Tintavér – 104. A gyógyulás útján

Morgan

Nem akart ma iskolába jönni. Szíve szerint fejére húzta volna takaróját, és egész nap még csak gondolni sem próbált volna azokra a dolgokra, amik aggasztották – az iskolára, Lennie-re, Spencerre vagy éppen Wesre. Szorongott, amiért fel kell kelnie, hogy emberek közé menjen. Hiszen mindenki látni fogja rajta azt. Azt, hogy ő már nem olyan, mint azelőtt a túlfűtött valentin-napi randi előtt, és ezt már senki sem tudja visszacsinálni. De most mégis itt ült Angela Wind asztalával szemben, mert ő kötelességtudó, rendes lány volt, és várta, hogy megtárgyalják élete kirakósának újabb hiányzó részletét, a továbbtanulási terveit.
– Kérsz egy teát? – kérdezte Angela, miközben egy biztató mosolyt is küldött felé. Biztosan észrevette ő is, hogy ma a szokásosnál is jobban szét van esve. Reggel, amikor tükörbe nézett, szinte élőhalottnak tűnt a szeme alatti karikáktól, amelyek az éjszakai nem-alvás folyamán rajzolódtak képére. Először udvariasan vissza akarta utasítani a kínálást, de aztán meggondolta magát. Legalább ezzel is az időt húzza, és amúgy is, jól fog esni. Reggelizni sem tudott a görcsben álló gyomra miatt.

– Hogy érzed magad? – kezdeményezett a tanácsadó ismét, miközben Morgannek is töltött egy csésze frissen főzött, meleg italt.
– Jól, jól, köszönöm – bólogatott a lány, és hogy nyilvánvaló füllentését leplezze, rögtön témát is váltott. – És bocsánatot kértem Spencertől.
– És hogy ment? – csapott le a témára a nő még szélesebb mosollyal, Morgan bánatára. Miért nem esnek túl inkább a kötelező megbeszélnivalón, és mehet haza aludni?
– Annyira… nem jól – közölte, és nem tudta letörölni képéről a fancsali kifejezést. – Azt hiszem, nem haragszik annyira. De azért így is elég gonosz volt – jegyezte meg. Most már kezdte úgy érezni, Spencert nem is a jóindulat hajtotta, mikor nem árulta el neki annak a fiúnak a nevét, hanem inkább így vett revansot a neki okozott kárért. – De örülök, hogy túlvagyok rajta.
– Gonosz volt? – húzta fel Angela a szemöldökét.
– Nem fontos – vonta meg a vállát Morgan. – A lényeg, hogy annyira nem gyűlöl engem. És szerencsére Gilt sem – tette hozzá, de a fiú nevét csak halkan ejtette. Most nem akart rá gondolni. Magára erőltetett inkább egy barátságos mosolyt, hátha így eltérítheti a nőt attól a szándékától, hogy tovább faggassa.
– Ha bánt téged, akkor fontos – jelentette ki mégis Angela. Úgy tűnt, őt nem lehet megtéveszteni. Nem, mintha eddig szándékosan bárkit meg akart volna, pedig most határozottan jól jöttek volna ilyen képességek.
– Spencer nem akar elmondani nekem valamit. De ez hosszú történet – legyintett. Elege volt ebből az egész gólyatáboros-projekttermes problémahegyből. Érezte, hogy Angela meghallgatná, de azon kívül, hogy újra felidegesítette volna magát rajta, úgysem ért volna el vele semmit. Hiszen a nő sem tudott időutazni, hogy kiderítse az igazságot.
– Azt hiszem, érthető, hogy Spencer titkolózik – reagált Angela. Morgan akaratlanul is elhúzta kicsit a száját. Most biztos azt hiszi, az ex-klubvezető irányultsága a baja, sőt, talán azt is hallotta, hogy állítólag szerelmi bánatában verte szét a termet. Ami igazából… igaz is volt. Csak épp a célszemély kiléte nem stimmelt.
Angela letette bögréjét az asztalra, és ez őt is visszazökkentette a valóságba.
– Igen, mert nem a saját titkát védi, hanem olyasmit, amit nekem is tudnom kellene – magyarázta a lány. Az ő problémájára csak egy megoldás lett volna, az igazságszérum, de kételkedett benne, hogy tudna szerezni a sarki patikából.
– Valami olyasmiről van szó, amiről az iskolának tudnia kellene? – kezdett gyanakodni a nő. Morgan belekortyolt teájába.
– Az iskola tud segíteni, ha a diákjairól van szó? – kérdezte aztán töprengve.
– Megpróbál – bólintott Angela. – Nem vagyunk mi sem mindenhatók, de ha az iskola is érintett egy ügyben, akkor általában igyekszünk megoldani.
– Mit lehet olyankor csinálni, ha lehet, hogy valakit baj ért, de nem akar beszélni róla?
– Erőltetni nem szerencsés – sóhajtott a tanácsadó. – Sokszor azzal csak még jobban eltántorítjuk őt attól, hogy megnyíljon. Alapvetően én a türelemre szavazok, kivéve akkor, ha a probléma láthatóan túlnőtt az illetőn. Olyankor érdemes elgondolkozni egy szakember bevonásán.
Szakember, ha-ha. Lennie-ről volt szó, aki az ellenszegülés és dac szilaj szobra volt.
– Értem – nyugtázta a választ. Az ügy reménytelen. Most már úgy érezte, rátérhetnének végre a továbbtanulásra, amiért eredetileg érkezett, mert gondolatban újra és újra visszakalandozott ahhoz az éjszakához, és nem akart tanúkat, amikor kitör belőle a sírás.
– A testvéred? – kérdezte Angela, aki nyilvánvalóan nem volt fogékony a telepátiára.
– Öhm, igen – pillantott fel Morgan, de egyből el is kapta pillantását. Áruló. Már a második embernek adta ki húgát. – Nem beszél róla, és én most már kezdem feladni. Ha nem akar bízni bennem, akkor nem muszáj – vonta meg a vállát sértetten. – Csak nem tudom, miért nem tud.
– Nem hiszem, hogy arról van szó, hogy nem tud bízni benned – csóválta fejét a nő. – A húgod épp abban a korban van, amikor próbálgatja a szárnyait, és igyekszik maga megoldani a problémáit. Hogy látod, boldogul? Vagy kifordul magából?
Morgan a fejét ingatta. Ő nem ilyen volt tizenöt évesen. Ő akkor is tyúkanyóként védte a tesóit, és eszébe sem jutott volna bajba keverni őket.
– Csinált már butaságokat. És nagyon sokat hazudik! És nem törődik a következményekkel – villant meg a szeme. – Igazából sok minden azért történt, mert hittem neki. A projekttermes dolog is. És nem tudok rá nem haragudni – ismerte be, amitől egyből elöntötte a szégyen.
– Haragudni ér – biztosította őt Angela rövid töprengés után. – Arra is, akit egyébként nagyon szeretsz, mert különben egyszer megfojtana a sok minden, amit próbálsz elfelejteni neki. Úgy gondolod, hogy a húgod valami komoly bajba keveredett?
– Most már nem tudom – bizonytalanodott el a lány. – Mintha ő már el is felejtette volna. Nem is tudom, miért foglalkozom még mindig ezzel, amikor úgy tűnik, őt már nem is érdekli.
– Nem kezdett el csapongani, zülleni?
– Hááát… – Morgan fejében cigisdobozok tűntek fel, és azok az arcok, akikkel mostanában együtt látta őt a folyosón. – Néha olyanokkal lóg, akikkel nem tudom, mi dolga. Mint például Tyler Brody.
– Valami baj van Tylerrel?
– Mármint a mi Tylerünkkel? Aki szekírozza az elsősöket? És aki próbál mindenkivel kiszúrni, aki nem tetszik neki? És cigit árul a haverjainak? – emelkedett meg Morgan szemöldöke. Lehet, hogy Angela nincs tisztában vele, micsoda troll az a fiú?
– Téged is bántott már?
– Ő inkább a fiúkat szokta piszkálni. Vagy összeugrasztani őket a haverjaival. A lányokkal inkább csak Gloria szemétkedik, a barátnője – magyarázta. – Ő a lány focicsapat kapitánya is. Szóval Lennie vele is jóban van – lombozódott le ismét.
– Másokat piszkálni egyáltalán nem szép dolog, ebben teljesen igazad van, Morgan. Viszont biztos vagyok benne, hogy sem Tyler, sem Gloria nem ennyiből áll. Valószínűleg a húgod egy másik arcukat ismeri, ami lehet, hogy egészen más.
– Hát, remélem, tényleg így van – jegyezte meg kétkedőn. – De a húgom még mindig naiv egy kicsit.
– Te pedig szeretnéd megvédeni őt a csalódásoktól – feltételezte Angela.
– Igen, pontosan – helyeselt a lány.
– Van egy jó és egy rossz hírem – mosolyodott el újra a nő. – A jó hír, hogy ezt minden nagytestvér át tudja érezni. A rossz viszont az, hogy az esetek többségében nem tudod megvédeni a kistestvéredet, mert csak akkor fogja megérteni, hogy hülyeséget csinál, ha már megcsinálta.
Szóval szívás nagytestvérnek lenni.
– Azt hiszem, csak annyit tehetek, hogy ott vagyok neki, amikor már hibázott – vonta le Morgan a következtetést.
– A legtöbb esetben egyébként pontosan ennyire van szükségünk a testvérünktől – biztatta őt Angela. – Ha viszont nagyon aggódsz, ajánlhatok egy jó pszichológust, hátha az segítene neki.
– Á, úgy is csak kiakadna – legyintett Morgan. – Őt elég nehéz kezelni. Vagy rávenni bármire, amit nem akar – eresztett meg egy bátortalan mosolyt.
– Ez már csak ilyen – értett egyet Angela. – Szívesen beszélek vele én is, ha úgy érzed, szüksége lenne ilyesmire.
– Köszönöm. Szólok, ha úgy alakulna – köszönte meg Morgan a csekély esély ellenére.
– Rendben – zárta a témát Angela, és végre rátért arra, amiért igazából érkezett. – És gondolkoztál azóta azon, hogy milyen irányban szeretnél tovább tanulni?
– Ápolónő leszek, mint az anyukám – nyögte ki némi hezitálás után. Pedig százszor begyakorolta, hogyan fogja ezt határozottan kijelenteni, hogy ne adjon okot belekérdezésre.
– Ez egy nagyon szép foglalkozás – könyökölt az asztalra Angela, de Morgan látta rajta, hogy vérszagot fogott. – De még elég bizonytalannak tűnsz. Nincs más, ami érdekelne?
– Szívesen lennék állatorvos is – osztotta meg félénken titkos álmát. – De igazából már el van döntve minden. Egyébként sem lennének elég jók a jegyeim hozzá.
– Hogy érted azt, hogy el van döntve minden? Még nagyon fiatal vagy, bármi lehet belőled – pislogott Angela értetlenül.
– Ez nem igazán így van – sütötte le szemét Morgan. Ugyan, honnan is tudhatná ezt Angela? Ő biztos jól tanult, vagy volt elég pénzük rá, hogy abba a suliba járjon, amit kinézett magának. – Az állatorvosi egyetem drága, és én biztos nem nyernék ösztöndíjat sem. Álmodozhatok róla, de attól még nem lesz elérhetőbb. És hát most már nem is akarnék változtatni. Anyukám erős nő, egyedül nevelt fel minket a tesóimmal, és én mindig azt mondtam, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Nos, nem lettem – tárta szét a karját halvány mosollyal. – De ha már akkor eldöntöttem, hogy ápolónő leszek, akkor most már maradok ennél. Nincs jobb ötletem.
Angela nem válaszolt egyből, hanem pakolászni kezdett asztalán.
– Egy szülőnek nyilvánvalóan nagyon jó érzés, amikor a gyereke ugyanazt a pályát választja, amit ő. De nem ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezd a tiszteletedet – magyarázta, aztán felemelt és átnyújtott pár prospektust Morgannek. – Ha komolyan gondolod azt, hogy érdekel az állatorvosi, de úgy érzed, nem kapnál ösztöndíjat, nézd meg ezeket a programokat! Mindegyiket olyan tanulóknak hozták létre, akik állami ösztöndíjat nem kaptak, de valamilyen egyéb módon szeretnék bizonyítani, hogy rátermettek.
Tétován nyúlt a papírok után. Épp csak egy köszönet dünnyögésére futotta tőle, mert szemével már böngészni is kezdte a tájékoztatókat.
– Ehhez nyilván szükség van arra is, hogy nagyon belehúzz a tanulmányaidba – folytatta Angela. – Viszont ha a biológia-kémia vonalra rá tudsz feküdni, az már jó. Ha a többi jegyed nem kiemelkedő, de meggyőző esszét írunk ezeknek a programoknak, akkor van esélyed.
– Rendben, igyekezni fogok – biztosította Morgan.
– Ha pedig elsőre nem sikerül, akkor is van erre megoldás – tette hozzá a tanácsadó. – Csak az a legfontosabb, hogy ne mondj le az álmaidról azért, mert távolinak tűnnek.
Bólogatott, és picit fel is derült a biztató szavaktól. Elvégre Angela biztos nem akarja hitegetni őt, hiszen neki az a munkája, hogy segítsen. Lehet, hogy tényleg érdemes próbálkozni? Az pillanatnyi optimizmus azonban csak pár másodpercig tartott, ameddig táskájába nem süllyesztette a papírokat, utána ismét baljós gondolatok foglalták el a korábbi reménykedés helyét.
– Bánt valami más?
– Dehogy – vörösödött el Morgan arca. – Minden rendben van – erőltetett magára egy mosolyt, és közben ökölbe szorult a keze is a térdén. – Csak kicsit fáradt vagyok, ez minden.
– Biztos, hogy ennyi az egész? – vonta fel Angela a szemöldökét.
– Igen – hajtotta le szomorkásan a fejét, de a vak is láthatta, hogy ez az igen nemet jelent. Hiába próbált szabadulni annak az estének az emlékétől, beférkőzött minden gondolatába. Olyan jó lett volna beszélni valakivel, aki nem néz rá furcsán azok miatt a kérdések miatt, amik kikívánkoztak belőle, de hát nem volt senki, akivel megtehette volna. Az internet pedig tele volt mindenféle kétségbeejtő válaszokkal, ami csak még inkább elbizonytalanította.
A Wesszel töltött Valentin-nap ugyanis korántsem ért olyan csodálatos véget, mint ahogyan kezdődött. Biztos volt benne, hogy ő tehet róla, hiszen még nem volt senkije, felületes információit pedig online cikkekből és néhány tanulási szándékkal megnézett felnőtt filmből szerezte. Kételkedett benne azonban, hogy a valóság tényleg olyan személytelen lenne, mint amit azokban a jelenetekben látott. Hiszen a szerelem ennél intimebb és szebb dolog, színészekkel nem lehet a lényegét visszaadni. Mindent elborító romantikára számított, érzéki érintésekre, csókokra. Aztán semmi sem úgy történt, mint ahogyan képzelte. Már az első percekben szörnyen kínosan érezte magát, amikor a melltartójába dugott zsebkendők a földre hulltak. Hiszen annak a ruhának állnia kellett rajta valahogyan, nem ilyen deszka lányokra tervezték, mint amilyen ő volt, és amikor elindult otthonról, még szó sem volt arról, hogy le is kerül róla. Ő ott állt félig pucéran, mellei előtt keresztbefont kezekkel, és csak pirult, ameddig Wes közelebb nem húzta magához.
– Semmi baj – suttogta szerelmesen, de a mosolyt azért ő sem tudta magába fojtani. Biztosan rajta röhögött magában. Finom csókokkal igyekezett feledtetni vele a kezdeti traumát, és egy ideig úgy tűnt, sikerrel is jár, Morgan kezdett feloldódni. Engedelmesen tűrte, hogy a férfi az ágyra fektesse, és egymás után szabadítsa meg ruhadarabjaitól, miközben a sajátjait is ledobálta magáról. Mikor ott feküdtek teljesen meztelenül, összeölelkezve, Wes megpróbált kicsit eltávolodni tőle, hogy szemügyre vehesse őt. Több sem kellett Morgannek, a pillanatnyi távolságot kihasználva azonnal a takaróba burkolózott. Ekkor tévedt szeme a valahonnan az éjjeliszekrényen termett csomagocskán is, aminek tartalmához nem fért kétség, ugyanis messziről is látszott rajta egy ölelkező pár, és valami más is: az XXL-es méretezés. Nagyot nyelt zavarában. Morgan tudta, hogy azt mondják, nem a méret a lényeg, na de ha tényleg így lenne, nem lenne szükség erre az élmezőnytől lemaradókat reklámozó szövegre sem. Érezte, hogy egészen rendkívüli élmények elé néz, csak az a fránya szemérmessége ne lett volna. Szégyellte kislányos alkatát, és fájt, hogy Wes minden bizonnyal vagy száz sokkal csinosabb lányhoz hasonlíthatja.
– Így nehéz lesz – próbálta lehámozni az ágyneműt, de Morgan makacsul ragaszkodott hozzá. Végül a férfi beletörődött a helyzetbe, és inkább ő maga is bebújt a takaró alá, hogy zavartalanul folytathassa, amit elkezdett. Gyengéd volt, de nem tűrt ellentmondást. Határozottan húzta őt közelebb magához, és úgy térképezte fel a lány minden porcikáját, mintha az már az övé lett volna.
– Nem erőltetek semmit, de ha van valami, amiről beszélnél, csak nyugodtan – biztatta Angela.
Nem erőltet semmit. Wes is ezt mondta. Most, hogy ezek az emlékek ismét előtörtek, már nem tudta magában tartani kétségbeesését.
– Csak tegnap volt az első igazi Valentin-napom. És nem olyan volt, mint képzeltem – nyöszörögte halkan.
– Ó, a Valentin-nap az esetek többségében nem olyan, amilyennek képzeljük – nézett rá megértően Angela. – Rossz randi?
– Hát… igazából nem a… randi volt rossz – akadt el többször is a rémesen egyszerű mondatban, majd szerencsétlenül pillantott fel a nőre. – Honnan tudja az ember, ha szerelmes?
Ez a kérdés dübörgött a fejében Valentin-nap óta. Ő is akarta azt a randit, és minden mást is, ami utána következett, legalábbis azt hitte. De akkor miért zokogott egy órán át otthon a zuhany alatt, vérezve, miután hajnalban kiosont Wes lakásából, és hazagyalogolt? Mióta az eszét tudta, meg akart szabadulni ártatlanságától. Hiszen az is csak egy lépcsőfok volt, amit meg kell lépni, mielőtt az ember lánya igazán felnőtté válna, nemde? Az ő korában a legtöbben már túlvoltak rajta, és úgy érezte, lemarad valamiről, éretlenebb, nem teljes értékű nő, ameddig ezt meg nem tapasztalja. De most ténylegesen elvesztett valamit, amit nem hitte, hogy valaha visszakaphat. Nem a testét ért apró változásról volt szó, amiről csak ő tudott, hanem inkább az ábrándjai törtek darabokra.
– Erre nincsen bevált recept – ingatta a fejét Angela, de most kicsit mintha ő is elkalandozott volna. – A szerelem lehet szenvedélyes, és érezheted magad úgy, mintha felültél volna egy soha meg nem álló ringlispírre, de lehet gyengéd és szinte gyógyító erejű. Azt hiszem, az egyetlen, ami biztos, hogy nem tudod elképzelni a következő napodat, hetedet, hónapodat… a jövődet a másik nélkül.
– És lehet egyszerre… többet szeretni így? – billentette félre fejét félénken.
– Az emberek szeretik azt mondani, hogy nem – nézett rá Angela halvány mosollyal. – De szerintem igen. Nem mondom, hogy ez akkor esik meg, amikor a nagy ő jön képbe, de el tudom képzelni, hogy van az a helyzet, amikor egyformán szeretsz két embert. És ilyenkor általában nem a szerelem lesz az, ami megválaszolja a kérdésedet, hanem a döntésed. Mert a szerelem csak a szikra, egy kapcsolat működéséhez ennél jóval több kell.
Morgan átkulcsolta karjaival hasát, ami egyre aggasztóbban liftezett, mióta rátértek erre a témára. Most már azonban nem csupán a korábbi csalódottság szorongatta torkát, hanem a düh is. Hiszen Angela épp az előbb mondta, hogy ha két embert is őriz a szívében, akkor igazából egyik sem az igazi. Minden agysejtje tiltakozott ez ellen a megállapítás ellen. Most már tisztán akart látni.
– És mi van akkor, amikor valakivel együtt van az ember, és aztán… nem történik semmi? Vagy inkább rossz az egész? – Könyörgött magában, hogy Angela ne nevesse ki, és ne haragudjon meg rá, amiért ilyesmit kérdez. – Az miért van? Velem van baj? – Kevés hiányzott csak hozzá, hogy bőgni kezdjen.
– Nem, nem veled van a baj – próbálta megnyugtatni Angela. – Sokszor csak… a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretnénk. De mi a baj, bántott valaki?
Úgy szorította torkát a sírás, hogy nem tudott megszólalni. Helyette azonban az aznap történtek kezdtek megelevenedni szeme előtt. Elvörösödött szégyenében. Wes próbált vele gyengéd lenni, de ő mégsem tudta elengedni magát. Miközben a legforróbb csókokat váltották, ő reszketett, és arra gondolt, hogy nem szabadna ott lennie. Úgy érezte, ezzel a döntésével elvág egy szálat, ami valaki máshoz fűzte őt – amikor pedig ez tudatosult benne, már csak azért sem akart meghátrálni. Tovább akart lépni. Amikor azonban Wes a kis dobozka után nyúlt az asztalon, Morgan arcára fagyott a rémület, és amikor ténylegesen megtette azt, az nagyon fájt. Görcsösen fonta a férfi köré karjait, és várta, hogy jobb legyen végre, és ő is élvezni tudja az együttlétet, de ez a perc nem jött el. A végén nem volt tűzijáték és semmi gyomorremegtető érzés, sőt, amikor Wes végül elveszítette uralmát mozdulatai felett, Morgan párat még sikkantott is fájdalmában, ami csak még jobban felkorbácsolta a férfi vágyait. A derekát is úgy megszorította közben, hogy belilult a bordáinál másnapra.
– Nekem még nem volt senki – vallotta be fülig vörösödve. – De most már van egy barátom. És Valentin-napon együtt voltunk. És ő nagyon kedves, és helyes, és… – kereste a szavakat. – …szóval szenvedélyes. És tudom, hogy az első fájni szokott. De végig? Én ezt nem tudtam – szontyolodott el. – Nem merek még egyszer átmenni hozzá – szorította ismét görcsösen össze az ujjait. – Mert ha megint azt akarja, én belehalok.
Angela megértően pillantott rá.
– Beszéltél vele erről? – kérdezte. – Lehet ez azért, mert elsiettétek, mert ő is izgatott volt, nem figyelt eléggé. De lehet az is, hogy nem akart eléggé figyelni, és ez az, amikor baj van.
– Nem tudtam neki hogy megmondani – rázogatta a lány a fejét elkeseredetten. – Ő már sokszor csinálta, szóval csakis velem lehet a baj, amiért elrontottam valamit. És ő azt hiszi, hogy nekem is jó volt. De biztos nem direkt csinálta – biztosította erről Angelát. Hiszen a végén olyan védelmezően bújt oda mellé. Átölelte őt hátulról, és a vállát csókolgatta, úgy aludt el. Mit sem sejtett a lány arcán némán legördülő könnyekről.
Angela viszont elkomolyodott szavaitól.
– Nem szeretnék rosszat gondolni a barátodról, de ha már tapasztaltabb, akkor igenis tudnia kellett volna, hogy hogyan lehet veled óvatos – jegyezte meg.
– De lehet, hogy csak én vagyok más, mint a többi lány. Bénább. Szorongósabb – vonta meg a vállát letörten. – Lehet, hogy csak azért nem vette észre, mert nem mondtam – védte West.
– Azért, hogy valaki figyeljen rád oda, nem kell szólnod, mert a kölcsönös figyelem az egyik alapja egy kapcsolatnak – nézett rá Angela. – A másik a kölcsönös bizalom. Ezért javaslom azt, hogy akármilyen ijesztőnek tűnik is, beszéld ezt meg vele. Tisztább, mint kerülni őt, és lehet, hogy őt is elgondolkoztatja.
Nehezen tudta elképzelni magát, ahogyan odaáll Wes elé, és elkezdi kritizálni az ágyban nyújtott teljesítményét. Vagy hogy beszámol arról, ő hogyan érezte magát közben. Beszélni róla még szörnyűbbnek tűnt, mint csinálni.
– Rendben – rebegte azért. – Köszönöm. És bocsánat – sütötte le szemét.
– Semmi baj, én örülök, hogy beszéltünk erről, mert ez is nagyon fontos – rázta a fejét a nő. – És ne felejtsd el, hogy semmit nem kötelességed megcsinálni, amit nem szeretnél, és ami nem esik jól.
Morgan hálás volt megnyugtató szavakért. Napok óta most először nem érezte magát egy rakás szerencsétlenségnek, aki még nőként sem működik rendesen, hiszen az internet tele volt rémes betegségekkel, amik magyarázatul szolgálhattak az átélt borzalmakra. De Angela szerint nem erről volt szó. Szerinte a probléma gyökere Wes lehetett. Egyelőre csak bátortalanul gondolt erre az eshetőségre, hiszen mi baj lehetne vele? Ő tökéletes. Az önbizalma azonban cseppről-cseppre gyűlni kezdett, kezdeti önsajnálata helyét pedig a harag kezdte betölteni. Nem igaz, hogy neki mindig csak a szenvedés és reménytelen vágyakozás jut a boldogságra. Most egy új fejezet nyílt az életében, és ez is legyen ugyanolyan nyomorult, mint korábban minden? Nem tudott beletörődni. Nem volt nagy igényű, hogy ne tudjon csórón élni, sem karrierista, hogy ne érje be egy rosszabb munkával – de romantikus, az volt, ízig-vérig. Meg fogja javítani, ami elromlott. A tanácsadó ajtaján még egy összetört lány lépett be, de egy egészen céltudatos, új Morgan lépett ki rajta.

Liam

Nyilvánvalóan kiakadt azon, hogy valaki a saját húgát kínálta fel egy meleg társkeresőn. De aztán mikor felháborodva mesélte Collinnak, a fiú csak elnevette magát, és megnyugtatta Liamet, hogy ne csodálkozzon az ilyeneken. Az online társkereső közösség… problémás. De mielőtt ezt Liam magára vehette volna, Collin rögtön korrigált: sok olyan alak van köztük, aki problémás. De vannak normálisok is, akik miatt megéri a sok szenvedés.
A fiú erre csak bizonytalanul bólintott, majd érezve, hogy újdonsült barátja már kezdi nyűgnek tekinteni az ő pesztrálását, megfogadta magában, hogy megpróbál kevésbé a terhére lenni. Így aztán rengeteg tapasztalatot szerzett önállóan, és a nagy sztereotípiákat tekintve már egészen kiismerte magát az oldalon.
Eljutott arra a pontra is, hogy a szerelem nem fog csak úgy az ölébe hullani, így rávette magát, hogy néha ő is kezdeményezzen. De még így is nehéz volt olyan profilt találnia, akinél azt érezte, hogy érdekelné, avagy épp, hogy lenne esélye.
A legtöbbük elvárásai ugyanis a csillagos eget verdesték. Várták a szőke herceget fehér lovon, és mégis kinek képzeled magad, hogy rájuk mersz írni, mikor nem ütöd meg a mércét. És persze ez abban is különbözött a személyes kommunikációtól, hogy az esetek nagy többségében Liam hiába írt rá valakire, a másik egyszerűen nem válaszolt. És persze olyanok is voltak, akik profilszövegükben büszkén hirdették, hogy a nemválaszolás jogát fenntartják. Mert hogy ők jobbak annál.
Liamet ez már annyira frusztrálta, hogy életében először úgy érezte, a személyes beszélgetéseket jobban preferálná az interneten folytatott, túlnyomóan viszonzatlan párbeszédfoszlányoknál. Igaz, mindig is azért szerette jobban virtuálisan kifejezni önmagát, mert biztosabban mozgott ezen a terepen. Ami azonban néhány rendkívül ritka, kósza esettől eltekintve a többi ismerkedni vágyóra egyáltalán nem volt jellemző.
De persze az elvárások a többi profil gazdájától ezen a téren is megjelentek. Sokan szögezték le, hogy nekik nem elég egy egyszerű „helló”, vagy „mi újság”, esetleg egy „szeretnél ismerkedni?”. Nem, nekik hosszas bemutatkozó szöveg kellett, legalább egy görög drámányi monológgal, és csak a mű tetőpontját elérve lehetett elhinteni benne a kérdést, hogy amúgy izzadjak-e még, vagy már így is feleslegesen erőlködöm?
Aztán voltak persze olyanok is, akik tényleg normálisak voltak, ahogy Collin is elmondta. De velük valahogy… nem volt meg a vonzalom. A szikra. Vagy bárhogy is nevezzük. Viszont épp emiatt Liam kezdett kételkedni abban, hogy ő valóban meleg lenne. Azt azonban kénytelen volt beismerni, hogy nem egyszer időzött el a tekintete egy-egy meztelen felsőtestről feltöltött fotón, de aztán mindig zavartan továbbtekert.
Szerzett néhány barátot is. Jellemzően azok közül kerültek ki, akik normálisak voltak, de vagy ő, vagy a másik nem érezte a vonzalmat. Sejtette, hogy ezek a barátságok rövid életre vannak ítélve, hiszen akárhogy is próbálták tagadni, mindenhol megbújt az egyoldalú vonzalom a másik iránt, amely aláássa az ilyen törékeny kapcsolatokat.
Ha másra nem is, arra legalább jó volt ez a netes ismerkedés, hogy Liam sokkal jobban kezdte magát kiismerni társas terepen is, és egyre kevesebb időt töltött el úgy, hogy egyedül lett volna. És ebben az állapotban kevésbé érezte magát magányosnak is. Mert minden új tapasztalatát megoszthatta az egyik frissen szerzett barátjával, és olyan is volt, aki pontosan ugyanazon ment át, mint ő. Összességében sok dolog tisztázódott benne, és boldog volt, hogy nem egyedül kell vaktában tapogatóznia.
De azért fájt is a szíve. Hogy ennyi normális fiút ismert meg, de egyikükkel sincs meg az a szikra, ami egy kapcsolat elindításához kellett volna. Mert most már vágyott a kapcsolatra. Talán ennyiben jobb volt ezelőtt. Nem vágyott rá, mert nem is tudta, miből marad ki. De a többiek tapasztalatait, vágyait és ábrándjait hallgatva benne is megfogalmazódtak hasonló gondolatok. Hogy milyen lehet valaki mellett elaludni, és reggel őt ölelve felébredni. És mióta ez járt a fejében, valahogy hidegebbnek érezte kollégiumi ágyát.
– Helyes vagy, mondták már? – villant fel ekkor egy üzenet. Rögtön rákattintott, és gyakorlott módon végig is görgette az üzenetíró profilját. A férfi idősebb volt nála, bár nem sokkal. Három év volt a különbség köztük. Nem is nézett ki rosszul, egészen helyes volt. Látszólag minden rendben volt vele. Tehát tuti nem százas az alak.
– Köszönöm, nem sokszor mondták – pötyögte Liam elpirultan.
– Akkor szerencsém van, hogy még nem happoltak el előlem – jött az udvarló válasz, amiről Liamnek be kellett vallania, hogy imponált neki.
– Na és te hogyhogy még nem találtad meg álmaid szőke hercegét fehér lovon? – írta neki a szarkasztikus kérdést, amelyet arra irányozott, hogy lebuktassa a másikat, milyen sok fiúval bújt már ágyba.
– Arról nem volt szó, hogy lovagolsz is – érkezett az újabb bók. Liam egyrészt fülig elvörösödött, másrészt kicsit csalódott is, hogy nem kapott választ burkolt kérdésére. Épp ezért célzottan is rákérdezett.
– Tetszik a stílusod, viszont, ha csak le akarsz feküdni velem, akkor rossz helyen jársz – jelentette ki, majd az enterre ütés után feszülten figyelte a másik reakcióját.
– Nem szokásom ilyen céllal ismerkedni – szögezte le a férfi. – És épp ezért örülök is, hogy te nem vagy olyan – tette hozzá egy újabb üzenetben. – Egyébként Max vagyok – mutatkozott be.
– Liam – reagált a fiú is.
– Észrevettem, hogy neked az itteni átlaghoz képest sokkal jobb a helyesírásod, ami szintén imponáló, tekintve, hogy az írás a hobbim – közölte a férfi, amivel még egy fordulatnyival jobban az ujja köré tekerte Liamet.
– Tényleg? Nekem is! – ujjongott szinte a fiú, bár rögtön utána az arcára fagyott a mosoly. Mindez túl szép és túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Megmutatod az egyik írásod? – érdeklődött ezután. Mielőtt azonban beleélhette volna magát abba, hogy a másikat sarokba szorította, már érkezett is egy „persze” válasz kíséretében egy rövidebb vers. Liam kritikusan kezdte méregetni a szöveget, hogy vajon honnan koppinthatta az illető, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez bizony az ő írása. Mert róla, Liamről írt. Igaz, a nevén kívül nem sok minden szerepelt benne, éppen csak annyi, amennyit a férfi megtudott róla a beszélgetés és a profilja alapján.
– Te is küldesz nekem olvasnivalót? – érdeklődött Max. Liam kutakodni kezdett a gépén, hogy előásson valamilyen írást, amit vállalhatónak gondolt. Nem akarta elszúrni az esélyét.
– Ez tök jó – értékelte a férfi egy mosolygós smiley-val megtoldva üzenetét. Liam érezte, ahogy rohamosan dőlnek le benne a gátak, amit eddig csak egyetlen ember társaságában sikerült elérnie. De ebben a pillanatban még csak nem is gondolt rá.
Jól érezte magát Max társaságában. Még úgy is, hogy csak virtuálisan volt ott. Mosolyát pedig még akkor sem sikerült letörölnie, mikor Russel toppant be a szobába. Valószínűleg még sosem látta Liamet ilyen jókedvűnek ezelőtt. De Liam nem foglalkozott vele, annyira elvarázsolta őt Max, akinek itta minden szavát.
Aztán eljött a búcsú ideje aznap estére. A férfi küldött magáról egy képet, ahogy az ágyban fekszik, és Liamnek integet. A fiú korábban sosem küldött csak úgy képet, de most lopva Russel felé nézett, hogy figyel-e, aztán lőtt magáról egy fotót. Collinnak igaza volt. A társkeresőn nagyon sok problémás alak volt. De van olyan, akiért megéri ott lenni és kitartani.

105. Menekülés