Tintavér – 103. Segítő kéz

Bradley

Mióta a nappaliban aludt, megszokta, hogy minden rezzenésre felriadjon az éjszaka közepén. Elég nagy volt a jövés-menés az utóbbi időben a házban, így viszonylag ritkán volt békésnek nevezhető a lent alvás. Ezúttal azonban amiatt is nehezen aludt, hogy tudta, Spencer sokáig kint marad. Ráadásul Phillel. És miután George, a sógora rendesen lehordta őt karácsonyi ottlétükkor, képtelen volt nem aggódni a fiúért.

Épp emiatt, mikor kopogtattak az ajtón, nem a legszebb álmából riadt, sőt, még csak fel sem kellett ébrednie, ugyanis egy percre sem hunyta le a szemét. Éberen tartotta a folyton csak halmozódó aggodalom-torony. Ami igencsak megingott, mikor az ajtó túloldalán Ethant fedezte fel unokaöccse helyett.
– Ethan – tette is szóvá rendkívül alapos megfigyelésének eredményét.
– Helló – köszöntötte bátortalanul az átfagyott fiú.
– Mit csinálsz te itt ilyenkor? – próbálta belesűríteni döbbenetét egyetlen mondatba. Bár, ha jobban belegondolt, azok után, hogy látta a fiút a kocsijában éjszakázni, ráadásul még fel is ajánlotta neki az egyik kanapét az eset után, igazán nem csodálkozhatott azon, hogy Ethan most így beállított. Viszont azóta elkelt az a bizonyos kanapé. És ráadásul ő feküdt rajta még az imént. – Gyere be – invitálta be végül mindezek ellenére fagyoskodó diákját.
Ethan szótlanul ballagott be a lakásba, kezeit dörzsölgetve, és az előszobában megállt, Bradley-re várva.
– Mi történt? – érdeklődött Trevor, reménykedve abban, hogy a fiú öltözete nem rejt valamilyen súlyosabb sérülést.
– Kicsit… hideg van odakint. És gondoltam, hátha megvan még az a kanapé – pillantott fel tanárára, kissé szégyenkezve.
– Hát… valahogy megoldjuk – tökélte el a férfi, agya pedig gondosan járni kezdte sorra a lehetséges megoldásokat.

Ezzel már túllépik a ház kapacitását. Spencerhez nem küldheti, hiszen nála nem franciaágy van, és ráadásul már így is ketten fognak ott aludni Phillel. A nappaliban szintén nem maradhatnak ketten. Igaz, darabszámra kanapé még lenne, de nehéz lenne a büszkeségének megemésztenie, hogy egy nappaliban csövezik együtt az egyik diákjával. És mivel Ethant nem küldheti fel Jennifer szobájába, hiszen ki tudja, mit kezdene vele a nő odafent, az egyetlen lehetséges megoldásként az maradt, ha ő lép be az oroszlán barlangjába éjszakára, bízva abban, hogy ez a dolog csak átmeneti.
– Szeretnél lefürdeni? – kérdezte, mintegy elterelő hadműveletként, hogy lefoglalja a fiút, amíg ő eltünteti annak a nyomait, hogy a nappaliban aludt az elmúlt pár hétben.
– Ha lehet – kapott az alkalmon a fiú, szerencséjére. – De még nincs nálam semmi holmim – tette hozzá aztán.
Még? Szóval mindenképp több napra tervez maradni. Jó lenne megtudakolni, hogy mégis mennyire, de ehhez egyrészt késő volt már, másrészt ezt a többiekkel sem ártana megbeszélnie, harmadrészt nem is érezte magában a bátorságot, hogy ezt a meglehetősen bunkó kérdést feltegye.

– Máris adok egy törölközőt – ajánlotta fel, a földszinti fürdőszoba felé terelve Ethant. Amint becsukta mögötte az ajtót, a kanapéhoz rohant, aminek lassan már minden rugóját kiismerte, és felkapta róla a cuccait a lepedőbe csomagolva, majd az emelet felé vette az irányt.
Felfelé baktatva ismét letaglózta az a mérhetetlen sok felelősség, amit magára vállalt. És nem elég, hogy Spencer meg az iskolai dolgok miatt aggódhatott, most már Jennifer is fejfájást okozott neki. Hiába férkőzött be a nadrágjába azzal az ígérettel, hogy segít elfeledtetni a gondjait, csak egy újabbal tetézte meg a már így is magasodó halmot. Ugyanis azóta úgy viselkedett, mintha az égvilágon semmi nem történt volna.
Nem arra számított, hogy egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, mert a nő egyértelműen nem az a fajta volt. Most viszont csak reménykedni tudott benne, hogy Jennifer legalább hajlandó lesz beengedni őt a szobájába. És ezúttal más apropóból, mint legutóbb.

Arra számított, hogy kopogtatására nem érkezik majd válasz, azonban a nő egy pillanat alatt az ajtónál termett. Mintha számított volna rá. Vagy talán másvalakire? Ez hülyeség, tudott volna róla, ha valaki jár Jenniferhez. És amúgy is, miért pörög most rá erre ennyire? Talán féltékeny lenne? Erre most nincs idő. Túl sok minden történik túl gyorsan.
– Mi az, Trevor, szeretnél még? – harapott bele a szájába Jennifer, ahogy ajtót nyitott. Most bezzeg, mikor nagyon nem alkalmas, rögtön eszébe jut, hogy igenis történt valami kettejük közt. De nem most jött el az ideje, hogy ezt megbeszéljék.
– Nem azért jöttem – fogta meg Jennifer kezét a levegőben, félúton oda, ami már amúgy is éledezni kezdett, meglátva a nőt ilyen kevés textíliában. – Beállított az egyik diákom. Nincs hová mennie, szóval ma este idefent alszom – biccentett a halomba gyűrt ágyneműre, amit a földre rakott maga mellé az előbb.
– Meddig marad? Mert a hangsúlyból ítélve nem csak ma este fog itt vendégeskedni – fonta keresztbe maga előtt a karjait Jennifer, egyúttal eltorlaszolva a szoba ajtaját is.

– Nem tudom, még nem kérdeztem. Ma este itt alszom, a többit pedig majd megbeszéljük – jelentette ki Bradley. A fenébe is, ha már ennyi felelőssége van ebben a házban, akkor legalább ennyi beleszólása hadd legyen már a dolgokba.
– És mit szeretnél, mit mondjak neki? Hogy a barátnőd vagyok? – érdeklődött Jennifer, miután nagy nehezen félreállt az ajtóból, beengedve Bradley-t a nagy halom párnájával.
– Miért mondanál neki ilyet? – kérdezett vissza rögtön a tanár, miközben az ágyra dobta a cuccait. Miért akarja ezt mondani, ha ez teljes hazugság?
– Talán mert együtt alszunk? – vonta fel a szemöldökét Jennifer. – Azt azért nem hazudnám egy gyereked kedvéért sem, hogy házasok vagyunk, csak hogy jó keresztény szellemben folytatódhasson a nevelésük – tette hozzá, amitől Bradley majdnem nevetésben tört ki. Na persze, Ethan, meg a jó keresztény nevelés…
– Nem gyerek már. Nem kell neki hazudnod – tette szóvá.
– Rendben. Akkor szeretők? – ötletelt tovább Jennifer, mintegy élvezve, hogy Trevor ismét rákvörös.
– Nem vagyunk azok sem – jelentette ki elszántan a férfi, próbálva úrrá lenni arcszínén. Ha a nő egész eddig teljesen hűvösen viselkedett vele azután a forró éjszaka után is, akkor ő nem lesz többet az ágymelegítője.
– Szóval azt mondod, nem fog semmi történni így, hogy ilyen közel leszünk egymáshoz éjjelenként? – tette csípőre kezét a nő.
– Nem fog – erősítette meg Trevor, miközben nekiállt lentről felhozott, idefent feleslegessé vált párnáit az ágy közepére dobálni, elválasztó védvonalat építve belőle.

A házban papírvékonyak voltak a falak, így odafentről is meghallotta, hogy Ethan odalent elzárta a zuhanyt. Sietve indult meg lefelé, végig arra gondolva, hogy még ha nem is ilyen lenne a viszonya Jenniferrel, akkor is kínos lenne az egyik diákjának füle hallatára vadul szeretkezni az emeleten. Erről pedig eszébe jutott, hogy Ethant is figyelmeztetnie kéne erre, mielőtt bármelyik futó kalandját ide próbálná hozni.
A lépcsőn lefelé trappolva a sajátján kívül más döngéseket is hallott, így hátrafordult, és látta, hogy Jennifer követi őt lefelé.
– Mi az? Csak bemutatkozom a legújabb lakótársunknak – vont vállat a nő. Bradley tovább indult lefelé, és a nappaliba toppanva egy törölközőbe tekert, félmeztelen Ethan várta őt tanácstalanul. És Jennifert.
– Ez valami új bemutatkozási mód, ami divattá vált? – kuncogott félhangosan Jennifer Bradley háta mögött, amitől nem csak Ethan, de Trevor is céklavörösre váltott.

Ethan zavartan járatta végig pillantását a kevés textilbe bugyolált nőn, aztán Bradley-re nézett meglepetten, nyilván azt feltételezve, hogy együtt vannak. Aztán szorosabbra fonta maga körül a törölközőt, és próbált kissé határozottabbnak tűnni.
– Helló – préseli ki magából.
– Helló – köszönt vissza Jennifer, miközben Bradley már csak arra volt képes, hogy a tenyerébe temesse az arcát. – Trevor mondta, hogy már nem vagy kisfiú, és látom, hogy igaza volt – viszonozta most ő is a végigmérést tekintetével. Látta Ethan döbbent arcát, így hozzátette: – Jennifer vagyok, nem Trevor barátnője, és kezet fognék veled, ha nem valami mást szorongatnál épp kitartóan – kacsintott rá a fiúra. Bradley akkorát sóhajtott, mint amekkorát valószínűleg Ethan is szeretett volna, ha ezek után kap még levegőt. Ennek a nőnek tényleg lételeme a férfiak zavarba hozása.
– Hmm, fincsi – bukott ki a bejáraton épp belépő Philből, Ethant meglátva, még tovább fokozva a helyzet szerencsétlenségét. Trevor már azon sem csodálkozott volna, ha Ethan inkább választja az egy szál törölközőben halálra fagyást odakint.
– Phil, fogd vissza magad – intette le barátját a másodikként betoppanó Spencer, akinek szintén két másodperccel tovább szaladgált a tekintete Ethan felsőtestén, mint az alapesetben indokolt lett volna.
– Adok egy pólót – próbált véget vetni felajánlásával ennek a rettentő kellemetlen helyzetnek Trevor. Ahogy elindult az említett ruhaneműért, tekintete találkozott Jenniferével, és valami olyasmit olvasott ki belőle, hogy “reméltem, hogy a sajátod adod neki”, vagy hasonlót, amit végül szerencsére nem tett szóvá. Valószínűleg azért, mert Spencerék előtt már visszafogta magát.

– Mindenki, ő itt Ethan – mutatta be a végre pólóhoz jutott vendéget Bradley. – Ma este itt alszik nálunk – jelentette be a frissen érkezetteknek is, majd lopva Ethanre pillantott. A fiú tekintetéből pontosan azt vélte kiolvasni, amitől a leginkább félt, de azért folytatta: – És valószínűleg a következő pár éjjel szintén itt fog aludni.
– És te hol alszol? – érdeklődött Spencer, mit sem sejtve arról, hogy ezt a kérdést Trevor próbálta teljes mértékben elkerülni.
– Az emeleten, a nagyszobában – érkezett a szigorú válasz. – Ahol eddig is – tette hozzá nyomatékosan, hogy senki ne merjen ellenkezni vele, és aláásni a tekintélyét.
– Értem – biccentett Spencer, miközben lopva Philre pillantott párszor. – Szerintem mi… megyünk is lefeküdni – jelentette be aztán.
– Szerintem ideje mindannyiunknak lefeküdnie már – értett egyet Bradley. Gondolkodott rajta, hogy beszél még Ethan fejével, de a történtek után úgy érezte, a fiú megérdemel egy kis időt, hogy feldolgozza, hová is érkezett. Egy kiéhezett csorda fészkébe, ahol négyből hárman szívesen megismerkednének vele közelebbről is. – Megágyaztam neked azon a kanapén – mutatott az említett bútordarab irányába. – Majd reggel megbeszéljük, hogyan tovább, rendben? – búcsúzott tőle, mindenkit felfelé terelve a lépcsőn. – Jó éjt! – kiáltott még le, amire a többiek is úgy-ahogy hozzámorogták a saját búcsújukat.

A lépcsőn felfelé Spencer lemaradozott Jennifertől és Philtől, hogy négyszemközt beszélhessen nagybátyjával.
– Biztos átgondoltad ezt? – kérdezte, mikor mindkét hálószoba ajtaja becsapódott, és már csak ketten álltak az emeleti folyosón.
– Nem lesz gond – biztosította őt Trevor.
– Csak azért kérdezem, hogy… – kezdte Spencer, majd suttogóra fogta –, hogy ugye belegondoltál, hogy nem zavarod-e ezzel Jennifert?
– Mire célzol? – vette halkabbra a hangját Bradley is.
– Hát arra, hogy… neki is vannak… igényei – fogalmazott óvatosan a fiú. Mielőtt azonban Trevor megpróbálhatta volna ezt bárhogyan is értelmezni, már folytatta is: – Valamelyik nap hallottam, hogy nagyban szexel valakivel. Csak azért mondom, hogy nehogy véletlen rányiss valamikor. Mert az kínos lenne – jegyezte meg, amitől Bradley már sokadszorra pirult el a füle tövéig.
Hát még ez milyen kínos – gondolta magában, miközben unokaöccse elbúcsúzott és becsukta maga mögött szobája ajtaját.
Trevornak pedig hirtelenjében eszébe jutott, miről is akart mindenképp beszélni Ethannel. Azokról az átkozottul vékony falakról.

 

Kitty

Scottnak igaza volt, és Kitty rég érezte ennyire erősen azt, hogy tévedett. Tévedtek; mert Adrian volt az, aki mindenáron el akarta hallgatni a fejük felett gyülekező fellegeket a szülei elől, de Kitty nem állította meg őt.
Még mindig nem tudta, hogy miért nem ragaszkodott állhatatosabban a felnőttek bevonásához. Felmerült benne, hogy titokban talán egy kis része szerette volna látni a főszerkesztőt elbukni, de hiába vizsgálta át a benne kavargó érzéseket őszintén, nem érzett magában rosszindulatot az évfolyamtársa felé.

Azt sem mondhatta, hogy a dolgok alakulásával őt árulták volna el – mert bár határozottan kialakult kettőjük között egy bizalmi kapcsolat, ez koránt sem volt annyira erős, hogy vakon meg kellett bíznia a másik egy rosszul csengő ötletében.
Nem, Kitty pontosan látta a lelki szemei előtt a képet, ahogyan a fegyelmi tárgyalás alkalmával kíméletlenül becsukódik előttük a terem ajtaja – éppen úgy, ahogy fél órával korábban az meg is történt. Mégsem mondott ellent Adriannek, mikor a fiú ragaszkodott ahhoz, hogy ő akarja megoldani a problémát.
És ez nem az iskolai újság volt, nem egy megcsúszott határidő, hanem Russel. Az, aki állítólag mindennél és mindenkinél fontosabb volt az évfolyamtársa számára. Akit mindig szeretettel vegyes aggodalommal emlegetett, és akin a fél szemét mindig ott tartotta.
Akinél ezek szerint mégis előrébbvaló volt a saját büszkesége. Talán erről volt szó? Ezért nem akarta Adrian beismerni az apjának, hogy az öccse bajba keveredett? Mert hibátlannak akart tűnni, olyannak, aki mindent tökéletesen kézben tart? Lehet.

Ez azonban még mindig nem volt magyarázat arra, hogy Kitty egész egyszerűen hagyta őt belemenni ebbe a vesztes küzdelembe. Mert ha valóban Thomas van der Hoom volt a titokzatos zsaroló a levelek mögött, akkor a Black fiúknak esélyük sem volt kimászni a slamasztikából.
Talán azért hallgatott ő is, mert Adrian Hauser igazgatónő jóindulatával számolt. Miért hitték, hogy az iskola vezetősége majd szemet huny a rongálás ténye felett?
Akárhogy próbálta is összerakni a darabkákat, Kitty továbbra sem tudta megérteni, mi miért úgy történt, ahogy. Sem a körülötte élők, sem a saját viselkedésére nem talált logikus magyarázatot, legalábbis olyat nem, amivel elüthette volna a fülében visszhangzó szavakat.

– Azért csináljátok ezt, mert tinik vagytok – rántotta meg a vállát Scott, ahogy ott ült Kitty ágyán. – Akkor is, ha szeretnéd elfelejteni ezt, te még mindig tizenhét vagy. Imádlak, tök értelmes vagy és igazi társ, meg minden. De tizenhét. És ez azt jelenti, hogy néha bekattansz, és azt hiszed, mindent meg tudsz oldani. Te meg a haverjaid.
– Most tudod, hogy ez sértésnek hangzott, ugye? – kérdezett vissza valóban sértetten azon az estén Kitty.
– Pedig nem az. Ez klassz. Én imádtam tizenhét lenni.
– Ezt úgy mondod, mintha most negyven lennél – vetette a barátja szemére.
– Lélekben… lélekben legalább kétszáz vagyok, gyermekem!
Valami leírhatatlan arccal meredt Scottra, aki szemmel láthatóan minden erejével azon volt, hogy minél tovább fenntartsa a bölcs, komoly férfi illúzióját. Próbálkozása azonban csúfos kudarcba fulladt – vagyis inkább egy széles vigyorba; olyanba, amilyenbe az ember lányának beleremeg a gyomra.
– És te papolsz nekem érettségről? – nevette el magát Kitty, mikor már ő sem tudta őt tovább fapofával nézni. – Hol van ilyenkor a megfontoltság?
– Azt nem mondtam, hogy megfontolt és bölcs vagyok – mutatott rá a fiú. – Csak azt, hogy te nem vagy az.
– És már megint sérteget – fordította el a fejét, és tárta szét a karjait túlzó mozdulattal. A mosolyt viszont nem tudta elnyomni.
– Amikor tizenhét voltam, azt hittem, meg tudom védeni mindentől a tesóimat – folytatta zavartalanul Scott. – És meg is akartam. Ha valaki jobban megnézte Rose-t, utánakérdeztem, ha valaki meglökte Theót a folyosón, akkor elkaptam. Amikor valamelyik tanárnak problémája volt velük, bevédtem őket. Aztán egyrészt rájöttem, hogy felesleges idő- és energiapazarlás, mert lepereg róluk minden.

– Azért ez elég más helyzet, tudod? – sóhajtott fel Kitty beletörődőn. – Theóékat nem zsarolta senki. Nem volt fegyelmijük.
– Ami azt illeti, volt – cáfolt rá Scott egy halvány mosollyal az arcán. – Egy végzős rámászott Rose-ra egy iskolai bulin. Rá volt gerjedve, és elég erőszakosan viselkedett. Már korábban is láttam, hogy nézegeti őt, de nem szóltam senkinek, csak neki mondtam meg, hogy le kellene szállnia a húgomról. Aztán amikor ez az eset történt, Rose tökön rúgta őt, aztán Theóval közösen belenyomták a fejét a vécébe.
– Te most csak szívatsz – vonta fel a szemöldökét Kitty hitetlenkedve. Nem, az kicsit sem lepte meg, hogy Rose képes volt erőszakhoz folyamodni a konfliktusai rendezéséhez. Theót viszont egyszerűen nem tudta elképzelni, amint elsős gimnazistaként egy végzőst rángat be a vécébe.
– Ugyan, mindketten tudjuk, ki volt az ötletgazda, és ki paskolta a seggfej hátát fapofával a vécés incidens közben – szélesedett ki Scott vigyora. – Talán elkerülhető lett volna, hogy Rose-nak meg kelljen védenie magát. De én akkor úgy döntöttem, hogy annyit teszek, amennyit. Jót akartam neki, de el akartam kerülni a komolyabb konfliktusokat. Akkor úgy gondoltam, hogy ez minden, ami tőlem telik, és nem akartam segítséget vagy tanácsot kérni a szüleinktől. Nem ugyanaz a helyzet, de a lényeg egy. Amikor tizenhét vagy, azt hiszed, te tojtad a spanyolviaszt.

Kitty mindig érettebbnek gondolta magát a koránál, de az utóbbi hónapokban egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy egyszerűen csak aggodalmasabb volt a koránál.
Ahogy a mellette feszengő Adrianre pillantott, végre sikerült hátrahagynia a sehová nem vezető kérdéseket. Mert akármi juttatta is őket ide – Kittyt a fegyelmi ajtaja elé, Adriant a kétségbeesés szélére, Russelt pedig kutyaszorítóba –, már nem volt értelme a miérteket kutatni.
A jelenben kellett maradniuk, nem a múltban vájkálni vagy a jövőtől rettegni.
– Relax – érintette meg éppen ezért az évfolyamtársa vállát. – Apukád nem fogja hagyni, hogy kirúgják.

Nem, ebben teljesen biztos volt. Éppen csak pár másodperce volt, hogy tanulmányozza Preston Black ábrázatát, de nem is kellett több. A férfi, a valódi főszerkesztő olyan határozott kiállású ember volt, akiről sütött, hogy nem engedi majd igazságtalanul eltanácsolni a gyerekét.
– Nem is arról van szó – rázta a fejét Adrian maga elé meredve. – Apa kielemeztette a képet és kinyomtattatta a zsaroló leveleket. Russelnek nem lesz semmi baja.
– Téged meg Hauser ezért nem vehet elő – vágta rá Kitty.
– Én nem Hausertől félek – nézett fel végül a lány szemébe az évfolyamtársa.
Annyi mindent elárult az az egy pillantás. Vívódást, gyötrődést, bűntudatot, szégyent, rettegést, bizonytalanságot és rajtakapottságot.
Kitty nem értett olyan jól az emberekhez, hogy meg tudja fejteni a barátjában kavargó érzések egyvelegét, de nem is ezért várt rá még akkor is, amikor a fegyelmi tárgyalásnak már régen vége volt, és az évfolyamtársának kellett felelnie az apja előtt.

Azért várt rá, mert az elmúlt hónapok konfliktusai, nehézségei és hibái elmosták a rivalizálás és a barátság határait kettőjük között. És ez volt az, amiért az iskolaújság most üres termébe terelte be Adriant, miután már senki nem maradt ott rajtuk kívül. És nem kérdezett, amikor a másik elkeseredetten borult az asztalára.

104. A gyógyulás útján