Tintavér

Tintavér – 93. A tükör meghasad

Ethan

Akadnak olyan reggelek, amikor minden arra próbálja figyelmeztetni az embert, hogy aznap nem érdemes felkelnie. Mikor Ethan ébresztője megszólalt, nyoma sem volt a korábban megszokott energikus ébredésnek, épp csak az egyik lábát dugta ki a takaró alól, hogy a hideget megérezve vissza is rántsa azonnal. Fárasztó volt egyszerre nyomni a sulit és munkát is, napok óta nem tudta kipihenni magát rendesen.
Pár perccel később vett csak erőt magán, hogy kitápászkodjon az ágyból, mintha téli álmából ébredne. Ahogy a fürdő felé kezdett botorkálni, megbotlott a felgyűrődött szőnyegben, és a másik lábát maga elé kapva teljes erőből belerúgott a szekrény sarkába – instant ébredés. Felüvöltött, és talán a földre is rogyott volna, ha nem sikerül időben megkapaszkodnia az ágy szélében. Kislábujja mintha ezer szilánkra tört volna, csillagokat látott a fájdalomtól. Összeszorította száját, és úgy várta ki, hogy a kín csillapodjon. A második csapás a fürdőszobában érte, mikor megpillantotta képmását a tükörben. Haja már megnőtt annyira, hogy kócosan a szemébe hulljon, és az éjszaka megjelent borostával együtt Ethan olyan hatást keltett, mint egy szabadnapos jeti. A jelek szerint ez megint egy olyan nap volt, amikor szét kellett kaparnia a képét borotvával, ha nem akart felelni biológián. Mrs. Masters pikkelt minden srácra, aki szerinte túl gengszterképű volt – ahogy ő mondta –, bezzeg a lányoknak bármit elnézett. Alig nyúlt azonban a borotva felé, sérült lábujja hozzáért a mosdó mellé állított szék lábához, és ahogy a fájdalomtól megroggyantak lábai, egyensúlyát a tükörbe tenyerelve próbálta visszanyerni. Az üveg diszkrét reccsenéssel adta meg magát a súlynak, de a darabok a falon maradtak, csupán néhány lusta vércsepp hullt a fehér mosdókagylóra.

Ethan most már vérben forgó szemmel kapta el kezét, hogy szemügyre vegye tenyerét. A szilánkok megadták magukat a gravitációnak, csörömpölve érkeztek a porcelánra és járólapra. Hogy is szól a hiedelem? Hét év balszerencse. Vagy hét év szerelem nélkül, ha hihetett a nagyanyjának. Ő csak nevetett az ilyen ostobaságokon, de Nagymutti eléggé elkenődött legutóbb, mikor unokája tükröt tört, elvégre mi lesz így az esküvővel? Még egy töriórán is volt szó az ilyen sületlenségekről. Ott azt tanulták, a babona szerint a tükörkép az ember lelke, és ha a tükör eltörik, a lélek is megsérül vele együtt. Micsoda baromság. Az ő egyetlen sebesülése a bal kezén átfutó vágás volt, ami szerencsére nem vérzett sokáig, úgyhogy a bekötésére sem vesztegetett időt. A borotválkozást viszont aznapra elfelejthette, tükör nélkül csak szétvagdalta volna arcát. Egyébként is, csessze meg az egész gimi, élen Mrs. Mastersszal. Tényleg fel sem kellett volna kelnie.
Gyors készülődés után már rohannia is kellett, hogy elérje a következő buszjáratot – ami az utóbbi hetekben rendszeres sportot is jelentett számára –, de még így is becsöngetés után ért a Brightwoodba. Lelassította lépteit a biológia terem előtt, mielőtt berontott volna, mint egy menekülő állat. Egyébként is remélte, aznapra a tanár már választott magának áldozatot, és ő megúszhatja a szégyen kettest, amivel általában átverekedte magát az ilyen random feleltetéseken. Amikor a kilincsre tette volna kezét, feje felett megreccsent a hangosbemondó.
– Ethan Flynnt várják az igazgatói szobában. Ethan Flynnt várják az igazgatói szobában.
Szeme összeszűkült. Most tutira nem csinált semmit, ami miatt beidézhették volna, szóval tiszta sor, hogy valamelyik szemét kent rá valamit, valószínűleg az az aljas Brody. Azt hitte, ezt a meccset már lejátszották, és a szőke rohadék kedvét elvette a közös büntetőmunka varázsa az ő további kóstolgatásától. Az ilyenek, úgy látszik, sosem tanulnak. Dühödt léptekkel közelítette meg az igazgatói irodát, és tépte fel egymás után az ajtókat, míg nem megérkezett Hauser szobájához. Szinte rárontott az igazgatónőre, aki révülten bámult ki az ablakon, csak az ő érkezésére rezzent össze. Ethan tudta, hogy nem kellene maga alatt vágnia a fát, de felbosszantotta, hogy hiába próbált észrevétlen lenni, mégis ismét itt találta magát a vallatóban.
– Ülj le, kérlek – utasította a nő, aki meglepő módon nem azzal kezdte mondandóját, hogy szemére vesse udvariatlan belépőjét. Súlyos dologról lehetett szó, ha így átsiklott egy lehetőségen, amikor jogosan mélyeszthette volna belé karmait, hogy újabb büntetéseket osszon a fejére. Talán… ki akarják rúgni? De hát nem követett el semmit! Halántékán kidagadt egy ér, ahogy próbálta csillapítani az igazságtalanság fölött érzett haragját, hiszen még nem lehetett biztos benne, mi történik körülötte.
– Miért vagyok itt? – szólalt meg minden bevezetés nélkül. Akár fenyegetőnek is tűnhetett volna hangja, de Hauser már ismerte őt, és nem vetette szemére, amiért így feldúlta a behívatása.
– Nem tőlem kellene megtudnod, amit mondanom kell neked, de édesanyád megkért rá. Azt mondta, tőle rosszabbul fogadnád – kerülgette tovább Hauser a forró kását. Láthatóan kényelmetlen volt számára is a helyzet. – Édesapád… elhunyt. Sajnálom.
Hogy… mi? Micsoda?! Ethan pár másodpercig fel sem fogta a szavak jelentését, és amikor sikerült, akkor sem akarta elhinni, hogy jól hallotta, amit hallott. Ez biztosan tévedés volt. Az ő apja biztos helyen volt, ahol nem érhette baleset, és az egészségével sem voltak problémák. Fiatal volt, és tudott vigyázni magára. Az istenért, ilyesmi nem történhetett!
– Nem, ez nem lehet – jelentette ki, megőrizve a higgadtság látszatát. – Nemrég beszéltem vele. Valamelyik másik diákról lehet szó. – Még mosolygott is volna Hauser tévedésén, ha nem sokkolják annyira a szavak. Egy szerencsétlen kölyök ma szörnyű híreket fog kapni. No de az a lényeg, hogy nem ő az a valaki.
– Nem tévedés, Ethan – folytatta az igazgatónő. – Anyád nemrég telefonált. Odabent történt – kerülte el a fegyintézet szót. – Megsérült, és már nem tudták megmenteni az életét. Fogadd részvétemet.
Ő csak hallgatott. Nem akarta elhinni, amit hallott. Nem tudta elhinni.
– Ennyi? – kérdezte.
– Angela, az iskola tanácsadója már úton van, biztosan sok kérdésed van most…
– Nem lesz rá szükség – állt fel a fiú a székéből, még mindig rezzenéstelen arccal. – Köszönöm – közölte szűkszavúan, és magára hagyta a meglepett igazgatónőt a helyiségben.
A folyosó mindig üres volt, hiszen javában tartott még az első óra. Megállt az egyik ablak előtt, és kezeit a párkányra tette, úgy bámult ki a rajta. Nem mintha bármi is eljutott volna agyáig abból, ami odakint zajlott. Zsebébe nyúlt, előhúzta mobilját, és tárcsázta az anyja számát.
– Jól vagy, Ethan? – kapta fel Annalise szinte azonnal a másik oldalon a telefont. Számíthatott a hívásra.
– Hauser azt mondta, apa már nincs – suttogta erőtlenül.
– Sajnálom, fiam – pityeredett el a nő a másik oldalon. – Most gyere haza, rendben? Itthon beszélünk, és…
Ethan nem hallhatta a végét, mert ahogy anyja reakcióját meghallotta, rászakadt a valóság. Az, amiben az apja már nem élt, ő pedig itt maradt egyedül, nélküle. Tudatában sem volt az üvöltésnek, ami feltört belőle. Telefonja a falnak csapódva darabokban szóródott szét a földön, mint reggel a tükör szilánkjai. Elment. Meghalt, és ő már sosem mondhatja el neki, amit eddig nem tudott. Sosem mondhat már el neki semmit. Düh, fájdalom és kábulat hullt rá, és ő levegő után kapkodott, mert a mellkasát szorító érzés majdnem összeroppantotta. Kibírhatatlan volt ez az érzés. Megtántorodott, és ismét rászorított az ablakpárkányra, hogy a friss vágásból kiserkedt a vére – az ablaküveg már nem az ő arcát tükrözte vissza. Valaki másét, akit ő még sosem látott. Tudta, ki a felelős azért, amit történt, és lába önkéntelenül indult el, hogy igazságot szolgáltasson.


Clara

Úgy volt, hogy Michael ellógja a délelőtti óráit, és meg tudja várni a szerelőt, de előző este derült ki, hogy az egyik csoporttársa helyett neki kellett beugrania valami kiselőadást tartani. Először senkinek nem is jutott eszébe a szerelő, mert a bátyja olyan kétségbeesetten vetette bele magát a felkészülésbe. Csak reggel, mikor Michael már elsietett az egyetemre, akkor jutott eszébe az apjuknak, hogy így nem volt senki, aki beengedhette volna a fűtésszerelőt. Márpedig a tél közepén nem engedhették meg maguknak, hogy elodázzák a probléma megoldását – a fűtésrendszer ugyanis hol működött, hol nem.
Valakinek maradnia kellett tehát, és a választás végül Clarára esett, mert neki sem dolgozatot nem kellett írnia, sem beszámolója nem volt, szemben Rob történelem témazárójával és matek számonkérésével.
Nem bánta, hogy visszafeküdhetett aludni még egy kicsit, és a váratlan szabadságnak azért is örült, mert így volt lehetősége büntetlenül továbbolvasnia a legújabb szerzeményét. A Lady Jane borítója nem tetszett neki, de mivel a kedvenc írónője is a szerzőhármast erősítette, adott neki egy esélyt, és milyen jól tette! Néha legszívesebben hangosan nyerített volna a könyv időnként lóvá változó hősével.
Amikor megszólalt a csengő, már éppen csak néhány sor választotta őt el egy fejezetvégtől, ezért nem rohant azonnal ajtót nyitni. Mire azonban leért, a megvárakoztatott vendég már felhagyott a csöngetéssel, helyette csaknem őrült módjára dörömbölt. Clara egy pillanatra megakadt, mert nem volt biztos benne, hogy szeretett volna kettesben maradni egy esetleg agresszív szerelővel. Aztán mégis ajtót nyitott.
Legnagyobb döbbenetére nem egy idegen férfit állt a küszöbön, hanem a nagyon is ismerős Ethan Flynn. De most egyáltalán nem hasonlított arra a fiúra, akivel a kórházban találkozott legutóbb, mert ezúttal levegő után kapkodva, idegesen kapkodta ide-oda a pillantását. Támadó testtartással magasodott fölé, és ha ez még nem lett volna elég, a bal kezén valami gyanúsan vérszínű vöröslött.
– Hol van?! – kérdezte, de anélkül, hogy elmondta volna, kit vagy mit keres, egyszerűen félretolta őt az útból, és belépett a házba. Először jobbra-balra toporgott egy kicsit, mint aki nem is igazán volt tisztában a saját környezetével.
– Várj! – kapta el a karját Clara, de a szokatlan jelenségtől támadt rémületében remegtek az ujjai. – Mi a baj?
Ethan valószínűleg csak az érintése nyomán figyelt rá, mert akkor rávillant a pillantása, de kitépte magát a lány ujjai közül.
– Hol az anyád?
– Dolgozik – tárta szét a karjait tanácstalanul Clara. – Te miért nem vagy iskolában? Mi történt, Ethan?
Jó ég… ugye nem ölt meg senkit? JÓ ÉG, ugye nem derült ki, hogy ő ütötte el?!
A fiú pillantása továbbra is a lakás egyik pontjáról a másikra cikázott, de ezúttal a zavarodottságon kívül valami más is csillant a szemeiben: fájdalom. Az ép kezével többször is érintette a homlokát, mielőtt megszólalt volna:
– Mi történt? – ismételte a lány korábbi kérdését durva éllel a hangjában. – Az apám meghalt. Ő juttatta be oda. Az ő kezéhez tapad a vére.
Hogy nyomatékosítsa mondandóját, Ethan felemelte a saját, véres kezét, de a dühén át látszott az is, hogy még ő maga sem fogta fel igazán a történteket. Akármi történt is pontosan az apukájával.
Clarának pedig összeszorult a mellkasa, ahogy dühös, zavarodott, és valahol mélyen kétségbeesett fiút nézte.
– Sajnálom – mormogta. – Sajnálom apukádat.
– Sajnálod? Én is sajnálom – vágta rá legalább olyan dühösen a másik. Viszont most már látszott rajta, hogy megérkezett a jelenbe, most már ott volt fejben is. – Ez nem hozza vissza. Semmi sem hozza vissza! – tett néhány lépést Clara felé, aki megborzongott a másik fenyegető közelségétől, de csak a kezei szorultak ökölbe egy pillanatra, nem kezdett hátrálni. – Nem ezt érdemelte. Az anyád… hogy néz ezek után a tükörbe?
Az ép jobb kezével közelebb húzta a mellkasához a sérült balját, a mozdulat nyomán pedig vér csöppent a padlóra. Clara kifújta a levegőt, amit eddig észre sem vett, hogy bent tartott, és lassan, mint aki morgó kutyát közelít meg, Ethan felé nyúlt, hogy maga elé húzhassa a bal karját.
– Hadd nézzem – kérte. Nem, most nem mehetett bele a vitába. Most nem.
Nyelt egyet, amikor Ethan hagyta neki megérinteni a sérült kezét. A fiú olyan feszült volt, hogy úgy érezte, mintha nem is egy másik embert, hanem egy kőszobrot értek volna az ujjai.
De Ethan keze finoman remegett, ahogy kinyújtotta az eddig ökölbe szorított ujjait, ezzel felfedve a tenyerén végigszaladó vágást. Akármivel sértette is fel, minél hamarabb le kellett volna fertőtleníteni, de Clara tartott tőle, hogy ebbe a másik nem egyezett volna bele.
– Jól van – mormolta, ahogy a zsebéből előhúzott zsebkendővel megpróbálta felitatni legalább a vért. – Mi történt?
Hosszú ideig nem kapott választ a kérdésére, mert Ethant túlságosan lefoglalta az, hogy az egyre véresebb zsebkendőt figyelje. Amikor végül mégis megszólalt, a hangja alig volt több suttogásnál:
– Veszekedtem vele utoljára.
Olyan könnyű lett volna azt ismételgetni, hogy sajnálom. Mert tényleg sajnálta, és mert erre nem voltak igazán helyénvaló szavak.
– Senkit nem az utolsó szavai alapján ítélünk meg – simogatta meg nagyon finoman a másik kezén az épen maradt felületet.
– De én segíthettem volna rajta! – ellenkezett a fiú, és ezúttal elkapta a kezét Clara érintése elől, hogy ismét a homlokát fogva kezdhessen mászkálni. Messzire nem jutott, mert végül az ablak előtt állt meg, onnan bámult maga elé, de a lány nem volt biztos benne, hogy a másik látott bármit is.
Nem lépett azonnal hozzá, előbb még becsukta az addig tárva-nyitva álló bejárati ajtót, hogy ne szökjön ki az a kicsike meleg is, amit a kínlódó fűtőtestek adtak. Csak egy kis tanácstalan ácsorgás után indult utána, de még akkor sem tudta, mit mondjon, amikor már szólásra nyitotta a száját.
– Tehetek érted valamit?
Ethan megfordult ugyan, de eleinte a földre szegezte a pillantását, és csak aztán nézett fel rá, hogy idegesen a hajába túrt.
– Nem kellett volna idejönnöm – jelentette ki csendesen, majd sietős léptekkel indult az ajtó felé.
Olyan egyszerű lett volna hagyni, hogy elmenjen. Senki nem kérte volna számon, miért nem figyelt oda rá jobban. De talán éppen ez volt az, amitől kényelmetlenül rándult a gyomra, és ami miatt önkéntelenül is mozdultak a lábai. Rossz lehet, ha senkit nem érdekel, mi van veled, nem?
– Várj – szólt Ethan után, és elkapta a karját.
– Ne, ne. – A fiú megtorpant ugyan, de aztán megfogta Clara csuklóját, valószínűleg azzal a céllal, hogy lefejtse magáról a lány ujjait. Aztán megakadt a mozdulatban, amikor végre hajlandó volt a szemébe nézni. – Nem kell velem törődnöd. Nem kell sajnálnod. Ez az én hibám. Én tehetek mindenről, a saját apámnak fordítottam hátat. Azt mondtam, hogy meghalt, és úgy is gondoltam, hogy könnyebb lenne úgy! – A másik kezével megragadta Clara vállát, aki egy pillanatra csak megilletődötten állt vele szemben. – Úgy halt meg, hogy azt hitte, gyűlölöm, érted? Már soha nem tudom neki elmondani…
Nem folytatta, de abból ítélve, hogy lehajtotta a fejét és szorosan lehunyta a szemeit, valószínűleg nem is tudta volna hogyan folytatni.
Clara még mindig az elhangzottakat emésztgette, de az a sürgető érzés a mellkasában nem hagyta őt sokáig lamentálni. Valamit mondania kellett, mert ezt nem hagyhatta rá.
– Az ilyesmit nem kell elmondani – bökte ki végül, és kissé tétovázva, de megérintette Ethan kezét, ami még mindig az ő vállát szorította. – Biztos vagyok benne, hogy apukád tudta, hogy szereted. Ezt egyszerűen csak tudják, tudod? Ha nem így lenne, nem tudnátok veszekedni sem.
– De ő nem tudta – nézett rá újra a fiú. – Félt, hogy nem tudok neki megbocsátani, én pedig válaszul otthagytam – tette hozzá rekedten. Még a szája széle is reszketett, de mielőtt még Clara tovább tanulmányozhatta volna az arcát, Ethan hátat fordított neki, és újra az ajtó felé vette az irányt.
Hagynia kellett volna menni. Talán nem volt szüksége senkire, és ezért akart annyira elmenekülni. Elvégre épp elég nehéz lehetett feldolgozni azt is, hogy az apja – legalábbis amennyire a szavaiból ki lehetett venni – okkal volt börtönben, holott eddig Ethan szentül meg volt győződve az ellenkezőjéről. És most meghalt. Ez olyasmi volt, amit az embernek egyedül kellett a helyére tennie magában.
De mégis. Akár haragból jött, akár nem, Ethan idejött, és Clara nagyobb összeget mert volna tenni arra, hogy nem volt senki, akinek lett volna hozzá egy jó szava.
És Clara nem akart megbánni semmit, nem akart később azon rágódni, vajon meg kellett-e volna tennie a dolgokat, amiket elszalasztott.
Ezért Clara ismét mozdult, de ezúttal nem a másik karjáért nyúlt, hanem egyszerűen csak átölelte a hátát.
Valamiért arra számított, hogy a másik azonnal kitépi magát a karjaiból, ám végül Ethan mégsem mozdult, csak dermedten állt ott, ahol ő utolérte. Nem látta az arcát, nem hallotta a hangját, de nem is volt rá szükség; a meg-megrázkódó válla és az elakadó lélegzete miatt Clara tudta, hogy Ethan sírt.
De többet nem mondott neki semmit, mert nem léteztek olyan vigasztaló szavak, amelyek segíthettek volna. Szóval csak ölelte őt némán percekig, aztán amikor Ethan ellépett tőle, nem tartóztatta tovább, hagyta, hogy sietősen, anélkül, hogy visszanézett volna, kilépjen az ajtón.
Egy órával később ismét csöngettek, Clara pedig egy kicsit csalódott volt, amikor a fűtésszerelő állt a küszöbön.

94. Szorul a hurok

Ne maradj le semmiről!
Kérj értesítést minden friss cikkünkről, vagy állítsd be, milyen típusú tartalmakról küldjünk hírt neked! A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.

7
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
2 Hozzászólás
5 Válasz
3 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
4 Hozzászólók
TheaMattGregoretta SamsaVanna Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Vanna
Tag

Tudom hogy rég nem írtam de most muszáj!!
Én sose szerettem se Clarát se a közös jeleneteket Ethannel… De most megszakadt a szívem!!! 🙁
Szegény Ethan… De legalább már a lány nem olyan gonosz vele mint eddig!! Ha már Jenna nem jött össze neki talán legalább van valaki aki kedves próbál lenni vele.
De én nem értem merre megy ez az egész….
Ethan most utálja vagy nem utálja? És Clara?
Mindegy várom a folytatást!!
És a képek nagyon jók lettek gratula a fényképezőnek!

Thea
Admin

Clara lehet még tartogat meglepetéseket, talán mégsem olyan velejéig romlott, mint amilyennek először tűnt;) A testvéreivel közös részeiből is az derül ki szerintem, hogy melegszívű, úgy látszik, a haragtartás nem az erőssége. Eleinte még biztos utálták egymást Ethannel, de azóta inkább csak jelen vannak egymás életében, még ha nem is akarta egyik sem. Persze ez bármikor fordulhat, mindkettőnek vannak érzékeny pontjai, amibe ha a másik beletapos, ismét kirobban a háború. No, majd meglátjuk.:)
Köszönjük a véleményed, Vanna, és máskor sem muszáj ám magadban tartanod:D

Matt
Admin

Vannak és lesznek fordulatok, amikre nem számítottatok, és most így alakult a a kapcsolatuk. Aranyos vagy, és köszönöm szépen a kommentet, és a dicséretet is. 🙂

Gregoretta Samsa
Tag

Hű, szegény Ethan. De legalább nem kell úgy élnie, hogy van egy bűnöző a családjában.

Lehet, velem van valami baj, de kezdem shippelni Ethant és Clarat. 😀 Simán el tudnám képzelni, hogy egyszer összejönnek – na, de mit szólna hozzá Rob? Az biztos, eléggé meglepődne, és most enyhén fogalmaztam. xD
Na jó, ne menjek ennyire előre! 😀
Kedves Clarától, hogy próbál egyfajta “lelki támaszt” nyújtani neki. Még azok után is, amik eddig történtek. Ez már bőven túlmutat azon, amivel az autóbalesetkor érvelt: hogy nem szeretné tönkretenni egy ember életét egy véletlen, egy hiba miatt.

Thea
Admin

Hát, így is fel lehet fogni.:) Igazából szerintem rajta nem segít, hogy az apja már nem él, hiszen attól ugyanúgy megbélyegzik, csak esélye sincs már vele rendezni a dolgait. Szóval annyira talán nem nyert rajta.:/
Clara és Ethan pedig… meglátjuk, hogy alakul.:) A történet elején ők még nekünk is elég külön világ voltak, de azóta csak elkezdett valahogy összefonódni a sorsuk. Ha ők összejönnének, ahhoz szerintem másnak is lenne pár szava, nem csak Robnak:’D Nem lenne egyszerű a dolog:)
Köszönjük a véleményed, Greg, mindig jó olvasni!:)

Matt
Admin

Szegény Ethannek már nincs szerető rokonja, a nagymuttit leszámítva, és néha hagyni kell, hogy Clara megölelje őt, mert jó érzés lehet. 🙂 Alig várom, hogy Rob megtudja a Clara-Ethan kapcsolatáról, bár nem túl szerencsés, ha pánikrohamja van, de reméljük, hogy erős marad. Arról nem beszélve, hogy a szüleik mit mondanának erről. 😀 Köszönjük a véleményed! 🙂

Thea
Admin

Le sem tudnád tagadni, hogy romantikus lélek vagy:P