24. Fátylat a múltra

Bradley

Bradleyt már azóta érdekelte, mit gondol az igazgatónő az írókörös szerepléséről, mióta véget ért az óra, azonban Hauser csak most hívatta az irodájába. Türelmetlenül üldögélt, miközben a bebocsátásra várt, mikor pedig bejutott, túlfeszített idegekkel lépett be, és torkára fagyott néma szavakkal tudott csak köszönni.
– Foglalj helyet, Trevor – invitálta be őt az igazgatónő. – Gondolom, sejted, miért hívtalak ma ide – folytatta aztán. Bradley magába fojtott egy kínos mosolyt. Abszurdnak érezte, hogy a nő ilyen felesleges formalitásokkal húzza az időt, miközben ő a végítéletét várja. Mintha a halálsoron mondanák, hogy “gondolom, tudjátok, mi következik most”.
– Igen, és bevallom, már várom a véleményed – ült le a nővel szemben. Egészen eddig nem is tűnt fel neki, de mintha Hauser magasabban ült volna, mint ő. Vajon a nő ilyen pszichológiai cselekkel próbálja magát felsőbbrendűnek mutatni?
– Te hogyan értékeled a legutóbbi írókörön nyújtott munkádat? – dobta vissza a stafétabotot, bár Bradley inkább úgy érezte, mintha egy bombát adogatnának egymásnak. Olyan volt, mintha Hauser azt várná, hogy ő robbantsa önként magára, mert akkor neki nem kell bepiszkítania a kezét, de látszólag a bepiszkítással sem lett volna gondja, ha esetleg úgy alakul.
– Én… ööö – próbálta összeszedni a gondolatait a férfi, aki egyébként számított is erre a kérdésre, viszont egyszerűen nem tudott felkészülni rá, így csak reménykedett, hogy nem fog rákérdezni a nő. De hát ilyen az ő szerencséje. – Volt pár váratlan pillanat, és… hát azt tudom, hogy Ethan ellenszegülése komoly probléma, de szerintem őt ismerve ez nem annyira felróható… mármint nekem, mint hiba – tette hozzá a végére, de már meg is bánta, hogy egyáltalán szóba hozta, mert olyan szerencsétlenül sikerült megfogalmaznia mindezt, mintha ő figyelmen kívül hagyná az Ethan megnevelésével járó feladatot. Legalábbis nagyon úgy hangzott, mintha ezt teljes mértékben áthárítaná. Hauser döbbent tekintete alapján pedig sikerült pontosan ezt az üzenetet átadnia, amit egyáltalán nem szándékozott.
– Ethan azért került az írókörbe, hogy bizonyíthasson. Ha nem sikerül őt bevonnod a feladatokba, fegyelmezd meg. Nem hagyhatod, hogy egész évben csak a sarokban üljön! Ez bomlasztja az írókör közösségét, és aláássa a tekintélyedet. Ha nem akar dolgozni, ki kell zárnod a foglalkozásból – fejtegette a nő, Bradley azonban úgy vélte, hogy átlát a szitán.
– Ami egyenesen ahhoz vezetne, hogy kirúgod az iskolából. Azt hittem, ez a beszélgetés az én teljesítményemről fog szólni, nem pedig arról, hogy mi bajod van Ethannel – ellenkezett a férfi, és az sem akasztotta meg, hogy a tegezés miatt Hauser szeme mintha rángani kezdett volna.
– Tetszik vagy sem, most egymásra vagytok utalva – rándult meg a nő szája a vádra. – Ha azt akarnám, hogy Ethan ne legyen itt, nem adok neki esélyt az írókörrel – adta elő a megbocsátás mintapéldáját Hauser, meglehetősen hiteltelenül, Bradley megítélése alapján. – Ez kihívás számodra és számára is. Kényszerből vesz részt az órákon, hiányzik belőle a motiváció, de akkor is ez az utolsó esélye, hogy valamilyen közösség része legyen. Az a fiú el fog veszni az életben, ha te nem segítesz rajta. Tanárként a te felelősséged, hogy utat mutass neki. – Ezután egy kis szünetet tartott, majd elfordult, és az ablakon kezdett kifelé bámulni. – Vagy választhatod azt, hogy lemondasz róla. Mindketten tudjuk, mi lesz vele, ha így teszel.
– Tudom… sikerült elég rosszul fogalmaznom, de csak mert önző módon próbáltam a magam bőrét menteni. Igenis érdekel, mi van Ethannel, és már egészen voltak olyan pillanatok, amikor mintha… mintha sikerült volna azt éreztetnem vele, hogy nem kényszerből része ennek a dolognak. Te is tudod, hogy az ember nem szívesen vesz részt valamiben, ha muszájból teszi azt. Talán… megnézhetnénk, hogyan áll hozzá a dologhoz, ha nem az iskolában maradása függne ettől a klubtól – vetette fel a férfi, de előre tudta, hogy a nő le fogja ezért harapni a fejét. Főleg, hogy a szemrángatózás ellenére továbbra is pofátlanul tegezte őt, de egészen eddig nem szólt érte, szóval a férfi reménykedett benne, hogy ezt a “rossz szokást” sikerül kigyomlálnia a mostani beszélgetés során fokozatosan.
– Az egyetlen dolog, amivel hatni lehet Ethanre, az eltanácsolás. Ha ez nem lebegne a feje fölött, az iskola közelébe sem jönne. Azt a fiút nem motiválja a saját jövője, és nem tisztel senkit – dörögte úgy a nő a szavakat, mintha valami hittérítő lenne, aki meg akarja győzni Bradleyt az Ethannel kapcsolatos szent igazságról.
– Szerintem nem tudod ráerőszakolni a tiszteletet senkire, legfeljebb dac lesz az eredménye – osztotta meg véleményét halkan a férfi, Hauser szeme pedig az eddigieknél még nagyobbat rándult.
– Még mindig Ethanről beszélünk? – mordult fel Hauser. – Nem csak számára okoz problémát, hogy kellő tiszteletet tanúsításon mások felé – méregette tovább szúrós szemmel. – Továbbá elárulnád, milyen pozitív nevelési szándék rejtőzik a mögött, hogy a diákjaid úgy beszélnek veled, mintha együtt homokoztatok volna az óvodában? Ha sikerül is némi tiszteletet ébresztened bennük, aláásod ezzel a pajtáskodó mentalitással – prédikálta a nő.
– Most a tegezési formáról van szó? – emelte fel a szemöldökét a férfi, mintha az teljesen mellékes kis dolog lenne. – Elnézést kérek öntől, hogy egy kicsit modernebb nézeteket vallok, és egyenrangú félként próbálom kezelni a diákságot. Szerintem ha ők látják, hogy megadom a tiszteletet, akkor ők is inkább megadják. Én jobban szeretem megadni a választás lehetőségét, vagy legalább annak az érzetét ahelyett, hogy ellentmondást nem tűrően megmondanám nekik, mit kell csinálniuk.
– Én másképp látom – szögezte le a nő. – Nem egyenrangú partnere vagy a tanítványaidnak, hanem a mentora. Ha úgy viselkedsz, mintha a barátjuk lennél, annak fognak tekinteni. Nem teljesítenek, és nem vesznek többé komolyan téged. Nem te vagy az első pedagógus, aki ilyen liberális elvekkel kezdi a pályáját, de nem ez a diákok érdeke. Te kezdetben jobban érezheted magad tőle, úgy gondolod, szeretnek, és bizalommal fordulnak feléd, de csak ámítod magad. Amint olyasmit vársz tőlük, amit maguktól nem tennének meg, meglátod, mire mész az egyenrangúsággal. Ki kell játszanod a tanár kártyát, ami miatt elárulva érzik magukat, és ellened fordulnak. Ami pedig az önálló választást illeti, valóban ez történt az órán? Miféle választási lehetőséget adtál nekik, mikor állást foglaltál Martin és King módszerével kapcsolatban? – hozta fel az ellenpéldát a nő.
– Feladatot adtam ki nekik. Pont ez volt benne a lényeg, hogy kipróbálják, milyen lenne más munkamódszerrel dolgozni – védekezett a férfi.
– És ez mennyiben valósul meg abban az esetben, ha aztán mégis maguk határozhatják meg a teljesítésre váró feladatot? – vonta össze szemöldökét szigorúan-kérdőn a nő, Bradley pedig úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj, és makogni kezdett.
– Nem akartam túl szigorúan… rájuk erőltetni ezt a dolgot… nem akarom túlterhelni őket… – hebegte.
– Mintha valami olyat említettél volna, hogy ha számolnak azzal is, hogy írniuk kell, akkor bele tud férni az idejükbe. A feladatkiosztás végére talán meggondoltad magad? – faggatta tovább őt az igazgató, Bradley pedig úgy érezte, mintha egyre közelebb lenne hozzá a nő, és már nyomasztó lenne a közelsége, pedig Hauser egy centit sem jött felé, sőt, még hanyatt is dőlt székében, mintha már teljesen biztos lenne a dolgában és a döntésében, amit Bradleyvel és az írókörrel kapcsolatban készült megtenni. A férfi pedig félt, hogy ez a döntés nem sok jóval kecsegtet rá nézve. – Látod, Trevor? Ez a baj, hogy következetlen vagy. Úgy váltogatod a szigort és az engedékenységet, hogy nem elég, hogy te nem tudod, hogy viszonyulsz épp a diákokhoz, de ők maguk sem tudják, hogy pontosan hogyan is álltok pillanatnyilag. Nekünk pedig megerősíteni kell a már kialakított viselkedésmintákat bennük, nem pedig felrúgni azokat – magyarázta a nő, miközben Bradley azon gondolkodott, hogy ha Hauser férfi lenne, akkor most a bajszát pederné beszéd közben. Nevetséges kép volt, és nem is tudta, hogy jutott egyáltalán ilyen az eszébe, de már nem tudott menekülni tőle. Túl ideges volt, és már hallotta is lelki füleivel, ahogy a nő az elbocsátásáról szóló szavakat formálja. De aztán mégsem ez történt.
– Mindezek ellenére úgy érzem, hogy van benned potenciál arra, hogy jó pedagógus legyél egy nap. Ehhez viszont több tapasztalatra lenne szükséged, amire azonban nem várhatunk, mert mint már kifejtettem egy korábbi beszélgetésünkben, neked most is a lehető legjobbat kell nyújtanod – tagolta utolsó mondatát a nő úgy, hogy Bradley felfoghassa ennek a súlyát. De aztán elfojtott egy gúnyos színezetű mosolyt, mintha az siklott volna át a gondolatain, hogy a férfi ezt még jó ideig biztos nem értheti meg.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Bradley bizonytalanul. Az igazgató szavaiból azt szűrte le, hogy szükségük lesz rá, de csak ha már lesz elég tapasztalata. Vajon tényleg ki akarnák rúgni őt, hogy visszavehessék pár év tapasztalatgyűjtés után?
– Azt, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy bemenj egy órára, és csak úgy rögtönözz. Ahhoz több ismeret kell. Fel kell készülnöd az óra minden egyes percére, minden rezdülésére – fejtegette a nő, Bradley agyán pedig máris a bent töltött péntek éjszaka villant át. Készült volna ő, de aztán az lett belőle, ami… a kínos jelenettől pedig görcsbe rándult a gyomra, de ezzel egy időben hatalmas kő is esett le a szívéről, mert Hauser olyan megoldást javasolt, ami egészen járható útnak tűnt.
– És ha teljesen másfelé terelődik a beszélgetés, mint amit előre elterveztem? – osztotta meg aztán a nővel is aggályait.
– Pont emiatt gondolom, hogy tesztközönség előtt kéne gyakorolnod – húzta gonoszkás mosolyra száját az igazgató.
– Vagyis? – dermedt le Bradley.
– Szeretném felügyelni a készülésed az egyes órákra – bökte ki végül a nő az ítéletet, amire Bradley már az írókör gyűlése óta várt. – De ezt első sorban segítségnek szánom, nem pedig büntetésnek, és hogy ezt éreztessem veled, nem veszem el tőled az írókört – tette hozzá aztán, aminek Bradley egyrészt az írókör megtartása miatt örült, bár a többi rész elég kétes gondolatokat ébresztett benne.
– Szóval ha ez egy segítségnyújtás akar csak lenni, akkor dönthetek úgy, hogy nem élek vele? – utalt arra, hogy a nő az önálló döntés és a belekényszerítés közti különbséget meglehetősen képes elmosni.
– Trevor, tegyél magadnak és pedagógusi előmenetelednek egy szívességet, és egyszerűen csak fogadd el a segítségemet – fűzte össze sátorrá hosszúkás ujjait maga előtt az asztalra könyökölve, miközben mélyen Bradley szemeibe nézett. A férfi nagy levegőt vett, miközben átfontolta lehetőségeit, és végül bólintott.


Spencer

A kollégiumban caplatott éppen felfelé a lépcsőn, alig várva, hogy beszámolhasson Liamnek a blogján végzett apró átalakításokról és optimalizálásról. Kíváncsi volt, mit szól majd hozzá, mert az elején látszólag idegenkedett a gondolattól, hogy bárki más is beszálljon az ő egyszemélyes projektjébe, de ezekkel az eredményekkel, amiket ilyen rövid idő alatt össze tudott hozni neki, talán sikerül meggyőznie. Igaz, kicsit mérges is volt magára, amiért minden más teendőjét a háttérbe szorította emiatt. Sajnos hajlamos volt erre, és már többen is a szemére vetették, hogy csak azért, mert talál magának egy új, izgalmasnak ígérkező projektet, még nem hagyhat minden mást a háta mögött. Bár nagyrészt a számítógépek világában élt, amit ő egyértelműen műszaki irányultságnak gondolt, ezt a fajta szeszélyességét és ihlettől függését egészen művészi vonásnak érezte. Műszaki oldala pedig egyenesen gyűlölte ezt a vívódást.
Amikor felért a megcélzott emeletre, átvágott a minden szinten megtalálható közösségi helyiségen, hogy Liam szobájához jusson. Azonban valaki megszakította határozott menetelét azzal, hogy megszólította.
– Szia, Spencer, hát te mi járatban? – érkezett széles mosoly kíséretében a kérdés egy vörös hajú sráctól. – Azt hittem, te nem vagy kolis – tette hozzá kisvártatva, hogy magyarázza az előző kérdésébe vegyülő értetlenkedést.
– Szia… én sem tudtam, hogy te kolis vagy – lepődött meg Spencer. Collint már az iskola kezdete óta megpróbálta kerülni, ami eddig egészen jól sikerült is. Nem volt rá jellemző, hogy bárkit is távol akarjon tudni magától, de Collin átlépett olyan határokat, amiket más egészen eddig sosem.
– Hát igen… idén kerültem be – magyarázta a fiú, aki látszólag kissé türelmetlen volt. Spencer tudta, hogy ez miért van. Collin unja a bájcsevegést. Ő sokkal személyesebb témákról akar beszélni, hiszen ezért is szólította le őt út közben, és Spencer pont emiatt a téma miatt próbálta kerülni őt. – Szóval te mit csinálsz itt? – kérdezte a fiú.
– Ahhoz neked semmi közöd – váltott Spencer hirtelen védekező állásba. Ha Collin egy szinten lakott Liammel, vagy akár csak egy épületben is, nem akarta, hogy tudjon Liam létezéséről. Az csak támadási felületet jelentene, mert lenne kin keresztül zsarolnia őt.
– Nem kell agresszívoskodni – emelte védekező állásba kezeit Collin, mintha attól félne, hogy Spencer bántani akarja őt. – Nem akarok semmi rosszat.
– Pontosan tudom, hogy mit akarsz, és abban nekem szemernyi jó sincs – szorította össze fogait a fekete hajú fiú.
– Tényleg? – lepődött meg a fiú, bár Spencer tudta, hogy ez a meglepettség nem teljesen őszinte, hiszen már beszéltek a témáról, így nem érhette váratlanul.
– Nem szeretném újra átbeszélni azt, hogy mi történt a gólyatáborban – húzta meg egyértelműen a határt Spencer. Bár teljesen biztos volt benne, hogy Collin ebben a tekintetben határsértőt fog játszani.
– Rendben – bólintott beleegyezően a fiú, ami Spencert először meglepte, viszont érezte, hogy lesz folytatása ennek a mondatnak, és igaza is lett. – Ne beszéljünk róla, de legalább annyit mondj meg: élvezted? – szegezte neki a kellemetlen kérdést Spencernek. A fiú megfogadta magában, hogy megpróbál többé nem gondolni a táborban történtekre. Csak egy ballépés volt. Igen. Egy ballépés, amit többet nem kívánt megismételni. És most egyszerűen nem tudta, mit feleljen. Illetve azt tudta, mi lenne a legcélravezetőbb válasz: nem, nem élveztem. De képtelen volt ezt csak úgy Collin szemébe hazudni. Mert lénye egy része tudatában volt annak, hogy bár soha többé nem szeretné, akkor, ott, abban a helyzetben…
– Élveztem – formálta annyira kimérten ezt a szót, mintha csak most tanulná, és nem lenne biztos abban, hogyan is kell kimondani helyesen.
– Ezek szerint szeretsz fájdalmat okozni másoknak? – szúrta oda Spencernek az újabb kérdést. – Tetszik, ha valakit szenvedni látsz? – A fiú gyomra görcsbe rándult. Nem. Egyértelműen nem szeret fájdalmat okozni, vagy másokat szenvedni látni. Egyszerűen csak… így hozta a sors? Lehet egyáltalán ilyet mondani? A sorsra fogni az egészet?
– Megmondtam, hogy nem akarok a táborban történtekről beszélni – húzta meg ismét képzeletében krétával a határvonalat, mivel a korábbi teljesen lekopott. De Collin ismét zivatarként mosta el a halvány, remegő egyenest.
– Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyenekre – hányta a fiú szemére. – Van egyáltalán bűntudatod miatta?
– Collin, pontosan tudtam, hogy így fog történni. Már előre láttam – sziszegte Spencer mérgesen.
– Láttad, vagy eltervezted? Belevetetted magad a nyárba, elmentél a táborba, hogy szerezz pár egyéjszakás kalandot? – feszegette tovább a húrt Collin, úgy játszva Spencer idegein, mint egy hegedűművész.
– Nem terveztem el. Csak úgy jött. És megbántam azóta – felelte ridegen a fiú.
– Azt mondtad, hogy élvezted. Most meg azt, hogy megbántad. Akkor most melyik igaz?
– A kettő nem zárja ki egymást – jegyezte meg Spencer, és miközben ezt mondta, teljesen úgy érezte magát, mint egy emberi jégcsap. Nem ismert magára. Mikor vált ennyire rideggé valakivel szemben? Mi a fene ütött belé a gólyatáborban? Eleve nem kellett volna kikezdenie senkivel. Azért ment oda, hogy videózzon, de helyette… más történt. És szegény Lennie… Olyat látott a lány arcán, amiről képtelen beszélni. És őszintén szólva már semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez.
– Nekem most mennem kell – próbálta lezárni a témát.
– Menj csak – köpte ki szinte a szavakat a másik. – Viszont remélem, tudod, hogy bármennyire is le szeretnéd zárni, én emlékezni fogok rá, hogy mi történt a nyáron – tette hozzá Collin, és már indult is vissza a szobájába.
Spencer keze ökölbe szorult. Más sem hiányzott neki most. Megpróbált újra Liamre és a bloggal kapcsolatos megbeszélésre gondolni, és kiverni a fejéből az iménti eszmecserét, azonban nehezére esett. Főleg, mikor meglátta Lennie nevét az egyik jobb kéz felőli ajtón a folyosón haladva. Szíve összeszorult. Már abban a pillanatban, mikor Collin előhozakodott a tábor témájával, rögtön csak Lennie-re tudott gondolni. Szegény lány… Nem szabadna, hogy ilyen dolgok történjenek bárkivel. Spencer pedig végtelenül bűnösnek érezte magát. Már épp azon volt, hogy bekopog a lányhoz, hogy beszéljen vele a történtekről, de képtelen volt összeszedni a gondolatait. Nem tudta, mit mondhatna neki, ezért lassan leeresztette kopogásra készülő kézfejét. Muszáj lesz összeszednie a gondolatait, és beszélni Lennie-vel. Valamikor. De most a blog fontosabb. Igen. Nyomás. És fél perccel később már Liam nyitott neki ajtót, és mosoly mögé bújtatott kétellyel fogadta őt. Remélte, hogy sikerül meggyőznie, hogy bízhat benne. Bár az előbbi beszélgetés és gondolatsor alapján erősen elgondolkodott, hogy tényleg így van-e. Bízhat benne bárki is, ha ilyenekre képes? Talán jobb kerülni a témát. És bár a szőnyeg alá söprés sosem tartozott az általa használt módszerek arzenáljába, most mégis ehhez készült folyamodni, miközben Liam beinvitálta és helyet foglalt az ágyon.
– Mennyire lenne gond, ha ezeket a megbeszéléseket máshol intéznénk? – kérdezte végül. Nem tudta még, mivel indokolja kérését, de egyértelműen nem akarta, hogy Liam tudomást szerezzen bármiről, ami a táborral kapcsolatos.
– Miért? – érkezett is a kérdés, amire Spencer számított. Még nem rakta össze teljesen a kifogását, de kénytelen volt mondani máris, így elkezdte.
– Mert túl sokan ismernek a koliban, és tudják, hogy nem vagyok kolis, így feltűnő lenne, ha sokat járok ide – adta elő végül az igazság egy kicsit lebutított és kipótolt változatát. Pont annyira alakította csak át, hogy neki ne okozzon fejfájást.
– Olyan gyakran akarunk megbeszélést tartani? – lepődött meg Liam.
– Hát, ha azt akarjuk, hogy a technikai háttér minél jobban illeszkedjen a blog igényeihez, akkor nem ártana – próbált kipréselni magából egy mosolyt Spencer.
– Értem. Hát, ha gondolod. Ezt rád bízom – bólintott lassan Liam, mire a másik elmosolyodott. Elnyerte Liam bizalmát. Mindig örült, ha valakivel sikerült ilyen kapcsolatot kialakítania. De aztán ez az öröm hirtelen átcsapott valami másba. Lehet, hogy csak a korábbi kínzó gondolat festette sötétre a derűs, felhőtlen eget, de hirtelen félni kezdett. Félni önmagától, és attól, hogy esetleg nem is érdemes arra, hogy bárki megbízzon benne.

25. Nyomasztó képzetek

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Ez a Hauser… 😀 Neki aztán nem lehet megfelelni.
Sajnálom Spencert, mivel már nem moshatja le magáról, amit tett a táborban, Persze, attól még elég nagy szemétség volt tőle. Mégis, alapjában véve nem olyan rossz ember. Főleg, hogy csak egyszer történt ilyen, és azt is megbánta. (Az is kérdés, hogy mennyire volt magánál, amikor történt, mert alkohol, esetleg drog – amit akár mások is keverhettek az italába – hatása alatt eléggé megváltozik az ember viselkedése, kevesebb a gátlás.)

Ruby
Szerkesztő

Na, Spencer szerintem egy érdekes eset. Én mindig nagyon kíváncsian olvasom, ki mit gondol róla, szóval most örültem a te kommentednek is róla. 😀
(Nos, nem lehet sosem tudni, pláne egy olyan sztorinál, ahol a drog csak úgy gazdát cserél időnként… :))
Köszönjük szépen, hogy elolvastad és kommentáltad is! Hálásak vagyunk a kitartó visszajelzéseidért!