Tintavér – 20. Szembesítés

Ethan

Ethan összeszorított ajkakkal állt a folyosó beugrójában. Hát ezen is túl volt. Az első kritikán aluli dolgozat a tanévben. A lap aljára olyan erővel véste Mr. Oakly az érdemjegyet, hogy felhasadt a papír a toll hegyétől. Számított rá, hiszen a számonkérés aljasul, az első tanórán történt, az előző év teljes anyagából, amire senki nem számított – különösen ő nem, aki olyan hosszasan szedegette össze méltóságát a férfi mosdóban a Clarával történt ütközet után, hogy jól el is késett az óráról.

A dolgozat közben agya vissza-visszatért a veszekedés részleteire, és nem tudta, mi dühíti jobban – a lány arroganciája, vagy az, hogy elveszítette a béketűrését, megint. Mindig ez történt vele, ha olyan témára terelődött a szó, ami felzaklatta. Clara kotnyelessége borzalmasan irritálta, és az is, hogy mennyire lenézheti őt a maréknyi infó alapján, amit tud róla, valójában azonban ő is ugyanígy reagált volna, ha egy családtagját támadás éri. Az, hogy egy tizenöt éves nyegle kamaszlányt hasonlítgatott önmagához, inkább vicces volt, az azonban bosszantotta, hogy érzelmei ilyen irányíthatatlanul törtek elő állandóan.

Egy gyengepontot kiteregetni óvatlan dolog, és ezt ki is használták mások, hogy újra és újra kihozzák a sodrából.
– Családi balhé volt, Flynn? Dobott a csajod? – szűrődött be gondolataiba Tyler Brody hangja. Nem trafált bele, de hangszínén látszott, szívózni akar, hátha megint sikerül kibillenteni őt nyugalmából. – Már egy hete rajtad röhög mindenki, amióta Hollowayjel smárol a suli mögött! – Arcára kiült tipikus gennyláda vigyora.

Ethan tudta, hogy Tyler csak találgat, úgyhogy fapofával pakolta tovább cuccait. Fogalma sem volt, miért épp őt szúrta ki magának, hiszen tavalyig köszönésen túl még csak szót sem váltottak, de nem volt kedve minden napját balhéval tölteni miatta.
– Mi van, nem állt az árbóc, haver? – nyomatta tovább Tyler a szöveget, jó hangosan, hogy minél több tanúja legyen a dolognak. – Megvan, már tudom, mi a baj! Csak nem a fiúkat szereted? A múltkor is úgy leteperted Springert, hogy alig tudtak leszedni róla! – A folyosón elhaladók nagy, kerek szemeket meresztettek Ethanre, többen összesúgtak mögötte.
Ő nagy levegőt vett, és elhatározta, ezúttal nem enged a provokációnak. A rohadék azonban ismerte a gyengepontját.

– Mint az apád, mi? Neki van már pasija a sitten? Valami jó kemény, tökös… – Ethan eddig a pillanatig bírta Tyler ocsmányságait. Olyan erővel taszította meg a srácot, hogy több métert repült, háttal a szekrényeknek csapódott, és kínlódva jajdult fel földet érve. Arcára azonban a fájdalom mellett más is kiült, a diadal érzése. Nehézkesen tápászkodott fel a padlóról, és gyűlölettől égve csak ennyit súgott neki oda: – Ezt még megbánod… – majd elbicegett, egyenesen a tanári irodák irányába.

Ethan dermedten figyelte távolodását, miközben a folyosó lassan kiürült az órájukra igyekvő diákok felszívódásával. Biztos volt benne, hogy Tyler panaszt tesz, és már csak percek kérdése, hogy megreccsenjen a hangfal, és őt sürgősen az igazgatóiba kérjék elszámoltatásra. Ez már a második balhéja a tanévben – vajon hányat lehet begyűjteni, mielőtt eltanácsolják az embert? Szinte hallotta a Harrington Katonai Akadémia ajtajának csukódását háta mögött.
Aztán eszébe jutott még valami, amitől lába a földbe gyökerezett: a táskájában még lapult egy tasak ma… majoranna, amit elfelejtett kihajítani a Tobyval való találkozás óta. Ha ezt véletlenül megtalálnák nála, nem lenne többé kegyelem a számára. Meg kellett tőle szabadulnia.

Sietve körülnézett, de egy lélek sem figyelte, és a folyosó azon szakaszán kamerát sem látott. Közelebb lépett a szemeteshez, hogy feltűnés nélkül beleejtse az árut, de keze megállt a levegőben. Talán ez a vissza nem térő lehetőség, hogy törlesszen Tylernek. A szemétláda szekrénye csak pár lépésre állt tőle, tanúk nélkül. Futva tette meg a tíz métert, és egy gyors mozdulattal bepréselte a szekrény szellőzőrésén a kis csomagot, majd összerezzent a rossz lelkiismerettől, mikor a hangosbeszélő megreccsent a feje fölött.
– Ethan Flynn! Ethan Flynn, kérem, fáradjon az igazgatói irodába! – harsogta a hang, ismeretlenül is ellenszenvet táplálva személye felé.

Pár perccel később már Hauser színe előtt állt, az egyik székben nagyképűen terpeszkedő Tylerrel egyetemben. Az igazgatónő tajtékzott, láthatóan valaki előzetesen tájékoztatta a folyosón történt esetről, de a történet hitelességére Ethan nem vett volna mérget.
– Mi ütött belétek? – szegezte nekik a diri a kérdést. – Egy hét sem telhet el az iskolában rendbontás nélkül? – Majd Ethanhöz fordult. – Tyler azt állítja, a falnak lökted úgy, hogy megsérült. Igaz ez?

– Provokált – rándította meg a vállát. Az „áldozat” olyan mesteri színjátékkal fájlalta több testrészét, hogy felesleges lett volna azt hazudnia, meg sem történt.
– Provokált. És neked annyi eszed van, hogy mint egy barlangi ősember, verekedéssel oldod meg a dolgot? – szegezte neki az újabb kérdést Hauser.
„Primitív” – csendült fel Ethan egyik fülében Clara Springer hangja. „Barlangi ősember” – szajkózta a másikban az igazgatónő. A szégyen egyre mélyebbre rágta be magát bőre alá. Szerencsére a Tyler iránt érzett gyűlölete erősebb volt, ezért arcán továbbra is csak higgadt magabiztosság ült, ahogyan az igazgatónővel szembenézett.

Hauser pár pillanatig rágódott azon, mit tegyen velük. Tekintete megpihent előbb Ethanön, majd Tyleren. Végül az asztalához lépett, és fel sem pillantva közölte az ítéletet.
– Figyelmeztetés. Figyelmeztetés, és büntetőmunka az év hátralevő részére – Tyler nem tudta magába fojtani kárörvendő kuncogását, úgyhogy Hauser felé pillantva folytatta. – Mindkettőtök számára.
Tyler torkára fagyott a röhögés.
– Velem nem teheti! Én megsérültem! – emelgette fájdalmasan a lábát, de az igazgatónőt nem hatotta meg.

Ethan orra alatt elvigyorodott.
– A fizikai erőszak nem támogatott az iskolában, de ugyanez igaz a provokációra is – magyarázta hidegen Hauser. – A büntetőmunka alatt lesz alkalmatok rá, hogy gyakoroljátok az önuralmat egymás felé.
A büntetőmunka nem ijesztette meg igazán Ethant – elvégre mi lehet a legrosszabb, székpakolás? – de az határozottan rosszul hangzott, hogy a tanév végéig egy levegőt kelljen szívnia Tylerrel iskola után is. Sietve dobta be utolsó aduját.
– Tyler dohányt árul a csoporttársainak. A szekrényében tartja az egészet. – A szavak ereje elsöprő volt, a diri feje elvörösödött a felháborodástól, Tyler pedig elsápadt, és meglepett hápogásba kezdett.

– Igaz ez, Tyler? – rontott az igazgatónő a srácnak, aki végre megtapasztalta, milyen érzés, ha az emberrel jól kibabrálnak. A dolog ugyanis igaz volt – Tyler otthonról hordta a suliba az amúgy kiskorúak számára illegális cigit, diáktársai pedig vitték, mint a cukrot.
Ethan szeme előtt lepergett, ahogyan a szekrény átvizsgálása közben Hauser keze közé akad a szeretetcsomag, amit ő otthagyott, mielőtt hívatták volna – végtelenül büszke volt magára. Garantált, hogy Tyler végre meglakol mindenért, amit ellene és annyi más diák ellen elkövetett. Talán egy primitív, barlangi ősember is képes másra használni a fejét, mint hogy fejjel rohanjon a falnak.

Liam

Liam elmélyülten pötyögött laptopján. A kollégiumi szobájában üldögélt az ágyon, mikor kopogtak az ajtón. Kizökkent, megtorpant, és lehajtotta a laptopot, majd az ajtóhoz indult. Nyitás közben már kezdte volna a “Russel mindjárt jön” szöveget, mert tudta, hogy látogatók rendszerint Russelhez, nem pedig őhozzá érkeznek, aztán mikor meglátta, hogy Spencer áll az ajtóban, meglepődött. Mint oly’ sok ember, ő is dobozokként kezelte a világ dolgait, és ha a megszokott sztereotípiái megdőltek, ő is kizökkent a maga kis rendjéből, ehhez pedig elég volt már egy olyan – másnak talán átlagosnak tűnő – tény, hogy valaki őt jött meglátogatni a szobatársa helyett.
– Szia – köszönt Spencer, ez pedig végleg megerősítette Liamet afelől, hogy nem Russelhez érkezett ezúttal látogató.

– Szia… gyere… be – próbálta összerakni a Russeltől ellesett mondatot, hogy legalább minimálisan hasonlítson egy normális emberre, aki ismeri az illemet.
– Nem tudom… hogy… mondjam ezt – próbált a lényegre térni Spencer, de látszólag ő is zavarban volt. Liam kezdett elbizonytalanodni, mert egészen eddig pont azt szerette az ő – kicsit előre szaladva és megelőlegezve – barátságukban, hogy Spencer volt a biztos pont a beszélgetésekben, most ez a bizonyosság pedig elveszni látszott, ami őt is kétségbe ejtette.

– Mit? – kérdezte Liam rémülten. Spencer nagyot sóhajtott, majd belefogott.
– Emlékszel, hogy… meséltél arról, hogy megvan a saját… önkifejezési módod? – próbált tapogatózni a fekete hajú fiú a téma irányába. Liam bólintott, de közben kezdett rossz érzése lenni. – Na jó, egyenesen kimondom. Tudom, hogy te írod a Get Out Of My Head nevű blogot a suliról – szorította össze a száját Spencer, attól félve, mi lesz Liam reakciója.
– Ezt… ezt… miből gondolod? – kérdezett vissza Liam, azonnal tagadva a vádakat, de ezzel csak még gyanúsabbá vált.

– Először is… IP cím alapján kinyomoztam, hogy a koliból valaki… Aztán nem sokkal utána pont írtál, és elkezdtem összerakni a dolgokat… Aztán a mostani reakciód megerősített… – mondta a fiú, de látszólag nem akarta ilyen nyíltan letámadni Liamet ezzel a témával, így mindenhová nézett a szobában, csak a fiúra nem.
– Én… ööö… nem – próbált kitérni a vádak elől továbbra is Liam, bár ő maga is tudta, hogy nagyon átlátszó. Sokszor elképzelte már ezt a napot. De minden alkalommal úgy, hogy egy feldühödött tömeg jön, akikről rosszat írt, és akik bosszút akarnak állni rajta most, hogy végre ismerik a tettes kilétét. Egyszer sem úgy képzelte el, hogy valaki olyan kéri majd számon rajta ezt, akivel jóban van. Valamennyire talán örült is, hogy végre megoszthatja valakivel ezt, de Spencer következő mondata után meggondolta magát.

– Ha gondolod, segíthetnék is – vetette fel az AV klubos fiú. Liam ettől rögtön támadó állásba lendült. Nem sok dolog volt, amiért ennyire kiállt volna, mint a blogja. Olyan volt neki, mint egy barát, egy napló, amivel kapcsolatban külön érdekesség volt, hogy másoknak is eljuttathatja a gondolatait. És néha valamennyire bízott is benne, hogy a címzettek megkapják az üzenetet, hogy olvassák a róluk szóló részeket. De akárhogy is, ez egy személyes dolog volt számára. És bármennyire is kedvelte Spencert, nem akarta bevonni ebbe a… valamibe. Talán kapcsolatnak mondaná, ami közte és a blog között van, de annyira beteges és szomorú maga a gondolat is, hogy még maga előtt sem merte volna kimondani, így maradt a… valami.

– Köszönöm, de… de megvagyok vele – utasította el finoman az ajánlatot végül. Spencer azonban eddigre már teljesen belelkesült, és félő volt, hogy nem lehet majd leállítani.
– Szerintem félreérted – nevette el magát a fiú. – Nem az írásba, hanem a technikai részekbe segítenék be. Például ne vedd zokon, de az oldal eléggé elavult már – jegyezte meg, amitől Liamből valami előtört.
– Nincs semmi baja a blognak – védekezett, Spencer pedig egyből látta, hogy kényes területre tévedt, így megpróbált lábujjhegyen visszatáncolni a vékony jégről.
– Nem a kinézetre gondolok, vagy a tartalomra – mentegetőzött –, hanem például arra, hogy ha ennyire titkossá akarod tenni, hogy ki vagy, akkor annak érdekében lehet lépéseket tenni – vetette fel.

– Spencer, ez az én projktem, nem kell, hogy belvatkozz – mondta Liam, próbálva lezárni a beszélgetést. Kellemetlen volt neki a téma, és ezt a hadarás újbóli előtörése is mutatta.
– Tudom, és… nem akartam pofátlan lenni, vagy ilyesmi. Csak fel akartam ajánlani – próbálta kicsit oldani a feszültséget Liamben. – Hogy ezzel is megköszönjem azt, amit az AV klubról írtál – mosolyodott el.
– Nincs mit – felelte Liam szúrósan, de nem szándékosan, egyszerűen csak nem tudta leválasztani hangjáról az élt. – Ugye… nem mondtad el senkinek? – kérdezte aztán, előre is félve a választól.

– Nem – nyugtatta meg rögtön Spencer a fiút. – És nem is fogom, ne aggódj – bizonygatta, majd folytatta a korábban megkezdett témát: – Legalább annyit engedj meg, hogy… segítsek biztonságosabbá tenni a titkosítást – ötletelt Spencer, hogy mivel járulhatna hozzá mégis érdemben az oldalhoz.
– Spencer… – csóválta a fejét Liam, de egyre nehezebben tudott nemet mondani a fiú kérlelő, átható és legfőképp lelkes tekintetének.
– Csak hadd próbáljam meg, és ha nem tetszik, mindent visszacsinálok – ígérte az AV klub elnöke.
– Hát jó – adta fel végül Liam. Ha bármi félresikerülne, visszacsináltathat mindent, szóval így talán nem olyan nagy rizikó a dolog.

– Köszönöm – hajtott fejet mosolyogva Spencer, amitől Liam szája is mosolyra húzódott. – Akkor… én megyek is, mert még órám lesz, amire vissza kéne érnem a suliba – nézett az órára Spencer. Kifelé menet azonban megtorpant. – Ugye tudod, hogy ezek nagyon jó írások amúgy? – mosolyodott el újfent Spencer. Liam csak tétován bólintott. – Nincs kedved esetleg… csiszolni rajta még? Mármint nem azt mondom, hogy nem elég jók, vagy bármi, csak… kipróbálhatnád esetleg az írókört, hátha tudnak valami újat mutatni – ajánlotta Liamnek, aki ettől – tőle nem túl szokatlan módon – zavarba jött. Hevesen rázni kezdte a fejét.

Kizártnak tartotta, hogy bárki előtt is felvállalja az írásait. Vagy hogy fel kelljen olvasnia, amit alkotott. Nem és nem.
– Tényleg rohannom kell – nézett újra az órára Spencer –, de ígérd meg, hogy erről még beszélünk, oké? – kérdezte, bár sokkal inkább mondta. Az pedig, hogy a választ meg sem várva rohant el a folyosón, még inkább alátámasztotta, hogy ezt inkább kijelentésnek szánta, mintsem kérdésnek.

21. Lidérces órák