Tintavér – 129. Utolsó találkozás

Bradley

Mindig is izgatottan készült az írókörök előtt, most azonban még egy lapáttal rátett minden korábbira. Mivel ez volt a tanév utolsó írókörös foglalkozása. Ráadásul igencsak hosszú és szép utat jártak be együtt. Az elején azokkal a diákokkal indult, akik csak azért jelentkeztek, mert máshová már nem vették be őket, vagy épp kényszerítették rá őket. Most pedig már az első nyilvános publikálásuk küszöbén álltak. Büszke volt rájuk, ehhez kétség sem fért. Egyértelműen hiányozni fog neki ez az érzés.
Igazából már a legelső írókör előtt nekiállt agyalni azon, hogy milyen lesz a legutolsó. Annyit tudott, hogy mivel itt már nem ad ki új feladatot, majd megpróbálnak nosztalgiázni, és visszaidézni, milyen volt ez az utazás, kinek mi tetszett benne. De ismerve az általános hozzászólási kedvet, hamar letett erről. Így sokáig ötlettelenül állt ez előtt az utolsó foglalkozás előtt. Főleg azután, hogy a legutóbbi feladatot, az iskolaújság különszámába írást, nem is ő adta ki, így kétségei voltak afelől, mennyire tudnak majd beszélgetni róla a mostani alkalommal.
De végül Kitty berobogott hozzá aznap, hogy lerakja az asztalára az egyik mintanyomatot az összeállított újságból, és egyúttal megmentette az utolsó foglalkozást ezzel. Legalábbis Bradley nagyon remélte. Bár voltak fenntartásai, amiért arra próbál alapozni, hogy a mintapéldánnyal a kezében próbál majd kihúzni valamit a diákokból. Már megtanulta, hogy az ő részvételükre vétek alapozni, viszont ez az utolsó alkalom mi másról szólhatott volna? Megpróbálta hát félretenni kétségeit, és ugyanolyan lendületesen lépett be a terembe, mint ahogy a legelső alkalommal is tette. Csak ezúttal már sokkal kevésbé naivan.
– Sziasztok! – köszöntötte diákjait lelkesen, meglóbálva a kezében tartott újságot. – Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig, de most, hogy ez ilyen szerencsésen alakult, Kittynek hála – nézett itt célzottan a lányra –, az utolsó alkalom keretén belül beszélhetünk róla, mit éreztek a publikálással kapcsolatban – mosolygott végig a közönségén, próbálva feltérképezni az arcokat és a kiváltott érzéseket.
– Ha lehet, ne szivárogtassunk ki semmit a számból – kérte Kitty. – Mindenki megnézheti persze, csak ne spoilerezzünk – szögezte le előre, mielőtt elmélyülhettek volna bármiben is.
– Igen, ez nagyon fontos – bólintott Bradley is. – Akkor körbe is adnám, ha szerinted rendben van – nézett Kittyre megerősítésért, aki csak bólogatott. – Rendben. Ki kéri először? – kérdezte ezután. Rövid szünet után végül úgy döntött, hogy elindítja oldalról, mivel senki nem jelentkezett kapásból. Azt hitte, hogy azért a saját munkájuk nyomtatásban látása jobban lázba hozza majd a diákokat. Úgy tűnik, mégis ugyanolyan naiv, mint legelső nap. – Nos, mivel az aktivitási szint most sem lépi át az elvárt szintet, kénytelen leszek felszólítani mindenkit egyesével – ciccegett fejcsóválva, miközben a jobb szélen ülő Liam elmélyedt az újság olvasásában. – Szóval, legyen akkor mondjuk… Ethan. Mit gondolsz arról, hogy publikálsz az iskolaújság különkiadásában?
Ethan láthatóan egyáltalán nem számított rá, hogy meg kell nyilvánulnia az utolsó írókörön, ráadásul elsőként. Egy “Most komolyan?” pillantást vetett tanárára, majd kényelmesen mocorogni kezdett székén, hogy a helyezkedéssel is húzza az időt. Aztán, mikor Bradley keresztbe fonta karját maga előtt, jelezve, hogy nem tervez mást felszólítani helyette, kénytelen volt elkezdeni mondókáját. – Passz. Nem gondolkodtam még rajta – jött a kiszámítható válasz a fiútól.
– Akkor kénytelen leszel most kitalálni – csóválta a fejét Bradley. – Milyen érzés volt ezt az írást megírni azokhoz képest, amiket csak az írókörösöknek adtál elő? – próbált rávezető kérdéseket adni neki.
– Vacak. Így most el fogják lepni a kedvenc helyeimet – eresztett meg egy panaszt. – Megírni meg para volt. Ezt többen olvassák – fejtegette.
– Azt hittem, te választottad, hogy a kedvenc szórakozóhelyeidről írj összegző cikket – lepődött meg Bradley. – Előre tudtad, mi fog történni, nem?
– Hát… igen. Jó olyan dologról írni, amit az ember ismer, vagy amit csak ő tud, de ha már leírta, akkor más is tudni fogja. Olyan, mintha minden írással egy darabot adna magából az író – kereste a szavakat, hogy körülírja gondolatait.
– Igen, ezzel egyetértek. És tudom, hogy ez ijesztő tud lenni, viszont így talán magatokat is jobban meg tudjátok ismerni – fordult itt már a teljes plénum felé, és nem csak Ethanre koncentrált. – Vagy akár megszeretni. Mert megtapasztalhatjátok, hogy az emberek kíváncsiak az írásotokra, amik, ahogy te is mondtad, belőletek táplálkoznak. Szóval ahogy az írásaitok is, úgy ti is érdekesek vagytok – boncolgatta Bradley a témát. – Kit gondoltál egyébként a célközönségednek? Kit képzeltél el címzettként, mikor írtad? Ez is egy érdekes kérdés tud lenni, mikor kifejezetten megjelentetésre ír az ember – fordult ismét Ethan felé. A fiú már épp visszamerült volna közönyébe, hiszen a villám sem csap kétszer ugyanoda, és most ismét tanácstalanul futtatta szemét körbe a termen, hátha valami megmentheti a választól.
– Pff – fújt egyet. – Olyan fiatalokat, akik szeretik kiereszteni a gőzt. Gondolom, a stréberek úgy sem olvasnak ilyesmiről – vonta meg a vállát.
– Miért, szerinted a stréberek nem szoktak lazítani? – kérdezett vissza Bradley.
– Nem tudom, én nem szoktam velük összefutni – jegyezte meg kis mosollyal, ami sokkal kevésbé volt tőle ellenséges, mint ahogyan év elején viselkedett. – Fogalmam sincs, ők mit csinálnak, amikor lazítanak – folytatta, majd valószínűleg, hogy szabaduljon a figyelem középpontjából, ránézett a szemközt ülő fiúra, és meg is szólította: – Rob? – kérte ki a véleményét, és egyúttal kivette Liam kezéből az újságot, hogy annak olvasgatására hivatkozva úszhassa meg a további felszólításokat.
Rob némileg meglepetten pislogott rá vissza, de Ethan nem viszonozta tekintetét, csak belemélyült az újság lapozgatásába, legalábbis ezt próbálta elhitetni mindenkivel.
– A stréberek általában a tanárnak való nyalással töltik az idejüket, de ha a jó tanulók érdekelnek, akkor én inkább filmezni meg játszani szeretek – mondta, nyomatékosítva a stréberek és a jó tanulók közti eltérést.
– Nevezd, ahogy akarod – tudta le gyorsan a különbséget Ethan, miközben egy pillanatra felnézett az újságból. – Az elitsulis tesóid is ezt csinálják?
– Azt hittem, nem akarsz udvarolni a húgomnak – vágott vissza a fiú, amire Ethan elvörösödött, majd egy rettentő gyilkos pillantást vetett Robra. Bradley érezte, hogy ideje közbelépnie.
– Fiúk, tudom, hogy mindig azt mondom, hogy nyíljatok meg az íráson keresztül, de szerintem a magánéleteteket ebből a szempontból most jobb az írókörön kívül hagyni – próbálta visszaterelni a félresiklott beszélgetést az eredetileg kijelölt medrébe. Főleg, mivel abból, hogy Rob tesója elitsulis, és szóba került az udvarlás, Ethanhöz pedig beállított valamelyik nap egy egyenruhás lány, Bradley elég gyorsan összerakta a képet. Viszont nem most akarta kideríteni, ki mennyire jól értesült ebben az ügyben.
– Nekem amúgy Morgan írása tetszett – terelte a témát Eric hirtelen. – Miért nem beszélünk arról a lepratelepek helyett…? – minősítette egyúttal az Ethan által bemutatott szórakozóhelyeket is. A felszólalást követően Ethan és Morgan is elvörösödött, bár egészen más okokból kifolyólag.
– Szerintem is érdekes volt, amit Morgan írt – értett egyet Liam. – Nem Ethan ellen akarok beszélni, de neki nem én voltam a célközönsége amúgy sem, mint kiderült – jegyezte meg, megpróbálva elkerülni, hogy magára haragítsa a fiút.
– Szóval, Morgan, közkívánatra elárulnád nekünk, mi ihlette a novelládat? – fordította az érdeklődés reflektorát Bradley Morganre.
– Oh – sütötte le a szemét Morgan azonnal. – Arról szól, mennyire el lehet rontani mindent pár rossz döntéssel, úgy, hogy aztán már nem lehet visszacsinálni, hiába a bűnbánás. – Majd egy sóhajjal még hozzátette: – Sokan esnek ilyen hibába, köztük én is.
– Vagyis személyes ihletésű a történet? – kért megerősítést a férfi.
– Igen, az – bólintott a lány Bradley szemébe nézve. Valószínűleg ezzel akarta még inkább tudatosítani, hogy a novellában ténylegesen Spencerre és a műteremben okozott felfordulásra utalt. A tanár vette a célzást, és megpróbálta valahogy megnyugtatni a lányt, hogy minden rendbe jött már azóta. Legalábbis ami Spencert illeti.
– Tudom, hogy azt hiszed, nincs visszaút. De szerintem nem is kell, hogy legyen. Minden ballépés formálja az embert. És ha megbánod a hibáidat, ha tényleg megbánod, akkor meg fognak neked bocsátani. Mert mindenki hibázik, és mindenki előbb-utóbb eljut egy olyan pontra, ahol szüksége van a megbocsátásra.
– Tényleg így gondolja a tanár úr? – kérdezte Liam félénken, és már nyoma sem volt hangjában annak a felszabadultságnak, amivel korábban Ethanhöz szólt hozzá. A férfi pontosan értette, miért kérdezi ezt a fiú. Mert tudni akarta, hogy rá is érvényesnek gondolja-e mindezt.
– Igen. Így – bólogatott a férfi, majd úgy érezte, ideje abbahagyni Morgan lelki világának boncolgatását, így inkább váltott Liamre. – Egyébként, amit írtál, az is egy meglehetősen erős írás. Az erőszakról. Félve kérdezem meg, hogy az saját tapasztalatból származik-e – vezette fel a témát, és tényleg félt, hiszen tudta, hogy ebben a korban általában arról írnak az emberek, amit a saját bőrükön tapasztalnak meg. Nagyon remélte, hogy ennek a tapasztalásnak nincs fizikai nyoma is a fiú bőrén.
A kérdés elhangzása után Liam lopva Morgan irányába pillantott, valószínűleg kiutat keresve, hogy megpróbálja esetleg visszaterelni a témát őrá, de végül tekintete lesiklott a lányról.
– Nem saját tapasztalat… inkább csak… láttam, ha így mondhatom – felelte végül.
– Értem – biccentett végül a férfi. Bár azért aggodalma nem csillapodott, hiszen jól tudta, hogy a bántalmazottak általában tagadják, hogy bárki is ártana nekik. Viszont talán jobban tenné, ha ezt négyszemközt próbálná kihúzni belőle, nem pedig itt, mindenki előtt. Meg egyébként is, talán jobb lenne, ha könnyedebb témákhoz evickélnének vissza, hogy ne a drámázásról szóljon ez az utolsó alkalom. Mikor azonban végiggondolta, ki miről írt, rájött, hogy ez egy lehetetlen elképzelés, ezért úgy döntött, inkább belecsap a közepébe. Így jutott el végül a következő felszólítotthoz. – Rob? Te mesélnél kicsit a sajátodról?
– Én nagyon sokat dolgoztam a cikkemen – magyarázta Rob, és most úgy általánosságban sokkal felszabadultabbnak tűnt. Mintha minden nyomasztó gondolatát beleadta volna az írásába, majd maga mögött hagyta volna. És a körülményekhez képest Bradley még egész elégedettnek is érezte magát ennek kapcsán, hiszen pont ilyen okokból hozta létre az írókört: hogy az íráson keresztül segítsen a diákoknak megbirkózni az élet nehézségeivel. – Elég nehéz volt körbejárni a témát, főleg, mert úgy éreztem, hogy nagy felelősség reálisan bemutatni a mentális egészség kérdéskörét. De nagyon hasznos és jó élmény volt végül – áradozott.
– Örülök, hogy így érzel. Annak pedig még inkább, hogy az írásodon keresztül tudod feloldani a szorongásaidat – címezte ezt egyúttal Morgannek és Liamnek is.
– Nem gondolom, hogy feltétlenül az írás maga oldotta a szorongást – rázta a fejét Rob. – Hanem inkább maga a szorongás oldódásának egy jele, hogy tudok róla írni. Vagy a kettő összefonódik.
– Én ezt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy amiről tudsz írni, a felett hatalmad van. De hogy melyik oldalon történik meg ez előbb, az helyzettől függ – reagált rá Bradley. Eric erre látszólag nagy nehézségek árán tudta csak magában tartani a kitörni vágyó nevetést, Kitty pedig meglegyintette őt. – Valamit hozzáfűznél? – érdeklődött a férfi Ericre nézve.
– Akkor Kitty irányítja a férfiak pornó és a nők romantikus film fogyasztását – röhögött Eric.
– Természetesen még nem, de megkísérlem felhívni a figyelmet arra, mennyire fontos a helyükön kezelni ezeket – jelentette ki a lány.
– Szerintem kicsit félreértetted, amit mondani akartam, Eric – ingatta a fejét lassan Bradley. – A személyes ihletésű, magadból kiírós írásokra értettem azt, amit mondtam. Hacsak Kitty életének nem képezi szerves részét a téma, nem hiszem, hogy ez ide vágna – nézett ekkor Kitty felé megerősítésért, és hogy a lány kicsit meséljen a saját témaválasztásáról.
– Bizonyos szempontból szerintem mindenki életében jelen van a téma – jegyezte meg Kitty. – Mert igen, a legtöbben filmekből, könyvekből próbáljuk meg összerakni magunkban, hogyan kell kinéznie egy párkapcsolatnak, és nagyon sok az egészségtelen, rossz példa előttünk.
– Ezzel egyetértek – bólogatott Bradley. – Eric, te mit gondolsz erről?
– Tetszett a témaválasztás és valid a cikk – igazította meg a szemüvegét a fiú. – De mindenki ott és úgy fogja attól még elb… elrontani az életét, ahol tudja – vélte. – Az mondjuk mindenképp jó, hogy előkerült ez is.
– Örülök, hogy így gondolod – mosolyodott el a tanár. – Akkor most mesélj nekünk, te miről írtál – adta át a stafétabotot.
– Ó, én órákig képes lennék elemezgetni a témámat, de azt hiszem, keveseket érdekelne a bobozás története, meg elég spoileres is lenne, ha valaki arra vetemedne, hogy elolvassa, szóval…
És Eric valóban ennyiben hagyta, a legtöbbek őszinte megkönnyebbülésére. Pedig Bradley számára már felvillant a remény sugara, hogy a szerelmi bánat, nemi erőszak, öngyilkosság és pornófogyasztás témái után valami könnyedebbre is sort keríthetnek. Nem így képzelte az utolsó írókört. De már igazán megszokhatta, hogy az elképzelései általában sosem jönnek össze.


Ethan

Még nem köszöntött be a nyár a maga perzselő forróságával, de nagyon kellemes idő volt. Ez vezette őket ahhoz, hogy Darcyval kifeküdjenek a városhoz közeli szabad terület egyik domboldalára, és csak élvezzék a napsütést, csendben. Nagyszerű alkalom volt ez az elmélkedésre is, bár Ethan sokat megadott volna érte, ha inkább kis időre elnémíthatja csapongó gondolatait.
Hallgatnia kellett volna Darcyra. Vagy az anyjára. Vagy saját józan eszére, ami annyiszor súgta neki, hogy kerülje el azt a lányt, mert nem végződhet jól a dolog. De ő olyan magabiztos volt, azt hitte, mindent tud, minden megtörtént már vele eddigi tizennyolc éve alatt, és nem érhetik meglepetések. Aztán mégis jött az az éjjel. Ő volt a hibás, hiszen ő utalgatott kettejükre, és mégis váratlanul érte, amikor Clara köntörfalazás nélkül beismerte, hogy féltékeny. Az események pedig ezután gyorsan követték egymást, és már csak arra eszmélt, hogy a karjaiban tartja a lányt, és már nem akarja többé azt játszani, hogy ez nem jó neki. Ez volt az utolsó alkalom, amikor ráfoghatták a sorsra találkozásukat – bár abban biztos volt, javarészt saját maguk alakították úgy, ha öntudatlanul is, hogy útjuk kettesben érjen véget Clara szobájában.
Eleinte azt hitte, csak vonzódik hozzá. Most már sejtette, hogy nem csak ennyiről volt szó, de nem akart belegondolni, hogy ha nem ez, akkor mi köti olyan szorosan a lányhoz. Nem történt közöttük semmi, bár ez nem rajta múlott. Amikor érezte, hogy Clara is viszonozza érintéseit, olyan erősen tört rá a vágy, mint korábban senki mással. Most először nem csak azért, mert ösztönei felülkerekedtek, hanem azért, mert adni akart valamit a lánynak. Szerette volna kimutatni azt a valamit, amit nem tudott szavakba önteni. De Clara ezt nem akarta elfogadni, ami fájt neki. Mégsem tudott elszakadni tőle – ott maradt vele akkor is, amikor családtagjai hazaértek, majd a ház lassan elhalkult, ahogyan mindenki nyugovóra tért odakint. Ők ketten csak feküdtek az ágyon, Clara a vállára hajtotta a fejét, kezét Ethan mellkasán nyugtatva, és beszélgettek, úgy, mintha nem lett volna másnap, amikor el kell válniuk. Apróságokról, korábbi élményekről, vicces dolgokról – egyvalamit azonban mindketten gondosan kerültek, a tervezgetést. Nekik nem volt együtt jövőjük. Aztán Clarát elnyomta az álom, de Ethan még ölelte őt hajnalig, ameddig a város ébredezni nem kezdett. Akkor kibújt karjai közül, és anélkül, hogy felébresztette volna, távozott az ablakon keresztül. Mikor visszanézett, látta, hogy Clara tapogatózva őt keresi maga mellett. Nem tudta, mit szól majd hozzá, hogy csak úgy, búcsú nélkül ment el, de remélte, így lesz a legjobb.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – hallotta Darcy hangját, aki kézfejével meglökte a fiú kezét. Ethan elhúzódott tőle. – Hol jársz ilyenkor? Azt kérdeztem, megkaptad-e már az értesítődet.
– Aha, igen. Jövő héten megyek – préselte ki magából, és nyelnie kellett, mert gombócot érzett a torkában. Még a végére egészen érzelgőssé válik, ne már.
– Akkor pénteken buli? June-nal? – vetette fel Darcy, mintha az a sötét dátum nem is azt jelentette volna, hogy utána közöttük is minden megváltozik, és ők sem látják egymást.
– Nem, Darcy. Nem érdekel June. Nem érdekel senki. Kérlek, hagyj már ezzel – válaszolt gépiesen, mert tényleg torkig volt már barátja kerítő szándékaival. Nem olyasmire volt szüksége, amit ezek a lányok megadhattak volna.
– Kivéve Clarát – jegyezte meg a Darcy rosszallón, de Ethan nem érezte magát elég erősnek, hogy reagáljon. Remélte, barátja veszi a lapot, és ejti a témát. – Mondtam, hogy ne menj oda.
Semmivel sem lehetett annyira felbosszantani, mint amikor utólag az orra alá dörgölték, hogy hibázott, Darcy pedig profi volt ebben. Bár a fiú megőrizte magának a történteket, barátja fantáziája elég élénk volt ahhoz, hogy elméleteket gyártson, miért vált elérhetetlenné egész éjjel, és miért nem jelent meg a buliban sem. Ezek a teóriák persze nem fedték az igazságot, de Ethant már nem érdekelte, mit gondol. A valóságot sokkal bonyolultabb lett volna megmagyarázni, és nem is tartozott a lányra.
– Van egy heted, hogy kiszellőztessük ezt az egészet a fejedből. És most már nincs több ürügy a találkozásra – kommentálta Darcy a hallgatását.
Ethan először eltöprengett, milyen ürügyről beszél a lány, aztán rájött, hogy a pulóverről, amit végül ott hagyott emlékül Claránál. Elég satnya próbálkozás volt ez annak érdekében, hogy ne felejtse el őt, de a reménytelenség olykor hamvában holt tettekre sarkallja az embert. Biztos volt benne, hogy egy hónap sem telik el, és Clara már valaki mással lesz. Ha eddig nem is érdekelte a másik nem, most már felszállt arra a vonatra, amire a lányok az ő korában, és keresni fogja a szerelmet. Remélte, akkorra már ő sem fog annyit rá gondolni.
– Ez micsoda? – hallotta Darcy hangját, és először el is engedte a füle mellett, annyira el volt foglalva saját bajával. Aztán nem is látta, inkább érzékelte azt, ahogyan a lány felkapja a zsebéből kihullott papírt, és széthajtogatja. – Ez ugye csak egy vicc? – pattant fel haragosan a lány, mintha kígyó marta volna.
Hatalmas hiba volt ez a figyelmetlenség, mint ahogyan az is őrültség volt, hogy lopott abból a házból. Elvett valamit, ami nem az övé volt, és ami szégyennel töltötte el, ugyanakkor nem tudott eljönni úgy, hogy ne vigyen magával valamit emlékül. A képet a tükörre ragasztva látta meg – Clara szinte még gyerek volt rajta. Szélesen mosolygott, és valami fura kalapban pózolt, amilyet a nők a kosztümös filmekben szoktak hordani. Ez biztos valami kedves emlék lehetett neki, amiért kirakta a többi közé, amelyeken főleg családtagok és barátok szerepeltek, no meg néhány ismeretlen pasas, valószínűleg színészek. Ő elvette azt a fotót, hogy most már az ő emléke legyen.
– Azt add vissza – termett ő is talpon, hogy visszakövetelje bűnös tulajdonát.
– Én itt kiteszem a lelkem, hogy valami értelmet verjek beléd, te meg önként rohansz a verem felé – emelte fel a hangját a lány, miközben elszörnyedve vissza-visszapillantott a képre. – Ezt el kell felejtened! Vé-ge! – szótagolta.
– Az az enyém! Semmi közöd hozzá – kardoskodott tovább a fiú, és a fotó felé kapott, de Darcy elrántotta. Ez az egész helyzet egyszerűen röhejes volt.
– Nem fogom visszaadni – jelentette ki barátja komolyan, amitől Ethan agya egyből forrni kezdett.
– ADD IDE! – tört fel belőle, de nem ment vele semmire. Elszörnyedve látta, hogy Darcy távolodik egy lépést, és anélkül, hogy ő bármit is tehetne, először kettőbe, majd négybe, végül apró cafatokra tépi a képet. – Nne… – nyöszörögte, és próbált úrrá lenni elfelhősödő tekintetén. Ez volt az utolsó szál, ami Clarához fűzte. – Miért csináltad? – kérdezte síri hangon.
– A te érdekedben.
– Francot sem tudsz arról, hogy mi az én érdekem! – Ethan szinte hörgött, mint egy halálra sebzett vad. – Kontrollálni akarsz mindent körülöttem, meg akarod mondani, hogy mire gondoljak, mit csináljak! Kinek képzeled magad?
– A barátod vagyok – nyöszörögte Darcy. Látszott rajta, hogy rosszul esnek neki a fiú szavai. – És tudom, hogy te nem vagy olyan, hogy ezt egyedül végigcsináld. Te fejjel rohansz a falnak! Ha valakit gyűlölsz, senki nem állíthat meg, hanem nekimész, és szétrúgod a seggét. Ha valakit szeretsz, akkor pedig süket vagy minden érvre, és tönkreteszed magad érte! És nem tudom, mit eszel rajta – rázta a fejét elkeseredetten –, de te beleestél ebbe a lányba, és ha nem vered ki a fejedből, nem fogod tudni itthagyni.
– Hát csak figyeld majd – bizonygatta Ethan, és továbbra is sütött tekintetéből a düh.
– Figyelem, már hetek óta figyelem, mit csinálsz – kontrázott barátja. – Rohansz utána, nem érdekel, hogy a családja a lábát sem törölné beléd, de te akkor is magadra hoztad még van der Hoomot is érte. Én csak jót akarok – lépett hozzá közelebb, és megpróbálta elkapni a kezét. Ethan azonban hátrébb lépett.
– Ne nyúlkálj már folyton! – dörrent rá. – Neked csak az a bajod, hogy nem te érdekelsz, és féltékeny vagy – ömlöttek belőle a szavak, Darcy arcából pedig kiszaladt a vér. – Már azon a bulin is rám akartál mászni. Fogadjunk, szívesen felajánlanád magad is, hogy elfelejtsem Clarát – lökte gúnyosan, ameddig egy hatalmas pofon nem csattant az arcán. Lassan, haragtól fűtve fordította vissza a lányra tekintetét. Tényleg megütötte őt. Nem akarta elhinni.
– Beképzelt pöcs vagy – próbálta Darcy visszafojtani könnyeit, de aztán mégis hagyta, hogy végiggördüljenek arcán. – Egy igazi idióta, reménytelen hülye, akit nem lehet megmenteni – sorolta, miközben távolodni kezdett tőle. – De csinálj, amit akarsz! Menj a saját fejed után, aztán majd ne felejts el panaszkodni, hogy milyen szar az élet, ha mégis igazam lesz! Engem többé nem érdekelsz – dünnyögte feldúltan, miközben a fiú már csak a hátát látta.
Csak pár másodperc kellett hozzá, hogy egyedül maradjon a domboldalon, a fűben szétszórva heverő papírfecnik között. Ethan tudta, hogy túllőtt a célon, de haragja erősebb volt a megbánásnál. Arca égett a pofontól, de a büszkeségét nagyobb sérülés érte. Nincs szüksége senkire. Eddig sem volt, és ezután is így lesz. Majd ő bebizonyítja. Dacosan huppant vissza helyére, és nézte, ahogyan a szél felkapja a fotó darabjait, és messzire repíti. Vigye csak. Ott ült akkor is, amikor felhők kezdtek örvényleni felette, és eleredt az eső. Mintha csak hangulata elevenedett volna meg odafent az égen. Csupán a villámok hiányoztak.

Folytatjuk!

2
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
TheaLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Szegény Ethan! Amennyire nem bírtam még az elején, most úgy sajnálom. (Ha valóban létező ember lenne, az lenne rá a válasza, hogy őt nem sajnálja senki, nincs rá szüksége… Mondjuk ezt csak az általános viselkedéséből tételezem fel).

Thea
Admin

Nem gondoltam volna, hogy pont a végére sikerül őt megsajnálnod, de örülök neki! És igen, valószínűleg pont ezt gondolná, amit írtál:’D De egyszer hátha ráébred, hogy nem olyan nagy baj, ha akadnak olyanok, akik törődnek vele.:)