Tintavér – 77. Családi kötelék

Kitty

Már régen vége volt a szerkesztőségi megbeszélésnek, ők mégis ott ültek a helyükön, és meredten bámultak maguk elé. Kittyt egyébként is messze több dolog nyomasztotta, mint amennyit le mert írni az írókörös füzetébe – de ahogy Adrian megmutatta neki azt a fenyegető e-mailt, amit az öccse kapott, határozottan az volt a benyomása, hogy lassan nem lesz semmi, amiről Bradley-nek körmölhetne.
– A szüleiteknek mutattátok? – törte meg a rájuk ereszkedő csendet. – Ez azért olyan, amiről nekik is tudniuk kéne.
– Ha apám megtudja, hogy hagytam Russelt ennyire elázni… – Adrian megmasszírozta az orrnyergét.
– Akkor nyilván nagyon dühös lesz – biccentett Kitty, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Viszont nem mehettek bele a játékba, mert van der Hoom nem fog megelégedni ezzel a körrel. Nagyon nagy hiba volt, hogy Russel válaszolt neki, mielőtt elmondta volna neked.
– Kösz, ezzel aztán nem vagyok sokkal okosabb – morrant fel a főszerkesztő ingerülten. Kitty nem hibáztatta érte, mert tudta jól ő is, hogy utólag könnyű bölcsnek lenni.
Feltételezhették volna, hogy az egész csak egy hecc, de a csatolt videó – ahogy a részeg Russel nem túl elegánsan megfenyegeti Thomas van der Hoomot – sajnos magáért beszélt. Ha van der Hoomék nyomozni kezdenek Russel után, akkor előbb vagy utóbb az az apjuk karrierjére is nagyon rossz fényt vetne, kiváltképp úgy, hogy Adrian elmondása alapján nekik nem volt olyan ismerősük, aki a kínos botlásokat elsikálhatta volna.

Ha pedig az internetre kerül fel a videó valami frappáns vágással és szöveggel… az valószínűleg még rosszabb lett volna.
Természetesen az e-mail feladójának megvoltak a maga feltételei, amelyek teljesülése esetén az incidens nem tudódhatott ki. Egyelőre.
Kitty biztos volt benne, hogy hasonló esetben nem válaszolt volna semmilyen üzenetre anélkül, hogy tanácsot, segítséget kért volna valaki nála tapasztaltabbtól, akinek talán jobb rálátása volt a teljes képre. Russel viszont egyébként sem a megfontoltságáról volt híres – ami egyébként nem lett volna akkora baj, hiszen elsősként ritkán viselkedtek körültekintően az emberek. Ebben a helyzetben azonban óriási felelőtlenség volt gondolkodás nélkül elfogadni a feltételeket. Kiváltképp úgy, hogy a feladó – nyilván – kamu címről írt neki, aláírás nélkül. Nem volt kérdéses, hogy az egész mögött van der Hoom és sleppje álltak, de bizonyítékuk nem volt.
Ellenben Russel elkövette azt a hibát, hogy elküldte a zsarolójának az írókörösök blogos hozzáférését. Kittynek ötlete sem volt, miből sejthették meg a TWW-sek, hogy ott érdekesebb információk is napvilágot láttak, és belegondolni sem mert, mégis mit tudhattak meg onnan.
Ezen a ponton már az is megfordult a fejében, hogy valamilyen módon mégis csak ők törtek be az iskolába felforgatni Spencer projekttermét. Vagy ha azt nem is, simán zsarolhattak valaki mást is úgy, ahogy Russelt. Adrian egyébként rákérdezett az öccsénél konkrétan arra a teremre is, de a fiú állítólag csak nagyon hülyén nézett, mert egyáltalán nem értette, hogy ki az a Spencer.
– Az öcséd nem egy IQ-bajnok, mi? – mormogta felsóhajtva. Liam szobatársa volt. Liamé. És nem tudta, ki Spencer.
Egyszerre volt bosszantó és megnyugtató ezt hallani – mert legalább abban biztosak lehettek, hogy információt ugyan adott ki, de tettlegességig már nem jutott el.
– Nem buta, csak még dinka – ingatta a fejét Adrian. – Megtiltottam neki, hogy erre a második levélre is válaszoljon, de nem tudom, ebből hogy fogunk kimászni. Ezt nyilván nem hozhatom le.
– Ezt tényleg nem – ugrott össze Kitty gyomra, ahogy az e-mail kinyomtatott verziójára nézett. A második e-mail már egészen más szintre emelte a zsarolást. Most már nem linkeket akart a titokzatos rosszakaró, hanem egyenesen ő szolgáltatott információt. De olyat, amit egyikük sem akart elhinni, nem hogy lehozni az újságban, ahogyan azt Russeltől követelték.
Olyan követhetetlenek és logikátlanok voltak van der Hoom lépései, hogy egyáltalán nem látták, milyen irányba tartott az a szekér, amire akaratuk ellenére szálltak fel mindannyian. És éppen ezért volt olyan hátborzongató.
– Meg kéne kérdezned róla Robot – jegyezte meg óvatosan Adrian.
– Mert ha elmondja az igazat, akkor máris lehoznád? – kérdezett rá élesen Kitty, az ujjai alatt pedig gyűrődött a papír.
Nem, ezt nem kérdezhette meg tőle. A barátja okkal nem mondta el neki az iskolaváltás okát, és egyszerűen nem tudott volna odaállni elé ezzel a pletykával. Thomas van der Hoom egyébként sem ismerte őt olyan jól, honnan tudott volna róla?
– Már mondtam, hogy nem – intette le őt a főszerkesztője. – De ha ez igaz, és ha rosszat akarnak neki, akkor meg fogják találni a módját annak, hogy elterjesszék. Akkor is, ha Russel bevágja a féket.
– Jó, ez igaz – sóhajtott fel Kitty. – Csak én érzem úgy, hogy egyre több szálon közelítünk valami nagy balhé felé?
– Ó, nem – hallotta az ajtóból Rose hangját. A lány megjelenése ritkán jelentett jót, és mivel ezúttal a máskor elmaradhatatlan gúnyos mosolyának sem volt nyoma, Kitty szinte megadóan várta a kegyelemdöfést. – Akarjátok tudni, ki verte szét Spencer projekttermét?
– Ha azt mondod, Russel, megölöm – fogadkozott Adrian.
– Akkor nem lenne olyan érdekes a sztori – rázta a fejét Rose, és invitálást nem várva beljebb lépett, és az ajtót is behúzta maga után, hogy mindenféle kíváncsiskodót kívül tudjon. – Morgan Valentine, rajta van a felvételeken.
Kitty szemei elkerekedtek meglepetésében, és még a fiú is felvont szemöldökkel meredt a hívatlan vendégükre.
– Az a fiús lány? De hát mi dolga neki Spencerrel?
– Azt én sem tudom – ingatta a fejét Rose. – De eléggé utálhatja őt. Amikor együtt dolgoztunk, csak úgy sugárzott belőle.
– Mert te aztán annyira szereted – morogta sötéten Kitty.
– Én nem vagyok sunyi. Az a csaj viszont rohadtul, és nem tudom, mi oka volt a vandalizmusra, de ez szerintem is szánalmas.
Abban igaza volt az évfolyamtársuknak, hogy a nyílt ellenségeskedés legalább tiszta volt – és akármilyen illetlen hasonlat volt is, Kittynek az ugató kutyás hasonlat jutott eszébe a helyzetről. Mert Rose ugatott, de ténylegesen nem harapott, nem mocskolta be a kezét. Morgan viszont, akármi lehetett is az oka, sosem fejezte ki nemtetszését korábban. Talán tényleg őt is van der Hoom zsarolta meg?
– Ez az én problémámat nem oldja meg – jegyezte meg jó félperces hallgatás után Adrian. – Szeretnék valami olyan megoldást keresni, amivel le tudjuk rázni a zsarolókat úgy, hogy nem mártok be senkit – intett a papír felé, amit Kitty tartott a kezében –, de nem kell apámnak sem megtudnia.
Rose látszólag nem értett semmit, bár próbálkozhatott a darabkák összerakásával, mert kissé elnyíltak az ajkai.
– Szerintem csak küldjük rá a művésznőt – pillantott a lányra Kitty fáradtan. – Ha ő nem félemlíti meg van der Hoomot, akkor senki.
– Nem kaparom ki senki szemét a kedvedért – hárított Rose fellengzősen, és bár megindult az ajtó felé, mégis megtorpant még odabent. – Nekem nem tetszik, ami itt folyik az utóbbi időben.
– Pedig azt hittem, a színjátszósok szeretik a drámát – morogta Adrian.
– De csak ha Shakespeare írja. Ez a két iskola olyan, mint egy Twilight buzikkal.
– Nem akarom tudni, ez a hasonlat honnan jött – fordult el elborzadva az újság főszerkesztője. Csak azután szólalt meg újra, hogy Rose magukra hagyta őket. – Megvan még a TWW-s haverotok?
– Meg – sóhajtott fel Kitty. – Megkérdezem őt.
Év elején valószínűleg rezignáltan vette volna tudomásul, hogy már félmondatokból is megértették egymást az évfolyamtársával, most viszont már ez volt az utolsó dolog, amiért aggódnia kellett. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és az összeszoruló ujjai tovább gyűrték a papírját. Rob, mit tettél…?

Ethan

Az autó régi volt, akkor vették használtan, amikor Ethan nyolc éves volt. Egy ideig el sem tudott annál menőbbet képzelni, mint esténként az úton furikázni apjával a csodajárgányban. Volt benne CD-lejátszó, dönthető ülés, a kesztyűtartó pedig mindig tele volt izgi dolgokkal, amiket örege napközben dobált bele. Akkoriban még bevásárolni sem indulhattak el nélküle szülei, mert utazni akart – természetesen elöl ülve.
Most csúnya horpadás éktelenkedett a kocsi lökhárítóján, és nem ez volt az egyetlen sérülése. Ethan gondterhelten mászott ki alóla. Bár régebben sokat foltozgatták apjával, mégsem vett volna rá mérget, hogy egyedül meg tudná javítani. Egy darabig persze elgurul így is, de alkatrészt kellett szereznie, mielőtt a járgány teljesen beadná a kulcsot. Csakhogy azt nem adták ingyen. A parkolóban töltött éjszakái alatt pénze nagyrészt felélte, és nem hívták vissza egyik munkával kapcsolatban sem, amire jelentkezett. Úgy tűnt, még ahhoz sem elég jó, hogy mások lába nyomát söpörje.
Egy tervre volt szüksége, mert abban biztos volt, nem sokáig lesz maradása a szülői házban. Napok óta kerülgették egymást anyjával, mintha idegenek lettek volna. Aznap este, amikor hazatért, nem került sor közöttük beszélgetésre. Csak belépett az ajtón, és szembetalálkozott a lépcsőn épp lefelé tartó nővel. Pár hosszú másodpercig farkasszemet néztek, aztán lassan elindult fel a lépcsőn a szobája felé. Annalise nem állította meg. Nem is ment utána. Talán ő is úgy gondolta, ha ők akkor szót váltanak, abból biztosan ismét veszekedés kerekedne.
– Elütöttél valakit? – zökkentette ki gondolataiból egy rémült hang a fiút. Megpördült sarkán, és az anyját pillantotta meg, aki szája elé kapott kezekkel, rémülten vizslatta a kocsit. Hát ez remek. Napok óta most beszéltek először, és naná, hogy beletenyerel a legnagyobb titkába.
– Egy kutya volt – közölte tömören. Nem akart gyanússá válni hosszas magyarázkodással, és egyébként is nehéz lett volna beszélni róla. Már ha be akarta volna avatni anyát, ami nem állt szándékában. Úgy tűnt, egész hihetőre sikerült hazugsága, mert Annalise hirtelen témát váltott.
– Mi történt az arcoddal? – lépett közelebb hozzá riadtan. A Tobyéktól kapott ütések még nem múltak el nyomtalanul, és anyja radarja elég kifinomultan működött, mikor arról volt szó, milyen bajba keveredhetett fia. Zűrös évek álltak mögöttük. – Ez… ezek ütések, igaz? – És kezét is kinyújtotta, hogy megfogja Ethan arcát.
– Hagyjál – rántotta el fejét dühösen a srác. – Nem történt semmi.
Nem érezte szükségét, hogy beszámoljon a sikátorban történtekről. Az is terhére volt, hogy hirtelen így feltámadtak a nő anyai ösztönei. Minek erőlködött? Úgyis tudta, hogy csak magára kényszeríti, hogy aztán ismét besokalljon a szereptől, és a korábbinál is hevesebb vita kövesse.
– Ha bajban vagy, el kell mondanod nekem – pöccent be Annalise a durva elutasítástól.
– Ugyan miért? – húzta Ethan akarata ellenére gúnyos félmosolyra száját. Nem akart balhét, de szinte a fülébe csengett a bűvös „mert az anyád vagyok” mondat, ami után már megállíthatatlanul követték volna egymást az események. Anyja azonban jó érzékkel elhallgatott.
-Aggódtam érted – kezdte aztán kis idő után, utalva az otthonán kívül töltött napokra. – És még most is aggódom. Amióta az apád börtönbe került…
– Ne beszélj róla – vágott a szavába a fiú indulatosan. Más sem hiányzott, mint egy újabb hegyi beszéd arról, milyen szemét alak az örege, és ő mennyi mindenben hasonlít rá. Egyszerűen méltatlan volt, hogy éppen az anyja ítélkezzen felette. Tüntetően törölgette meg kezét egy rongyban, jelezve, hogy végzett. Az autó vizsgálatával és a társalgással is.
– De muszáj! – rugózott a nő továbbra a témán. – Azóta úgy viselkedsz velem, mint az ellenségeddel! Mintha minden az én hibám lenne – váltott panaszosra hangszíne. Ethan már attól félt, most jön az „én mindent feláldoztam érted” című felvonás, úgyhogy gyorsan a szavába vágott.
– Mégis kinek a hibája lenne? Az enyém? Mert ahogy látom, nem sokat bánkódtál azon, hogy apát bezárták. Itt egyedül neki lett rossz, és nekem. – És most már ömlöttek belőle a régen elfojtott sérelmek. – Elmehettünk volna együtt! Soha többé nem kellett volna látnod minket. Csak alá kellett volna írnod azokat a rohadt papírokat. – Légzése zakatolt, a szavak egyre mélyebbről törtek fel belőle. Az a tetves ház tehetett mindenről, amit legszívesebben felgyújtott volna. Amiről az anyja nem akart lemondani. Eladhatták volna, és akkor mehet mindenki, amerre lát. Ő az apjával, akihez a szíve húzta. Az anyja pedig tovább játszadozhatott volna a szeretőivel úgy, hogy neki nem kell párnát húznia éjjelenként a fejére, hogy aludni tudjon. Hány évig remélte, hogy szülei végre pontot tudnak tenni házasságuk végére, és kiszabadul ebből a pokolból!
– Ethan, nem a ház volt a lényeg – rázta a fejét elcsukló hangon Annalise. – Apád Kanadába akart vinni téged. Sosem láthattalak volna. Ezt nem fogadhattam el!
Micsoda képmutató nőszemély. Mintha valóban érdekelte volna a sorsa. Azaz tíz éves korában, amikor ez az egész válás dolog először kirobbant, talán tényleg ragaszkodott hozzá anyja, de azóta minden megváltozott. Idegenné váltak egymás számára, akik épphogy elviselték egymást egy fedél alatt. Biztosra vette, hogy ekkor már inkább az volt a fontos a nőnek, hogy volt férje ne kaphassa meg, amire vágyott.
– Féltél, hogy jobb életünk lesz? Vagy ha nem a tiéd lesz a felügyeleti jog, nem tudod tovább fejni apát? – vált mérhetetlenül pimasszá hangja. Már az sem érdekelte, ha az éjszakát ismét az utcán tölti, de ezeket a szavakat muszáj volt kimondania. Benne volt minden, amit anyjáról gondolt, és azok után, ahányszor részegen megalázta őt mindenféle jelzőkkel, már nem akarta ő sem visszafogni magát. Eddig is csak azért tette, mert az anyja volt, és ösztönösen nem akart átlépni egy határt vele szemben.
– Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett Annalise. Egészen őszintének tűnt játéka. – A fiam vagy, akit szeretek! Nincs senkim rajtad kívül. Nem veszíthetlek el!
– Biztos ez? – szegezte neki keserűen Ethan. – Nem inkább nem bírtad elviselni, hogy őt választottam helyetted?
– Nem, Ethan, én… – próbált válaszolni a nő, de a fiú nem hagyta.
– Minden egyes szavaddal és tetteddel azon voltál, hogy besározd előttem, és hogy elválassz minket… – kezdte sorolni anyja bűneit túlfűtötten.
– Nem, nem igaz…
– Hónapok óta hiába könyörgök, hogy láthassam őt, mert te nem vagy hajlandó aláírni a tetves papíromat, ami kellene hozzá!
– Ethan…
– Mégis mit vársz, hogy ettől majd szeretni foglak? Hát rohadtul nem – háborgott tovább a fiú. – Direkt csesztetsz minket, csak mert megteheted! Tényleg azt mered mondani, hogy a fiad vagyok, és szeretsz? Miközben csak azért, hogy őt megnyomorítsd, engem is hagysz szenvedni? Hát milyen kegyetlen, anyának nem nevezhető nő vagy?
– Ethan, ő nem akar látni – bökte ki anyja indulatosan, sírásra görbülő szájjal. Aztán rögtön elkerekedett szeme, mint aki megrémül saját szavai súlyától.
– Hazudsz – vált rideggé a fiú hangja. Elfogta az undor. Ez a nő bármire képes lett volna, hogy bemocskolja előtte az apja nevét.
– Nem, nem hazudok – rázta a fejét Annalise. – Ő kérte. De tudtam, hogy nekem úgy sem hinnéd el, és csak még jobban utálnál érte – tördelte a kezét, minden bizonnyal rá is játszva kicsit a szenvedésre. Ethan továbbra sem akart megenyhülni.
– Valóban? – szűkült össze a fiú szeme. – Akkor semmi akadálya, hogy most odamenjünk, igaz? – És már nyitotta az ajtót, és szállt is be a kocsiba. Lefogadta volna, hogy az anyja csak blöfföl, de ezzel saját magát húzta csőbe. Most már nem táncolhatott vissza. Gyújtást adott, mire Annalise is felfogta, mire készül. Bár Ethan arra számított, ellenkezni fog, nehogy lelepleződjön, mégis engedelmesen az anyósülés felőli ajtóhoz lépett, és beszállt mellé. Bekötötte biztonsági övét, és várt.
Ethan szíve olyan erősen dobogott mellkasában, hogy szinte még az öreg kocsi motorján túl is hallotta. Végre, végre… Adrenalin, izgalom és félelem áradt szét tagjaiban, ahogyan arra gondolt, végre láthatja apját, beszélhet vele, elmesélheti mindazt, ami nyár óta történt vele. Aztán együtt kitalálnak valamit, hogy az örege kijusson onnan. Hiszen nem tett semmit, csak ezt eddig senki sem vette komolyan. Nem védte meg senki. De majd ő igen. És miután ez sikerült, együtt mennek Kanadába. Csessze meg az anyja a házat. Ő is dolgozni fog, és majd ketten elboldogulnak az apjával. Végre rohadtul sínre kerül minden, ahogyan már évekkel korábban kellett volna történnie.
Csak pár métert gurultak, mikor az autó lefulladt. Rémülten kapott a slusszkulcs felé, és ráindított újra, de semmi. A motor csak köhögött. Ezt eljátszotta még párszor, mire felfogta, hogy ők onnan már nem mennek sehova. Csalódottságában akkorát vágott a kormányra, hogy az nagyot reccsent kínjában. De most már legalább a keze is sajgott piszkosul, és ez fura mód feloldott egy gátat, amin áttörve utat engedhetett fájdalmának. Karját a kormányra fektette, ráhajtotta fejét, és halkan nyöszörgött, mint egy sebzett állat.
– Szállj ki, kérlek – suttogta anyjának, fel sem emelve fejét. A nő pár pillanatig várt, majd az ajtó kinyílt, és hangos kattanással bezárult mögötte. Ethan nem mozdult. Sírás próbált feltörni mellkasából, de összeszorította szemeit, és nem engedte. Minden erejével azon volt, hogy visszaépítse a falat, ami mögé elzárhatja feltörőben levő érzéseit. Erős akart lenni.

78. Amikor egy ajtó bezárul