52. Kéretlen figyelem

Angela

Ahogy az apró tanári szoba felé igyekezett, Angela kihasználta a lehetőséget, is kiplakátolta az útba eső falfelületek egy részét. Az elképzelése az volt, hogy nagyjából azonos távolságra egymástól elhelyezi mindenhol a szakkörét hirdető papírt, de menet közben jött csak rá, hogy nem hozott magával semmilyen mérőeszközt, szemre pedig nem tudta egyformára belőni a távokat.
Legalább nagyon ferde egyik sem lett, és már ezt is fél sikernek könyvelte el.
Amikor aztán elérte a célját, megigazította a kezében tartott papírköteget, és bekopogott. Itt kellett lennie, nem?
– Szabad! – szólt ki valaki (Angela reményei szerint Mr. Bradley), mire ő benyitott a terembe. Az írókör terme nem volt annyira nagy, de a helyiségből nyíló tanárinál biztosan tágasabb lehetett, ugyanis a ránézésre vele egyidős fickó ott járkált egy könyvvel a kezében.
– Szia – mosolygott rá Angela, ahogy becsukta maga után az ajtót. – Mi még nem találkoztunk, Angela Wind vagyok.
– Oh, szia. – A kolléga lerakta a könyvét, majd a nadrágjába törölte a kezét, mielőtt odanyújtotta volna neki. Angela finoman megszorította, majd hamarosan el is engedte. – Trevor Bradley – mosolygott rá halványan.
Elsőre nem tűnt annak a „megrontom a diákomat” típusnak, de az első benyomás gyakran csalhatott.
– Most érkeztem nem olyan rég az iskolába tanácsadónak – magyarázta Angela, miközben kényelmesen nekidőlt az ajtónak. – Julian Dalton volt az elődöm, talán ismered is.
– Igen. – Trevor vonásai megkeményedtek egy pillanatra, a száját is összeszorította. Valószínűleg rossz emlékeket köthetett Julianhez. Talán éppen azért, mert sorstársak…? – Sajnálom, hogy így alakult vele. De így legalább te csatlakozni tudtál hozzánk – mosolyodott el aztán mégis. Angela még nem tudta eldönteni, mennyire volt őszinte. – Hogy tetszik eddig itt a gimiben?
– Tetszik – viszonozta mindenesetre ő is a gesztust. – Máris volt nálam néhány problémásabb diák, és nagyon szeretnék segíteni nekik. De nem is ezért jöttem igazából, hanem mert a tanácsodra lenne szükségem.
– Ha a tanácsadónak az én tanácsomra van szüksége, akkor ott valami nagy probléma lehet – próbált meg felvillantani egy viccet a másik, ami nem volt ugyan a legszellemesebb, de igazából rossz sem. – Miben tudok segíteni?
– Úgy tudom, hogy most indítottad be az írókört az iskolában – vezette fel a mondandóját Angela. – És az a helyzet, hogy én is szeretnék meghirdetni egy szakkört. Giselle nem fűz túl nagy reményeket hozzá, hogy sikerülni fog, de azért még próbálkozom. Van valami tipped, hogyan népszerűsítsem?
A kérdésre Trevor elnevette magát, amit Angela nem tudott mire vélni.
– Bocsánat – szabadkozott a kolléga, ahogy megpróbálta visszafojtani a nevetést. – Hát, az első tagomat úgy szereztem, hogy… Giselle – ejtette ki valahogy úgy a nevet, hogy idegennek hangzott a szájából – büntetésként hozzám küldte. Utána pedig próbáltam a diákokat az óráimon toborozni – tette hozzá, bár ezzel sajnos nem segített túl sokat. Mondjuk… bekéredzkedhetne néhány órára promózni a szakkört. Nem rossz gondolat. – Bár gondolom, nem azokat akarod oktatni, akik felkerestek a zűrös ügyeikkel. Amúgy a legtöbb tagom más-más módon csatlakozott, szóval a legjobb, amit tehetsz, hogy nyitva tartod a szemed, becserkészed, akiket érdekelhet a téma, és reménykedsz a legjobbakban.
Aha. Hát, erre mondják az emberek, hogy nem túl biztató. Vagy azt, hogy olaszos.
– Oké, akkor majd kreatív leszek – döntötte el végül, és gondolatban vissza is tért az előző ötletéhez. – Mondd csak, mennyire vagy nyitott egy kis közös munkára?
Jó, talán ez egy csöppet még korai volt az ismeretségük jelen fázisában, legalábbis erre tudott következtetni a kollégája döbbent pillantásából.
– Ezek szerint nem hallottad még, hogy büntiben vagyok? – formált macskakörmöket a bünti szónál a férfi, mikor magához tért, és képes volt reagálni. – Nem hiszem, hogy pont az én segítségemre lenne szükséged, mikor az igazgató épp azon van, hogy elvegye tőlem az óráimat és a szakkörömet – fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
A testbeszéde alapján azonnal bezárt, és a hallottak alapján Angela annyira nem is csodálkozott. Szóval Giselle ennyire egyértelműen kimutatta, hogy nem bízott meg benne? Ezt nem így… De ahogy a pasas arcát figyelte, nem a szerelmét takargató, szexi tanár bácsinak tűnt, hanem sokkal inkább egy riadt kölyöknek. Olyannak, mint Martin Hydel reggelről, aki attól rettegett, hogy ha nem teljesít elég jól, akkor kiteszik otthonról. Hjaj.
– Úgy érzed, hogy el akarja venni tőled a szakkörödet? – tolta feljebb a szemüvegét Angela.
– Egyrészt örülök, hogy a pletykák nem terjednek ilyen gyorsan… – mosolyodott el kényszeredetten a másik. – Nem csak érzem, Hauser szó szerint ezt mondta, rögtön azzal egy mondatban, hogy elvette az egyik órámat. Aztán bejött írókörre, utólag pedig felajánlotta a segítségét. De még nem kifejezetten beszéltünk ez ügyben azóta – tette hozzá aztán Trevor, és zsebre dugta a kezét, mintha hirtelen nem tudná, mihez kezdhetne a karjaival.
Nem, kizárt, hogy egy diák pont vele kezdjen ki, mikor azt a fizikatanárt most hagyta ott a menyasszonya. De valami bibi akkor is volt itt, és Angelát kezdte érdekelni, hogy micsoda.
– Giselle biztosan nem fogja elvenni tőled az írókört – dobta be megnyugtatásul. – A diákok, amennyire hallottam, szeretik. Az pedig nem állhat egyetlen igazgató érdekében sem, hogy egy olyan foglalkozást megszüntessen, amire szeretnek járni a tanulók.
– Szerintem nem megszüntetné, hanem átvenné inkább – morogta szinte mogorván Trevor. – Egyébként köszönöm, de nincs szükségem tanácsokra – tette hozzá elutasítón. Aztán valószínűleg rájött, hogy ez nem hangzott valami barátságosan, mert rögtön utána mentegetőzni kezdett. – Mármint így is van elég ember az életemben, aki tanácsokat akar adni.
– Gond egy szál se – emelte fel az egyik kezét Angela, hogy leintse. – Rossz szokásom, hogy mindenkinek segíteni próbálok, annak is, akit nem küldtek be hozzám. De akkor legalább abban segíts, hogy van-e olyan kolléga a tanári karban, akihez szerinted bekéredzkedhetnék öt percre az órájára.
– Hozzám bármikor bejöhetsz – ajánlotta erre Trevor. Angela először értetlenül vonta fel a szemöldökét, aztán viszont visszarendezte az arcvonásait, mikor rájött, hogy eddig egy szóval sem említette, hogy pontosan mire is lett volna szüksége.
– Akkor azt megköszönném – mosolygott a másikra végül. – Eddig egy diákot sikerült becserkésznem, de szerintem ő is inkább azért mondott igent, mert megijedt tőlem.
– Hidd el, egy idő után már nem fogod számolni, hány diák lépett be így a körödbe – biztatta mosolyogva Trevor, mintha korábban mi sem történt volna.
– Azért remélem, ennyire nem vagyok ijesztő.
Bár… állítólag Giselle-től is félnek, szóval lehet valami a genetikájukban.
Amikor már a folyosóra lépve kezdett bele az újabb szakasz kiplakátolásának, magában összegezte az új információkat. A szakkört meg fogja oldani, bár abban nem volt biztos, hogy tanácsos volna tényleg Trevortól segítséget kérni. Egyáltalán nem olyannak tűnt a figura, mint akinek viszonya van… akárkivel. De a kisugárzása, az egész lénye olyan nyugtalan volt, hogy Angela újra meg újra szegény Martinra asszociált róla. Ilyenkor sajnálta igazán, hogy a tanárokat senki nem küldhette tanácsadóhoz úgy, ahogy a diákokat.


Spencer

A zuhanyt megnyitva a jéghideg víz ráömlött felhevült testére, ami kifejezetten jólesett túlhajtott izmainak. Az edző ezúttal sem kímélte a csapatot – miután diadalt arattak a magánsulisok ellen, gőzerővel készültek a területi bajnokságra. Pár perc után, mikor már ujjai teljesen elzsibbadtak, melegebbre állította a rázúduló víz hőmérsékletét. Mindig sokáig állt a zuhany alatt, mivel a versenyszellemtől túlfűtött edzések miatt a vízimádatát a medencében nem, csak itt, a fiúöltöző zuhanyzójában tudta igazán kiélni.
Elfojtott nevetésre lett figyelmes. Kárörvendő, aggasztó kuncogásra, ami arra késztette, hogy megszakítsa az edzés utáni rituáléját. Elzárta a csapot, és lopva kikémlelt a zuhanyzó függönye mögül. Odakint még épp látta, ahogy az egyik TWW-s diák a száraz ruháit kapja fel és rohan velük kifelé. Dühödt “hé!” felkiáltással nyúlt törölközője után, amiről megesküdött volna, hogy a zuhanyfüggöny közvetlen közelébe akasztotta, de most mégsem akadt rá kezével. Szemérmességét leküzdve kénytelen volt kihajolni a függönyön kívülre, ahol hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy minden cucca eltűnt, egyúttal pedig a zuhanyzó is teljesen üres volt, így mástól sem kérhetett kölcsön semmiféle ruhadarabot. Bízva abban, hogy még elkaphatja a pár “vicceskedő” rivális úszót az öltözőn belül, megúszva a további megaláztatásokat, pár pillanatnyi mérlegelés után lekapta papucsait lábáról, majd azzal takargatva magát elől-hátul, berontott az öltözőbe.
Tervével ellentétben ott sajnos már csak azt látta, amint a két-három elkövető fiú ruháit lóbálva kirohan az öltözőből. A szekrényére pillantva újabb sokk várta: azok a mocskok felfeszítették a szekrényét, és azt is kiürítették, biztosra menve, hogy Spencernek egyetlen elérhető ruhája se maradjon. Azonban az öltözőszekrényében más is volt. Az iratai, a kulcsai, a szemüvege, a pénztárcája… Ez már túllépte a diákcsíny határát. Nem hagyhatta, hogy mindenét ellopják, így további gondolkodás nélkül, felbőszülve rohant utánuk, kifelé az öltözőből.
Az elkövetők hahotázva kerülgették a szembejövőket, valószínűleg azon mulatva ennyire, hogy a csurom vizes, mezítlábas, vaksi, anyaszült meztelen Spencert ilyen sok ember előtt sikerül megalázniuk. Spencer azonban az adrenalinlöket segítségével képes volt háttérbe szorítani szégyenérzetét, de a biztonság kedvéért még jobban magához szorította a két papucsot, nehogy futás közben bármelyiket is elejtse. És bár a szemetek úgy lóbálták Spencer előtt a ruháit, mint torreádor a vörös leplet a felbőszült bika előtt, a fiú mégis örült, mert így legalább az elhomályosult világban is képes volt követni szemeivel, merre halad az a két vagy három suttyó.
Akárhányszor eszébe jutott, hogy nem egyedül van az elkövető, bizonytalanná vált, hogy mit kezdene a túlerővel, amikor utoléri őket. Viszont előbb ahhoz utol kellett érnie őket. Az nem volt opció, hogy hagyja őket meglógni mindenével. A lehetőségei pedig vészesen kezdtek fogyni, ahogy a sportközpont kijárata felé haladtak, mert odakint a parkolóban minden bizonnyal már egy menekülőautó várta őket, járó motorral, indulásra készen. Szerencséjére azonban a bejáratnál ismerős arcot vélt kivenni a félig elmosódott világból.
– Morgan! – kiáltotta a lánynak. – Morgan, állítsd meg őket! – kérte, és látta, ahogy a megszólításra felkapja a fejét. Kis tétovázás után azonban a lány inkább félreállt a fiúk útjából. Annyit sikerült csak elérnie, hogy az egyik menekülő megtorpanjon, és elejtsen valamit, remélhetőleg Spencer cuccai közül.
Mire Spencer odaért, egy ismeretlen lány már nyújtotta is felé a hátrahagyott tárgyat, ami a fiú szemüvege volt. Felkapta magára, és biccentett a lány felé egy köszönömöt, bár jobban járt volna, ha nem néz rá, mert így éles látását visszanyerve szembesült azzal, hogy a segítőkész lány milyen kihívóan méregeti őt – főképp a papucsai környékén. Iszonyat kínosan érezte magát, mert valószínűleg az érdeklődő pillantások már régóta követhették őt, ahogy a folyosókon rohangált, így utólagosan is hálás volt, amiért ebből semmit sem láthatott szemüvege nélkül.
Az újonnan feléledő düh okozta adrenalinlöket segítségével már majdnem utolérte a két elkövetőt, akik azonban ezt észrevették, így Spencert lelassítandó, dobálni kezdték szanaszét a cuccait. Egy kulcs repült balra, egy pénztárca jobbra, az igazolványokat pedig behajították az egyik bokorba. Ruhadarabot, vagy a fiú törölközőjét azonban eszük ágában sem volt hátrahagyni. És bár Spencer számításaival ellentétben nem várt rájuk egy rajtra kész kocsi, a két fiúnak bőven volt ideje beindítani a motort, mire Spencer összeszedegette szekrénye szanaszét heverő tartalmát.
– Hé, az egyik kulcsom még hiányzik! – kiáltott utánuk a fiú, miután gyorsan számba vette, mi mindent hagytak ott neki, és mi mindennek kellett volna meglennie. Nem is értette, miért kiabált utánuk, hiszen csak feltételezni tudta, hogy a megalázáson kívül nem volt más céljuk. Bár értékei jelentős részét hátrahagyták, nem kizárt, hogy mindezt tényleg csak figyelemelterelés céljából tették, nem pedig azért, hogy tettükkel ne károsítsák Spencert. Mármint az önérzetén kívül. De meg kellett próbálnia, hátha mégis megkönyörülnek rajta.
– A projekttermem kulcsa! Adjátok vissza! – üvöltött utánuk, de válaszul csak kerékcsikorgást kapott, ahogy a kocsi elstartolt. Spencer nekiállt volna dühöngeni, azonban lehetőségei igencsak korlátozottak voltak mozdulatok terén.
Mikor egy hűvös őszi fuvallat végigszaladt meztelen, vizes testén, libabőrt hagyott maga után. A fiú kétségbeesetten fordult vissza a sportközpont irányába. Visszamehetett volna ruhát kunyerálni, vagy akár egy törölközőt, de most, hogy az adrenalinfröccs elmúlt, szégyenérzete elhatalmasodott rajta. Képtelennek érezte magát arra, hogy visszamenjen oda, és újra a bent tobzódó lányok kíváncsi tekinteteinek kereszttüzében találja magát. Sőt, még abban is kételkedett, hogy ezek után valaha képes lesz belépni a sportközpontba anélkül, hogy felforduljon a gyomra. Az oké, hogy kiütötte a magánsulis csapatot a körzetin, és ezek után ebben az évadban többet már nem szerepelhetnek. Még talán az is érthető, hogy így felbosszantották magukat ezen. Azt viszont egyre kevésbé tudta elfogadni, hogy neki még ezek után is megérje kitenni magát ilyeneknek, csak azért, hogy versenyszerűen végezhessen egy sportot, amit igazából csak élvezni szeretett volna. Gondolatban pedig már ott tartott, hogy nem csak most, hanem soha többé nem megy vissza oda.
Aztán a város felé fordult. Hosszú az út hazáig, viszont ha szerencséje van, megúszhatja, hogy emberekkel kelljen találkoznia ilyen állapotban. És ez az állapot nem csak arra vonatkozott, hogy mindenki láthatta olyan részeit is, amit amúgy nem mutogatott volna. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is meztelennek érezte magát. Kiszolgáltatottnak és összetörtnek. Megalázottnak. És bár tisztában volt azzal, hogy ő sem mindig a helyes utat választotta, erre mégsem szolgált rá.
Még egyszer visszafordult a sportközpont irányába. Eszébe jutott Morgan. Vajon azért állt félre a két TWW-s útjából, mert megijedt, vagy… egyszerűen nem akart neki segíteni? Gilen keresztül már hallott róla párszor, az alapján pedig szimpatikusnak tűnt. De ha ő nem segített neki, aki ráadásul ismeri is, miért segítene neki bárki olyan a bent lévők közül, akik még csak azt sem tudják, ki ő? Hirtelen kirekesztettnek érezte magát. Mintha kizárták volna a sportközpontból. Pedig még csak meg sem próbált segítséget kérni. De ezek után nem is mert. Mert mi van, ha tényleg nem szánná meg senki? Akkor biztos, hogy képtelen lenne visszamenni oda többet. Nem, most nem mehet vissza oda.
Újra megcsapta testét a hideg levegő, amibe beleborzongott. Most, hogy már nem futott, nem volt kimelegedve, így kezdte megérezni az őszi hűvös időjárást, amiben kifejezetten nem lenne tanácsos ennyire alulöltözötten mászkálni. A józan ész, úgy látszott, kezdett felülkerekedni a szégyenérzeten, és újfent eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy ruhát kérni valakitől. De aztán az egyik ablakon át meglátta, hogy Rose odabent van, a recepciónál. Kizárt, hogy hagyná, hogy a drámakirálynő lássa őt így. Amennyit meg a száját szokta jártatni, hamarabb tudna felmelegedni, ha hazaindul, mint ha idekint megvárja, míg a lány befejezi párbeszédét – vagy valószínűleg inkább monológját – a recepcióssal.
Újfent a város felé fordult és döntött. Kicsit félreesőbb helyre vonult, hogy rendbe szedhesse magát. Visszakerült lábára a papucs, mert nem akarta felsérteni talpát gyaloglás közben. Ezután hátul pénztárcájával, elöl pedig igazolványaival takarta magát. Elindult hazafelé, és már előre tudta, mekkora megkönnyebbülés lesz, ha végre beléphet szobája ajtaján. De addig még hosszú az út. Hosszú, és megalázó. De legalább itt nincs tömeg, hogy megköpködjék, mint Cersei Lannistert…

53. Kötelék

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
MattVanna Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Vanna
Tag
Vanna

Ajj már én semmit nem értek!
Ez a missitália most nyomozni akar Bradley után vagy fel akarja szedni? El kéne döntenie. Remélem, Bradley tanárúr nem dől be neki!! Van elég baja nélküle is 🙁
Spencert pláne nem értem… egyszer úgy tűnik,, mintha valami rosszat csinált volna aztán meg vele csinálnak rosszat… azért elég rossz lehet így elruhátlanodni szegénynek. De amúgy jól áll neki, ha nincs rajta szemcsi!! nem akar kontaktlencsét?

Matt
Admin

Valljuk be, hogy elég csinoska a missitália (tetszik a megnevezés 😀 ) és nem kizárt, hogy összejön Bradleyvel. A tanár úr tud magára vigyázni. 😉
Bevallom őszintén, hogy mialatt forgattam a Spencer jelenetét, mindvégig röhögés nélkül tudtam megcsinálni és annyira megsajnáltam, mikor megláttam őt a bokor mögött. 🙂 Igen, elég csúnya csínyt átélt és nem lennék a helyében a nagy hidegben, méghozzá udvaron. Majd meggondoljuk, hogy jövőben viselni fogja a kontaktlencsét. Köszönöm a kommentet! 🙂