25. Nyomasztó képzetek

Ethan

Mikor reggel felébredt, erős késztetést érzett rá, hogy ki se tegye a lábát aznap az ágyból. Mivel az utóbbi években ez az érzés szinte minden reggelét végigkísérte, figyelmen kívül hagyta. Elég volt azonban a konyháig érnie, hogy rájöjjön, mekkora hibát vétett. Daugharty várt rá feszülten, már rég kihűlt kávéját kevergetve. Ahogy észrevette, felpattant helyéről, és fenyegetőn indult felé.
– Hát itt vagy, te hálátlan kis senki – köpte felé az utálkozással jól átitatott szavakat, amelyeket ki tudja, mióta érlelt magában. – Látom, jól aludtál a kényelmes ágyadban. Anyád meg végigsírta az éjszakát, mert a fia egy semmirekellő bűnöző… Megint megvertél egy kölyköt! – üvöltött vele tajtékozva. – Nem tudsz leállni, mi? Nem tudsz?– És megragadta mellkasán a ruhát, jobb karját pedig ütésre emelte.
Tedd meg. Tedd meg, tudom, mióta akarod. Ethan védekezés nélkül várta, hogy az ököl lesújtson.
Daugharty azonban nem tette meg. Pár pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán, ahogy csipogója megszólalt, lassan leeresztette karját, és elengedte Ethant. Úgy hagyta el a házat, hogy rá sem nézett többé. Távozása után a fiú tüdejéből görcsösen szakadt ki a bennrekedt levegő. A reggelitől már elment a kedve, émelyegni kezdett, de ahogy körülnézett, régi ismerősöket pillantott meg – kiürült üvegek és poharak sorakoztak szerteszéjjel. Lehajtott fejjel szedegette össze őket, amiben pedig még alkoholt talált, leengedte a mosogató lefolyóján.
Miután végzett, minden olyan volt, mintha minden rendben lenne. Kifelémenet lehajította az üveges zsákot a szemetes mellé, majd elhajtott a gimihez. Mielőtt kiszállt volna kocsijából, pár percig fürkészte a tömeget. Mindenki olyan boldognak és normálisnak tűnt. Biztos volt benne, hogy legtöbbjüknek megvolt a maga baja, de nem tudta, hogy csinálják, hogy minden nap felkelnek, és normális életet élnek. Neki voltak olyan reggelei, amikor élni sem volt kedve – mint ez a mostani is.
Mikor már csak pár perc volt reggel nyolcig, rászánta magát, hogy elinduljon az iskolaépület felé. A gyomra még mindig remegett a reggeli stressztől, remélte, sikerül anélkül a terembe jutnia, hogy bárki hozzá szólna. Számításait azonban egy újabb nem várt fejlemény húzta keresztbe. A semmiből Clara lépett elé, és határozottan, már-már parancsolón szegezte neki szavait.
– Beszélni akarok veled!
Ethan elmormolt magában egy káromkodást. Honnan ette ide a fene éppen most ezt az izgága kiscsajt? A legkevésbé sem érezte alkalmasnak magát egy az első találkozásukhoz hasonló vitára. Érezte, hogy szét van esve.
– Veled nincs miről beszélnem – próbálta lerázni a lányt, hogy tovább haladhasson.
Clara nem ismert kegyelmet. Arcán olyan kifejezés játszott, mintha minimum gyilkossággal gyanúsítaná őt, és elállta a befelé vezető utat.
– Nem kérdeztem a véleményedet. Beszélünk, és nekem mindegy, hogy mennyi ember hallja. Szóval itt, vagy berongyolsz az iskolába, ahol sokkal többen vannak?
Ethan megállapította, hogy a kiscsajnak komoly önpusztító hajlamai vannak. Könnyedén félretolhatta volna őt, vagy csak hátat fordíthatott volna, hogy keressen egy másik bejáratot, vagy akár haza is hajthatott volna, de biztos volt benne, hogy Clara tovább lesz a nyomában, mint amennyi ideig hajlandó lett volna bujkálni előle.
– Ma nagyon szar napom van. Ne fárassz a hülyeségeiddel. Nem nyúltam a bátyádhoz. Állj el az utamból – próbálta diplomatikusabb köntösbe burkolni a korábbi lekoptatást.
– Tudok a drogról. És ha nem vagy hajlandó beszélni, akkor más is tudni fog róla – nézett a szemébe a lány olyan komoran, hogy Ethan hátán végigfutott a hideg.
Mégis hogy érti, hogy tud a drogról? Mit tudhat? Azt, hogy hogy jutott hozzá? Vagy azt, hogy ő dobta be Tyler szekrényébe? Lopva körülpillantott, vajon hány tanúja van a beszélgetésnek. Nem engedhette meg magának, hogy bármilyen módon elismerje, hogy tudja, miről van szó – elvégre a csaj anyja bíró, tudhat egyet s mást a hangfelvételekről és vallatásról. De mi köze van egyáltalán Clarának ehhez az egészhez?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. A helyedben vigyáznák vele, kit rágalmazok meg mindenféle bizonyíték nélkül ilyesmivel. – És próbált olyan fenyegetőn nézni, hogy elmenjen a lány kedve a téma további boncolgatásáról. Őt azonban nem lehetett ilyen könnyen lelőni.
Clara összefonta karjait a mellkasa előtt. Ethan kezdett félni, mit tartogathat még számára ez a nap, hiszen még nyolc sem volt, és már rongyosak voltak az idegei.
– Szerencséd, hogy a bátyám szekrényébe dobtad be, mert anyuék nem fognak rendőrhöz menni, de én a helyedben kezdenék aggódni.
Mit makog ez a csaj?
– A bátyád szekrényébe? – döbbent meg olyan látványosan, hogy egy pillanatra talán Clara is elbizonytalanodott igazát illetően. Gyorsan végigsakkozta a lehetőségeket a fejében. Előfordulhat, hogy Tyler megtalálta a drogot, és hogy szabaduljon tőle, bedobta egy másik szekrénybe, akár éppen Robéba. Igen, ez simán megtörténhetett, nagy kedve volt hinni benne. Vagy akár lehet, hogy teljesen más csomagról volt szó, és Rob szerezte be magának, neki pedig nincs is köze hozzá. Vagy talán… elvétette volna a szekrényt? Ekkora lúzer lenne? Bárhogyan is számolta, csupán 33% esélyt látott rá, hogy ő legyen a vétkes, és úgy döntött, ez éppen elég ahhoz, hogy joggal tagadja a vádat. – Értem, szóval drogot találtál a bátyádnál, aki egyből bedobta az első eszébe jutó arcot bűnbaknak, hogy mentse a bőrét. A helyedben elkezdenék aggódni érte – nyúlt az egyetlen lehetőséghez a háromból, amihez nem kellett bevallania közbenjárását.
– Ugyan, kérlek – legyintett Clara. – Robnak eszébe sem jutottál, ennyire azért nem lát élesen. De én figyelek. Ne akarj anyám elé kerülni, mert még elítél téged is.
– Kicsit túl sokat járok a fejedben, nem gondolod? – vigyorodott el fölényesen. Ha a szép szó nem elég, talán bosszantással eléri, hogy egy életre lekopjon Ms. Elitgimi.
– Veheted bóknak vagy aminek akarod. De a drog nem játék. A saját életedet ott és úgy teszed tönkre, ahogy tetszik, viszont másokat hagyj ki ebből! – törte derékba a próbálkozást Clara drámai szövegével.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy drogosnak nézi őt. Először primitív, aztán kábszeres – Ethan kíváncsi volt, vajon elérte már a lejtő alját, vagy számíthat még további előrelépésekre a Springer listán.
– Mi lenne, ha kihagynál a családi drámából? Semmi bizonyítékod rá, hogy én tettem oda a cuccot, de ha én voltam, megtehetem újra, hogy mások is észrevegyék. Ezt akarod? – ragadták el indulatai. – Abban maradtunk, nem kerülsz többé az utamba. De most mégis itt állsz, és most már a drágalátós bátyádat bámulhatom év végéig írókörön is. Nem hiszem el, hogy nem szívattok – tárta szét a karját hitetlenekedve, majd figyelemeztetőn hozzáfűzte: – Csak éppen nem vagyok az az ember, akivel jó szórakozni.
Clara továbbra is komolyan állta pillantását, de nem tűnt ellenségesnek. Mintha némi aggodalom is kiült volna arcára.
– Ezt most nem csak a bátyám miatt mondom. Ha segítség kell, kérj. Bármilyen problémát előbb fogsz tudni megoldani, ha nem várod meg, míg pofára esel.
– Te értem aggódsz? – esett le Ethan álla a felismeréstől. Ez a csaj megmentési kényszerben szenved talán? – Nekem nem kell segítség – jelentette ki elutasítóan, hogy palástolja a lány figyelmessége miatt érzett zavarát. – De ha annyira aggódsz a bátyádért, miért vagy itt? Neki ártasz ezzel – szúrt oda, hogy az aljas beszólással elvegye a lány kedvét minden további zavarbaejtő megnyilvánulástól.
– Nézd, ha nem akarsz magadnak jót, akkor nekem mindegy – szögezte le Clara. – De ha valakinek a szekrényébe drogot raksz, az azt jelenti, hogy meg akarsz tőle szabadulni, csak nem tudod, hogyan csináld jobban. Robnak ebből nem lesz baja, mert tudjuk, hogy ő ilyesmit nem használ, de ez akkor is rossz lépés.
– Kikerülted a kérdést – terelte vissza a beszélgetést Robra, hogy egy kicsit Clarában is bűntudatot keltsen. – Megint ideriszáltál intézkedni a bátyád helyett. Csak hogy tudd, ez egy srác önérzetét jobban padlóra vágja, mint mikor én mostam fel vele az emeletet. – De hogy végre lezárhassák a témát, úgy döntött, megadja a lánynak, amiért felkereste. – És hogy tisztázzuk: engem nem érdekel a bátyád. Nem próbáltam tőle megszabadulni. Fogalmam sincs, hogy került épp hozzá a drog, talán rossz helyen volt rossz időben, vagy valaki másnak is megzavarta a köreit.
Clara lemondón felsóhajtott, korábbi pusztító énje mintha elpárolgott volna.
– Gondolod, hogy idejöttem volna, ha… tudod, mit? Nem érdekel – döntötte el. – Csak vigyázz magadra, mert ennél kevesebb is tett már tönkre embereket.
Ez a lány komolyan azt hitte, hogy drogos, és aggódott érte. Egyáltalán nem szokta meg, hogy valakit érdekeljen, mi van vele. Nem is akarta, hogy bárki vele foglalkozzon. Ha valaki jót akar, jót is vár el cserébe. Most már kedve támad ott helyben csavarni egy füves cigit, és elpöfékelni Clara orra előtt, hogy a lány rájöjjön, veszett ügy egyetlen pozitív gondolatot is pazarolnia rá.
– Hát, te meg vigyázz a bátyádra. Elég peches mostanában – kapott a búcsú lehetőségén, azt remélve, így hamarabb szabadul a szituációból.
Clara elhúzta a száját a szavakra.
– Sajnos ez nem új, már egy ideje így megy. Tényleg ne piszkáld. Kérlek –tette hozzá szomorúan.
– Nem ígérek semmit, elég tenyérbemászó képe van. De majd finom leszek vele – húzódott félvigyorra Ethan szája –, csak hogy edződjön. – Eszébe sem jutott leállni Rob Springer piszkálásával, ami nagyjából az egyetlen örömforrása volt gimiben töltött óráiban.
Clara a választ hallva csak a szemét forgatta.
– Szerencsétlent akartál mondani, ugye? Csak nem akarod lelőni Bambit?
Lelőni? Nyárson megsütni.
– Már mondtam, hogy ez nem egy tündérmese – közölte nyomatékosan, hogy eloszlassa Clara túl nagy elvárásokra épült tévképzeteit. A csengő mentette meg a kellemetlen beszélgetés folytatásától, aminek hangjára a lány végre kénytelen volt elállni útjából, ha nem akarta, hogy a befelé áramló diákok elsodorják.
– Rajtad tartom a szemem, és lehet, hogy legközelebb nem leszek ilyen kedves. Ne várd meg – kiáltott utána figyelmeztetőn Clara.
Ethan hallotta ugyan, de nem válaszolt. Legyen az övé az utolsó szó – nem bánta volna, ha az utolsó, ami kettőjük között valaha is elhangzik.


Bradley

A kis tanárijában üldögélve folyton a Hauserrel folytatott beszélgetésen járt az agya. Elfogadta a nő segítségét, és bízott benne, hogy a vasmarkú igazgató következetes mentor lesz, akitől sokat tanulhat még. Valamennyire még örült is titkon annak, hogy “kivívta” a nő segítségét magának, hiszen így kevésbé ítélheti el őt azért, ha valami nem úgy sül el, ahogyan elvárt lenne. Bár biztosra vette, hogy számtalan kellemetlen óra áll még előttük, de úgy gondolta, a célért bármit.
Gondolatmenetéből kopogás rázta ki őt, és az üvegen keresztül Fay alakját ismerte fel. Biccentett a lánynak, hogy jöjjön be, és mielőtt megragadta volna a kilincset, már átjárta a szoba levegőjét az a feszültség, ami kettejük között volt jelen mindig, ha ugyanabban a helyiségben voltak. Ez pedig most minden korábbinál erősebbnek érződött. Talán azért, mert kisebb a tér, talán azért, mert most nincs ott rajtuk kívül senki, de egy biztos volt: Bradley érezte, hogy ezzel a szituációval végre kezdenie kéne valamit.
– Szia – köszönt neki félénken a lány, nehezen formálva a szavakat.
– Fay, miben segíthetek? – próbált magára erőltetni egy mosolyt a férfi, bár már azt sem tudta, van-e értelme egyáltalán ennek a színjátéknak, hiszen azt biztosra vette, hogy Fay szemernyit sem hiszi el.
– Elakadtam az írókörös feladatommal – kezdte panaszát a lány. – Én próbálok írni, de nem jut semmi az eszembe. Nem fogom tudni megcsinálni a feladatot – kesergett.
– Miért nem… próbálsz meg valami olyanról írni, ami megtörtént veled? – javasolta Bradley. – Ha leblokkoltál, talán az segít elindulni az ötletelésben.
Fay rettentő zavarba jött ettől, Bradley legalábbis ezt szűrte le az arcát elöntő vörösségből és abból, ahogyan a lány kerülte a tekintetét.
– Amiről írni tudnék, arról nem lehet… – sütötte le a szemét –, túl bensőséges. De egy írónak nem csak saját magáról kell tudnia írni, nem igaz?
– De, így van – helyeselt a férfi. – Azonban szinte mindig a saját életünkben történt eseményeket vesszük alapul ezekhez a dolgokhoz. Még akkor is, ha ezek a helyzetek… olyan kínosak, hogy nem tudjuk papírra vetni őket – fűzte hozzá aztán.
– Nem, ez nem kínos – rázta a fejét hevesen a lány. – Szeretném elmondani mindenkinek, csak nem lehet. De az ember nem mindig oszthatja meg az ilyesmit másokkal, te is tudod.
– Szerintem nincs olyan téma, amit ne lehetne leírni… vagy megbeszélni – próbált tapogatózni a férfi. – Persze nem kell mindenki előtt – célozgatott, de csak értetlen tekintetet kapott reakcióként.
– Az jó, mert pont, hogy másoknak nem szeretném elmesélni. Félreértenék – felelte a lány erre.
– Ezzel egyetértek – bólintott Bradley, amire Fay felvonta a szemöldökét. – Viszont nem ártana legalább nekünk kettőnknek megbeszélni ezt a dolgot – vetette fel aztán.
– De… miért akarnám ezt veled megbeszélni? – hűlt el a lány.
– Ööö – pirult el Bradley. – Látszólag téged nem hoz zavarba az, ami történt a nyáron, de engem igen, és én örülnék, ha… beszélnénk róla – kérte Fayt a férfi.
– A nyáron…? – gondolkozott el a lány, majd a felismeréstől felragyogott addig gyanakvó arca. – Ja, hogy arról a nyári dologról van szó? Nincs semmi baj, én megértem – biztosította róla Bradleyt mindentudó arccal.
– Ennek örülök, bár engem személy szerint kicsit kínosan érint, ahogy… ott álltam előtted… egy szál törölközőben – elevenítette fel magában a képet Bradley, amitől újfent elvörösödött.
Fay kicsit kínosan felkacagott az emléktől. Úgy tűnt, ő pozitívabb képként tárolta el magában az akkori eseményeket.
– Én nem bántam, nekem tetszenek az idősebb pasik – virult tovább Fay csillogó szemekkel. Bradley pedig, ha ez lehetséges egyáltalán, még jobban elvörösödött.
– Fay, én nem… – fogott hozzá rögtön a mentegetőzéshez, de a lány beelőzte őt.
– Ja, nem, én nem rád céloztam ezzel kifejezetten – nevette el magát. Amilyen jó hangulatban volt Fay, olyan kellemetlenül érezte magát a férfi. – Viszont azt át tudom érezni, ha valakinek bejön egy tanár.
– Bejön egy tanár? – kérdezett vissza meglepődve.
– Hát… – Fay körülnézett, mintha megfagyott volna a levegő, és valószínűleg azt tippelgette magában, rosszat mondott-e azzal, hogy így kiteregette titkát előtte. – De hát te is tudod, hogy a tanár is csak ember.
– Igen, ez így van… – hümmögött Bradley. – Erre nem igazán tudom, mit mondhatnék – gondolkozott el a férfi. Már nem az járt a fejében, hogy mennyire kellemetlenül érezte magát majdnem teljesen meztelenül a lány előtt, hanem hogy Fay egy tanárba szerelmes.
– És… ezzel a tanárral… pontosan mi is van? – próbált puhatolózni, hogy rájöjjön, mennyire viszonzott ez a dolog. De fogalma sem volt, mit csináljon, ha ez nem maradt viszonzatlanul. Eszébe jutottak a régi emlékek az egyetemről. De nem. Az teljesen más volt. Más volt. És már abban se volt biztos, hogy a “viszonzatlan” sokkal jobb opció lenne. Persze, az egy más helyzet. Egy teljesen más helyzet.
– Szeretjük egymást – osztotta meg vele Fay, amitől Bradley ereiben meghűlt a vér. Szóval nem csak egy kamaszlány tipikus ábrándjairól volt szó tehát, hanem valami történt közöttük. Sőt. Még rosszabb. Történik. A lány szavai alapján ugyanis arra következtetett, hogy a dolog még javában zajlik.
– Szóval, ha jól értem, jársz az… egyik tanároddal? – kérdezett vissza a férfi, hogy meggyőződhessen arról, hogy tényleg nem káprázott a szeme. Vagyis a füle.
– Azt hittem, téged nem fog így meglepni ez a dolog – csodálkozott el Fay.
– Hát, bevallom, kicsit azért váratlanul ért – jegyezte meg a férfi, és már a nyelve hegyén volt a következő kérdés, de végül úgy döntött, nem akarja tudni, hogy kiről van szó. Mert akkor közbe kellett volna lépnie. És ő nem akart beavatkozni. Igaz, anno más helyzet volt, de beavatkozott. És nagyon nem lett jó vége. Most ki akart maradni ebből. Ha nem tudja, ki a felelős, mondhatja azt, hogy nem tudott közbelépni. Gyenge kifogás, de talán… nem, biztos nem fog tudni éjszaka nyugodtan aludni ezzel. Gondolatai cikázva kergették egymást, majd észrevette, ahogy Fay csodálkozva mered rá.
– Van még bármi, amit meg szeretnél beszélni? – kérdezte a férfi, bár igazából már finoman próbálta kitessékelni ezzel a lányt az irodájából.
– Azt hiszem, igazad volt… – gondolkodott el a lány egy pillanatra. – Arról fogok írni, amit ismerek. Úgysem fogja elhinni senki – mondta, és Bradley már épp azon volt, hogy lebeszélje őt róla. Valamiért bűnrészesnek érezte magát. Fay titka most már az ő titka is volt, és valahogy úgy érezte, hogy a lánnyal együtt ő is lebukna, amiért nem avatkozott közbe. De aztán eszébe jutott, hogy talán pont így úszhatná meg, hogy neki kelljen közbeavatkoznia. Galád gondolat volt, de egyre jobban megbékélt vele.
– Ahogy gondolod – ráncigált mosolyt csikorgó fogaira, majd elbúcsúzott diákjától. Sokáig ült még az asztalánál azon morfondírozva, hogy mégis mi a fenét kéne tennie ilyen helyzetben. De aztán realizálta a dolgot, hogy az akkori és a mostani szituáció mennyiben más. Akkor elnyomták őt, most viszont tanárként hatalma van. És felelőssége is. Felel a diákjaiért. És abban a pillanatban elhatározta, hogy kénytelen lesz beavatkozni.

26. Szenvedély és szenvedés

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés