Tintavér

Tintavér – 120. Nincs menekvés?

Ethan

Képtelen volt elhinni, hogy már megint a rendőrségen kell dekkolnia. Mintha az élete egy nagy körforgás lett volna, és tök mindegy, hogy rászolgált vagy sem, útja előbb vagy utóbb visszavezette a kezdetekhez. Az idézést már salátává gyűrve szorongatta kezében, és mivel jobb dolga nem akadt, újra és újra átfutotta a szöveget a papíron. Minden egyes alkalommal felhúzta magát az olvasottakon. Van der Hoomnak volt képe feljelenteni ŐT. Mindezt egy olyan kamusztorival körítve, amiben semmi nyoma nem volt annak, hogy rászállt Clarára, bárkihez egy ujjal is hozzáért, vagy a történet bármely pontján egy vascső is előkerült volna. Szerepelt ellenben egy sor tanú neve az irat alján, akik hajlandóak voltak kiállni amellett, hogy az eset pontosan úgy történt, ahogyan Thomas van der Hoom állította. Nem is azért verte le a víz, mert félt, hogy elmarasztalják az ügyben – az igazságtalanság készítette ki, amiért ártatlanul állt a vádakkal szemben.Nyáron, amikor az apját sittre küldték, járt itt párszor. Nehéz volt az a pár hónap, elkövetett egy-két hülyeséget, és néha elő is állították kisebb rendbontásért, rongálásért. Akkor megérdemelte volna a büntetést, de Daugharty mindig valahogy elsimított mindent. Most úgy tűnt, kamatostól fogja visszakapni azt, amit sikerült megúsznia.
– Még öt perc – szólt oda neki az egyik rendőrnő, aki egy nagy asztal mögül irányította útjára az embereket.
Erre ő is felpillantott, és bólintott, hogy megértette. Ahogyan azonban szeme visszavándorolt volna a kezében tartott iratra, félúton megakadt a liftből kiszálló embertömegen, akik között ismerős arc vonzotta magára tekintetét. Clara volt az. Csak sodródott kifelé a fülkéből, gondolataiba temetkezve – nem vette őt észre. Ethan szerette volna, ha ez így is marad. Feltűnés nélkül állt fel helyéről, és pár hátráló lépés után bevetette magát a mögötte nyíló folyosóra. A lány léptei azonban még mindig közeledtek felé, úgyhogy reflexből nyúlt az egyik közeli kilincs után, hogy odabent húzza meg magát, ameddig eloszlik feje fölül a találkozás lehetőségének sötét fellege.
Csak ezután kezdett azon töprengeni, miért érzett kényszert a megfutamodásra. Nem tartotta magát gyávának, és ha szemtől-szemben kellett kiállnia magáért, megtette, Clara mellett azonban egészen másféle énje kezdett felszínre törni. Bizonytalannak érezte magát, és nem tudta irányítani tetteit, ami megrémítette. Nem értette, miért gabalyodtak össze úgy az utolsó találkozásuk alkalmával. Tudta magáról, hogy érzelmei képesek elsöpörni eszét, ha dühöng, vagy megalázzák, más testrészeinek azonban nem adta át soha az irányítást.
Viszont ő volt az idősebb, sőt, lassan érett férfi, aki épp életre szóló döntések kapujában állt, neki kellett józanul gondolkodnia. Nem mehetett bele kétes kimenetelű tini játékokba.
– Helló, Ethan – hallotta a háta mögül, ami inkább kérdés volt, mint köszöntés. Hát persze, hogy annyi iroda közül épp Daughartyéba kellett besétálnia! Valószínűleg nyáron jegyezhette meg, és most önkéntelenül is ide hozta lába. Persze, az sem lett volna kényelmesebb, ha egy teljesen idegen nyomozóra ront rá munka közben.
– Csak erre jártam – bökte ki, miután beljebb lépett a szobában. Mégsem mondhatta azt, hogy menekülés közben véletlenül zuhant be az ajtón.
– Láttam, hogy ma kihallgatnak – csóválta a fejét a férfi rosszallón. – És azt is, hogy ki volt, aki feljelentett. Tisztában vagy vele, hogy a rendőrfőnök fia szava áll a tiéd ellen? – szegezte neki köntörfalazás nélkül. – Ebből én nem tudlak kihúzni – adta tudtára.
– Nem is azért jöttem, hogy bárki megmentse a seggem – morrant fel a fiú, mert sértette, hogy Daugharty ismét egy taknyos kölyöknek nézi. Aztán haragját rögtön elfeledte, és figyelmét egy az asztalon félrefordult kép ragadta meg, ami az anyját ábrázolta. Ez a pasas őskövület volt, Ethan évek óta nem látott hagyományos, bekeretezett fényképet. Közelebb lépett, és a kezébe vette.
Nem hiányzott neki az anyja, az a nő legalábbis nem, akit otthagyott a házban. A fájó pont inkább az volt, amiért a dolgok köztük így félresiklottak. Vethette bárhova az élet, családja csak egy volt mindenkinek, és ha azt elvesztette, a helyükre nem léphetett senki. Ha csak néha egy kicsit visszautazhatott volna a gyerekkorába… de nem lett volna értelme. Hiszen a szülei akkor sem illettek össze, amikor még maguk sem tudtak róla, hazugság volt a házasságuk. Most pedig, felnőtt élete küszöbén igazán nem engedhette meg, hogy a szülei miatt siránkozzon. Neki ez jutott. A tagadás ezen nem változtatott, most már belátta, és belefáradt, hogy ugyanazon őrlődjön nap mint nap évek óta.
– Megkért, hogy költözzek vissza a házba – szólalt meg Daugharty halkan, mintha tartana a fiú reakciójától. Felesleges volt. Ethant már nem izgatta. – Át fogjuk alakítani a szobádat – fűzte hozzá, tovább ütve a vasat.
– Mit akartok vele? – kapta fel a fejét mégis.
– Kell a hely. Gyerekszoba lesz belőle – közölte a nyomozó, és hangja mintha egy nagyon távoli helyről érkezett volna Ethan fülébe. Gyerekszoba. Gyerek.
– Gyerekszoba? – ismételte hitetlenül, mert amit hallott, felfoghatatlan volt számára. A férfi bólintott. – Kinek a gyereke? – kérdezte, és kezdett csillagokat látni, ahogyan pulzusa megszaporodott.
Daugharty nem válaszolt, ő pedig visszarakta a képet a helyére, mielőtt kiejtette volna kezéből. Akkor ugyanúgy ezer darabra tört volna, mint ahogyan az Ethan fejében nyugvó nosztalgikus gondolatok is szilánkokra robbantak a hírtől. Egészen tíz éves koráig könyörgött egy testvérért, azóta azonban meg sem fordult a fejében, hogy ez megtörténhet. Amennyire vágyott esemény lett volna ez gyerekkorában, most ugyanannyira borzasztotta el a dolog. Az anyja még mindig csak harmincöt volt, de egy perccel sem lett jobb szülő Ethan születése óta. Az ilyeneknek meg kellene tiltani, hogy gyereket vállaljanak. Feldúltan szelte át a szobát oda-vissza.
– Biztos, hogy nem a tiéd – jelentette ki, hiszen Daugharty távozása óta hónapok teltek el, ennyi ideig az anyja biztos nem titkolhatta. Vagy mégis? És ott volt az a másik pasas, az a pofátlanul fiatal is.
– Az én fiam lesz – jelentette ki a zsaru úgy, hogy az szinte már fenyegetőnek tűnt. Elég volt az arcára pillantani, hogy Ethan lássa, az a gyerek mindegy, kinek a DNS-ét hordozza magában, akkor is a Daugharty nevet fogja viselni.
– Gratulálok – préselte ki magából a fiú, és igyekezett gúnyos felhang nélkül formálni a szót. Mi mást mondhatott volna? Neki már nem volt köze ahhoz a házhoz, sem a benne lakó emberekhez. Az a gyerek sem lesz soha a testvére. Egy csepp késztetést sem érzett, hogy megismerje. – Már várnak rám – mutatott az órára, mielőtt búcsú nélkül távozott volna az irodából.
Ennél megfelelőbb idegállapotban nem is érkezhetett volna a kihallgatásra, hiszen most legalább nem kellett attól félnie, hogy felhúzzák kérdezgetés közben. Már előre fel volt húzva. Helyzetén az sem segített, amikor a terembe lépve megpillantotta kirendelt védőjét, aki épp a mobilján mutogatott valamit az egyik rendőrtisztnek, nagy nevetések közepette. Amikor meglátták, elhallgattak.
– Dr. Jordan – nyújtott neki kezet az ügyvéd, de előtte megtörölte tenyerét pörköltszaftos öltönyébe. – Én fogom képviselni az ügyét.
Ethan arcára kétkedés ült ki, és ezt bizonyára a pasas is észrevette, de nem reagált semmit – talán megszokhatta. Kihúzta székét, és letelepedett szemben a rendőrökkel.
A két zsaru is bemutatkozott – Norton és Peck –, majd rövid adminisztráció és az ügy ismertetése után rögtön a tárgyra tértek, vagyis megpróbálták belőle kicsikarni valami vallomásfélét. Ethan már rutinos volt ebben. Nem válaszolt semmire.
– Elég bizonyíték van a kezünkben, ami alátámasztja a sértett állítását – próbálkozott Norton sokadjára. – Csak a saját helyzetén könnyít, ha végre elmondja, miért tette, amit tett. Mióta zaklatta Mr. Thomas van der Hoomot?
Ethan minden egyes elfogult, manipulatív kérdés hallatán úgy érezte, akkor fog robbanni. Eleinte segélykérőn ügyvédjére nézett, Jordan azonban unottan támasztotta fejét, a kihallgatás pedig nem akart véget érni. Kezdett az az érzése lenni, hogy csak úgy szabadulhat, ha tollba mondja azt a szöveget, amit vallatói hallani akartak tőle, bár arra mérget vett, hogy ebben az esetben már egy cella falai közt köszönt rá az éjjel.
– Elnézésüket kérem a késésért, uraim – dugta be fejét a terembe rövid kopogás után egy férfi, és körbenézve Ethanön állapodott meg pillantása.
– Itt kihallgatás van folyamatban – közölte Norton az alkalmatlankodó alakkal. – Ki maga?
– Tudom, éppen ezért vagyok itt – lépett közelebb a fazon, és megigazította a nyakkendőjét. – Dr. William Collins, én vagyok a fiatalúr ügyvédje.
– Már van ügyvédje – mutatott a zsaru az ismét mobiljába temetkező Jordanre, aki megérezve, hogy róla van szó, intett is, megerősítve az elhangzott kijelentést.
– Hát persze, mert nyilvánvalóan a kolléga facebookozás közben is tökéletesen tud koncentrálni az ügyre – küldött egy gúnyos mosolyt felé Collins. – Tehát, ha megengedi, megszabadítom önt a megbeszélés további kellemetlenségeitől, hogy odakint békésebb körülmények között folytathassa a csetelést.
Ethan felszisszent, de nem tudta letörölni a képére telepedő elégedett vigyort, ahogy ex-védője megszégyenülten összeszedegette magát a mellette elhelyezett székről. Collins vette át a helyét, vastag paksamétát helyezve az asztalon maga elé. Ethan nem tudta, ki volt ez az alak, de neki mindegy volt, kit rendelnek ki a védelmére.
– Miből telik egy ilyen kölyöknek ilyen ügyvédre? – húzta el a száját az egyik zsaru.
– Ó, a kölyöknek semmiből – mosolygott kissé arrogánsan Collins. – De az már nem az önök dolga, uraim.
Ethan gyomra gyűszűnyire szűkült. Oldalra pillantott – Collins a harmincas éveiben járhatott, és szemébe hulló sötét haját olyan mozdulattal söpörte ki arcából, mintha egy mozifilm akcióhőse lett volna. A fiú fejében azonban csak egy kérdés villogott: Vajon van der Hoom bérelte őt fel, hogy szabotálja ügyét, és mindenképp egy cellában kössön ki a nap végére?
– Az ügyfele eddig nem adott értékelhető információkat, de elismerte, hogy rongálás és gyorshajtás miatt már meggyűlt a baja a hatóságokkal – ismertette a korábban történteket Norton.
– Nem ismertem el semmit! – ellenkezett Ethan.
– Milyen kapcsolatban áll Clara Springerrel? – olvasta következő kérdését papírjáról a pasas. Ethan nem számított rá, hogy a lány neve is előkerülhet.
– A kérdés nem releváns – vetette ellen Collins. – Clara Springer már vallomást tett a történtekről, és jelen esetben nem szükséges részletezni a két fél kapcsolatát.
– Itt az áll, Clara Springer és Ethan Flynn csoportban elkövetett bántalmazásért felel, amiért a sértettet megtámadták és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoztak neki. Tagadja, hogy így történt?
– Szorítkozzunk a tényekre – kérte Collins. – Ismertetné ezeket, biztos úr?
– Thomas van der Hoom 04.01-én gyanútlanul haladt el a Thomas Woodrow Wilson magániskola előtt, ahová egy ismerősével találkozni érkezett. Amikor leparkolt autójával, a két gyanúsított minden előzetes szóváltás nélkül megtámadta őt, vélhetően rablási szándékkal. A sértett feljelentést tett, és több tanú is jelentkezett, aki hajlandó igazolni a történteket – olvasta fel közönyösen a zsaru, mint aki biztos a dolgában.
– Hazudik – suttogta sápadtan maga elé Ethan. A kihallgatást vezető két rendőr úgy táncolt, ahogyan van der Hoom fütyült, és kezdte magát igazán kutyaszorítóban érezni.
Collins felvonta a szemöldökét.
– Szeretném bemutatni önnek a következő fotókat – nyújtott át egy nagy borítékot, amiből képek kerültek az asztalra. A Clara nyakán ejtett harapások látszottak rajtuk, valamit a rúd ütésének nyoma az oldalán. – Thomas van der Hoom a múltban már többször is megkísérelte Clara Springer megerőszakolását, és az összetűzés napján is Miss Springert fenyegette. Mr. Flynn a kisasszony védelmére kelt, ekkor alakult ki a dulakodás.
Ethan elfordította a fejét, nem akart azokra a fotókra nézni. Norton viszont egészen zavarba jött a látványuktól, és az orrtövét vakargatta.
– Erről nincs szó a vizsgálati anyagban – tájékoztatta őket, de próbálta továbbra is a kezében tartani a szálakat. – A rendőrségnek nincs tudomása arról, hogy a sértett a múltban bármilyen kapcsolatba lépett volna a gyanúsítottakkal.
– Nekem viszont van – nyújtott át egy további borítékot Collins. – Ezek itt a vallomások, amelyekben van der Hoom “szemtanúi” beismerik, hogy megfenyegette és hamis tanúzásra kényszerítette őket.
Norton egy árnyalattal vörösebbé vált, és szúrós pillantásokkal méregette az egyre elégedettebben vigyorgó Ethant. Magához húzta a papírokat, és tanulmányozni kezdte őket. – Ezek meglehetősen súlyos vádak… – nyögte ki.
– Ó, ezek nem vádak, biztos úr, hanem tények – nyújtotta át a harmadik, és egyben utolsó, legvaskosabb borítékot. – Ezek pedig Mr. van der Hoom korábbi törvénysértő ügyei. Természetesen szívesen találkozunk a bíróságon Mr. van der Hoommal, de remélem, ezesetben felkészül arra, hogy ő fog a vádlottak padján ülni.
A zsaru kinyitotta az irattartót, és belepillantva felhúzta szemöldökét. Tanácstalanul fordult társa felé.
– Azt hiszem, nincs okunk Mr. Flynnt tovább tartóztatni – jelentette ki aztán tétován.
– Én is így gondolom – biccentett Collins, aztán intett a fiúnak. – Majd én kikísérem a fiatalurat.
Mielőtt a rendőrök bármi ellenvetést felhozhattak volna, Collins felállt, és az ajtó felé kezdte terelgetni Ethant. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, a fiú máris a torkának szegezte kérdéseit.
– Na jó, ki a fene maga? Nekem nincs is ügyvédem.
– Dr. William Collins – nyújt kezet neki a férfi komoly arccal. – És most már az ügyvéded.
– Én nem tudom magát megfizetni – közölte, amint kézfogás közben a férfi órájára tévedt a tekintete. Többet érhetett, mint bármelyik helyi zsaru havi fizetése. – És különben sem követtem el semmit, el kellett engedniük – tette azért hozzá, hogy ezzel is próbálja csökkenteni az ügyvéd kényelmetlenül nagy szerepét szabadulásában.
– Arra nincs is semmi szükség, már kifizettek. Különben nem lennék itt – biccentett Collins. – És ezt az ügyet kár lett volna kihagyni, mert Mr. van der Hoom alapos munkát végzett. Ha a facebookhuszár kolléga marad melletted, valószínűleg félúton lennél a sittre.
– Ki bérelte fel magát? – kérdezte óvatosan, előre tartva a választól.
– Én ügyvéd vagyok, engem nem felbérelnek, mint valami kopót – vette elő korábbi arroganciáját a pasas.
– Én kértem fel Mr. Collinst, hogy jöjjön ide – szólalt meg egy új hang a háta mögül.
Sok idő eltelt, mióta nem hallotta, mégis azonnal felismerte Margaret Springert. Lassan fordult meg tengelye körül. Az a nő állt előtte, akit utoljára az apja börtönbe vonulásának napján látott, és aki közvetve felelt a haláláért. Margaret arcán nem látszottak érzelmek, pedig bizonyára ő is tisztában volt mindezzel.
– Miért? – préselte ki magából Ethan. Azok után, hogy rászállt a fiára, a legkevesebb lett volna, hogy a nő nem avatkozik az ügybe, és páholyból nézi, ahogyan elnyeri méltó büntetését.
– Mert azt kapod vissza, amit adtál – lépett közelebb Margaret. – Megvédted a lányomat, én megvédelek attól, hogy priuszod legyen.
Clara beszélt róla. Erre a gondolatra ismét nyelnie kellett, mert kiszáradt a torka.
– Clara… jól van? – kérdezte.
– Jól – bólintott Margaret. Nem tűnt kifejezetten ellenségesnek. – Nyilvánvalóan nem segít sokat neki, hogy megpróbálták őt is bemocskolni, de túléli.
– Jó – jelentette ki a fiú, de aztán elhallgatott. Nem érezte úgy, hogy köszönetet kellene mondania.
– Menj csak be a váróba – intett neki Collins. – Hamarosan hozzuk a papírokat, aztán mehetsz. Addig mi megbeszéljük a továbbiakat, Mrs. Springer?
Ethan fellélegzett, hogy végre maga mögött hagyhatja a két nagyágyút. Öröme azonban csak addig a pillanatig tartott, ameddig be nem lépett a váróba. Az üres helyiségben néhány asztal, szék és egy automata foglalt helyet, no és valaki más is – Clara Springer. Ez rosszabb volt, mint bármelyik rémálma. Előtte egy apró szoba, amit a lánnyal kell megosztania, mögötte pedig Margaret Springer. Nem akarta, hogy megint kicsússzon minden a kezéből, nem akart megint hülyeséget csinálni. Amikor a lány felpillantott rá ültéből, eluralkodott rajta a pánik.
– Jól vagy? – kérdezte Clara ártatlanul.
– Aha – válaszolt röviden, de el is fordult, és lépteit az automata felé vette. Vizet akart venni, de keze úgy remegett, hogy alig találta el a pénzbedobó nyílást. Biztosan a stressz tört rá ilyen elemi erővel, amit egészen eddig sikerült elfojtania. Ameddig az italra várt, tenyerével a gépnek támaszkodva próbált nyugalmat erőltetni magára. – Anyád ügyvédet hívott nekem – közölte.
– Tudom – lépett mellé Clara, biztos távolságot tartva. – Megpróbálják megfékezni van der Hoom ámokfutását.
– És sikerül nekik? – kérdezte.
– Lecsukatni nem fogják tudni – ingatta a fejét Clara. – De Mr. Collins elég fenyegető nekik ahhoz, hogy egy időre meghúzzák magukat. Mármint van der Hoomék, apa és fia.
– Te odáig vagy ezért a Collinsért – jegyezte meg Ethan. Clara ugyanolyan csillogó szemekkel beszélt róla, mint korábban is, és most már kezdte úgy érezni, nem csupán a szaktudásának szól a rajongása. – Azért ő sem mindenható.
– Nem az – ismerte el Clara. – De előásott mindent, amit csak van der Hoomról lehet. És van elég eltökélt ahhoz, hogy végigvigye, amibe belekezd.
– Pár csonttörés, lehet, meggyőzőbb lenne – ragaszkodott Ethan továbbra is ügyvédektől mentes álláspontjához. – De legyen igazad.
– Ethan… kérlek, ne törj el egy csontot sem – fordult hozzá Clara. – Nem akarom, hogy bajba kerülj.
– Nem fogok – válaszolt kicsit zavartan, mert meglepte a lány őszinte reakciója. Nem állt szándékában bármibe belekeverni magát azalatt a kis idő alatt, amit még Brightwoodban tervezett tölteni. – Anyád mit tud…? – terelte el sietve a témát.
– Hogy megmentettél, amikor van der Hoom megint rám szállt – kereste a pillantását a lány. – Semmi többet.
– Jó – szakadt ki Ethanból egy megkönnyebbült sóhaj.
– Gondoltam, többet nem akarsz felvállalni belőlem – jegyezte meg Clara.
– Ami azt illeti, épp te tagadtál le engem – jegyezte meg, mert nem érezte fairnek, hogy Clara vele takarózzon, amiért a könnyebbik utat választotta. – De rendben van így. Nem kell tovább bonyolítani semmit – fogadta el a választ.
– Ha jól emlékszem, nem kerestél egyszer sem.
– Elutasítottál – villant meg Ethan szeme. – Nem vagyok hülye, hogy ne fogjam fel.
– Mert nem fogok lefeküdni senkivel egy csók után – tárta szét a karjait Clara. – Minek nézel engem?
– Honnan kellett volna tudnom, hogy csak erről volt szó? – emelte fel Ethan is a hangját.
– Miért, mit hittél?
– Hát, hogy… ennyi – vonta meg a vállát a fiú. – Hogy te vagy te, én pedig én, úgyhogy ennyi. Logikusnak tűnt. – Hiszen Clara volt, aki meghátrált. Az eltelt idő alatt pedig minden jel arra mutatott, hogy ennek a nemnek mélyebb értelme is volt, és nem kívánatos többé a társasága.
– Nem valami könnyű nőcske vagyok, aki puszta szórakozásból vagy kalandvágyból csókol meg fiúkat – pillantott rá megbántottan a lány.
– Akkor miért szoktál fiúkat megcsókolni? – lépett hozzá kicsit közelebb. Bár a kérdést enyhe éllel tette fel, pulzusa ismét a plafont kezdte verni.
– Mert úgy gondolom, hogy a csók jelent valamit – nézett a szemébe Clara.
– Na igen – tört elő a fiúból a bizalmatlanság. – Mint kétségbeesés, menekülés vagy totál irreális ábrándok – sorolta, mi minden fordult meg fejében, amikor a lány érthetetlen ragaszkodására kereste a választ.
– Szóval akkor a te motivációd meg is van – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Clara. Keserű volt a hangja.
Ő is keresztbe fonta a karját.
– Nem magamról beszéltem, hanem rólad – morrant fel elégedetlenül, és bosszantotta, ahogyan a lány kiforgatta szavait. Éppen elég volt a van der Hoom ügy a valóságnak teljesen ellentmondó vádjaival. – Azt ne mondd, hogy szerelmes vagy, mert azt úgysem hiszem el. Neked csak kellett valaki, aki megvéd, ha rápislogsz párszor azzal a bajba jutott őzike szemeddel – morogta tovább. Kihasználva érezte magát. – És az én motivációmat kérdőjelezed meg? Szerinted én mit nyertem ezen az egészen? Van der Hoomot a nyakamba. És azt, hogy az anyád bemasírozhatott azzal a gatyamodell Collinsszal – mutatott az ajtó felé –, hogy megmentsen engem – borult el a tekintete.
– Nem, nem mondom, hogy szerelmes vagyok – rázta a fejét Clara. – De tudod, mit? Tudnék az lenni. Tudnék, ha nem látnál minden mozdulatomban és szavamban támadást. Ha egyszer hajlandó lennél megmondani, mit akarsz, ahelyett, hogy mindenért engem okolnál.
Nem gondolta volna, hogy ilyen mélyre lehet őt küldeni puszta szavakkal, mégis megzuhant egy pillanatra. Clara nem szerelmes. Ennyi jutott el tudatáig. Már kezdte azt hinni, hogy fontos a lánynak, és úgy törődik vele, mint ahogy más senki, de ahogy sejtette, hiányoztak belőle a mélyebb érzelmek. Persze, ennek örülnie kellett volna. Hiszen a szerelem érzelmi függőség, felelősséggel jár szeretve lenni. De akkor mégis miért érezte magát ilyen nyomorultul a lány szavait hallva? Mintha egyedül maradt volna egy sötét erdő közepén, fény nélkül, esélyét sem látva, hogy megtalálja a kivezető ösvényt.
– Beállok a seregbe – osztotta meg Clarával. Már napokkal ezelőtt eldöntötte, de még nem árulta el senkinek. Úgy érezte, attól túl visszavonhatatlan lett volna. Most megérett benne az elhatározás. – Ezt akarom.
Clara nem erre a válaszra számíthatott, mert arcán riadtság futott át, és nem is válaszolt azonnal.
– Láttam, hogy érdekel téged – fordította el az arcát. – És az klassz, ha megtalálod az utadat. Csak vigyázz magadra, jó? – vékonyodott el a hangja.
Még egy árnyalattal sötétebb lett abban a bizonyos erdőben. Még csak meg sem próbálta lebeszélni róla. Na nem, mintha hagyta volna magát, de azért jó érzés lett volna. De lehet, hogy a lány inkább még örült is, hogy egy gonddal kevesebb marad az életében.
– Én megleszek – biztosította őt személytelen hangon. – Neked pedig most már itt van Collins. De talán akad odakint még pár van der Hoom, akinek szét kellene rúgni a seggét.
– Te annyira hülye vagy – pislogott rá a lány lemondóan. – Szerinted érdekel engem az ügyvéd azon túl, hogy a munkáját elvégzi? Te meg bejelented, hogy be akarsz vonulni, és megsértődsz, mert aggódom érted?
– Aggódsz értem? – ragadta ki a félmondatot egy diadalittas, hamiskás mosollyal.
– Persze, hogy aggódom – rázta a fejét Clara. – És ha kiküldenek háborús övezetbe? Meg is halhatsz, de minimum PTSD-vel jössz haza. És ha mindenkit elmarsz magad mellől, ki fog akkor segíteni?
– Miért gondolja mindenki azt, hogy segítségre szorulok? – dohogott önérzetesen. – Az bezzeg eszedbe sem jut, hogy ez jó dolog. Tiszteletreméltó. Védeni fogom a hazámat, az embereket, téged is. És még nem is láttál egyenruhában – tette hozzá.
Clara halványan rámosolygott, kicsit szomorkásan.
– Hihetetlenül tiszteletreméltó dolog, és én hálás vagyok mindenkinek, aki a hazánkat védi. De Ethan, aki kint harcol a fronton, az legyen akármilyen erős is, nem úgy fog hazajönni, ahogy elment.
– Valakinek ezt is kell csinálni. Én másban nem vagyok jó – komolyodott el kicsit a fiú is. Ő sem vágyott vérontásra és puskaropogásra. Csak egy tiszta lapot akart, ahol nem számított a múltja. Egy életet, ahol valami fontos részese lehet ő is. Egy lehetőséget, hogy az alapján ítéljék meg, aki ő volt, és amire képes volt. – És tényleg nem úgy jönnék haza, ahogy elmentem. Nem egy drogdíler fiaként – halkult el.
Clara odalépett hozzá, és a keze után nyúlt, kicsit meg is szorította.
– Nem ez határoz meg téged – rázta a fejét. – Én nem akarom, hogy úgy gyere haza, hogy egy egyszerű tűzijátéktól rosszul legyél. Márpedig ez így szokott történni, pontosan így.
El kellett volna húzódnia, de nem tette. Ironikus volt, hogy éppen, amikor mindent felszámolt, ami itt tartotta Brightwoodban, és végre tudta, mit akar, jött egy pici kéz, ami mégis képes volt őt visszatartani. Nem mozdult, de ujjaival ő is átkulcsolta Clara kezét, mielőtt a lánynak eszébe jutott volna elengedni őt.
– Soha senki nem fog tisztelni, ha nem teszek valamit, hogy kilépjek apám árnyékából. És ez mindenki mást is érint, akit ismerek, akivel vagyok – közölte. Lehet, hogy Clara nem értette meg, miért döntött így, de nem akarta, hogy minden érdeme mögött ott legyen az a bizonyos mondat: „ahhoz képest, honnan jött”. Vagy a másik, ami még rosszabb volt, mert minden törekvését értelmetlenné tette: „de az alma nem esik messze a fájától”. Büszkén akart élni.
– Még nem most mész – kezdte a lány. – Miért akarsz ellökni mégis?
Clara tévedett. Válaszolni akart, de már nem volt rá lehetősége. Az ajtó felpattant, és ujjaik olyan sebesen váltak szét, hogy csak a legavatottabb szemek akadhattak meg rajta – biztos volt azonban benne, hogy Collins így is észrevette. Miközben elhagyta a szobát, egy pillanatra visszanézett, de nem sokáig volt képes állni Clara rászegeződő őzike szemeit. Kár, hogy nem volt több idejük. Legalább elbúcsúzhattak volna.


Clara

Nagyon hálás volt Dr. Collinsnak a segítségéért – még akkor is, ha nyilván az ügyvéd borsos árat kért a szolgálataiért –, de amikor a férfi a megjelenésével elüldözte Ethant, nem érzett mást, csak ingerültséget és valami mást, amit nem tudott megnevezni. Ahogy ugyanis a fiú sietősen távolodó alakját figyelte, összeszorult a szíve és a torka.
Nagyon szeretett volna választ kapni a kérdésére, mert úgy érezte, Ethan újra meg újra közelebb merészkedik hozzá csak azért, hogy aztán ellökhesse magától. Mert igaz, hogy a legutóbb ő volt az, aki kihátrált a csókból, de nem azzal a szándékkal, hogy elüldözze a másikat, hanem azért, mert ő még ennél többre nem állt készen.
Clara nem az a lány volt, aki meggondolatlanul, a pillanat hevében odaadta volna magát valakinek, kiváltképp azért, mert még előtte volt az első alkalma. Az pedig mindenféleképpen valami olyan volt a szemében, aminek emlékezetesnek kell lennie – és szerette volna, ha ez nem azért vésődik bele az emlékeibe, mert fájdalmat okoznak neki, hanem azért, mert jó élmény. Márpedig egy elkapkodott döntés ritkán vezetett szép emlékekhez, nem?
Még maga a csók is újdonság volt neki – egy nagyszerű újdonság –, és szerette volna egy kicsit csak biztonságban érezni magát így. Hogy nem kell minden csókjuk után attól félnie, hogy Ethan megrémül tőle vagy a helyzettől, és eltűnik akár hetekre.
Nem tudta volna megmagyarázni, mikor és hogyan vált fontossá számára a fiú, de mire észbe kapott, már egyre többször töltötték ki a gondolatait a közös pillanataik képei. Amikor először meglátta őt, butának és agresszívnak gondolta, és nem is láthatott belőle mást, hiszen ennyit mutatott magából. Aztán minden találkozásuk alkalmával mintha feloldódott volna valami a benne kavargó előítéletekből, és a végén már egy egészen más emberrel találta szemben magát.
Ethan nem volt rossz fiú. Persze, voltak rosszfiús vonásai, de a hirtelensége nem volt rosszabb tulajdonság mások lustaságánál vagy épp okoskodásánál. Clara úgy érezte, a másik mélyen legbelül olyan alapvető dolgokra vágyik mindössze, mint a tisztelet, becsület és szeretet. Erről árulkodott az is, hogy annyira félt mások előítéletétől, és hogy ő sem mert többet feltételezni magáról annál, aminek sokan talán hitték: egy börtöntöltelék fiánál.
Pedig több volt. És Clara tudta volna szeretni – talán szerette is, de ezt még magában is félt volna kimondani. Mert hiába minden próbálkozása, hiába a gyengéd közeledés, sehogy sem tudta megnyugtatni Ethant annyira, hogy mellette maradjon. A fiú nem bízott benne.
– Gyere, kicsim, menjünk – érintette meg a vállát az anyja. Észre sem vette, mikor jöhetett be ő is, így összerezzent a közelségtől. – Majd hazafelé megállunk a cukrászdában, jó?
– Azt hittem, diétázol – találta meg a hangját, és egy halvány mosolyt is megeresztett. Anya mindig ezt csinálta; elkezdett diétázni, szenvedett hetekig, aztán olyan természetességgel dobta be, hogy egyenek süteményt, mintha sosem gondolt volna a fogyásra.
Az utóbbi hónapok törekvései azonban meglátszottak rajta, mert jóval karcsúbb volt már. Éppen ezért volt olyan meglepő, hogy most megint az édességekkel hozakodott elő.
– Cukormentes sütiről hallottál már? – vonta fel a szemöldökét az anyja, aztán egy bátorító mosoly kíséretében megsimogatta a lány vállát. – Nehéz napod volt, megérdemelsz egy kis boldogsághormont.
– Szóval ezért kapok egy kis sajttortát, te meg feláldozod magad?
– Mindent az ember gyerekéért, ugye – biccentett az anyja, aztán elkezdte őt kiterelgetni, Collins pedig úriember módjára előreengedte őket az ajtóban. Egészen addig, amíg ki nem értek a rendőrségről, némán lépkedtek egymás mellett, még a felnőttek között általános bájcsevej sem volt jelen közöttük.
Csak akkor néztek mélyen egymás szemébe, amikor már elköszöntek az ügyvédtől. Clara ekkor jött rá, hogy akármennyire bízott is benne, egyetlen témát nem úszhatott meg: éppen azt, amiről a legkevésbé szeretett volna beszélni.
– Helyes fiú – jegyezte meg az anyja. – És egészen regénybe illő a háttértörténete.
– Anya! – szólt rá élesen Clara, mert pontosan tudta, mire akart kilyukadni a szülője. Még mindig annak a buta kislánynak látta őt, aki könyvszereplőkbe és sorozathősökbe esett bele, és aki rózsaszín szűrőn keresztül látta a zűrös, problémás karaktereket.
Pedig már nem volt buta kislány. Nem egy jóvágású arc és egy izgalmas háttértörténet kellett neki, hanem valami ennél több. Ethan nem azért érdekelte őt, mert nehéz eset volt, hanem annak ellenére.
– Nem akarom, hogy a feltétlenül szükségesnél több közöd legyen hozzá – jelentette ki az anyja, és elkapta az arcát, amikor ő el akarta fordítani róla a pillantását. – Nem tilthatlak el senkitől, de bízom az értékítéletedben.
– Ha bíznál, nem mondanál nekem ilyeneket – mormogta, ahogy kilépett az érintésből. Kényelmetlenül rándult a gyomra a gondolatra, hogy az anyja nem értette, vagyis talán inkább nem akarta megérteni őt. Nem volt ismeretlen számára a jelenség, mert ő is tudta, hogy a bátyja nem véletlenül tett elkeseredett lépéseket a megkönnyebbülés felé.
A szüleik jót akartak nekik – csak épp azzal nem voltak tisztában, hogy nem feltétlenül az volt a jó nekik, amit ők annak gondoltak. Clara maga sem tudta teljes bizonyossággal meghatározni, mit érzett, de afelől nem volt kétsége, hogy képes volt helyesen dönteni az igazán fontos helyzetekben.
– Kislányom, én csak azt nem akarom, hogy kihasználjanak és bajba keverjenek.
– Ha nincs ez a fiú, lehet, hogy van der Hoom megerőszakol! – csattant fel Clara. – Inkább lehetnél neki hálás.
– Hálás vagyok – rázta a fejét az anyja. – De ez nem jelenti azt, hogy szeretném látni, ahogyan közelebbi kapcsolatba kerülsz vele.
Clara nagyon szerette volna elpanaszolni a kétségeit, elmondani, mennyire rossz érzés volt azzal szembesülni, hogy nem kell Ethannek. De sosem voltak ennyire közvetlen kapcsolatban az édesanyjával, így csak a szemét forgatta, és elütötte a megjegyzést.
– Azzal kerülök közelebbi kapcsolatba, akivel szeretnék – jelentette ki. – Most például jó lenne egy tiramisuval.
Látszott az anyján, hogy egy pillanatra elfelhősödött az arca, aztán viszont megadóan bólintott, és elmosolyodva kezdte terelgetni a cukrászda felé. Egy sütemény nem oldhatott meg semmit, Clara mégis szerette volna egy kicsit ezt remélni.

121. Mit gondolsz?

3 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta
4 évvel ezelőtt

Jaj, de jó, kinn a Tintavér! 🙂 (Akkor, ezen a héten nem lesz második rész?) Nem lep meg, hogy Margaret nem örülne annak, ha Clara és Ethan között komolyabbra fordulnának a dolgok. A két fiatal kapcsolata egy kicsit Morgan és Gil szerencsétlenkedéseire emlékeztet: mindketten akarnak is valamit, de nem is, és nem tudják soha kitalálni, a másik mit akar. 😀 Csak éppen más a két történetnek (Morgan-Gil és Clara-Ethan) a háttere. Örülök, hogy sikerült Ethant kihúzni a bajból. Köszönöm Springeréknek és Dr. Collinsnak! 🙂 (Most jutott eszembe. Volt egyszer egy Tintavér pályázat… Fog majd Alice McFair szerepelni valamikor? Vagy végül… Tovább »

Matt
Admin
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Szia Greg! Bocsánat, húsvét és tanulás miatt nem maradt időm forgatni. Miután végeztem ezzel a résszel, gondoltam az olvasónkra, hogy megérte sokáig várni, mert izgi volt. 😀 Amit most olvastál azaz hétfői rész, a pénteki pedig előreláthatólag ma éjszaka vagy holnap készül el, úgyhogy nem kell sokáig várnod. Köszi a türelmet! 🙂 Mielőtt nekiláttam az olvasásnak, engem meglepett, hogy ki fizette ki az Ethan ügyvédjét, és bevallom, hogy hatásos belépője volt Margaretnek. 😀 Én azt gondolom, hogy idővel meg fog békélni vele, és igyekszik nem gondolni az Ethan apjának bűnére, bár elég gondolni Rob összeverésére meg drogra, amik miatt nagy… Tovább »

Thea
Admin
4 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Csak sikerült befutni ezzel a résszel is, szegény Matt fél lábbal a betegágyban, fél lábbal a vizsgateremben forgatta:) De próbáljuk tartani magunkat az ütemtervhez, szóval ha picit meg is csúszott a TV, azért jönne menetrend szerint a mai 121-es is rövidesen. Most már nagyon a végén vagyunk, szerencsére nem sokáig leszünk már dátumokhoz kötve. Margaret szavaiból nekem annyira süt, hogy a “bízom az értékítéletedben” azt jelenti, “bízom benne, hogy pontosan azt teszed, amit én jónak látok”:D Szóval szegény Clara… ő nem nagyon lehet a történet győztese. Vagy a fiút veszíti el, vagy pedig együtt lesznek, de a családja fog kiborulni.… Tovább »