Tintavér – 85. Karácsony I.

Kitty

Sosem vitték túlzásba az ünnepi dekorálást. Az anyja kínosan ügyelt arra, hogy mindig ízlésesen díszítse fel a fát és a lakást – náluk tehát a giccses rénszarvasos szobrok és a többszínű, összevissza tekergő fényfüzérek szóba sem jöhettek.
Két lehetőség volt: vagy hideg fényű, fehér égősort akasztottak az udvarra, odabent pedig az ezüst-kék színeket használták, vagy pedig meleg fényű, de szintén fehér égőkkel díszítettek odakint, míg a házban a vörös-arany dominált.
Ez az év a hideg színeké volt, de Kitty nem is bánta, mert sokakkal ellentétben ő nem érezte ridegnek ezeket sem. Szerette a karácsonyt, és ahogy a karácsonyfájukat szemlélte, tökéletesen elégedettnek érezte magát. A békésen álló fenyő megnyugtatta őt, és valahogy még a mindig egymást kergető gondolatait is elűzte. Nem maradt más, mint az ünnepi hangulat, a béke, a megnyugvás.
– Fluffy nem akarja felvenni a szalagot – jelent meg az apja gyászos képpel, majd a kijelentését megerősítendő, felmutatta a kezét, amin három égővörös kaparásnyom éktelenkedett.

Kitty félrebiccentett fejjel meredt a szülőjére, és visszanyelte a kérdést, hogy „Mikor fogod már fel végre, hogy a macska utál téged?”. Helyette inkább máshogyan közelítette meg a dolgot:
– Ne csodálkozz, hogy nem akarja felvenni, a masni lányos. Fluffy kandúr.
– Nem értem, a mai világban miért ragaszkodik még ezekhez az ósdi berögzülésekhez. Manapság már a nők is bajszot növesztenek, meg a férfiak is sminkelnek.
– Komolyan meg akarod ingatni a macskám identitását?
– Csak gondolj bele, milyen politikailag korrektek lennénk egy transzvesztita macskával – vigyorgott az apja, Kitty pedig csak a fejét csóválta.
Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy talán el kellene magyaráznia, hogy egy macska nem lehet transzvesztita, de erről végül letett, és csak hagyta, hogy a szülője összeborzolja egy kicsit a haját.
Megszokta már, hogy ahányszor csak elment a viccesebb kedvében lévő apja mellett, azt a frizurája bánta. Eleinte még nagyon zavarta a dolog, kiváltképp közvetlenül fésülködés után, de aztán megszokta, majd megszerette a gesztust.
Úgy általánosságban jobban megtalálta a közös hangot az apjával, még akkor is, ha vele ritkábban tudott csak leülni ténylegesen beszélgetni. Ő nem volt olyan szigorú, és nem is próbált meg beleszólni semmibe, amibe nem volt feltétlenül muszáj.
Kitty tudta jól, hogy ő is inkább az anyjára hasonlított, külsőre és személyiségre is, mégis mindig jobban húzott az apjához. Talán azért, mert a hasonló a hasonlóval ritkábban fért össze.
Ahogy figyelte az apját a karácsonyfa díszein ügyködni, felmerült benne, hogy Scott is hasonlóan otthonos, mosolyogtató érzés volt. Lehet, hogy volt valami abban, hogy az a lány, akinek egészséges a kapcsolata az apjával, az apja bizonyos tulajdonságait keresi a párjában…?
Amikor viszont megjelent előtte a barátja képe szakállal és idióta vigyorral az arcán, megborzongott. Nem, határozottan nem hasonlítottak ennyire.
– Mi van egyébként az újsággal?
A kérdés kissé váratlanul érte, ezért először csak a vállát vonogatta, majd lehajolt megsimogatni a lábához dörgölőző Fluffyt.
– Most az egy kicsit kikerült a fókuszból.
– Csak anyád meg ne tudja – grimaszolt az apja, és innen Kitty is jobban rálátott az ügyködésére. Mint minden évben, ezúttal is megpróbálta egy kicsit átrendezni a tökéletesen beállított gömböket és boákat. Olyan volt ez a szülei között, mint valami óvodás cukkolódás. Legalábbis annyiban, hogy az apja úgy gondolta, ez vicces, az anyja meg úgy, hogy nem.
– Nem fogja – jelentette ki határozottan. – Az, hogy nem ez a legfontosabb most az életemben, nem jelenti azt, hogy le fogok mondani erről a pályáról. Akármit akar is anya.
– Ne haragudj rá emiatt – csitította őt az apja halvány mosollyal. – Jót akar neked, csak nem úgy, ahogyan arra neked szükséged van. Azt hiszi, csak akkor tudsz boldogulni az életben, ha valami nagyon speckó végzettséged lesz. Meg hát nem akarja, hogy újságíróként éhen halj.
– Vagy prostituáltnak álljak, esetleg pincérnőnek, tudom – forgatta a szemét Kitty. Már vagy ezerszer végighallgatta az anyja érvelését, és persze, ő is látta a választása veszélyeit. De ő akkor is újságíró szeretett volna lenni, és nem tágított.
– Szerintem az újságíró passzol a tűzoltóhoz – jegyezte meg az apja olyan lágyan, szeretettel, ahogyan csak ő tudott beszélni hozzá. Kittynek pedig jólesett, hogy volt valaki mellette, aki minden választásában támogatta.
Ő is tudta, milyen fontos volt a kritikus hozzáállás – hiszen ő maga is ilyen volt –, amit az anyja képviselt. De egy kicsit csak jó volt félresöpörni az aggályait, és hagyni, hogy az apja támogatása szinte simogassa őt.


Morgan

A szenteste mindig négyük ünnepe volt, hiszen ha volt is pár távoli rokonuk, már jó ideje nem tartották velük a kapcsolatot. Amikor Linus születése körül az apjuk egy nap nem tért többé haza, a család apai ágról egyszerűen összezárt előttük. Nem voltak kíváncsiak többé arra a nőre, aki szerintük arra kényszerítette Ben Valentine-t, hogy új életet kezdjen valahol máshol, vagy véget vessen életének. Hiszen ez a kettő volt a legvalószínűbb verzió, Morgan is tudta. Hogy mi történt valójában, soha nem derült ki, és ez volt a legrosszabb az egészben: a bizonytalanság. Nem tudta, hogyan emlékezzen a már csak fényképekről felderengő férfira. Az azonban haraggal töltötte el, hogy testvéreit és őt is magára hagyta a család olyasmi miatt, amiről nem tehettek. Ha bűnbánattól sújtva kúsztak volna a Valentine nagyszülők a küszöbjük elé, ennyi év után már ő nem kért volna belőlük. Szívtelen népség.
A karácsony így volt az igazi számára. Maggie már előző este felállította a fát, hogy aztán a lányok másnap délelőtt feldíszíthessék, ameddig ő ügyeletben van a munkahelyén. A közös készülődés minden évben összehozta a testvéreket, és mire az este elérkezett, már meghitt hangulat költözött a falak közé. Addig azonban még sok tennivalójuk akadt. Linus már a mézeskalácsot szaggatta – valószínűleg ők voltak az egyetlen család, ahol karácsonykor robot és halálfej alakú sütik lógtak a fán –, Lennie pedig átkozódva próbálta kibogozni a sokméteres égősor csomóit, így Morgan nyert pár percet, hogy belelapozzon a sulis karácsonyon kapott ajándékkönyvekbe. Mikor Rob átnyújtotta neki a csomagot, még a szeme is könnybe lábadt örömében. Amióta először meglátta ezeket a köteteket a könyvesboltban, tudta, hogy kellenek neki. Vajon Rob honnan sejthette? Azt azonban maga sem hitte volna, hogy a történet így betalál majd a két srác között vívódó főszereplőről.
Úgy belefeledkezett az olvasásba, hogy húga kiabálására tért magához. Valaki őt kereste, nem is hallotta a kopogását. Mikor a hangok felé indult, és megpillantotta az ajtóban álló West, még a lába is földbe gyökerezett.
– Ez a pasas téged keres. Azt mondta, a barátod – közölte Lennie kételyekkel a hangjában. Morgan rá sem mert nézni. Minden figyelmét Wes kötötte le, aki szokásos szívdöglesztő módján mosolygott rá, és meleg csokoládépillantásával méregette. Nem tudta azonban meglágyítani szívét. Nagyon haragudott rá, amiért meglátogatta.
– Köszi, majd intézem – nyögte ki, mielőtt kabátját megragadva kilépett volna az ajtón. Szavak nélkül, szemével intett a férfinak, hogy kövesse. Ki az udvarról, az utcára, minél messzebb a háztól!
– Látom, nem örülsz, hogy idejöttem – jegyezte meg Wes keserűen. Előtte nem lehetett titkot tartani, és ez megrémítette a lányt.
– Én csak… nem beszéltem még rólad a családomnak – vörösödött el. – Nem tudom, hogy fogadnák.
– Értem. Sajnálom – reagált a férfi, és hangjában minden benne volt, amit Morgan nem akart hallani. Neheztelés, aggodalom és csalódás. – Gondoltam, ha legutóbb nem jött össze, hogy találkozzunk, ma megleplek, és elviszlek valahova. Korcsolyázni gondoltam – próbált túllépni érzelmein egy romantikus ötlettel.
Morgan a lassan hulló hópelyhek ellenére is úgy érezte, ráolvad a kabátja. Ez az egész végtelenül kínos volt. Nem mert ránézni Wesre, mert félt, hogy kiolvassa szeméből, másnak adta első csókját. Képtelen lett volna ezt szemtől-szemben közölni vele. A korcsolyapálya említése pedig egy sor olyan emléket szabadított el benne, amelyekre kiváltképp nem kellett volna gondolnia, hiszen valaki máshoz kapcsolódtak.
– Ma nem jó, karácsony van – világosította fel kísérőjét, és nagy erőfeszítések árán megpróbált a férfi szemébe nézni.
– Olyan vagy, mint egy riadt őzike – mosolyodott el a férfi, és Morgan arca felé nyúlt, hogy megsimogassa. – Semmi baj, hogy nem megy. Számítottam rá. Csak látni szerettem volna valakit, aki fontos nekem. Tudod, hogy én egyedül töltöm az ünnepeket.
Meleg szavaitól a lány szíve is olvadásnak indult, és majd’ belepusztult a mardosó bűntudatba. El kellene mondani neki az igazat. De éppen karácsonykor? Wesnek nem volt családja, ezt már az első találkozón tisztázták, és ami akkor határozottan előnynek tűnt, most hirtelen hatalmas teherként nehezedett a lány vállára. Hiszen ha ő megbántja, kihez fordul vigaszért? És amit mondott, úgy mondta – úgy, mintha tényleg komolyan is gondolná.
– Sajnálom, hogy nem tudok menni. És azt is, hogy egyedül vagy – lehelte. Mi mást mondhatott volna?
– Nem gond – nyugtatta a férfi, miközben magához húzta. Ez a közelség most egyáltalán nem esett jól neki. Kínos volt, kényelmetlen és tele hazugsággal. – Majd gondolok rád. Az már majdnem olyan, mintha te is velem lennél – mosolygott rá ismét. Azzal a mosollyal. Korábban Morgan bármit megtett volna, hogy valaki így nézzen rá, és ilyen hangon szóljon hozzá, de most, hogy megkapta, csak az ezzel járó felelősséget érezte. Mintha csapdában lett volna, és a szabad döntés lehetőségétől megfosztva. Hogy is szól az idézet? Felelősséggel tartozol azért, amit megszelídítettél. Még sosem jutott eszébe emberekre vonatkoztatni ezt a sort, de kőszívűnek és gonosznak érezte magát, ahogy arra gondolt, éppen akkor árulta el a férfit, mikor bízni kezdett benne. Amaz megsejthette vívódását, mert nem is próbálkozott további közeledéssel, bár arcára volt írva, hogy vágyott volna rá.
– Legyen boldog karácsonyod – fogta meg a lány kezeit, majd felemelte őket, és csókot nyomott az egyikre. Ezzel a búcsúval hagyta őt ott a járda szélén.
Azon a pár méteren, ameddig házukhoz nem ért, Morgan végig azon gondolkozott, hol hibázhatott. Ez a találkozás ugyanis két dologra döbbentette rá. Wes hiába volt olyan tökéletes, mintha egy lányregény lapjai közül lépett volna ki, már nem gyakorolt rá olyan hatást, mint négy hónappal korábban, mikor megpillantotta. Hiába volt térdremegtetően vonzó, mégsem történt közöttük semmi, mert ő nem akarta. De vajon miért nem? Ahányszor közel kerültek egymáshoz, mindig felgyulladt a vészvillogó, ami arra figyelmeztette őt, ha átlép egy határt, már nem lesz visszaút. De hová? Wesszel eleinte minden olyan… álomszerű volt. De a hétköznapok mellette is csak hétfők és keddek voltak, és mindig olyan távoli maradt, mintha vele nem is a saját életét élte volna. Az érme másik oldalán pedig ott volt Gil. Rá sosem nézett úgy, de lassan mégis átkattant valami benne, és most már állandóan kísértette gondolatait. Wesben megvolt minden, amit korábban elképzelt a szerelemről. Gilben pedig minden, ami Wesből hiányzott.
Lelassította lépteit, mielőtt a házukhoz ért volna. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullt, már betakarta az utcát és fákat, és egyszerűen csak szép volt. Tiszta. A Wesszel töltött zaklatott percek után ettől a nyugalomtól teljesen szentimentális lelkiállapot kerítette hatalmába. Elszomorította, hogy egyedül van, és nem oszthatja ezt meg senkivel sem. Lehajtott fejjel fordult be az utcáról a bejárathoz vezető útra, amikor pedig felpillantott, megfagyott a vér az ereiben. Gil állt a bejáratnál, karba tett kézzel. Arcán azonban nyoma sem volt azoknak az érzelmeknek, amelyeket legutóbbi találkozásukkor látott rajta.
– Kíváncsi voltam, hogy hazahozod, vagy mi lesz? – szólalt meg a srác. Nem az rémítette meg, amit mondott, hanem ahogy mondta. Ilyen elfojtott dühöt még sosem hallott hangjában.
– Mi… miről beszélsz? – akadt össze Morgan nyelve. Nem, az nem lehet, hogy látta őket Wesszel. Úristen, ilyen nem történhet. Ez egy rossz álom. Ilyesmi csak fantáziátlanul klisés filmekben szokott előfordulni, az életben sosem!
– A pincéredet. Vagy nem ő volt? Akadt már azóta más is? – Gil villámló szemekkel lépett közelebb hozzá. – Hány pasassal is kavarsz igazából? Remélem, azért még számon tudod tartani – szúrt oda egy kellemetlenül gunyoros megjegyzést. – Hányadik voltam a sorban? Én voltam az első, de túl unalmas, hogy elég legyek, vagy velem csak szórakoztál, miközben mással voltál?
– Nem, félreértesz mindent – sütötte le szemét a lány. Legszívesebben azonnal bőgni kezdett volna, de akkor esélye sincs elmagyarázni a helyzetet. – Wesszel nem történt közöttünk semmi.
– Tényleg? Mert én mást láttam – vetette oda flegmán a srác. – És remélem, megérted, de inkább hiszek a saját szememnek, mint neked – mérte végig égő tekintettel. – Van fogalmad róla, milyen volt azt hallani a húgodtól, hogy leléptél a pasiddal? Aki nyilvánvalóan nem én vagyok?
– Kérlek, nyugodj meg, és beszéljük ezt meg – tett erőtlen kísérletet Morgan, hogy lecsillapítsa Gilt.
– Rohadtul nem akarok megnyugodni – ejtette az utolsó szót úgy, mintha marta volna nyelvét. – Napok óta nem válaszolsz az üzeneteimre, miközben kiderült, mit műveltél odabent Halloweenkor. Az egész AV klub szemében én vagyok az aljas gennyláda, aki tönkretette Spencert, hogy elmarjam a helyét, de én akkor is elhittem, hogy van mindenre jó magyarázatod. És miközben én tartom érted a hátam, te itt enyelegsz egy másik alakkal a házatok előtt, még csak titkolni sem próbálod. Hogy lehettem ekkora marha! – túrt bele hajába idegesen.
– Kérlek, ne kiabálj velem – könyörgött a lány. Annyira fájt minden, amit mondott, legfőképp azért, mert az utolsó szóig igaz volt. – Szakítani fogok vele. Nem szeretem, és nem történt semmi – hüppögött. Át sem gondolta, mit mond, mert bármit képes lett volna megígérni, ha azzal véget vethet a veszekedésnek, és kibékítheti Gilt. Bármit.
– Mióta jársz vele? – támaszkodott a srác egyik kezével a falnak, miközben másikkal lehajtott fejét fogta.
– Nem tudom – nyöszörögte a lány, de aztán maga is rájött, hogy ez milyen hülye válasz. – Szeptember óta találkozgattunk. De csak néha.
– Négy hónap… – suttogta maga elé a fiú. Aztán epésen folytatta. – És higgyem el, hogy nem történt semmi közöttetek, igaz? De tudod mit? Tényleg semmi közöm hozzá. Nem én vagyok, akit megcsaltak. Én csak a harmadik kerék voltam. Te végig vele jártál. – Nem is nézett a lányra. Továbbra is okos homlokára szorította kezét, és úgy ingatta fejét hitetlenül.
Most, hogy elcsendesedett, Morgan reményt érzett, hogy békésen folytathatják a beszélgetést. Közelebb lépett. Hozzá akart érni. Át akarta ölelni. Csak hogy érezze, hogy ott van, és nem megy sehova. Ujjait a karjára csúsztatta, és megpróbált hozzábújni. Olyan biztonságos érzés lett volna.
– Ne… ezt ne. Ne érj hozzám többet – rázta le kezét Gil feldúltan, és hátrált pár lépést, hogy véletlenül se érje el többé.
– Ne lökj el, kérlek! Meg tudjuk beszélni – tisztult ki Morgan hangja. Nagy volt a baj. Most először érezte úgy, hogy végleg elveszítheti Gilt, és ettől halálra rémült. Mintha bezárt volna egy kaput, amin ő kívül rekedt volna.
– Ezen már nincs mit megbeszélni – jelentette ki a srác hidegen. – Nem érdekelnek az újabb hazugságaid. És ha igazat mondanál, már az sem érdekelne.
– Nem lehetsz ilyen kegyetlen – görbült lefelé a lány szája sarka. Olyan nincs, hogy nincs mit tenni. Annyira rendbe akarta hozni a dolgokat!
– Hogy én vagyok kegyetlen? – horkant fel a fiú. – Hányszor akarsz még összetörni? Azt hiszed, ez örökké mehet így, és én mindig hagyni fogom, újra meg újra? Hogy lehazudhatod az égről a csillagokat, de én akkor is hinni fogok neked? Milyen ostobának nézel már? De ne is válaszolj inkább – intette le, mielőtt reagálhatott volna. – Annyira veled akartam lenni, hogy ez már totál szánalmas. Én tehetek róla. De most már kinyílt a szemem. Látom, hogy milyen vagy.
– Miről beszélsz? – vékonyodott el a lány hangja. – Olyan vagyok, amilyennek ismersz, és ahogy szeretsz! És eleinte nem tudtam, de most már én is tudom, hogy veled akarok lenni! Az a csók igazi volt, hát nem érezted?
Gil pár lépést tett a kapu felé. A válla fölött vetett vissza pár szót a lánynak.
– Nem számít. Sokszor éreztem már részedről olyat, amire azt hittem, igazi.
– Várj, várj, nehogy elmenj! – kapott utána a lány, és bár Gilnek nem tetszett, megragadta a karját. – Ennyire nem bánthattalak meg! A Spencer-ügyre nem vagyok büszke, de volt rá okom. Wes pedig tévedés volt. De ő kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy mit akarok igazából.
– Nem érdekel, Morgan – próbálta Gil lesöpörni a kabátja ujjára fonódó kezet, de ő nem hagyta magát olyan könnyen.
– De miért nem?
– Mert hónapok óta egy őszinte szavad sincs hozzám. Már azt sem tudom, ki vagy. Mindent csak azért tettél vagy mondtál, hogy a hazugságaidat fedezd vele – közölte. – És még most sem vallottál be semmit magadtól. Nekem kellett rájönnöm. Te vagy az utolsó a földön, akiben újra bízni tudnék.
Morgan fázni kezdett, rettenetesen. Gil szavai már nem árulkodtak indulatról. Mintha tényleg lezárt volna magában mindent, ő pedig nem tehetett ellene semmit. Az a csodás, meleg tekintete már hidegen meredt rá, ajkai, amelyek olyan lágyan csókolták pár nappal korábban, már nem húzódtak halvány mosolyra, ahogy beszélt hozzá, hanem szigorúan rendezettek maradtak. Valami kihunyt, nem melegítette őt többé.
– Kérlek, csak még egyszer bízz bennem – suttogta, de hangja elhalt a fojtogató sírástól.
– Bár tudnék – válaszolt a srác kicsit szánakozva. De aztán határozottan rázta meg fejét, és elindult az utca felé, hogy kisétáljon életéből, és csak néhány lábnyom maradjon utána a friss hóban. Morgan viszont még kapaszkodott utolsó szavaiba.
– Kérlek, Gil – vetette utána magát. Megragadta a karját, és próbálta megállítani. – Ne hagyj itt, fontos vagy nekem! – Most már szabályosan zokogott. – Olyan rég vagyunk barátok, nem zárhatod le csak így. – Megőrjítette, hogy Gil ott áll tőle egy lépésre, és számára mégis érinthetetlen.
– Engedj már el – küzdött ellene a srác most már tényleg bosszúsan. – Ez már tényleg röhejes, miért nem tartod tiszteletben a döntésem?
– Mert szeretlek! Ne hagyj el, kérlek – szakadt ki a szó Morganből, amit olyan régóta őrizgetett, és amit még soha nem mondott senkinek. Sosem tudta ugyanis, hogy igaz-e. Azelőtt azt hitte, szerelem az, ahogyan rajongott filmsztárjaira tekint, majd ahogyan Camre, vágyakozva, féltékenyen. Aztán jött Wes, és vele elérhető közelségbe került, amit egy kapcsolat nyújthat, veszettül vonzódott hozzá. De olyat, hogy valaki nélkül nem jöhet el a holnap, még soha máskor nem érzett, csak Gil mellett.
– Ne mondd ezt – vált zaklatottá a fiú hangja, és egyre elkeseredettebben próbált szabadulni.
– De ez az igazság! Miért nem hiszed el? – rogyott össze Morgan a fiú mellett a zokogástól. Így sem engedte el azonban, az egyik lábát ragadta meg, hogy visszatartsa, ameddig ki nem fogy az erejéből. Márpedig ez a pillanat egyre közeledett, mert a feltörő, görcsös zokogástól ahhoz is alig kapott elég levegőt, hogy beszéljen.
– Ne csináld ezt magaddal!
– De én tényleg szeh…rehh…tlek – fúlt a lány hangja könnyekbe. Oda volt a méltósága, de legalább legyen értelme, csak sikerüljön eltántorítani Gilt attól a butaságtól, hogy közöttük mindennek vége.
– Nem hiszek neked – rázta a fejét továbbra is a srác eltökélten, hangja azonban fájdalomról árulkodott. – Te nem tudod, mi az a szerelem. Téged csak az érdekel, ami nem lehet a tiéd. Én ezt nem fogom tovább játszani. Ne keress többé. Ne hívj többé – és ahogy a lány kezei lecsúsztak nadrágjáról, elindult felfelé az úton, amerről érkezett. Vissza sem nézett.
Morgan egyedül maradt a hóban térdelve, tekintetét mereven abba az irányba szegezve, amerre a fiú eltűnt. Teste rángatózott el-elcsukló lélegzetétől, és a könnyek is megállíthatatlanul patakzottak arcán. Jó pár perc eltelt így, miközben körülötte felgyúltak az utca karácsonyi fényei, és a kivilágított ablakok mögött ünneplésre gyűltek a családok. Az ő ajtajuk is kinyílt lassan, és az anyja lépett ki rajta. Bizonyára még akkor érkezhetett haza, amikor ő Wesszel sétált lejjebb az úton. Maggie mindent látott, és valószínűleg mindent értett.
– Kislányom – guggolt le mellé, és ölelte át vállát. – Gyere be, hideg van, megfagysz idekint.
– Anya – fordult felé Morgan fáradtan, könnytől maszatosan. – Itt hagyott, elment – csuklott el hangja. – Most mit csináljak?
Maggie csak megsimogatta a hátát, és felsegítette őt a földről.
– Majd jobb lesz. Minden jobb lesz. – Ennyit tudott mondani. Aztán átkarolta Morgant, és szépen, lassan bevezette a lakásba.

85. Karácsony II.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

3
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
avatar
1 Hozzászólás
2 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
LightAquaTheaLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Tudtam, hogy Morgan előbb-utóbb, két szék közül a földre fog ülni, ha így folytatja. És egy jó ideje idegesített már a szerelmi élete. Most viszont sajnálom. Kegyetlenség volt ezt pont karácsonykor. Egyébként Gil is megkattant. Megértem, hogy nem tud bízni Morgan-be, ennyi hazugság után én sem tudnék. Viszont nem emlékszik, hogy pont ő szerezte meg Wes számát? Tehát arról is tudott, hogy Morgan szerelmes bele. Bár, hihette azt, hogy azóta vége.
Az utcai jelenetükről: Gil durva volt, Morgan meg szánalmas.

Thea
Admin

Oh, hát Gil biztosan emlékszik rá, hogy ő szerezte meg azt a telefonszámot, de neki meggyőződése volt, hogy ha Wes elérhetővé válik, Morgan megfutamodik.:) Ez még talán ki is derült az egyik részből, ami őt követte nyomon. De azt, hogy a lány azóta találkozgat vele, nem sejtette. Ki gondolna erre, amikor úgy tűnik, végre viszonozza az érzelmeit az, akit szeret?:/ Igen, durva volt… lehet mérlegelni, Morgan vajon megérdemelte-e, de azért elég sokat hibázott ő ahhoz, hogy egyszer tényleg utolérjék a következmények. Talán most elgondolkodik rajta, hogy hol rontotta el, és tanul a hibájából. A változáshoz kellenek néha a pofonok.:) Köszönjük… Tovább »

LightAqua
Tag

Remélem, hogy tanul, mert nagyon idegesítő tud lenni.