Tintavér – 23. Pánik

Morgan

A menza nyüzsgött az ebédelni érkező diákoktól. Morgan is érezte, hogy ideje lenne némi energiához juttatni tanulásban megfáradt agyát, de a tálcáján ringatózó paradicsomleves nem volt túl bizalomgerjesztő. „Valamit enni kell” alapon mégis elindult vele az asztalok felé, miközben az üres helyeket sasolta.
És ekkor pillantotta meg őket. Kezében megrezdült a tálca, összecsörrentek rajta az evőeszközök. Gil széles vigyorral magyarázott valamit egy bociszemű, csini lánynak, aki minden bizonnyal Cassy volt – Morgan pechére a valóság sokkal jobban állt neki, mint a Facebook profilképe. A szöszke kipirulva leste a srác minden mozdulatát, aztán Gil karjára helyezte kezét, és súgott neki valamit… és ami ezután történt, az olyan váratlan volt, hogy Morgannek később felidézni is nehezen sikerült az események sorrendjét.
Az asztalnál, ami mellett elhaladt, valaki befejezte az ebédet, és kitolta a székét. Morgan megbotlott a bútor lábában – ekkor kapta le szemét a turbékoló párosról, hogy a tálcáról felemelkedő leves röppályáját követni tudja. A tányér kecsesen megpördült a levegőben, és egy háttal ülő szőke srác nyakába borult. Morganben bent rekedt a levegő, ahogy a megforduló áldozatban a halálra vált Tyler Brodyt ismerte fel.
– Jézusom, megsérültem! Ez vér, VÉR! – üvöltötte Tyler, ahogyan pólóját vörösre színezte a paradicsomleves. – VÉRZEK! VALAKI HÍVJON ORVOST! ÉGET! FÁÁÁJ! – vergődött elkínzottan, nyakát tapogatva. – MEG FOGOK HALNI!
Morgan rémülten ébredt rá, hogy a srác minden bizonnyal csak a tarkóját ért ütést érezte, és most azt hiszi, a saját vérében ázik.
– Nem, nem! Ez csak leves! – ugrott oda gyorsan egy szalvétával, és sebesen törölgetni kezdte Tyler ruhájáról a masszát. Szavait baljós csend követte, és ahogy felnézett nagy munkájából, egy még mindig zavart, de már bosszúra éhező szempárral találta magát szemközt. Nevetségessé tette Tyler Brodyt az egész iskola előtt. Morgan tudta, ez nem merülhet feledésbe következmények nélkül. Az egyik ilyen „következmény” abban a pillanatban sújtott le rá, ahogy ez átfutott az agyán.
– Vedd le a kezed a pasimról! – taszította arrébb Gloria, a latin szépség, Tyler ex- vagy aktuális barátnője. Morgan sosem volt biztos benne, éppen szakítottak, vagy ismét járni kezdtek, a féltékenység azonban minden szakaszában kísérte kapcsolatukat. – Elég bajt okoztál!
Minden szem rájuk szegeződött, és egyre erősödő röhögéshullám hangzott erről-arról. Morgan tudta, hogy ha eddig esetleg lett volna esélye lemosni magát a lúzer-listáról, Tyler megalázásával és Gloria felbőszítésével ennek lehetősége szertefoszlott. Sírógörccsel küszködve rohant ki az ebédlőből.
Számos elmorzsolt könnycseppel később még mindig nem tudta rávenni magát, hogy kibújjon az üres tanteremből, ahová a kíváncsi szemek elől menekült. Minek? Sejtette, hogy híre ment már az ebédlős jelenetnek, és nem kívánt személyesen asszisztálni ahhoz, hogy bárki rajta élezze a nyelvét. Nem értette, miért mindig vele történnek ezek a tragikomédiába illő esetek. Nem érezte úgy, hogy szépségével, bájával, vagy akár eszével és tehetségével kitűnhetne a többiek közül, de legalább láthatatlan lehetne! Bár ne ő lenne a legnagyobb nyomi az egész gimiben!
Az ajtón ekkor egy szőke fej lesett be, és ő felismerte benne Gilt. Elfordította a fejét, mert árulása miatt nehezen tudott rá úgy nézni, hogy ne üljenek ki arcára érzései. Azért mégis csak elvitte Cassyt az ő közös filmjükre. A fiú letelepedett mellé egy székre.
– Ha fel akartad kelteni Tyler figyelmét, négyszemközt romantikusabb lett volna – jegyezte meg Gil, inkább csak azért, hogy megtörje a csendet, de Morgan egyáltalán nem találta viccesnek.
– Hagyjál – húzta össze magát duzzogva. Az ilyen poénokat tartogasd Cassynek, tette hozzá gondolatban.
– Oké, oké! – hátrált meg a srác egyből. – Nem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed a dolgot! Végül is a te hírnevednek már úgy is mindegy, ha még jobban rád szállnának, azt már a törvény büntetné…
Morgan az adott pillanatban nem tudott azonosulni Gil „magasról teszek rá” gondolkodásmódjával.
– Akkora szemét vagy! – tört ki belőle az indulat szokatlan vehemenciával, a srác arcára pedig ráfagyott vigyora. – Egyébként is, csodálom, hogy észrevetted, mi történt, úgy bele voltál bújva abba a csajba. – Szándékosan nem mondta ki Cassy nevét, mert akkor úgy tűnt volna, kutatott utána. No, nem mintha nem ez lett volna az igazság.
– Belebújva? – nevetett fel meglepetten Gil. – Ő csak Cassy volt. Együtt dolgozunk egy AV klubos projekten. Zavar téged? – tette fel az egymilliós kérdést.
– Dehogy! – lódított egyből Morgan, miközben belső énje dühtől kikerekedő szemekkel üvöltötte az igent. – Csak azt hittem, legalább szólni fogsz, ha érdekel valaki, és nem kb. a suliújságból kell megtudnom, ha jársz valakivel – dünnyögte sértetten.
– Hé, te valamit nagyon félreértesz – fordult komolyra a srác hangja. – Én nem járok vele. Nem érdekel Cassy – jelentette ki olyan meggyőzően, hogy Morgan egy pillanatra el is bizonytalanodott elméletét illetően. – Ő csak csoporttárs.
– Miért nem? – tört ki az értetlenkedés a lányból. Krónikus önbizalomhiánya nehezen birkózott meg a ténnyel, hogy talán mégsem kell vetélkednie barátjáért. – Helyes lány, ugyanazok a dolgok érdeklik, mint téged, és nyilvánvalóan hajt rád. Akkor miért nem?
– Honnan tudsz te ennyit róla? – lepődött meg Gil, de szerencsére lapozott. – Nekem csak… nem az esetem.
Morgan fejében kattogni kezdtek a fogaskerekek. Hét éve voltak legjobb barátok, de egy ideje határozottan az volt az érzése, hogy a srác nem őszinte vele bizonyos kérdésekben. Az ő szerelmi élete nyitott könyv volt, azonban Gil nem viszonozta ezt a bizalmat. Ha Morgan jobban belegondolt, csak egy-két gyerekszerelem jutott eszébe felső tagozatból, ami biztosan nem jutott tovább a kézfogásnál, és gimi elsőben járt pár hónapig Shaylee Allannel. Vele elég sokat balhéztak, így sosem érezte úgy, mintha Gil elköteleződött volna egy másik lány mellett. Lassan két éve azonban egy szó sem esett más lányokról. Egyre inkább motoszkált a fejében a kérdés, miért nem fut Gil úgy a másik nem után, mint bármely más, egészséges srác az ő korában.
– Kérdeznem kell tőled valamit, és kérlek, válaszolj őszintén – kezdett bele nagy nehezen a kérdésbe, Gil pedig érdeklődve vette fel vele a szemkontaktust. – Biztos, hogy a lányok érdekelnek? – pillantott rá félve, kicsit tartva a választól.
Barátja arcán az érzelmek egész skálája hullámzott végig, ahogy felpattant a székről.
– Mi a baj veled, Morgan? – csattant fel dühösen. – Csak mert nem mászok rá minden szembejövő csajra, mint valami ösztönállat? Szerinted csak ilyenek lehetnek a normális pasik? Nem vagyok meleg! – hajolt hozzá közelebb, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak.
– Akkor jó… – hátrált meg a lány zavartan. – Csak soha nem beszélsz arról, ki jön be neked, és… – Nem tudta, hogy folytassa. – Ne haragudj – tette hozzá olyan elesetten, hogy Gil végül megsajnálta.
– Túlélem – ült vissza mellé, de hangszíne még mindig megbántottságról árulkodott. – Csak az zavar, hogy épp te gondolod ezt, aki a legjobban ismer – folytatta feldúltan. – Én csak azért nem beszélek ilyesmiről, mert totál szívás az egész. Egész nap azt hallgatom tőled, milyennek kell egy pasinak lennie, és elég magasan van a léc. Nem vagyok latin lover vagy kigyúrt izomagy, akikkel a falad van kitapétázva. Nem indulok olyan sportágban, ahol csak veszíthetek.
– De én nem értelek, Cassynél tuti befutó lennél – rugózott tovább a lány a témán hitetlenül. Hogy mondhat le valaki ilyen könnyen a szerelemről?
– Áhh, hagyjuk Cassyt – legyintett a srác. – Csak nem értem, itt ez a Wes is, akiért úgy odavagy. Tényleg ez kell nektek? Nem akarom leszólni az ízlésedet, de a pasi egy kocsmában dolgozik, és vagy száz évvel idősebb! És azon kívül, hogy bejön neked, mit tudsz róla? Tényleg elég annyi, hogy jó nézegetni? Semmi egyebet nem akarsz vele csinálni? Mondjuk beszélgetni?
– Lennének azért ötleteim a nézegetésen kívül is – próbálta elütni a téma komolyságát Morgan, de társa ezúttal nem nevetett vele őszintén. – Nem tudom neked megindokolni, miért ő. Az ember nem választhatja meg, kibe szeret bele – tette hozzá tétován.
– Ja, azt tudom – válaszolt szűkszavúan Gil.
Morgan érezte, hogy a rövid mondat mögött talán hosszabb történet is lapulhat, nem volt azonban lehetősége rákérdezni. Az ajtó ismét kinyílt, és a már sokat emlegetett patás ördög dugta be rajta az orrát. Még egy ok, amiért Morgannek kedve támadt volna maradandó változásokat okozni Cassy Summers megjelenésén.
– Itt vagy végre – vetette rá magát Gilre, miközben felé olyan pillantást küldött, mintha minimum környezetszennyezés lenne a jelenléte. – Spencer vár ránk!
– Majd este átkopogok, és folytatjuk – szólt még távozó barátja után Morgan, de a srác tartózkodó arckifejezéséből látta, ennek esélye a nullával vetekszik.

Robert

Fáj. Fáj. Fáj.
Rohadtul fájt a feje, annyira, hogy lassan már csak kóválygott a kihalt folyosón. Volt egy lyukas órája, azt tudta, de nem sikerült végiggondolnia, hogy ez volt az, vagy most valahol máshol kellett volna lennie. Már este úgy feküdt le, hogy valami nem volt okés, de azt hitte, ha alszik rá, elmúlik. Hát, nem múlt. Reggelre szinte elviselhetetlenné fokozódott a fejfájása, és legszívesebben a falat kaparta volna.
Kérnie kellett volna egy fájdalomcsillapítót. De Rob nem mert kérni, inkább eljött az iskolába, mint minden nap. Amikor viszont meglátta a szekrényét, újra eszébe jutott a benne talált kis zacskó, és leverte őt a víz. Tudta, hogy el kellett volna mondania otthon, hogy valaki drogot rejtett el nála, de nem… nem tudta. Mert mi van, ha mégsem hisznek neki?
Nekidőlt a folyosó falának, lehunyta a szemét egy kicsit, és megpróbált nem gondolni semmire. Nem arra, hogy majd’ szétrobbant a feje, nem arra, hogy akármikor elkaphatták a droggal, pedig nem az övé volt, nem arra, hogy mennyire idegennek érezte magát most. Szarul volt.
Egyre inkább úgy érezte, hogy kérnie kell egy fájdalomcsillapítót, de nem tudta, kitől, nem tudta, hogyan. Nem tudott semmit, csak azt, hogy nagyon-nagyon rossz volt. Fájt a feje, reszketett egész testében, és nem látta a kiutat a pillanatból. Mindig ez volt a legrosszabb. Amikor valahogyan beleragadt a pillanatba, a rossz pillanatba.
Ha kiderül a drog, kirúgják. Lehet, hogy le is csukják. Pedig nem az övé volt, nem, nem, nem! Nem az övé, ő csak… neki csak egy nyomorult fájdalomcsillapító… De ha azt kér, akkor félreértik. Azt fogják gondolni, hogy megint…
Hogy a fájdalomtól vagy a rettegéstől, esetleg a reszketéstől, azt ő sem tudta, de valahogy kicsúsztak alóla a lábai, és ő csak ült ott szerencsétlenül a hideg kövön. De ez sem érdekelte.
Nem jó, nem jó, nagyon nem jó.
– Robert! – A neve hallatán összerezzent, a száját is szorosan összeszorította, és a hang hirtelen olyan volt, mintha leöntötték volna hideg vízzel. – …jól vagy?
Próbált felnézni az előtte állóra, de megakadt, és vadul megrázta a fejét. Tök homályos volt a látása, biztos azért, mert bőgött, és gombóc a torkában, és széthasad a feje…
– Nem – nyögte ki szerencsétlenül.
– Én… ööö… tudok sgtni? – kérdezte a lassan elé guggoló idegen. Nem, nem idegen, mert Robban kezdett összeállni, hogy ezt az iskolatársát ismerte, volt is közös órájuk. Liam. Liamnek hívták, és… mit mondott? Nem értette a végét, és ettől csak még hülyébben érezte magát, és nem mert visszakérdezni, mert elrontotta, nem figyelt, csak…
De nagyon fáj, fáj, fáj.
– B-bocsi – próbálta kipréselni, de nem volt egyszerű.
– Mi trtént veled? – érkezett a következő kérdés, és amellett, hogy Rob végre ki tudta venni, hogy nagyjából mit akarhatott az évfolyamtársa, érzékelte, hogy Liam is kezdett beparázni. Úgy nézett rá, mintha… mintha… nyomokat keresne. Valami verés vagy ilyesmi nyomát. De az nincs. Nem volt. Nem is lesz.
Szedd össze magad!
De nem ment. Hiába akarta legyűrni a mellkasára telepedő pánikot, nem… Nem, nem szabadott másokat is megijeszteni, az iskolában pláne nem, ez így nem…
– Fá-áj a… a fe-fejem – bukott ki belőle minden erőfeszítése ellenére kétségbeesetten, aztán viszont eltakarta az arcát. Nem jó, nem jó, nem jó.
– Szoktál… vlmit szedni rá? – próbálkozott Liam, és biztosan segíteni akart, mert még a táskájában is kutakodni kezdett, tuti valami gyógyszer után. De a kérdés villámcsapásként érte, és belülről egyszerre kétségbeesett és megmagyarázhatatlan NEM érzése támadt. Ezt nem. Ilyet nem. Nem, nem gondolhatják róla!
– Nem! – kapta is el a kezét az arca elől. – Nem, nem szedek.
– Nem szktál? Akkr… mitől lesz jobb?
Liam félrelökte a táskáját, és még az üres kezeit is felemelte, Rob pedig egyszerre könnyebbült meg és süllyedt vissza mégis a nem kiugróan, élesen rossz, hanem tompán, lassan állandósuló rossz érzésbe. Tudta, hogy össze kell szednie magát, de a feje mintha még sokkal jobban hasogatott volna, mint eddig. Aminek nem is kellett volna meglepőnek lennie, mert ha az ember bőg, akkor az instant fejfájás. Basszus. A suliban. Mások előtt. Basszusbasszus.
– Bocsi, nem… nem akartam…
– Nics baj… smmi baj… mi trtént veled?
Liam egyértelműen nyugtatni próbálta, legalábbis Rob elcsípett valami „nincs baj” hangzású… valamit. De akárhogy erőlködött is az évfolyamtársa, nem sikerült nyugodtnak maradnia, ráadásul úgy nézelődött a folyosón, mintha menekülő utat keresett volna.
Rob nem csodálta. Minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát legalább annyira, hogy ne legyen ennyire szánalmas látvány. Idegesen, még mindig vadul remegő kézzel megtörölte az arcát, és megpróbált kicsit nem levegőt venni.
– Csak…
De elakadt, kiszakadt belőle a levegő, és az arca csak maszatos volt, és ő meg csak… csak… csak nyomorultul érezte magát.
– Valaki… valaki! Valaki!!! – kezdett el Liam segítség után… nyöszörögni? Rob nem volt benne egészen biztos, abban viszont ezen a ponton már igen, hogy az évfolyamtársának a terhére volt. Basszusbasszus. – Valaki segtsen!
Rob is ezt kívánta. Csak ő nem akarta magához csődíteni az egész iskolát.
A hangok alapján valakit viszont máris sikerült odavonzani, mert előbb lépések zaja hallatszott, aztán valaki befékezett mellettük. Jaj.
– Mi történt? Jól vagytok? – kérdezte egy lányhang. Rob nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Oh, wait. A sírás már megvan. De még mielőtt reagálhatott volna bármit is, a lány elkapta a vállát, így ő kénytelen volt a szemébe nézni. – Van valamilyen allergiád?
Először csak szerencsétlenül megrázta a fejét, aztán nyelt egyet, és szánalmasan remegő hangon neki is kibökte:
– Fáj a f-fejem.
A lány pillantása alatt Rob egyre kisebbnek és szánalmasabbnak érezte magát, szóval muszáj volt elfordítania a fejét. Ami még mindig fájt. Bár kezdett hozzászokni, ahogy az állandósult.
– Lélegezz lassan… egyenletesen. Nyugodj meg. Mindjárt elmúlik. – Annyira meglepték a megnyugtató szavak, hogy Rob egy pillanatra megdermedt, de aztán megpróbált tényleg arra figyelni, ahogyan a levegőt vette. Lassan. Nagy levegőt. Négyig belélegezni, kettőig bent tartani, négyig kifújni. Mint a jógában, ahogy Clara mondta. Közben hallotta, ahogy a lány Liamhez is beszélni kezdett. – Hozz vizet, oké? Csak egy kis nyugira van szüksége.
Liam persze el is szaladt. Ő meg idegesen kezdett kotorászni a zsebében papírzsepi után. De ciki.
– B-bocsi – mormogta. – Nem akartam bajt.
Válaszul egy bátorító mosolyt kapott.
– Bajt? Nincs semmi baj. Csak egy kis pánik.
Csak egy kis pánik.
Persze. Csak egy kis… jó, előfordult máskor is. A kedves gesztus, a lágyabb szavak pedig segítettek abban, hogy nagyon lassan tudatosítsa magában, hogy hol van, mit csinál, mennyire értelmetlen dolgokon borult ki.
Csak szedd össze magad!
Ahogy a könnyek elapadtak, ahogy a remegés egy picit mérséklődött, úgy kezdett a tipikus, bőgés utáni köd leszállni Robra. Ezt utálta. De most sokkal jobb volt még ez is annál, ami volt.
– Nagyon fáj a fejem – mormogta végül. – Csak nem mertem gyógyszert kérni.
– A kisöcsém asztmás, ő is pánikol néha, amikor rosszul van. De elmúlik hamar. Ne aggódj, nem lesz gond. Van nálam bogyó is a fejedre – magyarázta a lány, aztán elkezdett kotorászni a táskájában. Rob meg csak bólogatott kicsit szerencsétlenül. – Kipróbálod? Lehet, nem a legerősebb, mert Linus miatt van nálam, és bárki szedheti, de biztos jobb lesz tőle.
– Kérek szépen akkor egyet – nézett rá végül. Mert ha beveszi a gyógyszert, akkor az egyik problémája talán megoldódik. Akkor ki tud lépni a rossz pillanatból, amiben benne rekedt. Akkor jobb lesz.
Kapott is a kinyújtott tenyerébe egy tablettát, és egy picit szemezett vele, mielőtt a táskája után akart nyúlni, hogy innivalót keressen benne. De előtte még felnézett, mert sietős lépéseket hallott – és aztán elcsípte, ahogy a visszatérő Liam megbotlott valamiben, és… és leöntötte vízzel a mellette guggoló lányt. Még néhány csepp az ő ruhájára is jutott. Kicsit megilletődötten meredt rájuk.
– Ó.
– Ne haragudj, én… – kezdte a bocsánatkérést Liam, de valószínűleg inkább a teljesen eláztatott lánytól. Aki viszont egyáltalán nem vette sértésnek a locsolást, mert hangosan nevetni kezdett. Rob meg rövid kotorászás után talált még egy tiszta zsepit a zsebében, szóval jobb híján azt dugta a megmentője orra alá.
– Tessék.
Oké, egy zsepi kábé olyan, mint halottnak a csók, de azért a lány engedelmesen megtörölközött vele, már amennyire sikerült.
– Egyébként Morgan vagyok – mutatkozott be. Ahogy viszont Rob meghallotta a nevet, sikerült végre az ő tompa agytekervényeivel is összeraknia az arcot és a nevet. Az írókör! Persze. De azért inkább ő is úgy döntött, hogy megmondja a nevét.
– Én meg Rob. És hálás – nézett hol rá, hol Liamre. Aztán viszont a pillantása megállapodott a gyógyszeren. Ó, basszus.
De be kellett vennie. Akármilyen nehéz is volt lenyelni, lenyelte. Többször ilyet nem engedhetett meg magának. Pláne nem a suliban.
És otthon meg szólnia kell a drogról. Most már tényleg.

24. Fátylat a múltra