Tintavér – 125. Lelkesítő szavak

Morgan

Mikor megtudta, egy másik államba költöznek, először a düh kerítette hatalmába, aztán a kétségbeesés, majd dac következett. Végül túljutott a krízisen, és világosan is át tudta gondolni, milyen lenne maga mögött hagynia iskoláját. Bárhogyan is kereste a pozitívumokat, csak a katasztrofális végkifejletet látta maga előtt. Az anyja tévedett, amikor azt hitte, így a tanulásra tud majd koncentrálni, nem vette ugyanis számításba a Morgan-faktort. Neki fogalma sem volt róla, milyen különcnek lenni, milyen az, amikor az ember lánya nem tud beilleszkedni, és emiatt pokollá teszik életét a gyengébbeket szekírozni vágyók. Ha a helyszín változik is, ő azért önmaga maradna. A Brightwoodban azonban elindult végre egy úton, még ha hosszú ideig tartott is feloldódnia. Tagja volt az írókörnek, egy színdarabba is jelentkezett, és mentorokat is talált, akik motiválták őt – Bradley-t és Angela Windet.
Nélkülük sosem győzi le kishitűségét, és mer álmodozni az állatorvosi egyetemről, vagy adja le novelláját az iskolaújság különszámába, márpedig mindkettőt megtette.
– Morgan Valentine-t várják az igazgatói irodában. Morgan Valentine-t várják az igazgatói irodában – adta hírül a feje fölött lógó hangosbemondó, hogy a váratlan fordulatok sora még nem ért véget. Fogalma sem volt, mit követhetett el, ami miatt Hauser igazgatónő látni kívánja, úgyhogy félve, de kíváncsian indult az irodák irányába.
Mikor belépett a rettegett helyiségbe, Hauser éppen az ablakából figyelte az odalent bandázó diákokat. Morgan agyán átszaladt, ha társai tudnák, ki kémleli őket árgus szemekkel a szünetekben, ki sem dugnák orrukat a tanteremből.
– Ülj csak le – intett az igazgatónő, miután felé fordította arcát, és ezzel figyelmét is. Morgan engedelmesen helyet foglalt. – Nem beszéltünk a fegyelmi tárgyalásod óta. Történt azóta bármi, amiről úgy gondolod, az iskolának tőled kellene értesülnie?
Morgan lesütötte szemét, és lázas gondolkodásba kezdett. Biztosan nem a semmiért hívatták ide, mégsem jutott eszébe olyasmi, amivel megsérthette volna a házirendet, vagy megszegte volna a bűnei miatt kiszabott büntetését. Na jó, utóbbiban nem volt teljesen őszinte magával. Mostanában néha-néha kihúzta magát a konyhai gálya alól, mindig tanulmányaira hivatkozva. Bár az AV klubosok érthetetlen módon leszálltak róla, azért fancsali pillantásaik így is gyakran kísérték a menzán, tálcagyűjtögetés közben. Úgy tűnt, nem képesek engedni meggyőződésükből, miszerint Spencer miatta számolt le addigi életével. Vajon Liamet is elérte a néma terror, vagy csak őt tüntették ki ezzel a kéretlen figyelemmel?
– Ezt örömmel hallom – nyugtázta Hauser a csendet. A lány ráébredt, hogy egyszerűen csőbe akarták húzni.
– Miért kellett idejönnöm? – kérdezte kissé rosszallón.
Hauser leült asztala mögé, és iratait kezdte rendezgetni. Mintha a nem túl udvarias hangnemet idegőrlő várakozással próbálta volna megtorolni.
– Ms. Wind rendszeresen beszámol a nála tett látogatások eredményeiről. Természetesen nem minden részletről, hiszen ezek többnyire magánbeszélgetések – tette hozzá, mielőtt Morgan vérvörösen a szőnyeg alá süllyedt volna zavarában. – Elmondta, hogy szeretnél javítani a tanulmányi átlagodon a továbbtanulás érdekében. Az ösztöndíjhoz azonban ez nem lesz elég. Az egyetemek a közösségért végzett munkát is értékelik, ami a te esetedben komoly hiányosságot jelenthet.
– De hát jelentkeztem a színdarabba – ellenkezett Morgan. Az anyja után most már az igazgatónő is arról próbálja meggyőzni, milyen elérhetetlen célokat tűzött ki maga elé?
– Az sajnos nem lesz elég – hűtötte le a kedélyeket Hauser. – Jól mutatna azonban a jelentkezési lapodon, ha csatlakoznál a nyári programok szervezőihez. Ez felelősséggel jár, és csak azok a diákok kapnak lehetőséget, akik valamilyen teljesítményükkel kiérdemelték – nézett rá jelentőségteljesen.
– De hát én… nem érdemeltem ki ilyesmit – értetlenkedett a lány. A táborok szervezőit mindig piszkosul irigyelte, hiszen barátokkal dolgozni nem munka, inkább szórakozás, és tulajdonképpen az egész szünetet végignyaralhatták az iskola költségére. Minden évben jó tanulók, klubvezetők és sportolók töltötték be ezeket a posztokat, és bensőséges kapcsolatot ápoló baráti körként tértek vissza szeptemberben az iskolába.
– Nem bizony – bólintott az igazgató. – Az iskola feladatai közé tartozik azonban bízni a diákok képességeiben, és támogatni őket céljaik elérésében. Ms. Wind is egyetértett ebben a kérdésben.
Morgan nem tudta, hogy az öröm vagy hála érzése volt-e erősebb, de ahogy tudatosult benne, mit kínál számára Hauser, legszívesebben felpattant volna, hogy megölelgesse a zordon nőszemélyt. Persze ijesztőnek tűnt, hogy heteket töltsön összezárva iskolája ismert, és nem feltétlen kellemes modorú diákjaival, de Indiana fenyegető rémétől semmi sem lehetett rosszabb.
– Mit kell tennem, hogy részt vehessek a szervezésben? – kérdezte félénken.
– Az első megbeszélés negyed óra múlva kezdődik a hármas előadóban – pillantott a nő az órájára. – Ne késs el.
Morgan felpattant. Tizenöt perc nem sok idő, és még Rose-nak is szólnia kellett, hogy ma nem tud részt venni a próbán. Számított rá, hogy a lány nem rejti majd véka alá véleményét, de oda kellett érnie arra a találkozóra időben. Ez nem csupán egy lehetőség volt, hanem egy mentőöv, amelyet az a személy dobott utána, akitől a legkevésbé várta. Ha ez nem győzi meg az anyját arról, hogy neki a Brightwoodban kell maradnia, akkor semmi sem. Már a kilincset markolta, amikor eszébe jutott visszapillantani Hauserre.
– Köszönöm – motyogta. A nő csak egy távolságtartó fejmozdulatot eresztett meg felé, Morgan számára azonban a Jótündér keresztanya mosolya sem tündökölhetett volna szebben.
Amint bezárta maga mögött az igazgatói szoba ajtaját, rohanni kezdett. Meg sem állt a színházteremig, majd az ajtót feltépve bevetette magát a sötétségbe. Odabent mindig félhomály uralkodott, így időre lett volna szüksége, hogy szeme megszokja a különbséget, ő azonban nem késlekedhetett. Ismerte a járást, így vakon viharzott egyenesen a fényekben úszó színpad felé, ahol Rose-t és a darab rendezőit sejtette. Nem mindenki volt azonban felkészülve egy a paravánok erdejében rohangáló eszelősre.
– … a fene …tött beléd? – jutott el füléig a mondatfoszlány, miközben váratlan ellenállásba ütközött, és majdnem ledöntött a lábáról egy arra járót. Egyik keze meglehetősen csontos felületet ért, úgyhogy jól állon vághatta az illetőt, a másikkal pedig kisöpörte a kezében tartott papírokat, amelyek most hulló pelyhekként táncoltak körülöttük a levegőben.
Rémülten ébredt rá, kivel került a szándékosnál közelebbi kapcsolatba, és szégyenkezve hátrált egy lépést. Szeme most már megszokta a sötétséget annyira, hogy lássa, a fiú egyáltalán nincs elragadtatva sem a találkozásuk tényétől, sem pedig a módjától. Állkapcsát tapogatta, és az időközben földet ért papírjait kereste szemével, többségük azonban elveszett a zegzugos díszletek dzsungelében.
– Bocsánat, én csak nem vettelek észre – hajolt egyből, hogy felkapkodja a papírokat, de mivel Gil is éppen akkor mozdult, csupán a történelem legkínosabb, legklisésebb összefejelését sikerült prezentálniuk.
– Most már elég volt? Vagy adjak egy vaslapátot is, hogy leüss vele? – egyenesedett fel a fiú a homlokát tapogatva. Már nem is próbálta elrejteni dühét.
– Bocsánat, sajnálom – nyekeregte Morgan, miközben a saját fejét fogta. Ez a békülés Gillel olyan nagyon nem akart összejönni, mintha a sors próbálná megtorolni minden korábbi vétkét, az utolsó lecsapott szúnyogig benyújtva a számlát.
– Most felszedem a papírokat – közölte a fiú cseppet sem jókedvűen, mintegy figyelmeztetésül, mielőtt jegyzetei után nyúlt volna.
Morgan a színpadra pillantott, és a nagy órára, ami felette lógott. Késésben volt, de nem mozdult a lába. Hiszen itt volt Gil, és miután félig megnyomorította, nem hagyhatta faképnél ismét. Ki tudja, mikor lesz ürügye beszélni vele legközelebb?
– Rendes tőled, hogy segítesz a suliújságosoknak megmenteni a lapot – próbálta pár kedves szóval megvásárolni a fiú jóindulatát.
– Az AV klub a második legköltségesebb szakkör. Ha az újsággal leszámoltak, mi következünk – vált tárgyilagossá Gil hangja, miközben továbbra is papírjait szedegette. – Egyedül a gamer klub önfenntartó, mert ott hozzájárulást kérnek a tagoktól is. A többi kör számára viszont öngyilkosság lenne most a széthúzás.
Morgan egyébként is zaklatott volt az igazgatónőtől kapott lehetőség miatt, de most egy súlyos kő is legördült szívéről. Tehát a fiú nem azért ugrott bele a mentőakcióba, mert Kitty Parnell megrebegtette szempilláit, hanem csupán a saját klubja érdekeit védte. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, ezúttal szándékosan, de félt, hogy Gil a korábbinál is rosszabbul reagálna a helyzetre.
– Haragszol még rám? – váltott témát hirtelen, és még a félhomályban is látta, hogy egy árnyalatnyi sápadásra késztette egykori barátját.
– Azért, mert behúztál, vagy azért, mert lefejeltél?
– Tudod, hogy mire gondolok.
– Ugye nem komoly, hogy erről akarsz beszélni? Lépjünk túl rajta – zárkózott be Gil, és végre felnyalábolta papírjait, jelezve, hogy dolgára indulna.
– Látom, hogy dühös vagy – állapította meg szomorkásan Morgan.
– Miért is ne lehetnék az? – tette fel a költői kérdést a fiú, és igyekezett uralkodni hangján, de még így sem tudta titkolni indulatát. – Nem akarok jobban belemenni, oké? Dolgom van – közölte, de egy lépést sem mozdult. Talán arra számított, Morgan majd útjára engedi, de arra aztán várhatott.
– Nem baj, hogy haragszol rám – lépett hozzá egy picit közelebb a lány. Többet nem mert kockáztatni, mert azt volt az érzése, Gil kimászik a dekorációs paraván másik oldalán, ha megteszi. – Ez azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neked, és fáj, hogy elárultalak – közölte elméletét.
– Bakker, most komolyan…? Nem jött össze a dolog azzal a tuskóval, és most engem akarsz előrántani, hogy ápolgassam az egódat? – tört ki sértett méltóság a srácból. – Mit gondolsz te rólam? Nem leszek ugródeszka egy újabb Mr. Tökélyhez!
– Én nem úgy gondoltam – sietett közbevetni a lány, de elkeserítette a fiú reakciója. – Hiányzol. Mármint úgy, mint barát. Lehetne minden úgy, mint régen. – Hálás volt a sötétségnek, ami elfedte arcán a hazugság miatt eluralkodó vörösséget.
– Nagyon kétségbe lehetsz esve, ha rám fanyalodnál – szűrte a fogai között a srác. – Nem akadt másik modell az izomagy boltban?
– Ezt hagyd abba – kérte a lány.
– Ha akarod, segítek keresni. Arra eddig is jó voltam. Csak utána hagyj békén, oké? – lökte tovább gúnyos szövegét a fiú, még ha nem is látszott rajta, hogy élvezné.
– Nagyon szemét vagy, Gil.
– Nézd, én a múltkor nem azért mentem oda hozzád, mert bármit is akarnék tőled. Csak közöltem valamit, ennyi. Ne láss bele többet.
-Azért kérdeztél a kezemről is? – mutatta fel még mindig kissé lila csuklóját.
-Az csak udvariasság volt – reagált fagyosan a fiú. – De közöttünk a helyzet változatlan.
– De megváltoztathatjuk – ellenkezett Morgan.
– Én nem akarom – fordult felé határozottan társa. – Miért akarnám? Tudtad, hogy mit érzek, és úgy rúgtál fel mindent, mintha sosem számított volna a barátságunk. Csakis azért, hogy öt percig elmondhasd, két balek rajong körül téged egyszerre. Jobban vágytál erre, mint amennyire fontos voltam valaha is. Csak hálás lehetek, amiért ez kiderült, és nem ámítom magam még évekig azzal, hogy… áh, hagyjuk.
– Fontos voltál. Most is az vagy – emelte tekintetét Morgan a hűvös, kék szemekre. Nyoma sem volt bennük azonban megértésnek vagy enyhülésnek.
– Hát nekem már nem vagy – zárta le a fiú, és elindult a színházterem kijárata felé.
Morgan furcsa nyomást érzett mellkasán, és szorítást a torkában. A levegő olyan súlyos lett, hogy levegőt venni is nehezére esett. Sosem értette igazán, mit lehet benne szeretni, de ugyanennyire váratlanul érte az is, amiről Gil beszámolt – az, hogy a jelek szerint ő már nem számított neki.
– Csak egy kicsit bízz bennem! – fordult utána, még mindig reményeibe kapaszkodva.
– Te vagy az utolsó ember, akiben bízni tudnék – koppantak a kemény szavak, és a teremben zuhanni kezdett a hőmérséklet. Morgan testét hideg járta át, és a feje kiürült, mintha gondolatai is megdermedtek volna. Fázósan húzta össze magát, de a mondat még mindig a fülében csengett. Nem nézett többé a fiúra. Neki időpontja volt, mennie kellett. Gépiesen rakta egyik lábát a másik elé, és csak a fényárban úszó színpad képe lebegett a szeme előtt. Homályos alakok kezdtek úszni felé, de mintha furcsa, elnyújtott filmkockákon látta volna őket.
– Morgan! – hallott egy rémült kiáltást a háta mögül, aztán elsötétült előtte minden.


Liam

A várva várt buli időpontja ólmos lassúsággal vánszorgott csupán közelebb hozzá. Még sosem várt így egyetlen bulit sem. De most itt a remek lehetőség, hogy újra beszéljen Spencerrel. Addig viszont képtelen volt nem erre koncentrálni. Jobb híján végül a laptopja elé ült le, és hogy elüsse az időt, a blogját nézegette.
Mikor kiderült a titka, a kommentek száma kicsit megugrott. Sorra érkeztek be a neki, azaz Liam Waltersnek címzett üzenetek a bejegyzései alá. Elég sok közülük rossz szájízzel íródott, de volt jónéhány pozitív, dicsérő is. Aztán viszont, ahogy teltek a napok, megfogyatkozott a történések száma az oldalon. Mielőtt azonban elkönyvelhette volna magában, hogy minden csoda három napig tart csak, rávette magát, és kirakott egy új írást a titkok témájáról. Ezzel azonban pont azt sikerült bebizonyítania, hogy már senkit sem érdekelt.
A hozzászólások száma csökkent. Drasztikusan. Annak ellenére is, hogy volt friss tartalom. De valószínűleg így, hogy tudták, ki ő, és eloszlott a blogot övező misztérium, már kevésbé volt izgalmas ez az egész. Az arctalan zseni helyére, akivel bárki azonosulni tudott, most egy átlagos arc lépett. És hirtelen már senki nem érezte magáénak a témáit.
De nem is a kommentek hiánya keserítette el igazán, hanem az, amikor belépett a statisztikákat rögzítő oldalra. A grafikonok meredeken íveltek lefelé. Nem csak véleményezni, de már olvasni sem jártak fel a blogra túl sokan. És Liam képtelen volt nem arra gondolni, hogy valójában milyen tehetségtelen lehet, ha mindenki csak a titokzatosságot szerette az oldalban.
Fanyar mosollyal eszébe jutott Collin. Igaz, még csak nem is sikerült felszállnia a hype vonatra, aminek ő volt a mozdonya, de végül még a szerelvény is bedöglött. Ő pedig épp valami eszement gondolatmeneten keresztül próbálta eldönteni, hogy megérdemelte-e mindezt, vagy már eleget bűnhődött Spencer miatt.
Újra és újra átfutotta legújabb posztját, keresve benne, mi az, amiért hirtelen mindenki kiszeretett az írásaiból. De minél tovább nézte, csak annál rosszabbnak értékelte a helyzetet, és a végén már inkább azt kereste, hogy egyáltalán miért lenne oka bárkinek megkedvelni az írásait, mikor mind csak egy értéktelen szar. Nincs ezen mit szépíteni, szar az egész. És az írókör is csak önámítás volt.
Amikor a bejegyzés végére ért, immáron sokadjára, feltűnt neki, hogy egy új hozzászólás érkeztét jelzi pirossal a szövegbuborék ikon. Újratöltötte gyorsan az oldalt, hogy elolvashassa az üzenetet, amire már epekedve vágyott, mióta kirakta ezt az írását.
– Fel a fejjel! – hirdette a szöveg, a TB nevű felhasználótól. Hát, nem valami sok. De ez is több, mint a semmi.
– Köszönöm! – reagált a fiú vontatottan, majd rányomott az enterre, amitől hozzászólása megjelent az előző alatt.
– Ne foglalkozz azzal, hogy a felületes emberek kihullottak. Azok, akik értékelik az írásaid, itt maradnak – jött a válasz, azonban már nem a hozzászólás szekcióban, hanem egy felugró chatablakban. Liam ennek létezéséről egész eddig nem is tudott. Valószínűleg Spencer hegesztette össze ezt is, mikor a kommentrendszert élesítette.
Liam felvonta a szemöldökét. Ezek szerint ez a TB nevű felhasználó saját magát az írása kedvelői közé sorolta. Nem tudta megállni, hogy rá ne keressen a korábbi hozzászólásaira. Nem minden bejegyzéséhez kommentelt, de úgy tűnt, már ősz óta követi a blog eseményeit. Valószínűleg azokhoz az írásokhoz reagált csak, amikkel ő is azonosulni tudott, hiszen minden hozzászólása viszonylag személyes jellegű volt.
– Szóval tetszenek az írásaim? – pötyögte végül Liam a chatablakba.
– Néhányuk kifejezetten megfogott – érkezett a válasz. Eléggé kimért stílusa volt ennek az illetőnek.
– Egyébként, ha már te sem bújsz az anonimitás leple mögé, akkor talán úgy fair, ha én is felfedem magam előtted – jött a következő üzenet TB-től. Liam agya rögtön kattogni kezdett, hogy vajon ki is lehet az, hiszen minden bizonnyal ismeri őt, mivel másképp nem lenne értelme bevallania. Aztán, mikor leesett neki, ki olvasgatja ilyen bőszen az írásait, egyszerűen nem hitte el. Még akkor sem, mikor Trevor Bradley neve jelent meg a képernyőn.
– Nem is tudtam, hogy ilyen témák is érdeklik – írta a fiú, majd egy pillanatra elgondolkodott a tegezés-magázás kérdésén, de úgy volt vele, hogy írásban képtelen letegezni egy tanárt, így végül elküldte így, ebben a formában.
– Minden érdekel, ami irodalom. És sokan rosszul hiszik, hogy az irodalom a már halott írók és költők műveiből áll. Az, amit te ezen az oldalon csinálsz, az is színtiszta irodalom – fejtegette a férfi a tőle megszokott fennköltséggel. De Liamnek jól esett a dicséret, és úgy érezte, szüksége is volt rá már.
– Honnan értesült egyáltalán erről a blogról? – érdeklődött tovább. Bár, ha jobban belegondolt, valószínűleg a tanárok körében is elterjedt már a Get Out Of My Head híre, hiszen az iskola kapcsán ők is érintettek. De Bradley válasza mégsem ez volt.
– Spencer mutatta. Mielőtt csatlakoztál volna az írókörhöz.
– Akkor ezek szerint köze volt ahhoz, hogy bekerültem? – lepődött meg a fiú. Spencer egyszer sem említette, hogy közbenjárt ebben az ügyben, de most nagyon úgy hangzott.
– Csak megmutatta a tehetséged. Az írásaid miatt kerültél be – szögezte le Bradley.
– Értem – reagált Liam. – Spencer hogy van? – gépelte be a kérdést, de sokat hezitált, mielőtt elküldte volna. Nem akarta elszúrni az esélyét a bulival, de egyszerűen szerette volna tudni, mi újság a barátjával.
– Megvan – jött a szűkre szabott válasz. – Éli az életét, és kevesebb rajta a teher mostanában. Kipihentebb.
Liam ebből csakis azt volt képes leszűrni, hogy Spencer tökéletesen érzi magát nélküle. Sőt, jobban van, mint akkor, mikor ők ketten még barátok voltak.
– Haragszik még rám? – Ezt muszáj volt megkérdeznie ezek után. – Vagy nem beszélt ilyenekről? – tette hozzá, mikor eszébe jutott, hogy talán Spencer nem oszt meg mindent a nagybátyjával.
– Szerintem nem – felelte az irodalomtanár. – De ezt lehet, hogy tőle kéne megkérdezned inkább – tette hozzá aztán, viszonylag gyorsan, mintha az előzővel egyszerre szerette volna ezt is elküldeni.
– Az a helyzet, hogy még mindig nem sikerült vele beszélnem – ismerte be. Egyszerre volt furcsa, és teljesen kézenfekvő, hogy a férfinak öntse ki a szívét.
– Mikor próbáltál vele utoljára beszélni? – kérdezte Bradley.
– Nem tudom. A karácsonyi ajándékra sem reagált semmit – mondta a fiú, kissé elszontyolodva.
– A karácsonyi ajándékra? – kérdezett vissza a férfi.
– Igen, amit a tanár úrnak adtam, hogy adja át – csodálkozott Liam. Hogy felejthette el ilyen hamar? Bár végül is már sok minden történt azóta, és valószínűleg az az apró gesztus a tanárának nem jelentett annyit, mint amennyit neki.
– Jaj, igen. Persze – ugrott be a férfinak is. – Spencer nagyon örült neki – fűzte hozzá.
– Akkor jó – mosolyodott el halványan Liam. Tényleg örült neki. – Kicsit aggódtam, hogy bénának fogja tartani – magyarázkodott.
– Szerintem nagyra értékelte a gesztust. Valószínűleg csak nem volt alkalma megköszönni személyesen.
– Igen, lehet – bólintott rá a fiú is.
– Nekem most mennem kell – írta Bradley. – Vár egy halom esszé az asztalomon. Neked pedig kitartás, és csak így tovább! – biztatta.
– Köszönöm – reagált Liam. Azt, hogy a tanára lelket öntött belé, és azt is, hogy hajlandó volt vele beszélgetni Spencerről. És egyre inkább remélte, hogy a bulira tervezett összetalálkozás végül jól fog elsülni. Mert bármennyire is próbálta elkerülni, szeretett Spencerre gondolni. És nem akarta elképzelni, milyen lesz, ha ismét rossz emlékek fűzik majd hozzá, egy sikertelen próbálkozást követően.
Épp ezért nem szabad elszúrni. És elhatározta, hogy nem fogja elszúrni.

126. Végjáték

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés