A Sötétség Angyala 2. – 3. Furcsa világ

A következő este volt, de napközben nem aludtam sokat. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy hol sírtam, hol dühöngtem. Még soha, de soha nem csalódtam ennyire senkiben. És ami a legjobban fájt, az az volt, hogy a számomra legfontosabb személy volt.
Most viszont felkeltem, és megnéztem az e-mailjeimet. Mint ahogy az sejthető volt, öt év alatt rengeteg hírlevelet, állásajánlatot, és kezdetben a hollétemről érdeklődő üzenetet kaptam. Úgy döntöttem, nem nézem át az összeset.

Egy üzenet azonban feltűnt nekem. Pont egy perccel azelőtt jött, hogy bekapcsoltam a gépet. Xander95 küldte. Ha tényleg ennyire mindent tud, talán nem meglepő, hogy az e-mail címemet is. Ez állt benne:
„Szép jó estét, Lejla! Üdv. ismét az élők… akarom mondani, élőhalottak sorában. Számodra jelenleg egy tanácsom van, ha nem akarod megismételni, ami történt: ne higgy megbízhatónak vélt emberek ígéreteiben! Egy nem várt hátbadöfés az örökkévalóság fájdalmas végéhez vezethez.
Bocsi, ha ez most olyan volt, mintha a horoszkópodat olvasnád valami szennylapban. A megfelelő időben érteni fogod. Ha viszont elmondom, ki árult el, csak dühös leszel, és nem feltétlenül hinnél egy idegennek. Vigyázz magadra! Xander95”

Hát, talán nem annyira kellett ez a titokzatosság. Egyértelműen tudjuk, kiről van szó. Csak nem értem, miért gondolja ez a titokzatos idegen, hogy még nem jöttem rá. Előző este épp rajatkaptam a gerlepárt.
Gondolatmenetemet kopogás szakította meg.
– Ha nem Ármin vagy, akkor gyere be!

– Hát, amikor utoljára néztem, nem Ármin voltam – mondta Kata, ahogy belépett, arcán egy széles mosollyal. – Olyan jó újra látni téged!

Abban a pillanatban rögtön egymás nyakába ugrottunk. Ó, Kata! Az én szemszögemből két napja beszéltünk utoljára. Pedig igaziból öt év volt. És hirtelen annyinak is tűnt, nekem is. Már úgy vártam, hogy kifaggathassam az elmúlt évek eseményeiről.
– Én is örülök neked – mosolyogtam. – Végül milyen volt az esküvőd?

– Hát, igen – nevetett. – Amikor utoljára láttuk egymást, még annak a szervezése volt a legfontosabb dolog az életemben. Amit mindennél jobban vártam. De végül… addig halogattuk, hogy talán nem is lesz esküvő. Amíg vége nincs ennek az egész rémálomnak, biztos nem.
– Ó, sajnálom. De… hogyhogy nem sikerült? Ármin és Vivienne…
– Komolyan mondom, amíg veled, vagy épp egyedül volt Ármin, addig nem volt ilyen egy önző dög. De az a Vivienne teljesen elvette az eszét. Persze, ha bármi rosszat merek szólni róla, én vagyok „Tudod ki” a Harry Potterből és a Sötét nagyúr a Csillagok Háborújából összerakva.

– Te se kedveled akkor?
– Kiállhatatlan hisztis liba az a nő. Anyáddal párszor már egész szépen kibeszéltük. De senki másnak ne szólj egy szót se róla. Samu például bírja, valamiért.
– És emiatt nem házasodtatok össze végül – vicceltem. Talán elég béna vicc volt.
– Jaj, dehogy! Először is, nem tarthattuk meg az esküvőt a kedvenc koszorúslányom nélkül.

– Néhány évvel az eltűnésed után viszont majdnem rászántuk magunk, de akkor a vadászok megölték Danit. Miközben vért próbált lopni a kórházból, ahol épp dolgozott. Tudod, az ilyenek miatt utálom azokat a szemeteket! Szörnyként kezelnek minket, de azért minél inkább megpróbálják elvenni az egyetlen módunkat arra, hogy mások bántása nélkül élhessünk. Mondhatni, ők tesznek minket szörnyekké. Ne aggódj, most még pár hónapra elég vértartalék van a hűtőben. Jut neked is, de ha az elfogy, hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy vadásznod kell. Élő emberekre.

– Nem hinném, hogy valaha is meg fogom szokni ezt a gondolatot – sóhajtottam első áldozatomra gondolva. Még mindig nem tudtam túltenni magam. – Tényleg ennyire rossz a helyzet?
– A legrosszabb még mindig az volt, amikor utoljára mondtuk le az esküvőt. Amikor… Olit elkapták.
Kata testvére. Én meg közben azon durcáztam, hogy elhagytak egy másik nőért. Kata helyzete ezerszer rosszabb lehetett.
– Sajnálom.

– Már annak is lassan egy éve, talán egyszer túlteszem magam rajta – vett mély levegőt a lány. – Csak nem tudom nem magamat hibáztatni.
– Miért?
– Jó, tudom, hogy ha nem tettem volna meg, mostanra már meghalt volna öregségben. De én tettem vámpírrá.
– Igen, ezt már meséltétek.
– De nem a teljes történetet. Ugyanis ez volt a legönzőbb dolog, amit valaha tettem.

Kata itt felállt az ágyamról, és elkezdett föl-alá járkálni a szobában.- Nem tudom, engem ki alakított át – ismerte be.
– Az hogyan lehetséges?
– A klasszik Dracula szcenárió volt. Bejött a szobámba az éjszaka közepén, amíg aludtam. Sötét volt, így amikor egy pillanatra felébredtem se láttam az arcát. Nem emlékszem már sokra belőle. Amikor ismét magamhoz tértem, egyedül voltam, és fogalmam se volt, mi történt.

– Aztán kimentem az utcára, és egyszer csak lemészároltam egy fiatal párt. Én se értettem, mit csinálok, teljesen ösztönös volt. Bakker, akkora szerencséd van, hogy téged rögtön befogadott egy klán. Én magányosan tengtem egy jó darabig, nem tudva, mi vagyok.
– És hogy jött a képbe Oli?
– Akartam valakit, aki megérti, milyen a helyemben lenni. Akkor, a ’20-as években, még eléggé gyerekcipőben járt a vámpíros műfaj. De láttam, olvastam belőle eleget, hogy rájöjjek, mi vagyok. És úgy döntöttem, átalakítom a hozzám legközelebb álló személyt is vámpírrá. Az pedig a testvérem volt.

– Ha jól emlékszem, nem fogadta jól.
– Miután rájött, mit tettem, nagyon dühös volt. Tíz évig szóba se állt velem emiatt. Aztán kibékültünk, de most örökre elvesztettem.
– Nem tudom, mit mondjak. Nekem is hiányzik.
– Inkább ne is beszéljünk róla. Tudod mit, szerintem mindkettőnknek jól jönne egy kis… figyelemelterelés.

– Remélem, nem egy egészestés shopping túrát akarsz – gyanakodtam.
– Hát, végül is az elmúlt öt év alatt senki se dobta ki a ruháidat. Úgyhogy ha jó neked az a divatjamúlt szett, részemről maradhat. Én inkább arra gondoltam, menjünk el egyet egy profi masszőrhöz.
Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, nem viccel-e.

– Masszőr? Nekünk? – értetlenkedtem. – De hát… igaziból nem is élünk. Különben is, ha valaki hozzánk érne, nem jönne le neki, hogy jéghidegek vagyunk mindenféle életjelek nélkül?
– Vámpírok is tudnak masszázst kapni, csak inkább a megivott vér jobb elosztásáról szól, mint elhalt ízületeinkről. Meg tudok egy helyet, amit egy vámpír üzemeltet, és vérszívó társaiért munkába is áll néha.
– Érdekesen hangzik. Kipróbálnám.
-Ez a beszéd! Na, gyere, szerintem elvihetjük Samu autóját.

Szóval megérkeztünk egy teljesen átlagosnak tűnő Wellness szalonhoz. A többi vendég ember volt, nem is sejtették, hogy itt nem mindenki olyan, mint ők. Legalább nem volt a közelben egy vadász se. Ez egy volt a ritka védett helyek közül.
– Mindjárt megkeressünk az emberünket – mondta Kata –, illetve a nem-emberünket.
– Jó, értem.

Ez a masszázs tényleg az volt, amire szükségem volt. Még ha csak egy órára is, de képes voltam végre lenyugodni és ellazulni. Nem létezett se Ármin, se Vivienne, a vámpírvadászok pedig főleg nem. És egy külön plusz volt, hogy az egy óra végére éreztem a vérszívásokat követő elégedettséget, tényleges vérszívás nélkül. De, persze, minden varázslatnak el kell múlnia egyszer.

Végül pedig Katával beültünk a szaunába, de csak azért, mert nem volt ott senki. Így nyugodtan beszélhetünk akár vámpír témákról is. Amúgy, a Nap vagy tűz okozta égéseket leszámítva, nem igazán tudunk hőmérsékletet érzékelni.
– Na, milyen volt? – kérdezte Kata izgatottan.
– Egész… érdekes. Szívesen kipróbálnám megint.
– Csak nehogy ráfüggj – nevetett a lány. – Az hosszú távon elég költséges.

– Minden estere mindig jó egy időre elfelejteni a valóságot.
– Nekem mondod? – nevettem. – Szerintem, amíg oda voltam, sokkal furcsább lett a világ. A jövőben vagyunk, de nincsenek repülő autók. Már kezdem azt hinni, hogy az alternatív idővonalon vagyunk. Azon túl, túlságosan megszaporodtak a celeb halálok. És ha mindez nem lenne elég, a pasim feleségül vett valami kiállhatatlan libát.
– Nincsenek repülő autók és ettől furcsább lett a világ?

– Te, szerintem amíg David Bowie még élt, kordában tartotta a világ összes furaságát! – eszméltem rá. – És most, hogy ő már nincs, mindez elszabadult.
– Te ütődött vagy – nevetett Kata. – Azt hiszem, egy masszázsnál jóval több fog kelleni, hogy el legyen terelve a figyelmed a szakításodtól.
– Nem szakítás volt, csak ellopták a fiúmat. De majd egyszer visszalopom. Figyeld csak meg!

– Lejla, tudom, hogy ez volt életed első kapcsolata, de az emberek néha szakítanak – mondta a lány ezúttal komoly hangon. – És a vámpírok is, persze. Talán el kellene csak engedned. Találni mást.
– Nem, nem hinném, hogy valaha képes leszek ismét szeretni.
– Nem feltétlenül kell szeretni. Felszedhetsz valakit akár csak egy éjszakára is. Utána pedig tuti azt fogod kérdezni, „ki is az az Ármin?”.

– Amíg szembe nem jön velem a házban valahol – legyintettem. – Amúgy meg ezt komolyan gondolod? Bújjak össze egy idegennel? Ez elég… bizarr.
– Jó, ha neked nem jön be ez a dolog, nem fogja erőltetni senki. És talán egy halhatatlannak az „élet túl rövid” érv se fog működni…
Azzal a különbséggel persze, hogy a vadász helyzettel az örök élet nem garantált. Meg kellett birkózni azzal a gondolattal, hogy az én életem talán tényleg rövid lesz. Bár, sose értettem, ez miért érv arra, hogy teljes agyament őrültségeket csináljunk. Egy dolgot viszont nagyon szerettem volna…

– Kata, amúgy a frizurádat hol csináltattad?
– Egy másik klánból van egy lány, Gyöngyi, aki ezzel foglalkozik. Miért, tetszik?
– Nagyon! Szeretnék én is valami hasonlót.
– Akkor megnézzük, Gyöngyi otthon van-e.

***

Gyöngyi otthon volt, és egy vagány új frizurával térhettem haza. Nagyon vad volt, és már régóta szerettem volna valami ehhez hasonlót. Tulajdonképpen, eddig egy dolog állított meg. És talán most is meg kellett volna, hogy állítson.
– Jézus, Lejla, hova tűnt a hajad? – kérdezte Ármin, ahogy összefutottunk.
– Most miért? Nem lett jó?
– Hát, nagyon eredeti – vont vállat, majd elsétált.

Igen, Árminnak inkább a hosszú hajú nők az esetei. Bár talán abba kellene hagynom, hogy mindent arra áldozzak, hogy neki tetszek. Úgyis esélytelen. Valahogy azonban mégse tudtam túltenni magam. És hiába tetszett nekem az új frizura, kezdtem bánni.

4. A váratlan megmentő

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés