Tintavér – 49. Kényszerű együttműködés

Kitty

Amikor Spencerrel megbeszélte, hogy együtt fognak dolgozni a klubjaikon átívelő feladaton, Kitty teljes nyugalommal kezdett el gondolkozni a témáján. Nem félt a közös munkától, mert az elmúlt években volt már lehetőségük összeszokni, mindketten ismerték egymás erősségeit és gyengeségeit is. Persze, felmerült benne a gondolat már a legelején, hogy mi van, ha Spencer szeretne majd Liammel lenni inkább – csakhogy ezt el is engedte, miután lefixálták a dolgokat.
Na, igen, meg ahogy azt ő elképzelte. Egyébként Kitty egy cseppet sem bánta volna azt, hogy a fiúk együtt dolgoznak, mert ahogy belegondolt a felhozatalba, a félénkebb, visszahúzódó Liamnek sokkal nagyobb szüksége volt egy barátságos társra, mint neki. Csak valahogy az nem esett jól, ahogy ezt az egészet Spencer intézte. Még az is rendben volt valahol, hogy csak úgy lemondta, hiszen tényleg – teljesen komolyan – belátta, hogy így logikus volt a felállás. Csak hát Spencer nem tudta, mikor kell befogni, letenni a telefont, és hagyni, hogy a másik kicsit csak főjön a levében. Spencer néha boszorkányos ügyességgel kezelte a lányokat, máskor meg olyan volt, mint valami társasági analfabéta, aki azt se tudta, eszik vagy isszák a lányos hisztit.
Mindenesetre Kitty nagyon remélte, hogy jól döntött, amikor felülemelkedett a durcás oldalán, és megfogadta a barátja tanácsát az új partnerével kapcsolatban. Nem tudott túl sokat Gilről, csak annyit, hogy AV klubos volt – és állítólag elég ügyes –, és hogy Morgannel is jóban volt. Mivel a lány az eddigi tapasztalatai alapján rendben volt, úgy sejtette, a sráccal sem lehet majd nagyobb baja. És máris szerzett magának egy jó pontot, amikor időben érkezett meg az üres tanteremhez, ahová a találkozót beszélték meg.
– Szia – köszönt is előre neki Kitty.
– Szia – mosolygott rá a fiú, mikor megállt előtte. – Itt bent jó lesz?
– Igen – fordult ő is a tanterem felé, majd benyitott, hogy ellenőrizze, tényleg üres volt-e, ahogyan lennie kellett. – Nem akarlak sokáig feltartani – bocsátotta előre. – Csak szeretném, ha megbeszélnénk, mi az, ami megvalósítható, milyen technikával, hogy aztán mindkettőnk dolgát megkönnyítsük.
– Oké. – A fiú nem akadékoskodott, és ez szimpatikussá tette őt Kitty szemében. Abban ugyan még nem mert előre reménykedni, hogy zökkenőmentes és hatékony lesz a közös munkájuk, de… talán. – Akkor mondd csak, mire gondoltál. Azt nem garantálom, hogy mindenben olyan jó vagyok, mint Spencer, de megteszem, ami tőlem telik.
– Nem Spencert kell pótolnod, relax – szögezte le azért. – Meglátjuk, mire megyünk. Valami rövidebb párbeszédre gondoltam egyébként, olyasmire, aminek mondanivalója van. Engem inkább az érdekel, te mit javasolsz a megvalósításhoz.
– Először témát kellene találni, hogy a képi világ passzoljon hozzá stílusban – jelentette ki végül Gil rövid gondolkozás után. – Élőszereplőset szeretnél? Vagy mondjuk… bábokkal? De akár össze is vághatunk hozzá klipet filmből vagy animációból. Szinkronizált legyen, vagy feliratos?
Kitty először csak pislogott a sok kérdésen, aztán viszont megkönnyebbülten huppant le egy üres székre, hogy átgondolhassa az elképzeléseit.
– Valami olyan témára gondoltam, ami egy iskolai közegben mindig aktuális lehet – kezdte magyarázni. Mivel most már látta, hogy sikerült megfelelő partnert találnia, aki nem csak le akarta tudni a feladatot, sokkal természetesebb volt neki, hogy beszéljen. – Olyasmi, mint például a zaklatás.
– Hű, kemény – vonta fel a szemöldökét Gil elismerően. – Milyen jellegű zaklatásra gondoltál? Bullying? Az elég sok diáknál betalálna.
– Igen, leginkább erre – bólintott Kitty, aztán elmerengve emelte a pillantását a plafonra. – Viszont nem úgy szeretném megfogni a témát, ahogyan akárki tehetné. Valami olyasmin gondolkozom, hogy annak a szemszögéből menne a dolog, aki piszkál másokat, de a végén aztán találkozik valakivel, akinek ő lesz a céltáblája. Mert az ember visszakapja.
Láthatóan Gil is gondolkodóba esett, mert közben helyet foglalt ő is.
– Ez nagyon jó téma. Ha jól sikerül, a sulis vetítésen is leadhatnánk, hogy minél többen lássák. A szereplőket mintázod valakiről? Mert elég példa rohangál odakint a folyosón.
– Nem szeretném senkiről mintázni őket – rázta a fejét Kitty. – Olyanra írnám meg, hogy a lehető legkevésbé tudjanak a nézők párhuzamot vonni a valósággal, mert nem szeretném, ha bárki is úgy érezné, őt szeretném kigúnyolni. Viszont azt gondolom, hogy azok, akik átgázolnak a többieken és megalázzák őket, nincsenek tisztában azzal, hogy a másik oldal milyen. Szóval mutassuk meg nekik – nézett a partnerére.
A fiú válaszul halványan elmosolyodott.
– Miért érdekel téged ez a téma? Nem hiszem, hogy ilyen problémáid lennének.
– Emlékeztetőnek – fogalmazta meg Kitty a benne kavargó gondolatokat. – Magamnak és azoknak, akik hajlamosak nagyobbra nyitni a szájukat, mint kellene.
– Nem hiszem, hogy ez érintene téged – ellenkezett meglepetten Gil. – A zaklatók élvezik, ha másokat kínoznak. Szórakoznak rajta. Te pedig bánod, ha valakit megbántasz.
Kitty még kis ideig várta volna, hogy a másik folytassa a gondolatmenetét, de az ezen a ponton megakadt.
– Nem tartom magam zaklatónak – szögezte le végül a lány. – De nem is szeretnék azzá válni, ezért szeretnék valami olyan szösszenetet kitalálni, ami elrettenti az embert a mocskolódástól. Viszont abban szerintem tévedsz, hogy ők ténylegesen élvezik a többiek kínzását – mormogta el a végét a gondolataiba mélyedve. Ha ez boldogítana, legalább Rose megtalálná a lelki békéjét.
– A Tyler Brody képén elterülő szadista vigyor nem hiszem, hogy a szenvedés jele – eresztett meg egy vérszegény nevetést Gil. – De igazad van, nem tudom, mi jár a fejükben. Viszont az áldozataik érzései jobban érdekelnek – komorodott el. Valószínűleg vagy volt saját tapasztalata, vagy ismert olyat, akit piszkáltak mások. – Te tényleg hiszel ebben? Hogy a zaklatók visszakapják ugyanazt, amit tesznek, csak valaki mástól?
Kitty alaposan megfontolta a válaszát, mielőtt kimondta volna.
– Igen, hiszek – bólintott végül, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Tyler Brodyt nem ismerem közelebbről, de akkor maradjunk az ő példájánál. Kívülről elég jónak tűnik a helyzete, nem? De amíg nem vetted fel a cipőjét, és nem jártad végig az útját, nem tudhatod, mit tapasztalt meg, mire eljutott idáig. Ahogy azt sem tudhatod, mi történik vele holnap. Azt sem tudhatom, mi van azokkal, akik bosszúságot okoznak nekem, szóval… azt hiszem, ez a legtöbb, amit tehetek.
Gil hallgatott egy ideig, de Kitty tudta, hogy meg fog szólalni, mert kiült az arcára az egyet nem értése.
– A zaklatás témához komoly felelősség hozzányúlni. Biztos, hogy ezt az üzenetet akarod átadni vele, hogy ne bánts másokat, mert visszakapod? Oké, rendben, elfogadom, hogy te úgy gondolod, az is áldozat, aki másokat cseszeget – lendült bele a fiú. – De nem hinném, hogy ezek a… személyek egy pillanatig is komolyan megfontolnák, hogy változtassanak a viselkedésükön. Elvégre ezzel kompenzálnak valamit. Okkal kötnek bele olyanokba, akik képtelenek megvédeni magukat. De… persze én csak a videósod vagyok – hallgatott el.
– Nem – rázta a fejét Kitty, aztán elmosolyodott egy pillanatra, mielőtt egy rövid időre a tenyerébe temette volna az arcát. Hogyan is magyarázhatta volna el? – Azt gondolom, hogy mindannyiunk felelőssége, hogy eltántorítsuk a zaklatókat mások piszkálásától. Mert sosem tudhatják, hogy az, amit ők heccnek szántak, hogyan fog lecsapódni az áldozatban. Lehet, hogy öngyilkos lesz. Vagy elveszi apuka-anyuka fegyverét, hogy behozza az iskolába. Csak hogyan tántorítsam el tőle azt, aki ezt nem látja át…?
– Miért nem azokhoz próbálsz szólni, akiket zaklatnak? Azért, hogy ne féljenek. Hogy ráébredjenek, aki piszkálja őket, sokszor semmivel sem keményebb náluk. Sőt, éppen abból merít erőt, hogy valaki fölött hatalma lehet. – A fiú tartott egy kis szünetet, Kittynek pedig tetszett, hogy ő is partner volt az ötletelésben. – Ha tudnák, hogy nincsenek egyedül, senkinek sem jutna eszébe apuka fegyveréért nyúlni. Összefoghatnának. A zaklatók azokat találják meg, akik elszigeteltek, és nincs segítségük. De így kénytelenek lennének más módot találni rá, hogy levezessék a frusztrációikat.
– Nem rossz a gondolatmenet – állapította meg Kitty, bár ez már egy kicsit nagyobb volumenű dolog is lehetett volna, mint amit ez a projekt elbírt. – Eredetileg azért nem konkrétan az áldozatokat akartam megszólítani, mert minden ilyen kampány nekik szól. De meggyőzhető vagyok. Vagy kettévehetjük akár úgy is, hogy ennek is, annak is szóljon.
Gil kellemes meglepetés volt – jó társaságnak és munkatársnak tűnt, és ahogy a beszélgetés folytatódott, kezdett egyre élesebben kirajzolódni a feladatuk. Kitty gondolatban feljegyezte magának, hogy köszönje meg Spencernek az ajánlást.

Ethan

Ahogy közeledett a színházterem bejárata felé, önkéntelenül is lassította lépteit. Gyomra körül kellemetlen gombócot érzett. Hirtelen a világ legostobább ötletének tűnt felkérni Jennát, hogy működjön vele együtt az írókörös feladatban. Mi van, ha a lány szóba sem áll vele? Elvégre utolsó találkozásuk során nem éppen baráti témákat feszegettek. Nem lehet akkora idióta, hogy ezek után elé áll, és szívességet kér tőle.
Gyors és határozott mozdulattal pördült meg tengelye körül, és öles léptekkel kezdett távolodni a színházteremtől. Gyomra körül a gombóc oldódni kezdett. Elvégre Sidney önként ajánlkozott partnerül, mi oka lenne őt visszautasítani? Igen, ez lesz a legjobb megoldás. Léptei azonban ismét lassulni kezdtek. Le merte volna fogadni, hogy Jenna semmit sem tud arról, hogy barátnője nála járt az öltözőben, és ajánlatot tett neki. Hatodik érzéke pedig azt súgta, csak baj lehet abból, ha Sidney javára dönt egy olyan helyzetben, amikor minden tettével Jennát kellene támogatnia. Ha valami gond adódik, a barátnők mindig kibékülnek, és kinek a feje hull porba? Az ártatlan harmadiké. Elégedetlen morranással torpant meg a folyosó közepén. Gyomra körül ismét kellemetlen nyomást kezdett érezni, amivel torkig volt már. Kell a fenének partner! Bradley tuti nem szólhat be, ha nem talál társat magának, elvégre tudja róla, hogy nem közösködik vele senki szívesen. Honnan jött egyáltalán ez az idióta ötlet, hogy csapatban kelljen dolgozniuk? Alapból írni sem akart, most pedig már jelenetet kell írnia egy párral. Jövő héten már chachacházni fog Tyler Brodyval?
Kelletlenül fordult vissza a folyosón, és indult ismét eredeti célja felé.
Vánszorgott, mintha a saját kivégzésére tartana. Valahogyan azonban így is elért a teremig, és ha már itt tartott, be is lépett az ajtón. A világos folyosóhoz képest odabent meghitt félhomály uralkodott. Nincs is jobb, mint ilyen romantikus fényviszonyok között megkörnyékezni egy vérig sértett exet. Már ha Jenna egyáltalán nevezhető exnek, annak ellenére, hogy sosem jártak együtt. Rövid keresgélés után meg is pillantotta a lány alakját, ahogy egy paraván mögé bújva piszmogott valamivel. Ethan szeme önkéntelenül a hasára siklott, de nem tudta megtippelni, a vastag ruha alatt történt-e változás az elmúlt napokban. Torka kiszáradt, és egy pillanatra szédülés fogta el, ahogyan a pánik ismét megpróbált eluralkodni rajta, de ő volt az erősebb. Ha valamire nem gondol az ember, szinte olyan, mintha nem is létezne a probléma.
A lány szemei nem láttak tovább a kezében tartott szövegkönyvnél, amiből egyre nagyobb szenvedéllyel szavalta a sorokat. Közben kezeivel is színpadias mozdulatokat tett maga körül, egész testével benne volt a szerepben. Kizárt maga körül mindent, őt sem vette észre, ahogyan felé közeledett.
– *Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves? Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem, morcoskodom. Nemet mondok kacéran, hogy udvarolj! Másképp nem, a világért. – A sorok ismerősek voltak Ethannek, de nem tudta, honnan. Mindenesetre egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amiért megzavarja a lányt egy ilyen elmélyült pillanatában. Elgondolkodott azon, hogy talán sarkon kellene fordulnia, de mégsem tette. Hiszen akkor Bradley, és az írókör… argh. – Szép Montague! Lásd, lágy vagyok, nagyon. S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam, de bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád, mint kik ravaszdin kelletik magukáááááááááá – tört ki a lányból a rémült sikoly, amint a fiú felbukkant látómezőjében. – Te meg mi a fenét keresel itt? – dörrent rá egyből első haragjában.
A szerencse nem állt Ethan pártján. Ennyit arról, hogy megpróbál barátságosan elcsevegni vele, majd mintegy mellékesen szóba hozza a páros munkát. Határozottan jobbat tett volna büszkeségének, ha a lány csap le a lehetőségre, és nem neki kell felkérnie.
– Nyugi már – próbálta csitítani Jennát, akinek vörös arca arról árulkodott, viharos érzelmek dúlnak bensőjében. Hogy azért volt bosszús, mert Ethan állt előtte, vagy csupán a megzavart monológ paprikázta fel, kétséges volt a srác számára. – Csak az írókörös feladat miatt jöttem. És bocsánatot kérni – tette hozzá, mivel a lány arca gyanakvó kifejezést öltött a szakkör említésére.
– Oké – nyugtázta Jenna hűvösen, ami nyilvánvalóan azt jelentette, esze ágában sincs megbocsátani. – Most dolgom van, este válogatás lesz. Szóval… – fejezte be a mondatot azzal a félreérthetetlen célzással, hogy ideje lenne lekopnia.
Ethan nem szokott hozzá, hogy csak úgy lepattintsák. Akaratlanul is feljebb szaladt pulzusa. Elemezgette magában az érzést, kellemetlen volt, és megalázó. Különösen azért érintette rosszul, mert ennek ellenére szívességet kell kérnie, pedig egy kezén meg tudta számolni, hányszor tett ilyet életében. Elmorgott magában pár nyomdafestéket nem tűrő jelzőt Bradley-ről és az írókörről.
– Ugyan, ugyan, hallgasd csak meg a barátodat – intett feléjük egy távolabb álló lány, beleszólva a beszélgetésbe. – Még a végén az is lehet, hogy megtaláltuk a melléd passzoló Rómeót.
Ethan nem tudta, ki lehet a kotnyeles perszóna, de azért egy szúrós pillantást küldött felé – az ő magánbeszélgetéseibe kevesen mertek csak úgy belepofátlankodni. Az sem kerülte el figyelmét, ahogyan Jenna lefagyott a beszólásra. Szemmel láthatóan nehezére esett elengedni a füle mellett.
– Most komolyan szívatsz? Bocsánatot kértem – próbált a már papírjaiba feledkezett Jenna figyelmébe férkőzni. – És fogadjunk, hogy nincs még párod. – A lány tüntetőleg hallgatott.
– Nincs neki, szóval ha már itt vagy, tedd magad hasznossá, és segíts neki gyakorolni – kommentálta a jelenetet ismét az idegen, és Ethan felé hajított egy szövegkönyvet. Ő annyira megrökönyödött, hogy az utolsó pillanatban jutott eszébe elkapni a paksamétát, mielőtt telibe trafálta volna a képét. Bosszúsan kapta fejét a kellemetlen némber felé, azzal a határozott szándékkal, hogy porig égesse őt gyilkos pillantásával. Jenna is megvillogtatta azonban macskakarmait.
– Kopj már le, Rose! Nem látod, hogy nem kíváncsi rád senki? – És pár lépést is tett gyötrője felé.
– Ha nem a szövegeddel foglalkozol, cicus, akkor rád se lesz senki kíváncsi – vetette oda neki Rose, de közben már egy másik lány felé fordult, hogy segítsen neki a felolvasásban.
Ethan ritkán nyert betekintést a lányok között zajló cicaharcokba, most azonban úgy érezte, háborús övezetbe csöppent. Jenna ajkai lefelé konyultak, de ezt csak ő láthatta közelről.
– Nem kérdeztem a véleményed, foglalkozz a saját szövegeddel – vetette oda Rose-nak. Elég gyenge beszólás volt, le is pattant a töviskirálynőről. Ethan ebből is sejtette, hogy Jennának nem szokása ilyen vitákba bocsátkoznia. Rose felvonta a szemöldökét, de szóra sem méltatta a sértést. Valaki más azonban nem tudta megállni szó nélkül:
– Ő tudja kívülről a darabot.
Ethan szemével követte a hang forrását, de a sarok, ahonnan jött, teljes sötétségbe borult. Védelmező ösztöne azonban ébredezni kezdett – Rose ellen nem akart fellépni, de most már egy másik srác kóstolgatta Jennát.
– Csak onnan vagy olyan bátor, hogy beszólogass? – eresztett meg egy fenyegetőnek szánt kiáltást a sarok felé, és el is indult, hogy szembenézzen a rejtélyes alakkal.
– Nem beszólás volt, hanem figyelmeztetés – érkezett a válasz.
– Pofa be – dörrent rá Rose, aki látszólag nagyon is tisztában volt vele, ki felesel a sötétből.
– Így van, pofa be, Theo! – helyeselt Jenna is, felülemelkedve a tényen, hogy így egyet kellett értenie Rose-zal.
Ethan oldalát fúrta a kíváncsiság, ki lapulhat a sarokban. Fenyegető testtartással lépett az árnyékba, hogy megrettentse ellenfelét, ott azonban csak egy telefonjába temetkező kiskölyköt talált.
– Te innen kukkolod a színjátszós csajokat? – nyílt ki a bicska Ethan zsebében.
Theo felnézett a telefonjából, egyenesen a szemébe. Cseppet sem látszott rajta, hogy tartana tőle. Ethant kezdte aggasztani, mennyire megcsappant mostanában a tekintélye.
– Én a boszorkát várom, egy kocsival jöttünk – felelte lazán a kölyök.
– Melyiket? – szaladt ki Ethan száján, még mielőtt tudatosult volna benne, mit mondott. Remélte, Jenna nem hallotta, mert nem akarta tovább bőszíteni az egyébként is zabos sárkányt.
– Az az enyém – intett Theo egy mosollyal Rose felé, aki úgy tett, mintha egyáltalán nem figyelne rájuk, de Ethan megesküdött volna rá, hogy minden egyes szavukra hegyezi a füleit.
– Neked sem lehet könnyű – zárta le a csevegést, és magára hagyta az ismét telefonjába temetkező fiút.
Jennát azonban már nem találta ott, ahol hagyta. Rémülten nézett szét a homályos teremben, mire sikerült megpillantania távolodó alakját egy összezáródó függöny mögött. Szapora léptekkel eredt a nyomába, nehogy szem elől veszítse. Egészen a színpad mögötti területig követte őt, ahol a lány letelepedett egy zsámolyra. Ethan észrevette, hogy könnyektől csillog a szeme. Mikor Jenna meglátta őt, törölgetni kezdte arcát, és önkéntelenül is magyarázkodni kezdett.
– Igaza volt. Szemét, de igaza volt – szipogta. – Sidney-vel kellett volna gyakorolnom, de nem jött el. Remélem, nem esett baja.
Ethan fejében kezdett összeállni, miért volt olyan ingerült a lány. Nem csupán arról volt szó, hogy őt nem akarta látni – emiatt megkönnyebbült kissé.
– Nem lehet, hogy elfelejtette? – puhatolózott, még mindig kicsit attól tartva, elriasztja a lányt, ha hozzá szól.
– Nem – rázta Jenna a fejét. – Tudja, hogy ez nekem nagyon fontos. Még sosem volt főszerepem. És úgy látszik, nem is lesz. Nincs partnerem – sütötte le a szemét, mielőtt ismét könnyek buggyantak volna ki belőle. – Aggódom érte.
Ethan hátán kezdtek égnek állni a piheszőrök, ahogyan ismét eszébe jutott a tesióra utáni jelenet. Ő egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Sidney ártatlan, és rászolgált barátnője bizalmára. Most már határozottan örült, hogy nem a könnyebbik utat választotta, amikor döntött, melyik lányt keresse fel.
– Figyelj ide – nézett mélyen Jenna szemébe –, segítek neked a szövegeddel. Rendben? – Tartott tőle, hogy a lány nem fogadja el a segítségét, de igazságérzete háborgott, amiért Sidney így kibabrált a barátnőjével. Megpróbálta legalább megtenni, amit lelkiismerete diktált.
Jenna bizonytalanul pillantott fel rá. Elgondolkodott a javaslaton.
– Biztos nem lenne gond? – tétovázott. – Fel kellene jönnöd a színpadra, és felolvasni Sidney szövegét.
– Rosszabbat is csináltam már sokkal több ember előtt – biztosította Ethan. És tényleg.
– Oké – lelkesedett fel azonnal a lány –, akkor neked az lesz a dolgod, hogy ezt – mutatott egy pontra a papíron – elkezdd olvasni, én pedig játszom a szerepemet. De azért próbáld egy kicsit beleélni magad, hogy ne zökkents ki annyira, oké? – sorolta az instrukciókat Jenna, Ethan pedig magában mosolygott is rajta, amiért szomorú szemű naivából egy pillanat alatt átvetkőzött ostort csattogtató dívába.
A szövegkönyv után nyúlt, hogy eleget tegyen feladatának a felolvasással.
– *Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által… te ugye most csak szívatsz – pillantott fel Ethan ferdén a papírokból.
– Folytasd – sürgette a lány. – Te mondtad, hogy megcsináljuk! – Majd a srác elbizonytalanodott arcát látva alkudozni kezdett. – Én pedig leszek a partnered írókörön, oké?
Ethan hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte orrnyergét, ameddig feldolgozta magában az ajánlatot, majd megadón újra maga elé húzta a papírokat.
– Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által…