Tintavér

Tintavér – 51. El nem mondott szavak

Kitty

Régebben mindig nagyon szerette a szerkesztőségi megbeszéléseket, mert ilyenkor jólesett neki a pezsgés. Ahogy a többiek egymás szavába vágva vázolták a jobbnál-jobb ötleteket, összevesztek a legizgalmasabb témákon, aztán mégis egy pillanat alatt elcsendesedett a terem, mikor a főszerkesztő megszólalt.
Az első hetekben viszont ez megváltozott. Adrian nem fogta elég szorosan a gyeplőt, és a többiek mintha megérezték volna, hogy most nem fogja vissza őket semmi, beszéltek tovább még azután is, hogy a fiú igyekezett magához ragadni a szót. Ahogy Kitty az évfolyamtársa arcát figyelte, megállapította magában, hogy külsőre hasonlít az apjára – akire nem olyan rég rákeresett az interneten. Azt viszont nem tudta elképzelni, hogy Preston Black újságírói is így hangoskodtak a megbeszéléseken.
Azért mindenképpen adott egy jó pontot Adriannek, mert kellő határozottsággal beszélte le Ericet arról, hogy az éppen zajló városi sporteseményeknek is külön rovatot nyisson. Elvégre az újság az iskolai híreknek volt fenntartva, a városi újdonságoknak megvolt a saját helyük.
Míg az elsős érvelt a főszerkesztőnek, a legtöbben a szomszédjukhoz fordultak vagy a telefonjukat nyomkodták – és Kitty is az utóbbiak közé tartozott volna, ha meg nem hallja a sóhajt. A szeme sarkából Ginára nézett, aki különös, vágyakozó arccal figyelte a sportrovat sorsáról vitatkozókat.
– Ha van véleményed a témáról, oszd meg velük – javasolta a lánynak, aki erre egy pillanat alatt elpirult, majd hevesen megrázta a fejét. – Akkor mi az?
– Semmi – húzta be a nyakát Gina.
Hát persze. Kitty nem volt az a típus, aki csak úgy nekiállt volna kiimádkozni másokból a problémáikat, de attól még nem volt vak. Pontosan tudta, hogy ez a semmi az a semmi volt. Az, amelyik azt jelentette, hogy igazából noszogatásra vágyott az ember, mert szeretett volna beszélni, csak talán még ő maga sem tudott róla.
Kitty ismerte ezt a hangsúlyt, azt, ahogyan közben az izmok megfeszülnek, az ajkak összepréselődnek, a szemek tüntetően a semmibe merednek. Hogyne ismerte volna, hiszen időnként ő is viselkedett így.
Sokszor az volt az érzése, hogy egyes problémákkal nem feltétlenül kellett előhozakodnia, mert az emberek okkal nem akarták vele megbeszélni. Néha viszont komoly fejtörést okozott neki, ha megpróbálta eldönteni, kinek mire volt szüksége. Kérdezni vagy hagyni és csendben figyelni?
Rob egyértelműen nem akart beszélni, pedig Kitty tudta, hogy lett volna miről. Ami megmagyarázza a pánikot a szemében, a feszült testtartást, a bizonytalanságot… az iskolaváltást. Sokáig nem volt egyértelmű számára, hogy erőltetnie kell-e a dolgot, és Clara sorozatos felbukkanásai eleinte arra sarkallták, hogy kérdezzen. A végén viszont mégsem tette. Rob annyira meg akarta találni a helyét az iskolában és talán az egész világban, hogy Kitty hátrált egy kicsit, hogy biztos távolságból szemlélhesse a barátja próbálkozásait. Elég távol ahhoz, hogy az évfolyamtársa ne érezze a figyelmét, de elég közel, hogy ott legyen.
Gina viszont… ő ennél egyszerűbben működött. Sóhajtozott, azt mondta, semmi, de ha nem is kérdezte őt senki, a végén akkor is kibukott belőle az, ami nyomasztotta. Mint legutóbb, amikor valaki helyesírási hibát talált a cikkében, és teljesen a lelkére vette az egészet. Pedig ha valami, hát ez nem az ő hibája volt. Még csak nem is Adriané, hanem a lektoré.
– Nekem is valami hülye témával kellene előjönnöm – ciccegett elégedetlenül ezúttal is nagyjából egy perces hallgatás után a lány. Kitty kérdő pillantására a fejével a még mindig vitatkozó fiúk felé biccentett, Kitty pedig automatikusan kapott a haja felé. Amikor vágatott belőle, kis ideig mindig hiányzott neki a hossza. – Akkor velem is beszélgetne. Ilyen hevesen.
– Összegezve… te veszekedni akarsz Adriannel?
– Nem! Nem tudom – bizonytalanodott el Gina. – Mindig természetesnek vesz. Engem meg a támogatásomat. Meg hogy velem sosincs baj. A hülye hibámon kívül.
Már megint a hibája. Kitty nagyon nehezen állta csak meg, hogy ne forgassa a szemét, de végül inkább csak járatta a pillantását a főszerkesztője és a mellette ülő között. Aha. Persze.
– Eszébe sem jutottál még így – ingatta a fejét végül. – Ez nem azért van, mert nem kell veled veszekednie, hanem azért, mert ez nagyon sokszor így megy. Éppen azt nem veszi észre az ember, ami a legközelebb van hozzá.
– Aha – sóhajtott fel a másik ismét. Jó hangosan és beletörődőn.
Kittynek emlékeztetnie kellett magát arra, hogy mindenkinek, tényleg mindenkinek megvannak a maga szerelmi drámái. Az emberek hajlamosak voltak azt hinni a kezdeti szakaszban, hogy a másik sosem fogja őket észrevenni. És aztán az esetek kilencven százalékában ez valóban így is volt – de volt egy olyan érzése, hogy ez senkit nem vigasztalt volna, így inkább bölcsen hallgatott.
– Minden évben van egy tűzbiztonsági előadás – kezdte végül Adriant és Ericet figyelve. – Nem túl népszerű, mert szombatra szervezik. Az újságnak viszont kint kell lennie. Idén Adriané a cikk. Csak úgy mondom.
– Egy tűzoltós előadás? Ez…
– Ez egy lehetőség. Hogy élsz-e vele, az már a te dolgod – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. Eszébe jutott az előző év, a maroknyi diák, a vigyorgós tűzoltók, és szinte szóról szóra fel tudta volna idézni, mit írt róla. Legalább ezerszer elolvasta, mielőtt leadta volna, mert tudta, hogy lesz olyan, aki elolvassa.
Lustán hessegette el a gondolatot, aztán a telefonjára pillantott, és már éppen azon volt, hogy félbeszakítja a fiúkat, amikor Eric végre meghátrált. Adrian továbbra is feszültnek tűnt, amikor a többiek felé fordult, hogy visszaterelje a megbeszélést a medrébe.
– Eric akkor marad az iskolát érintő témáknál – foglalta össze, a többiek pedig végre elcsendesedtek. Talán kezdett működni a főszerkesztőket körüllengő tekintély? – Most november elején kezdik majd adni a tévében az új… nem tudom kimondani nevű animét – nézett a papírjaiba homlokráncolva. Kitty viszont pontosan tudta, miről volt szó, és ő sem lett volna képes kimondani a japán címét.
– Animeajánló lesz? – kérdezett rá meglepetten Gina.
– Nem – rázta a fejét Adrian. – Ez azért lesz nekünk érdekes, mert Rose és Theo Parker szinkronizáltak benne. Persze, lehet szó az animéről is, de én interjút akarok velük. Bele is egyeztek, de Rose kifejezetten téged kért, Kitty. Nem gond?
Ó, hát persze, hogy őt kérte. Egy pillanat alatt megfeledkezett a Gillel közös projektjükről, amivel megbeszélés után foglalkozni akart.
– Nem, persze – rázta a fejét. Elvégre ez a család dolga.


Ethan

Csak a hűtőszekrény motorja berregett halkan, mikor belépett a házba. Nem volt otthon senki. Megkönnyebbülten célozta meg lépteivel szobáját, hogy elszivárogjon az előtérből arra az esetre, ha Daugharty mégis felbukkanna. Amikor anyja szobája előtt haladt el, mellkasában szorítást érzett. Összepréselte ajkait, úgy folytatta útját.
Meg kellett volna látogatnia őt a kórházban, első felindulása után azonban képtelen volt arra gondolni, hogy megtegye. Évek óta fagyos volt közöttük a viszony. A szeretet és harag viaskodott benne, és egyik sem tudott felülkerekedni. Sokáig próbált jó lenni, mert azt hitte, ő tehet róla, hogy a szülei folyton veszekedtek. Elvégre korábban nem volt baj, de aztán minden elromlott, amikor kezdett egyre rosszabb jegyeket hozni töriből. És bármennyire próbálta, akkor is csak ritkán tudta legyűrni azt, amit az anyja főzött nekik vacsorára. Jimmy Kravitz pedig folyton provokálta… nem tehetett róla, hogy ő tudott karatézni, Jimmy pedig béna volt. Sokszor próbált bocsánatot kérni bűneiért, amikor hallotta, hogy szülei már megint veszekednek, de hiába ment ki hüppögve, mindig csak rákiabáltak, hogy menjen a szobájába. Esélyt sem adtak neki, hogy rendbe hozza a dolgokat. Az éjszakákat sírva a takaró alatt töltötte, miközben apja nagy ajtócsapkodással elhagyta a házat, anyja pedig a konyhában aludt, reggel üres üvegekkel a feje mellett ébredve.
Sok időbe telt, mire Ethan megértette, hogy nem ő volt a hibás. Még most sem tudta, mi zajlott pontosan szülei között, de az évekig tartó háborúskodás megmérgezte a ház légkörét. Vele már nem is törődtek, mert talán azt hitték, úgysem vesz észre semmit, de apja egyre hosszabb időket töltött más helyen, ő pedig éjjelente néha összefutott ismeretlen férfiakkal a konyhában. És az üvegek… azok mindenhol ott voltak. Az ital mindig fontosabb volt, mint megvigasztalni egy összetört lelkű gyereket, aki szinte minden éjszaka álomba sírta magát, miután imádkozott azért, hogy minden olyan legyen, mint régen. De persze csodák nincsenek. Ethan rájött, hogy csak magára számíthat. Most már csak azért érzett bűntudatot, amiért megszületett, és ezzel tönkretette két olyan ember életét, akiknek sosem szabadott volna összeházasodniuk.
A szobája ajtaját kulcsra zárta, miután belépett. Senkire sem volt kíváncsi. Ledobta magát az ágyára, de szinte azonnal fel is szisszent, ahogy valami kemény, éles dolog az ülepébe vágott. Morcosan bányászta elő farzsebéből a kék köves gyűrűt. Meglepetten forgatta kezében – teljesen megfeledkezett róla. De az ékszer, úgy tűnt, ragaszkodott hozzá, hiszen azután, hogy szinte lehetetlen körülmények között rátalált a tavacskában, a nadrágjából sem hullt ki, pedig azóta a mosógépet is megjárta. Most szépen csillogott, nem úgy, mint mikor nagyanyja átnyújtotta neki. Arra gondolt, micsoda pazarlás, hogy ez a gyűrű most nála fog porosodni az örökkévalóságig. Nagymutti mindig csak legyintett, amikor ő olyan kijelentéseket tett, hogy úgysem fog soha megnősülni, ami dühítette, de nem akart vele vitába szállni. Úgy érezte azonban, ha valamit biztosan tud magáról a mögötte álló lassan tizennyolc év alapján, akkor az ez – ő sosem lesz alkalmas rá, hogy felelős legyen valaki más boldogságáért. Egyébként is, mi értelme a házasságnak? Ha az ember úgy áll hozzá, hogy bármikor vissza lehet csinálni, akkor nem jelent semmit. Ha viszont komoly elköteleződésnek érzi, akkor csak egy bolond ígér olyat, ami bármikor megváltozhat a jövőben. Senki sem jós, és minden jónak vége van egyszer, ő már csak tudta.
Kimerülten tápászkodott fel az ágyáról, hogy a süllyesztőbe hajítsa az ékszert. Ma valahogy megmozdulni sem volt kedve. A múltkori kosáredzés miatt még mindig sajgott pár csontja, a Jenna körüli ügyek pedig más okból merítették le agyát – folyamatosan aggódott az állapota miatt. A lány azonban nem mondott semmit, ő pedig túlzott tolakodásnak érezte volna rákérdezni. Nem is volt felkészülve minden lehetséges válaszra, amit kaphatott volna, így csak görgette maga előtt a problémát. Mostanában ez gyakori szokásává vált, ami miatt napról-napra több gond nyomta a vállát.
A süllyesztő egy régi, kopott cipősdobozt jelentett. Ethan olyan dolgokat tárolt benne, amiről tudta, hogy többé nem lesz rá szüksége, mégis valamiért túl értékes volt ahhoz, hogy kihajítsa. Ahogy leemelte a fedelét, régi emlékek illata csapta meg orrát, ami leginkább a hot-dog és vattacukor elegyére hasonlított. Rázogatni kezdte a dobozt, amiből így egyre több régen feledésbe merült kincs került felszínre.
Először egy jegy a világ legszuperebb kosárlabda mérkőzéséről. A Bostoni Predátorok és a Miami Óriások játszottak egymás ellen – két olyan csapat, akikre rajta kívül talán nem is emlékezett senki. Ők azonban mégis ott voltak apjával, és végigszurkolták a meccset. Még hot-dogot és kólát is kapott, pedig az anyja a lelkükre kötötte, hogy tilos, mert akkor Ethan nem fog enni otthon. Szerencsére mire hazaértek, olyan fáradtak voltak, hogy ő már az autóban elaludt, így lemaradt a nagy szembesítésről a vacsorával, az apja azonban nem volt ilyen szerencsés. Gyerekkora legszebb élményei közé tartozott az a nap, és ahogy ez eszébe jutott, kellemetlen érzés kezdte mardosni torkát.
A fényképek közül régi Kinder figurák is előbukkantak, mind valamilyen sok darabból összerakható katonai jármű vagy helikopter volt. Régen imádta az ilyesmit, éjjel-nappal azt játszotta, hogy pilóta vagy katona, és legyőzi a csúnya, gonosz ellenséget. Persze egyedül mindez nem lett volna túl szórakoztató, de akkoriban még voltak fiúk, akikkel átjártak egymáshoz, és kommandósat játszhattak egymás kertjében. Aztán amikor szülei között megromlott a kapcsolat, anyja már nem szívesen látott idegeneket a házban, mert akkor türtőztetnie kellett magát. Nem ihatott, és férjével sem beszélhetett úgy, ahogyan hangulata diktálta volna. A játszós délutánok lassan elmaradtak, Ethan pedig elrejtette figuráit, mert mindig elszomorította, ahogy a polcon porosodni látta őket.
Pillantása egy kék szövetre esett, ami a doboz egyik sarkában lapult, szorosan egy girbegurba betűkkel írt cetli mellett – szívverése pár pillanatra felgyorsult. Önkéntelenül is megérintette őket, majd elkapta kezét, mert az ismerős érzés mélyen eltemetett emlékeket ébresztett benne. Azt, hogy mennyire szerette a karatét egykor – és azt, hogy mennyire szerette Darcyt. Ő volt az egyetlen lány, akinek valaha is sikerült közel férkőznie szívéhez. Akkor is, ha ez csupán gyerekszerelem volt, és mindketten tíz évesek voltak. Ethan körül mindig voltak lányok – már az óvodában sem kellett megerőltetnie magát azért, hogy legyen párja a sorban, iskolás éveiben pedig sok lány tetszett neki, és érzései gyakran találtak viszonzásra. Mindez azonban csak nevetséges árnyéka volt az igazi szerelemnek, amire akkor jött rá, mikor Darcyt megpillantotta. Érzelmei hullámvasútként rohantak át rajta – egyszerre érzett boldogságot, amiért a lány létezik, és fájdalmat, amiért azt sem tudja, hogy ő kicsoda. Le sem tudta venni róla a szemét edzés közben. Darcy ezt nyilván észrevette, mert az órán végig kényelmetlenül feszengett, és néha egy-egy kérdő pillantást is megeresztett Ethan felé – ilyenkor ő rémülten kapta el tekintetét, és valamelyik sarkot kezdte fixírozni. A következő karatén azonban mindent megtett, hogy párba kerüljön a lánnyal, és folyamatosan hagyta őt nyerni. Jobb ötlete nem volt, hogyan tehetne Darcy kedvére. Sajnos ezzel a taktikával sem sikerült elnyernie hölgye szívét. Az óra végén dühösen rohanta le, amiért nem hajlandó őt megütni, és megfenyegette, hogy új partnert keres, aki mellett ő is rendesen tud gyakorolni.
Ethan leforrázva kullogott hazáig. Végső elkeseredésében egy szerelmes levélben foglalta össze üzenetét, azzal a szent elhatározással, hogy belecsempészi Darcy táskájába. Az a rohadék Jimmy Kravitz viszont megtalálta, és gúnyosan felolvasta az egész csoport előtt, miközben mindenki rajta röhögött. A legrosszabb az volt, hogy Darcy is tanúja volt az esetnek. Mindenki őket cukkolta, és ahogy Ethan látta, mennyire kínosan érzi magát a lány, majd’ elsüllyedt szégyenében. A gyerekek gonoszak, ekkor egy életre megtanulta. Szerencsére szerelmük végül nem maradt beteljesületlen. A történtek után Darcy egy hasonló levélben hívta találkára Ethant – ezt a levelet őrizgette még mindig dobozában. Több hónapig jártak együtt, bár ez esetükben csupán rengeteg kézfogást és megosztott csokoládét jelentett. Azóta sem volt képes így kötődni senkihez. Darcy nem érdemelte meg, hogy úgy érjen véget, ahogyan. Mikor az otthoni botrány kirobbant, Ethan bezárkózott, és nem volt képes beszélni sem róla, hogy miért. Egyszerűen csak nem ment többé karatéra, és nem jelent meg a találkákon sem. Mit érezhetett vajon a lány? Sietve eltakarta a kék övet pár fotóval, mintha ezzel gátat vethetett volna egyre felkavaróbb gondolatainak is.
Egy dobverő akadt a kezébe – jól emlékezett a hozzá tartozó dobszerkóra. Aznap verte darabokra, amikor a rendőrség becsöngetett, és elvitték magukkal az apját. A hangszert azért kapta, hogy segítsen levezetni indulatait, ami egyre kontrollálhatatlanabb volt az elhúzódó válás miatt – hát, végül is segített. Megpörgette ujjai között a dobverőt. Majdnem olyan jól ment, mint amikor még dobolt. Eljátszott a gondolattal, hogy talán újra elkezdhetné, de aztán el is hessegette. Úgy sem volt soha semmi, amit jól csinált volna. Felesleges erőlködni.
Behajította a kék köves gyűrűt a dobozba azzal a szándékkal, hogy egyből meg is feledkezik róla. Már nyúlt is a doboz tetejéért, de egy apró tárgy vonta magára figyelmét. Egy biléta volt, Jasper felirattal. Az utolsó emlék kutyájáról, aki tizenkét éves koráig volt hű társa. Akkor kapta, amikor megszületett, és sokszor nyújtott vigaszt számára, amikor családja elkezdett széthullani. Még mindig fel tudta idézni boldog csaholását, mikor ő hazatért az iskolából, vagy amikor a labdát dobta neki. Élhetett volna még sokáig, ha nincs az az autó… ami csak úgy egyszerűen átment rajta, és amely sofőrje arra sem méltatta az ebet, hogy megálljon, és orvoshoz vigye. Ott szenvedte ki lelkét a házuk előtti gyep szélén. Soha nem zokogott olyan fájdalmasan, mint amikor reggel rátalált Jasperre, azóta sem tudott sírni. Talán akkor elhasználta az összes könnyét. A kutyák a legtisztább lények a földön, meg sem érdemlik őket az emberek.
Mielőtt érzelmei megrohanhatták volna, sietve lezárta a dobozt. Minden, amit tartalmazott, a legjobb helyen volt benne, mélyen elrejtve. Letérdelt, és visszatolta ágya alá, ahol senki nem találhat rá. És arra gondolt, hogy talán egy kutyát – olyat, mint Jasper – egyszer talán képes lenne újra szeretni.

52. Kéretlen figyelem