A Sötétség Angyala 2. – 10. Az út felfelé

Megérkeztem az állatmenhelyhez. Nem tudtam, mire számítsak: mit fogok találni? Az a lövés a telefonban nem volt valami bizalomgerjesztő, mégis furdalt a kíváncsiság. Mi történt? Ki lőtt le kit? Ki volt az a titokzatos pénzelő, akit Lujza említett? Az összes kérdésemre nem kaptam választ. Az áldozatot azonban hamar megtaláltam.

Lujza holtteste a bejáratnál árválkodott. Összeszorult a gyomrom. Amikor még ember voltam, orvosnak készültem. Az egyetemi laborban több holttestet is láttam közelről. Azok azonban idegenek voltak, könnyebb volt őket pusztán a tananyag részeként kezelni. Valaki olyannál, akivel alig több mint egy órája beszéltem telefonon, és évek óta ismertem, már más a helyzet. Mégis szemügyre vettem: a tarkóján találta el a golyó, a fegyver nem volt sehol. Valószínűleg nem öngyilkosság történt.

Egy részem úgy érezte, minél messzebbre el kell futnom innem. A kíváncsiság azonban tovább hajtott, így bementem az épületbe. A szokásos „sok állat egy helyen” szag csapta meg az orromat, ebben nem volt semmi új. A ketrecek mégis meglehetősen üresek voltak az előző látogatásomhoz képest. De persze, ennek nem kell rosszat jelentenie. Kirához hasonlóan szerető gazdira talált a többi kutyus is, biztos.

Az egyik ketrecben azonban egy személy volt, pontosabban egy vámpír.
– Vivienne? – kérdeztem meglepetten – Te meg hogy a francba kerülsz ide?
– Ezt kérdezném tőled is – felelte.
– És mégis, én vagyok az, aki önként idejött, és te vagy ketrecben.
– Jaj, ne is mondd! – ráncolta az orrát – Hogy soha senki nem takarít ezek a dögök után, az egyszer biztos!

– Most nem a menhely takarítási rutinját jöttem megvitatni – vontam össze a szemöldökömet – Hogy kerültél oda?
– Épp mentem haza, amikor jöttek szembe ezek a vadászok – panaszolta – Próbáltam harcolni, de… olyan sokan voltak!
– És miért kaptak el élve?
– Honnan tudjam? Téged is fogva tartottak öt évig nem? Most inkább juttass ki innen!

– Biztos itt van a kulcs valahol… – ecsetelte Vivienne.
– Minek kulcs? Add ide az egyik hajtűdet, nálam meg pont van egy csavarhúzó…
– Jó itt van, de – kifogásolta a tervemet a nő, ahogy átadta a hajtűt – Mi van ha eltöröd a zárat?
– Nyugi, sokat gyakoroltam.
– Biztos valami buta játékban!
– Na, az egy nagyon nem buta játék volt! – szóltam vissza – De, ha gondolod, ott is hagyhatlak.

Vivienne persze nem akart a ketrecben maradni, így kiengedtem, a jó öreg hajtűs-csavarhúzós trükkel.
– Na, akkor most meneküljünk innen, még mielőtt visszajönnének a vadászok! – javasolta a nő, ahogy elindultunk kifelé.
– Épp javasolni akartam – lihegtem.

Azonban nem jutottunk messzire. Hamarosan több vadász is az utunkat állta. Hát, remek! És most mi legyen? Csak egy megoldás maradhatott.
– Azt hiszem, harcolnunk kell! – jelentettem ki – Ketten csak túljutunk rajtuk!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Viv kétségbeesetten.
– Nem – mondtam.

De nem haboztam. Rögtön rá is vetettem magam az egyik vadászra. Közben pedig megszereztem a fegyverét, amit átdobtam Vivienne-nek. Ő viszont habozott, mintha még soha nem is látott volna olyat. Én pedig hirtelen éles fájdalmat éreztem a vállamban. Meglőttek! Nem halálosan, de arra elég volt, hogy visszahőköljek egy pillanatra.

Ekkor valaki felém nyomott egy kést, és majdhogy nem a falhoz szorított. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Számíthatok-e Vivre, ebben a helyzetben? Vagy itt kell meghalnom a létező legostobább módon? Persze, Lejla! Legyél csak kíváncsi! Lehetsz akár hős is! Így kell sikeresen beleesni a világ legátlátszóbb csapdájába. Mondhatnám, hogy legalább Vivienne meglett, de mit ér az, ha egyikünk se éli túl?

Ebben a pillanatban váratlanul megjelent egy ismerős. Megviselten, koszos ruhában. Erik ellökte az engem fenyegető vadászt, és kiszabadított. Közben folyamatosan azon igyekezett, hogy szabad utat nyerjen nekünk. Akármilyen egy hálátlan dög is voltam előző éjszaka, negyedszer is megmentett.

– Erik! – örültem meg neki.
– Ez… várhat – mondta kissé erölködve. Talán nem volt teljesen magánál – Kérlek, fussatok! Fussatok most!
A hangjában volt valami ellentmondást nem tűrő. Maradni akartam segíteni, de ő nem azt akarta. Azt akarta, hogy segítsek Vivnek biztonságos helyre jutni. Úgyhogy megfogtam a nő kezét, és futásnak eredtünk.

– Mi a franc történt odabent? – követelte Vivienne, amint elég messzire értünk.
– A pária, akit te annyira utálsz, ismét megmentett – vágtam rá cinikusan – És ezúttal téged is.
– Majd talán egyszer megköszönöm. De most jussunk haza valahogy!
– Egyetértek! Talán még jár ilyenkor a metró.

Járt, és csak ketten ültünk a kocsiban. Az út meglehetősen kínos volt, egyszer se szóltunk egymáshoz. De legalább túléltük a veszélyes kalandot. Na, ezt ne csináljuk meg mégegyszer! Persze, sose lehet tudni, mikor ütközünk ismét vadászokba. És hogy legközelebb vajon ott lesz-e Erik, hogy megmentsen? Nagyon reméltem, hogy ő is kijutott biztonságban.

***

Végül hazaértünk. Ármin ott állt a ház előtt, pont ugyanolyan gondterhelten, mint amikor előző éjszaka látta. Persze, a kis Vivienne-je miatt aggódott. Akit épp hazahoztam neki biztonságban. Talán majd egyszer, ha meghalok, szentté fognak avatni ezért. Vagy legalább is egy kész mártírnak fognak tekinteni.
– Ármin! – kiáltotta Vivienne.

– Jaj, kicsim – szólt hozzá a férfi, ahogy átöltelte – Úgy aggódtam érted!
– Ne aggódj, nincs semmi baj. A vadászok elfogtak. Biztos csapdának kellettem, de Lejla megmentett.
– Hát, örülök, hogy nem lett bajod.

Rólam pedig több szó nem is esett. Értem épp nem aggódott senki. Én már csak az elfelejtett ex vagyok. De, most először, nem is éreztem ettől semmit. Csak láttam, hogy szeretik egymást, és örülnek, hogy ismét láthatják egymást. Nekem itt már nem volt helyem, így messziről örültem nekik. Közben pedig egy teljesen másik személyre gondoltam, akiről nem tudhattam, hogy biztonságban van-e.
– Nem egyedül mentettem meg – motyogtam az orrom alatt szomorúan.

***

Az elkövetkezendő napokban, csak Erik járt a fejemben. Párszor meg is akartam látogatni, Kirával együtt, de sose találtam a raktárban. Már komolyan aggódtam érte. Mi van, ha végül nem bírt el az összes vadásszal egyedül? Csúnyán összevesztem vele, és most örökre elveszítettem. Amiben a legjobban talán az fájna, hogy sose tudtam bocsánatot kérni, vagy elbúcsúzni.

Vagy elmondani neki, hogy igaza volt. Biztos nagyon boldoggá tenné, ha beismerném, neki volt igaza. És szabadon ki is mondanám, elvégre Ármin iránt már nem is éreztem semmit. Elfogadtam, hogy neki a másik nő kellett. Van ez így, még ha nem is annyira tökéletes ez a nő, mint elsőre tűnt. Lehet, hogy 36 különböző nyelven tud, de a németet és a hollandot épp keverni szokta. Én pedig folyékonyan beszélem mindkettőt.
Amúgy nekem meg talán tényleg eljött az idő, hogy tovább lépjek. Már csak egy kérdés maradt: hogyan?

– Te szerelmes vagy! – szakította meg a gondolatmenetemet Kitti.
– Tessék? Dehogy! – próbáltam magam védeni – Ármin már a múlté. Legyen csak boldog Vivienne-el.
– És mivel egyszer a nevét mondtad, és nem azt, hogy „azzal a libával”, el is hiszem, hogy így gondolod. De én nem is Árminra gondoltam, hanem Erikre.
– Tessék!?

– Esténként többször is megfordulsz a raktárjánál – részletezti Kitti – Ha meg itthon vagy, hol a telefonodat nézegeted, hol utána sopánkodsz.
– Én nem sopánkodok! – akadtam ki – Te nem aggódsz miatta?
– Nem, tudom, hogy kemény fickó. Jól van ő, csak kell neki egy kis idő kiadni a gőzt.
– Már lassan egy hete nem láttuk – sóhajtottam – De nem, tényleg nem vagyok szerelmes!
– Aha – nézett rám a lány hitetlenkedve.

– Láttad már, hogy néz ki? – folytattam.
– Én igen, de neked mintha fel se tűnne. Erik is mondta, hogy főleg azért szeret veled beszélgetni, mert veled nem érzi magát „másnak.” Csak mintha olyan lenne, mint te meg én. Illetve, nem tettél te egy utalást arra, hogy cukinak tartod?
– Nem, arra tettem utalást, hogy te nem vagy cuki. Különben is, Erik fiatalabb nálam!
– Jól van, folytasd csak! Talán egy nap még meggyőzöl valakit.
Ebben a pillanatban csöngettek. Kitti kiment ajtót nyitni.

A lány egy pillanattal később vissza is lépett vendégünk társaságában. Többnapos koszos ruháját viselte még mindig, és továbbra is megviselt volt. Mégis, sokkal jobbnak tűnt a hangulata, mint amikor utoljára láttam.
– Erik! – örültem meg. Állítlag teljesen felcsillant a szemem.

Rögtön oda is futottam megölelni régen látott barátomat. Tudom, hogy csak néhány nap volt, de annál jóval többnek tűnt. De most itt volt, ismét, velem!
– Jó ég, Szöszi, még a végén felborítasz! – nevetett.
– Na, mit mondtam – mosolyodott el Kitti.

– Te meg hol a francba jártál? – kérdeztem a fiút könnyeimmel küzködve.
– Ki kellett szellőztetni a fejemet – felelte – Tudod, ha valaha is ártanék neked, azt sose bocsátanám meg magamnak. Bár… a vitánk után… nem gondoltam, hogy még látni akarsz.
– Ez nem igaz! Őszintén sajnálom, amiket mondtam neked. Nem volt jogom hozzá, és… Úr Isten, már azt hittem, örökre elveszítettelek! Nem akarlak elveszíteni.

– Öhm, én elmentem sétáltatni Kirát – szólt közbe Kitti, az egyetlen másik személy a szobában.
– De mindjárt jön fel a Nap – kifogásoltam – Szerinted miért vagyok pizsamában?
– Akkor megfürdetni. Mindenesetre ma az én szobámban alszik. Na, szevasztok! Érezzétek jól egymást!

Kitti ezzel ki is sétált a szobából, Erikkel pedig kettesben maradtunk. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett: a második csókunkat! Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy megszűnt körülöttünk minden, és csak mi ketten léteztünk. Na, jó, valljuk be őszintén! Egy kissé talán tényleg szerelmes is voltam. És sikeresen kifogtam a legcukibb vámpírfiút!

4
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
1 Hozzászólás
3 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
Ahsoka1994Gregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Második csók? :O Mikor volt az első? Akárhogy gondolkozom, nem tudok emlékezni. (Egyébként legendásan rossz a memóriám 😀 )