Tintavér – 78. Amikor egy ajtó bezárul

Robert

Az üres füzetnek olyan súlya volt, amit nem tudott volna szavakba foglalni. Nem volt nehéz a szó szoros értelmében, és bár Rob nem volt egy vasgyúró, mégis inkább szeretett volna mázsás súlyokat cipelni. Mert amikor valami alatt a teste roskadozott, az nem kavarta össze belül. Legalábbis amíg nem lapította ki valami, mert ha az megtörtént volna, akkor talán a szervei is elmozdultak volna a helyükről.
A saját morbid gondolatára vágott egy fintort, aztán megsimogatta inkább a mellé törleszkedő Doryt. Sokszor jutott eszébe a kérdés, hogy vajon a kutyája fejében is voltak-e gondolatok – vajon ő tényleg csak ösztönből csinált mindent, vagy összekötötte a történéseket valamilyen logikával? Vajon ő is ismerte a stresszt, a szorongást, a félelmet, a fájdalmat?
A kutyák egész biztosan nem ismerték azt, ami benne lezajlott, és ez ugyan azt jelentette, hogy a kedvence nem érthette meg út, de Rob akkor is örült neki, hogy legalább egy olyan tagja volt a családjának, aki teljesen rendben volt lélekben. Mármint… nem látott bele a többiek fejébe, de nem is kellett, mert így is tudta, hogy valamit eltört bennük. Mindannyiukban. És a legrosszabb az, hogy még csak nem is volt szándékos.
De amikor az ember hibát követ el, akkor a lehető legritkábban van tisztában azzal, hogy milyen súlyos következményekkel kell majd utána szembenéznie. És Rob már jóval azelőtt is görcsösen rettegett attól, hogy elrontja. A dolgozatokat, a jövőjét – vagyis csalódást okoz a szüleinek.

– Néha jó lenne kutyának lenni – mormogta Dorynak, aki ebben a pillanatban olyan értelmesen nézett rá, mintha tényleg felfogta nem csak a szavait, hanem a mögöttük rejlő tartalmat is. – Akkor nem kellene azon agyalnom, mit írjak le ebbe a füzetbe.
Gondolatai voltak. Csak épp nem akarta őket megosztani senkivel, nem hogy az egész írókörrel meg még egy tanárával is. És ha meg valami másról kezdett volna írni…? Az meg csalás lett volna. És ráadásul meg sem gondolhatta magát félúton, nem húzhatott át semmit, nem téphetett ki lapokat, nem változtathatta meg azt, amit le akart írni.
– Ha ennyire nem megy, passzolj.
– Ha ennyire nem tudsz kopogni, ne gyere be – fordult az ajtó felé, de nem volt igazi éle a szavainak, pláne azért nem, mert halványan még mosolygott is a bátyjára. Michael nem is várt igazi invitálást, mert most le is ült az ágyra, és szeretgetni kezdte a hozzá átpártoló kutyát.
– Miért nem írod le inkább azt, min agyalsz a történetedhez? Mint valami írónaplót.
– Írónapló? – nézett rá értetlenül Rob.
– Hát, ha olvasónapló van, miért ne lehetne írónapló is? Mintha blogolnál arról, hogy áll a következő fejezet meg ilyenek. Én olvasnám.
– Azt hiszem, egy életre eleget blogoltam.
Michael ezt nem próbálta meg megcáfolni, és mintha a mosoly is leolvadt volna az arcáról. Az utóbbi napokban nagyon igyekezett újra nyitni a testvére felé, kiváltképp azért, mert érezhetően feszült volt a hangulat otthon Clara balesete miatt. A szüleik idegesebbek voltak, ők pedig aggódtak – és Rob most megtapasztalta, milyen érzés a másik oldalon állni. Az eddigi felállás szerint a bátyja és a húga aggódtak érte – hol visszafogottan, hol látványosan –, de most ők, fiúk, ketten maradtak, és hallgathatták a szüleik sutyorgását mindenféle orvosi leletekről és nyugdíjas öregasszonyokról, akiktől már rég el kellett volna venni a jogosítványt.
Egyrészt nagyon nehéz volt legyűrni a rémképeket Clara temetéséről, sípoló orvosi berendezésekről és a széthullott családjukról. Másrészt viszont eszébe jutott, hogy Michael, ha ez lehet, még nála is rosszabb helyzetben volt. Mert ő aggódhatott mindkettőjükért, és nem volt sem támasza, sem vigasza. Ezért igyekezett annyira nyitni felé. Ezért mutatta meg neki a története újabb fejezeteit, ezért mesélt el neki olyan sok mindent a halloweeni buliról.
És jólesett neki. Valahol mindkettőjüknek szüksége volt erre.
– Akkor írj mondjuk arról, hogy mit gondolsz az új sulidról – dobta be rövid szünet után Michael. – Ez nem olyan idióta téma, és aktuális lehet azok után, hogy találkoztál van der Hoomékkal.
– Erről nem akarok beszélni – jelentette ki Rob, és megfeszült minden izma, ha arra az estére gondolt. Nem csak Clara miatt, hanem azért is, mert a többiek ugyan nem hallották, de ő tisztán: Thomas van der Hoom barátnője azt kérdezte tőle, hogy tudják-e a titkát az új iskolájában.
– Nem azt mondtam, hogy írd le az egészet – rázta a fejét Michael. – De egyébként talán nem lenne akkora baj, ha elkezdenél foglalkozni a történtekkel ahelyett, hogy menekülsz. Nem látom, hogy jobban lennél, Rob.
A mellkasa kényelmetlenül szorult össze, és akaratlanul is úgy érezte, hogy nem felelt meg valamilyen elvárásnak. Ugyanakkor rosszul is estek neki a szavak, mert nem ezért engedte megint közel magához a bátyját.
– Jól vagyok – hárított épp ezért, de a hangja erőtlenül csengett a szoba csöndjében.
Kétségbeesetten kutatott valami után, amivel bizonyíthatta volna, hogy igenis egyenesben van. Sokáig nem tudott mit mondani, mert sorra csak a szorongás pillanatai jutottak eszébe. Az aggodalom és a bizonytalanság.
Aztán egyszerűen csak bevillant az a pillantás, azok a hálától csillogó szemek, az az őszinteség és tisztaság, amitől Esther szinte ragyogott mellette az olaszóra előtt. És akkor kicsit könnyebb volt mosolyogni, még akkor is, amikor Michael láthatóan a hibát kereste benne.
– Meséltem már neked arról a lányról?
– Milyen lányról? – kapta fel a fejét a bátyja.
– Arról, aki angyalnak öltözött Halloweenkor.
– Róla még nem, de igazából érdekelne, miért gondolta, hogy ettől a jelmeztől bárki is megijed – húzódott mosolyra a testvére szája széle, Rob pedig hálás volt neki, amiért valószínűleg jobb meggyőződése ellenére is hajlandó volt eltekinteni a korábbi témájuktól, hogy helyette meghallgassa őt.
És ahogy Estherről mesélt, lassan kezdett körvonalazódni benne, hogy talán a füzetbe is elég lesz csak kedves dolgokat leírni. Semmi olyat, amit kimondani sem szeretne.


Spencer

Hát, ezen is túl volt. Gil aznap délután át is vette az AV klubot, ő pedig csak reménykedni tudott, hogy ezzel megelégszik.
A bejelentés után egyedül akart lenni. Nem volt könnyű. Szerette ezt csinálni, de most már úgy érezte, meg kell válnia ettől a lehetőségtől, hogy ne legyen olyan könnyű céltábla belőle.
Csak akkor ment vissza a klubhelyiségbe, mikor tudta, hogy már senki sem lesz ott. Csendben pakolni kezdett az asztalánál. Illetve most már Gil asztalánál. Csoda, hogy még a névtábla nem lett lecserélve az asztalon. Azt hitte, az lesz Gil első dolga, hogy még a nyomát is eltörölje, hogy ő valaha a klub vezetője volt.
Hamar megtöltötte a papírdobozát, és szerencsére minden belefért. Illetve minden, amit elvihetett onnan. A rengeteg kütyü, régi fényképezőgép, filmtekercsek mind ott kellett, hogy maradjanak. Ahogy az emlékek is. A rengeteg boldog, és néha feszült pillanat lenyomata, amely nem járta meg a negatívos szobát, mégis úgy pörgött a szeme előtt, mintha egy diafilmet nézne végig.
Szomorkásan pillantott még egyszer körbe. Aztán, mielőtt elérzékenyülhetett volna, kifordult az ajtón, és becsukta maga mögött.
– Nem gondoltam volna, hogy ez a sötét kis titkod – jegyezte meg Rose a háta mögül csendesen. Spencer egy akkora sóhajt eresztett el, mint még soha azelőtt. Nagyon nem volt ehhez hangulata most. Rose teljesen el tudta volna tiporni, annyira aprónak érezte magát az aznap történtek után.
– Hát, most már tudod, miért féltem tőled annyira – jegyezte meg elhalóan.
– Elég kiábrándító – kerülte meg őt Rose, hogy ne Spencer hátának beszéljen. – De nem is tudom, mit vártam tőled.
– Sajnálom, hogy még ezzel is csalódást okoztam neked. Nem öltem embert, csak a szappant dobálom a tusolóban, ahogy azt mostanában mondogatják nekem – kezdte kicsit ingerülten, de a végére elveszett az erő a hangjából.
Az úszócsapat otthagyása is fájt neki. Igazából nem a csapaté. Hanem az úszásé. A csapat eléggé megkönnyítette a búcsút azzal, hogy megemlítették az edzőjüknek, hogy kényelmetlenül érzik magukat öltözés közben, mert ő folyton bámul. Egyszerűen kiutálták. Aztán mindenféléket terjeszteni kezdtek róla iskolás körökben is. Hiszen rajtuk kívül senki nem tudhatta az igazat. Mégpedig azt, hogy Spencer sohasem öltözött vagy zuhanyzott egyszerre semelyik csapattársával. Pont az ilyen dolgok elkerülése végett.
– Én nem arról beszélek, hogy meleg vagy, azt leszarom – intette le őt Rose. – Az ilyesmi nem rajtad múlik. Az viszont, hogy gyáva vagy, és elmenekülsz, és bezárkózol, és tüskéket növesztesz, meg ellenséget látsz oda is, ahol nincs… az igazán kiábrándító.
– Azért csak ne álszenteskedj. Az elmúlt években minden alkalommal tettél azért, hogy bizonytalan legyek, és azon aggódjak, hogy vajon csak a levegőbe fenyegetsz, vagy tényleg tudod rólam – állt rövid időre a sarkára. – Ami meg a tüskéket illeti, a legtöbbet szintén te szúrtad belém. De hát nincsen Rózsa tövis nélkül.
– Az tényleg nincs. – Rose futólag elmosolyodott a megjegyzésen, aztán csípőre tette a kezét, és jóval komolyabban nézett Spencerre. – Nézd, én nem bírlak téged jobban, mint eddig, de azt gondolom, hogy rossz az az irány, ami felé tartasz, és ha mindenkit ellöksz, mindenről lemondasz, akkor rohadtul nem te nyertél, hanem azok, akik szekálnak. Ezt akarod? Komolyan?
– Év végén elmegyek innen. Egyetemre. Nem az a cél, hogy most nyerjek. Vagy hogy valami giccses coming out film főszereplőjeként mindenkivel megkedveltessem magam. Hanem hogy kibírjam ezt az évet – tiltakozott hevesen.
– Szóval te arra játszol, hogy túlélj – vonta fel a szemöldökét Rose. – Micsoda bátorság!
– Megnézném, ahogy te felkelsz minden reggel, és bejössz úgy ide, hogy ennyi elítélő pillantást kapsz. Nem hiszem, hogy megpróbálnál kitűnni, csak hogy még több lehessen.
– Hallod te magad? – húzódott vigyorra Rose szája széle. – Szerinted hogy kelek fel minden reggel, hogy jövök be minden nap? Kérlek, te vagy az, aki a legjobban tudja, hogy engem sosem szerettek. De ha erre hivatkozva fülem-farkam behúznám, mint ahogy te épp most teszed, akkor nem lenne értelme felkelni. Elárulnám azt, aki vagyok. És ennél rosszabb nincs. Mert amíg mások bántanak, addig legalább magaddal jóban vagy.
– Ez a különbség közted és köztem. Téged sosem szerettek, engem viszont eddig többnyire igen. És szar érzés arra ébredni, hogy ez az egész csak egy lufi volt, ami ilyen könnyen ki tudott pukkanni – kezdett védekezésbe Spencer. – Ha érdekel, elégedett vagyok az életemmel. Jóban vagyok magammal, ahogy mondtad. De szeretném, ha mások is jóban lennének azzal, aki vagyok. És ehhez szerintem joguk van így megismerni.
– És mit gondolsz, milyen benyomást kelt az a Spencer, aki most hirtelen menekül? A felelősség és a figyelem elől, csak azért, mert kiderült, hogy a fiúkat szereti? Ez gyávaság, és nem érdekel, ha a barátaid meg a… tudom is én, kid neked Bradley, pátyolgatnak – jelentette ki Rose. – Ez akkor is gyávaság. Mert ha az igazi Spencer, aki vagy, ilyen könnyen megfutamodik, akkor te rohadtul nem arról kamuztál mindenkinek, hogy melyik nem érdekel, hanem arról, te ki vagy.
– Őszintén szólva rettegek – vallotta be Spencer. – Mert… más is történt közben. Valaki – ügyelt arra, hogy ne adjon ki senkit Rose-nak –, betört a projektszobámba, és szétvert mindent. Nem szeretném, ha elúszna az esélyem az egyetemmel kapcsolatban, úgyhogy ha kell, az év hátralevő részét akár otthon is tölteném orvosi igazolással.
Rose most kis ideig hallgatott, mérlegelte a hallottakat, aztán maga elé meredve folytatta kicsit lehalkítva a hangját:
– Kitty szerint valaki megzsarolhatta Valentine-t – mondta kicsit komolyabban. – Adrian öccsét is zsarolja egy Thomas Woodrow Wilsonos banda, és szerintük nem kizárt, hogy nem a gyerek az egyetlen, akivel játszanak.
– Pontosan tudom, ki zsarolhatta meg Morgant, és azt is biztosra veszem, hogy semmi köze nincs a TWW-hez – jelentette ki Spencer, aki először nem hitt a fülének. Rose tényleg segíteni próbál rajta?
– Olvasták az írókör blogját – dobta be Rose. – Biztos vagy benne, hogy nem ők voltak?
– Teljesen – bólintott Spencer. – Főleg azért, mert ez még azelőtt történt, hogy Liam bármit is szétkürtölt volna.
Rose jól láthatóan elgondolkodott a hallottakon, közben neki is dőlt a folyosó falának.
– Azt gondoltam, valaki kihasználta Valentine elvakult ellenszenvét, hogy rád uszítsa őt – merengett. – De aztán az is lehet, hogy egyedül sikerült kitalálnia ezt a brilliáns… vandalizmust – morogta elégedetlenül, mikor jobb szót nem talált.
– Nem tudom, ki mivel vehette rá Morgant, vagy hogy mi baja lehet velem. Szerintem megkapták, amit akartak. Legalábbis nagyon remélem.
– Kire gyanakszol?
– Aki ma átvette a helyemet – vallotta be Spencer. Jelen pillanatban úgy érezte, Gil nagyobb ellenség számára, mint Rose.
Rose rövid gondolkozás után elővette a telefonját, és vadul pötyögni kezdett bele valamit. Szinte azonnal pittyegett is a válasz.
– Nem valószínű – nézett fel aztán Spencerre.
– Mégis ki mondta ezt? Siri? – húzta fel szemöldökét a fiú.
– Theo – rántotta meg a vállát Rose, mintha ez egyébként is nyilvánvaló lett volna. – Azt mondja, az a Jean gyerek olyan, mint egy rossz kiskutya, és épp csak össze nem pisili magát örömében, ha meglát téged.
– Hát, Rose, ha ezt máskor mondhattam volna neked, biztos jobban esik, mint most, hogy így összehaverkodtunk, de attól tartok, a suliban van valaki, aki jobban színészkedik nálad – fonta össze karját mellkasa előtt, kihívóan a lányra nézve.
Rose-nak megrándult a szája széle, aztán az újból pittyegő telefonjára pillantott.
– Theo szerint Kitty bírja – jegyezte meg. – Neki elég jó szimata van a szarkavarókhoz, már a pasidat se bírta. Szóval a srác vagy tényleg Oscart érdemel, vagy te vagy nagyon rossz nyomon.
– Én szeretném azt hinni, hogy ő volt, mert akkor lezártam ezt az ügyet azzal, hogy megkapta a helyem – választotta Spencer a könnyebb utat.
– Szóval nem akarod, hogy kiderítsem?
– Őszintén szólva nem tudom, mivel lenne jobb – sóhajtotta Spencer. – Most, hogy a háttérbe kerültem, sokkal kevésbé érzem magam veszélyeztetve.
– És te szeretsz háttérben lenni? Mert eddig nem úgy tűnt.
– Hát, majd kiderül. De nincs feltűnési viszketegségem, ha arra gondolsz – mosolyodott el halványan Spencer. Ez már majdnem baráti beszélgetés volt közte és a lány között. Vajon eddig csak azért nem voltak jóban, mert ilyen magas pozícióban vetélkedtek egymással?
– Meglátjuk – biccentett Rose, aztán viszont nagyon szorosan összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Értelek. De egyet nem értek veled, mert azt gondolom, hogy nem kellene hagynod magad. Hibáztatni nem akarlak, ez az ügy ugyanis kezd egyre rondábbnak tűnni. Csak azt nem tudom, ezzel tényleg megáll a lavina, vagy még van tovább.
– Hát, a szekáláson felül már nem nagyon tudnak ártani nekem – vonta meg a vállát végre kicsit magabiztosan a fiú.
– Akkor keresd meg azt, amit csinálni akarsz – ingatta a fejét Rose. – De vigyázz, hogy kiben bízol és kiben nem.
– Furcsa ezt pont tőled hallani – mosolyodott el a fiú.
– Nem vagyok jó arc – rántotta meg a vállát Rose. – De sunyi sem. Ha valami nem tetszik, akkor én nem alacsonyodom le odáig, hogy zárt ajtók mögött álljak bosszút vagy az internetre posztolgassak. A legnagyobbat egyébként is az tud rúgni beléd, akitől a legkevésbé vártad.
– Jó tudni, hogy így éled az életed – fonta össze ezúttal Spencer a karját maga előtt. – Hogy arra vársz, ki fog hátbadöfni. Ezért félsz nyitni mások felé?
– Igen, ezért – nézett a szemébe Rose. – Mert árulták már el a bizalmamat.
– Sajnálom – bólintott a fiú. – Pedig máshogy is alakulhatott volna ez a dolog közöttünk. Ha nem éred el, hogy minden lépésemnél rettegjek, mit tudsz meg rólam, amit aztán felhasználhatsz… meg merem kockáztatni, hogy akár jóban is lehettünk volna.
– Azt soha nem mondtam, hogy felhasználtam volna ellened bármit is – jegyezte meg Rose. – Az információ csak veszít az értékéből, ha továbbadod.
– Pedig a “mindenki meg fogja tudni, milyen is az igazi Spencer West” kezdetű szállóigéd kicsit mintha mást hirdetett volna – mosolyodott el gonoszan. – Szóval örülök, hogy már nem leszünk szembeszomszédok.
– Meg is tudták – nézett rá Rose. – De nem tőlem.
– És én tőled féltem ahelyett, hogy Liamtől féltem volna. Lényegében csak elterelted a figyelmem – nevette el magát.
– A szopás süketít, a szerelem elvakít – mereng Rose.
– Tessék? Mit mondtál? – formált még tölcsért is a füle elé kezéből a fiú, hogy viccesebb legyen az összhatás.
Rose halkan nevetett is egy kicsit a válaszon, aztán a plafonra emelte a pillantását.
– Csak azt mondtam, hogy ha összeszeded a tökeidet, bemutathatlak olyan szakmabelieknek, akik segíthetnek a felvételidhez.
– És ezt azért tennéd, mert…? – próbálta kideríteni Spencer, hol itt a hátsó szándék.
– Mert még mindig nem hozod azt a színvonalat, amit megszoktam a profiktól – tárta szét a karjait Rose. – És egyértelmű, hogy itt semmi hasznosat nem tanítanak.
Spencer erre hangosan felnevetett.
– Hát, te aztán értesz hozzá, hogyan őrizd meg a két lépés távolságot még akkor is, ha ilyen jó fej vagy – válaszolt nevetve, majd végre lehiggadt. – De a viccet félretéve, megköszönném.
Rose halványan elmosolyodott, aztán biccentett egyet.
– Alapvetően a szinkronstúdiós szakembereket ismerem, de az évek során Theo begyűjtött más területekről is pár kontaktot. Majd keresünk valakit, aki olyan területen tud segíteni, ami hozzád közelebb áll.
– Igazából a filmezés terén szinte minden érdekel. Kivéve mondjuk Theo őrült hörgései, amiket néha az AV klub raktárában gyakorolt – mosolyodott el újfent. – De szívesen megnéznélek téged is munka közben – jegyezte meg. – Azt hallottam, az a legőszintébb formád.
– Jövő héten lesz egy nagyobb szinkronszerepem, akkor majd megnézheted.
– Rendben – bólintott Spencer. – Akkor majd… még beszélünk – tette hozzá búcsúzóul, majd belegondolt, mennyire abszurd volt ez a mondat. Illetve lett volna, pár nappal ezelőttig. De… ez most egészen más volt. Talán Rose mégsem olyan nagy hárpia, mint gondolta?

79. Új fejezet

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

3
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
2 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
LightAquaRuby Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Hm. Tetszik ez az “újfajta” Rose. Amúgy vele kell egyet értenem.

Ruby
Szerkesztő

Rose őszinte, és ez kijöhet úgy is, hogy nagyon rossz arc, meg úgy is, hogy… mérsékelten az. 🙂 Köszönjük a visszajelzésedet!

LightAqua
Tag

Az őszinteség nekem nem baj. Ő sokkal inkább “durva” volt. Kicsit olyan, hogy én is félnék tőle. De a mostani rész után egész szívesen elbeszélgetnék vele egy kicsit komolytalanabb témáról.