Rápillantott Clarára, aki az ablakon meredt kifelé. Ethannek fogalma sem volt, mi szállta meg, amiért aznap besétált hozzá a műhelybe. Először azt hitte, a gázolás derült ki, vagy bármi más, ami hozzá kapcsolódhat. Esetleg látták őket együtt a temetésen, és már elindult érte a kivégző osztag. Kételkedett abban, hogy Springer mami szemet hunyt volna az eset felett, ha még a saját anyja is kiakadt miatta. De a lány azóta sem nyilatkozott semmit, márpedig ő nem szerette a megoldatlan rejtélyeket.
Mikor leértek a partra, leparkolt egy kieső helyen, úgy járatta végig szemét a sötétedő fákon.
– Biztos, hogy le akarsz menni? Mi van, ha meg kell védened? – jegyezte meg viccesen, remélve, hogy ha a lány meg akarja gondolni magát, még azelőtt teszi, hogy lemásznának a partig.
– Megvédeni? – nevetett Clara. – Kitől? Itt nincs senki, és azt hiszem, ez benne a legjobb.
Ő azért ennél éberebb volt, de egyelőre semmi sem adott okot gyanakvásra. Lesétáltak a vízhez. Máskor kifejezetten kerülte a tömeget, de most kényelmetlen volt kettesben lenni. Persze, senki sem kényszerítette rá, hogy itt legyen, de mostanában hajlott rá, hogy a saját határait feszegesse. Pár hónappal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy igent mondjon Clara reggeli kérésére, vagy engedjen Darcynak azon az estén, de amióta felfordult körülötte minden, már megkérdőjelezte azt is, amit saját magáról gondolt. Csak követte pillanatnyi érzéseit, és minden alkalommal tanult magáról valami újat. Ez nem mindig volt jó, persze. Sokszor csalódott magában. Például mikor az apjától elfordult, vagy amikor az a tabletta lecsúszott a torkán. Egek, veszettül hajlamos volt a függőségre! Azóta is vágyott arra a felszabadító érzésre.
– Szóval? A bátyáddal történt valami? – törte meg a csendet. Más nem jutott eszébe, ami annyira felzaklathatta volna, hogy hozzá fusson… épp hozzá. Felkapott pár kavicsot a partról, és az egyiket szép, hosszú ívben a vízbe hajította.
– Nem, ő jól van – vált egyből feszültté Clara. – Csak… azt hiszem, beletenyereltem valamibe, amibe nem kellett volna.
– Miről van szó? – kérdezte, és igyekezett nem elárulni, hogy mennyire érdekli az ügy valójában.
– Én nem vagyok turbófeminista, tényleg nem – rázta a fejét a lány, és összefonta maga előtt karjait. – De ma valaki elkezdett fogdosni, és ez nem okés, én meg… csak megijedtem.
Ethan szemöldöke összeszaladt, de másnak talán úgy tűnt volna, csak a bénán sikerült dobását értékeli ilyen kritikusan. Az nem jó, ha egy pasas lányokat zaklat. Vagy fiúkat, ha már itt tartunk. Kirázta a hideg, ahogyan a saját emlékei eszébe jutottak, és a következő követ olyan erővel hajította el, hogy az átért a túlpartra.
– Nem, az tényleg nem okés – közölte sötéten, és Clara felé nyújtja a tenyerét, amiben még lapult néhány jó kövér kavics. – Kérsz? – kérdezte. Őt megnyugtatta a dolog, hátha a lánynak is jót tenne a terápia. Clara kis hezitálás után elvett egy követ, de nem érzett rá igazán a dolog lényegére, mert csak a kezében tartogatta.
– Nem akartam csak úgy rád törni – folytatta. – Csak ilyesmivel nem tudtam hazamenni, mert ez olyasmi, amit nem tudnék megbeszélni anyával. A fiúkkal meg pláne nem. És kellett az, hogy egy kicsit elszakadjak.
– Ez az alak máskor is szokott zaklatni? – gyűjtögette tovább az infókat. Ellenállt a kísértésnek, hogy felmérgelje magát, amiért Springer még mindig nem találta meg a tökeit, hogy a húga bizalommal tudjon hozzá fordulni, bár ezzel az erővel az egész családját is okolhatta volna. Elvégre volt még egy bátyja és apja is. Nem lepődött volna meg, ha odahaza Springer mami hordta volna a nadrágot.
– Ilyesmi még nem történt – szögezte le Clara, és egykedvűen nézegette a követ a kezében. – De nem nehéz kitalálni, hogy mit akar.
– Miért? Mit akar? – fordította figyelmét teljesen a lányra, aki célzatosan viszonozta pillantását.
– Trófea kell neki. Tudod, hogy elmondhassa, hogy megvolt neki Clara Springer.
Na, ezt a rohadékot. Nem tudta megmagyarázni, miért viszketett a tenyere, amikor olyanokról hallott, akik másokat terrorizálnak, de legszívesebben nekik ment volna, hogy megmutassa, milyen a másik oldalon lenni.
– Szánalmas – összegezte véleményét egy szóban. – De miért nem tudod elmondani otthon? Az a dolguk, hogy ilyenkor megvédjenek, nem? Ezért család – utalt a kézenfekvő megoldásra.
– Ezért – mormogta Clara. – Csak azt hittem, meg tudom oldani anélkül, hogy be kelljen őket vonnom. Mert azt gondoltam, hogy elég, ha nemet mondok.
Ez a naivitás megmosolyogtatta volna, ha nem érzi a témát túl súlyosnak hozzá. Egy kislány, aki azt hiszi, majd egyedül megvív a rosszfiúkkal.
– Clara – fordult felé, bár idegen volt számára a bölcs tanító szerep. – Egy ilyen alakot nem fog elrettenteni egy nem. Éppen a kockázat és kihívás hajtja. És minél többször utasítod el, csak annál jobban akarja majd – magyarázta. – Kaphatna mást is, aki igent mond neki.
– Akkor mondjak neki igent, vagy mi? – nézett rá Clara. – Ha elmondom anyának, akkor sem tudnánk megállítani.
– Nem, dehogy! – szörnyedt el. – Arra céloztam, hogy be kell vonnod másokat is – ütötte tovább a vasat, hátha a lány észbe kap végre. – Anyád bárkit hűvösre tud küldeni, nem? Biztos bármire képes a gyerekéért – idézte kicsit keserűen a saját anyjától hallott sort.
– Bárkit nem tud lesittelni – pillantott rá szomorkásan a lány. – Mert ha valakinek ott vannak kapcsolatai, ahol ennek a fiúnak, azon nem lehet fogást találni.
Parttalan vitának tűnt tovább győzködni őt arról, mit kellene tennie.
– Makacs vagy – közölte, de ezzel nem kívánt pálcát törni felette, még ha most nem is értett vele egyet. Emlékeztette saját magára.
– Ne haragudj – nézett rá Clara, aki egyértelműen negatívként értelmezte a szót. – Nem akartalak belekeverni.
– Én nem haragszom – lepődött meg Ethan. – De ha mindent magad akarsz intézni, akkor legközelebb törd el a kezét, ha hozzád ér. Tudsz egyáltalán gondoskodni a saját védelmedről, vagy csak úgy kitaláltad, hogy nem kell más segítsége? Tanulsz legalább önvédelmet? Van gázsprayd? – próbálta legalább pár gyakorlatiasabb tippel ellátni, mert láthatóan nem volt kire támaszkodnia ebben az ügyben. – Még a fegyvertartás is legális, a fenébe is! – Na jó, talán nem ebben a korban. Teljesen elfelejtette, hogy egy tizenöt éves lánnyal beszél.
– Én csak beszélni tudok jól – csüggedt el a lány. – Van, akit szavakkal is meg lehet támadni, de van, hogy az nem elég. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha megpróbálom megbeszélni valakivel tényleg. Csak erre nehéz rávennem magam.
Helyes. Nagyon helyes. Mégis volt értelme ennek a beszélgetésnek. Ethan örült, hogy végre akadt valami, amit talán jól csinált.
– Egyedül nem lehet háborúkat nyerni – jegyezte meg végszóként.
– És ezt éppen te mondod? – mosolyodott el halványan Clara.
– Szerintem nekem van a legtöbb jogom ezt mondani – viszonozta egy parányi mosollyal a lány szavait. – Én már csak tudom.
– Nem vagy néha magányos? – kérdezte Clara rövid szünet után.
Ez… meglehetősen szokatlan kérdés volt. És szokatlan időzítés. Először nem is akart válaszolni. Semleges témákról elbeszélgetett ugyan, de az érzéseiben ne vájkáljon senki.
– A magány nem ugyanaz, mint az egyedüllét – jelentette ki tartózkodón. – De van, amikor minden szar összegyűlik. Szóval… szerintem néha mindenki magányos – fejezte be a mondatot. Nem mondta ki szó szerint, az túl nagy gyengeség lett volna. Így is újabb kövek utáni kutakodással palástolta, hogy a téma kényelmetlenül érinti.
– Sajnálom – jegyezte meg Clara csendesen. – Szerintem pont akkor nem jó magányosnak lenni, amikor a sok minden összejön.
– Nem akarom, hogy sajnálj – reagált hevesen, mert ez volt az, ami leginkább bántotta büszkeségét. – Én kezdtem kerülni az embereket. Először azért, mert sajnáltak – utalt vissza a szülei válásának kezdetére. – Aztán meg már csak azért, mert alapból elég szemetek tudnak lenni. Sokkal rosszabb csalódni.
– Nézd, sajnálat és sajnálat között is van különbség – szögezte le először is Clara. – Másrészt az ember társas lény. Szükségünk van arra, hogy legyen valaki mellettünk, mert mindig nem lehetünk a helyzet magaslatán. – Itt egy levegővételnyi szünetet tartott. – Hozzád is ezért jöttem ma el.
Oké, talán egy kicsit durva volt. Nem kellett volna. Aztán rögtön fel is bosszantotta magát azon, miért is érdekli, ha megbánt valakit? Régen sem körített sokat, mielőtt kimondta volna a véleményét. Clara tudja, hogy ő milyen. Nagyon is jól tudja. Mégis megkereste őt… hányszor is? Már nem is számolta.
– Azért, mert nem voltál a helyzet magaslatán? Vagy hogy legyen valaki melletted…? – kérdezte, mert nem lett okosabb a magyarázattól.
– Is-is. És csak úgy eszembe jutottál – vont vállat Clara. – Haragszol miatta?
Végül is, valamilyen szinten logikusnak tűnt a döntése. Ő a lekötelezettje volt azóta a baleset óta, tehát ha piszkos munkára kellett valaki, kézenfekvő volt hozzá fordulnia. Bár konkrét kéréssel még nem állt elő, de ez talán csak a felkészítő hadművelet volt az éles bevetés előtt. Talán mégsem olyan naiv ez a lány, mint amilyennek tűnik.
– Nem, dehogy – szögezte le gyorsan. Ő készen állt törleszteni a tartozását, ha úgy adódott. – Egyébként sem volt kedvem hazamenni. És Jared is adott végre egy kocsit. Végül is, tiszta mák, hogy betoppantál – mosolyodott el.
– Akkor majd legközelebb is jövök – villantott egy mosolyt Clara is. Tehát az a bevetés talán nincs is már olyan messze. – De te miért nem akarsz hazamenni?
– Biztosan meglep, de akadnak néha… problémáim az emberekkel – kezdte sokkal lazább hangvétellel, amint ahogyan érzett. – Szóval elcuccoltam otthonról a temetés után. Most Bradley-nél lakom, az irodalomtanáromnál. El tudod képzelni? Nem létezik többé olyan, hogy lógás. Vagy akár csak egy kicsike késés.
– Dobd be neki Dorian Grayt, azt minden irodalomtanár szereti – döntötte félre a fejét Clara. – És hogy érzed magad? Őszintén.
– Oké. Hasznos lehet pár jópont – vette a poént. – Hogy érzem magam? Te mindenkivel mélyinterjúzol, aki lehoz téged a folyópartra? – próbált először kitérni a válasz elől. – Szarul. De megleszek – biztosította, hogy még csak véletlenül se merüljön fel a másikban a sajnálkozás. – Nagyjából minden elszakadt, ami ideköt, szóval szerintem lassan tovább állok. De hát ennek így kell lennie, nem? Mindig előre.
Csend állt be közöttük, ami ugyan nem volt zavaró, de fura igen, hiszen eddig gördülékenyen ment a beszélgetés.
– Nem szeretnék beleszólni, mert nem ismerem a körülményeket – szólalt meg végül Clara, és közelebb is lépett közben. – De tudod, a legtöbbször nem segít, ha az ember elmegy. A problémák utol fogják érni, mert nem a hely okozza őket.
– Szóval magam vagyok a probléma, igaz? Erre célzol – nevetett fel keserűen. – Tudom. De ez a hely… ide csak rossz dolgok kötnek. Ami régen jó volt, már arra is rossz emlékezni. És nem lehet olyan rossz tiszta lappal, egy új helyen. Ahol másképp csinálhatsz mindent.
– És mit csinálnál most máshogy? – kérdezte Clara. – Milyen hibát követtél el itt, ami elől annyira el akarsz menekülni, amit nem tudsz helyrehozni?
– Nem is csak arról van szó, én miket tettem. Nem voltam én sem szent, oké – ismerte be. – De szerinted mi vár rám itt, ahol mindenki csak egy bűnöző fiát látja bennem? Az emberek félnek. Nem bíznak bennem. És ha itt maradok, egy idő után el fogom hinni, hogy igazuk van, és tényleg olyanná válok – fogalmazta meg félelmét. – Hiszen ha már úgyis leírnak, mi tartson vissza? Könnyebb sodródni, és kihozni a legjobbat a rosszból. És ezt nem akarom – csendesedett el. Bulik, drogok, éjszakai élet… meddig lehet ezt csinálni? Egyre inkább kezdte taszítani az egész, és változásra vágyott. Különben úgy végzi, mint az apja, csak utána nem marad senki, aki gyászolná.
Clara megint elhallgatott, aztán megérintette Ethan karját egy pillanatra.
– Te nem egy bűnöző fia vagy, nem az határoz meg, kik a szüleid vagy hogy ők milyen hibákat követtek el. Ezt neked kell elhinned ahhoz, hogy jó úton maradhass, senki másnak.
– Nem hiszem, hogy te ezt értenéd – rázta meg elnézőn a fejét a fiú. – Mások nem olyanok, mint te. Én pedig nem akarok mindig küzdeni. Elég unalmas dolog, tudod? Beverni azt a sok orrot… egy idő után elég hervasztó – próbálta oldani ismét a hangulatot, mert ettől a témától szorongani kezdett.
– Miért nem próbálsz inkább őszinte lenni az emberekhez? – kérdezte Clara. – Amikor beszélgetsz, látszik, hogy rendes srác vagy. Ezt másoknak is megmutathatnád. Akkor nem értenének félre.
– És épp te mondod nekem, hogy legyek őszinte? – postázta vissza Clara korábbi megjegyzésének párját felvont szemöldökkel.
– Ha én őszinte leszek, neked sem lesz mentséged – figyelmeztette Clara.
– Ez most kihívás akar lenni? – kérdezett vissza, és jól szórakozott a felvetésen.
– Én inkább kölcsönös motivációnak neveztem volna, de a kihívás is jó szó rá – szélesedett ki Clara mosolya.
A távolból harangszót hozott feléjük a szél, és Ethanben tudatosult, milyen régen leléphettek már a térképről. Egészen besötétedett azóta.
– Késő van – állapította meg. – Lassan kiküldik a keresőcsapatot utánad.
– Még csak nem is hívtak – rázta a fejét Clara, de aztán engedelmesen a földre pottyantotta a követ a kezéből. – De menjünk haza. Engem vár egy kínos beszélgetés anyával, téged meg Mr. Irodalomtanár.
Csendben lépdeltek vissza a kocsihoz, és hazafelé sem beszélgettek sokat. Clara talán a gondolataival volt elfoglalva, Ethan pedig a sötét utat figyelte. A Springer-ház közelébe érve lassítani kezdett, és megállt tőle úgy száz méterre az árnyas fák alatt. Jobb, ha nem tűnik fel senkinek, ki hozza haza Margaret Springer lányát.
– Itt jó lesz? – kérdezte azért.
– Persze – bólintott Clara, és a biztonsági övéért nyúlt. – Köszönöm a mai napot, jól éreztem magam.
Szerencsére erre nem kellett reagálnia, mert az öv megint megmakacsolta magát, és nem akart kikapcsolni. Ethan a már ismert praktikát bevetve nyúlt át a lány előtt, hogy kézzel engedjen rajta, és így a zár halk kattanással megadta magát. Ugyanabban a pillanatban azonban más, meglepő dolog is történt: váratlan puhaság ért az ajkához, ami villámcsapásként érte. Ösztönösen nyitotta száját, és viszonozta a csókot, a még mindig a szíjon pihenő bal kezét pedig finoman Clara tarkójára csúsztatta. Lehunyta szemét, a dobhártyáján doboló vér pedig majdnem megsüketítette, így két érzékszervétől megfosztva csak a lány bőrének tapintását és hajának illatát érezte. Egyre hevesebben tört utat ajkai között nyelvével, Clara pedig mintha még reszketett is volna. Ő gyengéd volt, és érezhetően tapasztalatlan. Ethan érezte, ahogyan egyik kezét felemelni, és ujjbegyeivel finoman megérinti az állát. Aztán beléhasított, hogy mit csinál. Úgy hátrált el a lánytól, mintha kígyó marta volna, és a szíve majdnem kiugrott a torkán.
Kibaszott rohadt élet!
– Szállj ki – utasított a lányt dühtől remegő hangon, jó bunkón. Ő megszeppenve engedelmeskedett.
Miután az ajtó bezárult mögötte, Ethan beindította a motort. Megérintette ajkát, ami még mindig bizsergett az érzéstől, és a lány cseresznyés ajakápolója is lehetetlen párost alkotott az ő mentolos rágójával. Haragudott Clarára, amiért megtette, de még jobban magára, amiért nem állt ellen. Megrázta a fejét, mert nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, ami tényleg meg mert történni. Aztán rátaposott a gázra, és csikorgó kerekekkel távozott a tett helyszínéről.

106. Pillantások kereszttüzében

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés