63. Tiszta vizet a pohárba

Kitty

Kitty mindig végigolvasta a többiek blogbejegyzéseit is, és meg kellett állapítania, hogy nem ő volt a legrendszeresebb posztoló. Már csak azért sem, mert nem volt ideje minden órában legalább öt-tíz percet arra áldozni, hogy megírjon egy értelmes szöveget – összecsapott, mondanivaló nélküli munkákat pedig semmiképpen nem akart kiadni a kezei közül.
Lényegileg ilyenkor a rövid szünetek egy az egyben elmentek a blogolással, és az idő múlásával Kitty igazolódni érezte az első megérzését: hogy Mr. Bradley ezt messze nem gondolta át eléggé.
– Ne szenvedj már vele – kapta el Rob kezét, mikor a gyerekkori barátja ebédidőben is görcsösen szorongatta a telefonját, pedig egyértelmű volt, hogy nem tudott miről íni. – Ha egy kimarad, akkor nem lesz semmi.
– De nem akarom, hogy kimaradjon – ellenkezett a fiú, és el is húzta a kezét, hogy újra zavartalanul stresszelhessen azon, hogy mit posztoljon ki. Nos, igen, a feladat leginkább arra volt jó, hogy a szorongásra hajlamos írókörösöknek még jobban megnehezítse az életét.
Rob bejegyzésein nagyon érezhető volt, mennyire feszültnek érezte magát írás közben – és amennyire ő látta, mostanában egyébként sem igazán volt a helyzet magaslatán. Nem látott bele a másik fejébe, így nem tudhatta, mi lehetett a baj. Bár, mióta a fiú is a Brightwoodba járt, a barátságuk sokkal szorosabb lett, mint korábban, volt egy határ, amit egyikük sem lépett át. Nem siettek tehát beavatni egymást a legbizalmasabb titkaikba, és ez sokáig Kitty szerint így is volt rendjén. Az idő múlásával azonban egyre többször fogta el őt egy olyan kényelmetlen érzés, miszerint valami nem stimmelt Robbal.
Amióta csak az eszét tudta, a barátja inkább csendesebb, engedelmes típus volt, így szeptember elején, amikor az új évfolyamtársa megcsillogtatta a humorát, és látszólag nyitott volt a kommunikációra, Kitty azt gondolta, nagyon helyes. Amikor először feltűnt neki Rob szorongása, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert mintha csak… hozzá tartozott volna ez is, és egyáltalán nem öltött rémisztő méreteket.
Nem tudta volna megmagyarázni, végül mi volt az, ami aggasztani kezdte, de ahogy a mellette pötyögő fiút figyelte, határozottan kényelmetlen érzés telepedett a mellkasára. Ez volt az, ami az írókör előtt arra is rávitte, hogy elkapja Theót, aki járt Springeréknél a feladat miatt.
„Szerintem inkább kérdezd meg őt. Ha én kibeszélem, akkor nem hiszem, hogy utána meg fog bízni bennem, vagy igen?”
Ahogy eszébe jutottak Theo szavai, Kitty halványan elmosolyodott. A mindig békés évfolyamtársuk látszólag nem szeretett volna belekeveredni semmibe, de valószínűleg nem is sejthette, hogy a diplomatikus válaszával is éppen eleget árult el. Theo látott vagy hallott valamit Robéknál, csak éppen nem akarta kiteregetni mások szennyesét. De az, hogy pontosan mi lehetett a gond, szinte már nem is igazán számított, mert Kitty megtudta, amit akart: hogy a tökéletes látszat mögött Springeréknél is volt valami zűr, ami kihatott Robra is.
Azt még ő maga sem tudta, mihez kezdjen ezzel az apró információmorzsával, így továbbra is megmaradt egy lépéssel hátrébb. Olyan távolságban, ahonnan szemmel tudta tartani a barátját, ahonnan utána tudott nyúlni, ha szükség lett volna rá, de ahol még senkinek sem tűnt fel a figyelő tekintete.
– Ezt megint nem értem. – Rob hangjára Kitty is odafordította a pillantását, így szembetalálta magát a másik felé nyújtott telefonjával. – Theo szerint ez valamiért nagyon vicces, de én nem vágom.
– Mert ez egy aot meme – sóhajtott fel Kitty, mikor felismerte a képen szereplő alakokat.
– Egészségedre.
– Inkább az ő egészségére – legyintett a lány, aztán összefonta a karjait a mellkasa előtt. Amikor beajánlotta Robnak Theót, még eszébe sem jutott, hogy a fiúk akár össze is barátkozhatnak, de ahogy jobban belegondolt, egyáltalán nem volt olyan meglepő a fordulat. Mind a ketten kissé maguknak valók voltak, de alapvetően egyikük sem zárkózott el a többi embertől, és a közös munka tökéletes alkalom volt arra, hogy kicsit feloldódjanak. És Kitty úgy érezte, mindkettőjüknek nagyon jól jött volna egy barát.
– Miért küld nekem ilyen meme-eket? – nézett fel tanácstalanul Rob.
– Ez Theónál azt jelenti, hogy kedvel téged – rántotta meg a vállát Kitty. – Küldj neki te is Star Wars meme-eket, annak örülni fog.
– Miért, szereti a Star Warsot?
Kitty egy pillanatra megakadt, mert nem tudta, hogyan fogalmazza ezt anélkül, hogy rosszat vagy félreérthetőt mondana. Theóval már a gimi első évében is egészen könnyen megtalálta a közös hangot, bár jobban már csak előző évben ismerte meg őt. Tudta, hogy tényleg csaknem megingathatatlan volt a nyugalma, hogy mennyire el tudta engedni magát, amikor dühöngő őrülteket kellett szinkronizálnia, hogy mennyire sokat elszöszölt azzal, hogy mindenki más számára értelmetlen videókat vágjon össze Rose szórakoztatására. Hogy mennyire türelmes és jó testvér volt. Hogy szinte félelmetes volt, ahogyan az ikertestvérével mintha külön nyelvet beszélnének, amikor animés utalásokkal kommunikálnak. De hogy a testvérein kívül valahogy sosem találta a helyét.
Nem akarta azt mondani Robnak, hogy küldözgessen buta filmes képeket Theónak csak azért, mert jól jött volna a fiúnak, ha Rose-on kívül mással is beszélget néha.
– Mintha azt mondta volna, hogy szereti – döntött végül a legegyszerűbb megoldás mellett.
– Akkor elküldöm neki a kedvencemet – döntötte el Rob. – Tudod, amin az van, hogy Dart Vader rászól Leiára, hogy kisasszony, ne randizz huligánokkal, ő meg hisztizik, hogy de apa!
– Szerintem ez semmivel sem jobb annál, hogy Christáért van oda minden fiú, miközben ő meg leszbi – ráncolta a homlokát Kitty.
– Te ismered ezt az izét, amit Theo néz?
– Sajnos. És attól tartok, hogy ha megfertőzik vele Scottot, akkor kénytelen leszek megnézni vele én is – eresztett meg egy fintort.
Nem tartozott az animegyűlölők közé, hiszen kiskorában ő is látott olyan meséket, amikről később kiderült, hogy japán készítésűek voltak. Viszont nagyon sok minden nem tetszett neki ebben a műfajban – leginkább az aggasztotta, hogy a rajongók néha nem tudták a határokat, és sokszor már szinte egészségtelen mértékben engedték belefolyni az életükbe ezt az egészet.
A témában szerzett ismereteit egyébként jórészt Theónak köszönhette, aki nagyon sokat magyarázott neki az animék műfajairól, sajátosságairól és kialakulásának történetéről. A fiú egyébként időnként elkezdte magyarázni az egyes sorozatok történéseit és karaktereit is, ezért ha nem is tökéletesen, de nagyjából már tudta dekódolni a Parker ikrek között elhangzott beszélgetéseket.
Scottot az esetek kilencven százalékában teljes mértékben hidegen hagyták az animék, de volt ez az egy, amiről nem csak Theo, de Rose is annyit beszélt már, hogy Kitty attól tartott, a fiú végül beadja majd a derekát, és megnézi.
– Ez melyik is? – kérdezte Rob, aki még mindig a megkezdett posztja fölött görnyedt ahelyett, hogy az ebédjével foglalkozott volna. – A hősös vagy az óriásos?
– Az óriásos. El nem tudom képzelni, mi van benne, amit egy sima zombis film nem tud megadni – könyökölt az asztalra Kitty, aztán viszont homlokráncolva figyelte a másik szenvedését. – Rob. Relax. Ez csak egy hülye feladat, Bradley sem hiszem, hogy nézi, milyen időközönként posztolsz.
– Mindjárt kész! – erősködött az évfolyamtársa, aztán hamarosan egy kis pittyenés jelezte is, hogy valaki a követett bloggerek közül új bejegyzést töltött fel.
Kitty elő is vette a saját telefonját, hogy megnézze, mit sikerült összehoznia a másiknak, és még el is mosolyodott halványan, amikor látta, hogy a rövid szöveg arról szólt, hogy Dart Vader valójában egy félreértett, aggódó édesapa. És még az ominózus meme is ott díszelgett a végén.


Ethan

Töprengve állt a postaláda előtt, és egy vaskos borítékot szorongatott. Talán mégsem kellett volna írnia Tobyról és a drogról. Az apja talán bűntudatot fog érezni, amiért miatta rászálltak. Így is elég rossz lehet neki a tudat, hogy egyedül hagyta az anyjával. Akárhogy is, most már csak az a lehetősége maradt, hogy elküldi a levelet, vagy pedig zsebébe süllyeszti, és újraírja az egészet. Elfintorodott. Ez már így is a sokadik verzió volt, amit magányos éjszakáin lekörmölt a lámpafénynél.
– Bácsi, veszel nekem fagyit? – szólította meg egy ártatlannak tűnő hang. Meglepve kapta fel a fejét, és egy öt év körüli kissrácot pillantott meg a háta mögött toporogva. Őt nem szokták csak úgy megszólítani. A legtöbben inkább bizalmatlanul méregették, de ez a gyerek úgy tűnt, még mentes volt mindenféle előítélettől. Kicsit lehajtotta fejét, és Ethanre szegezte nagy, búbánatos szemeit. Lejmolni azt tudott.
– Neked nem tanították, hogy ne állj szóba idegenekkel? – válaszolt neki, miközben szeme sarkából elkapott pár gyanakvó pillantást, amiért szóba elegyedett a kölyökkel. Szülő azonban nem volt a láthatáron.
– Miért ne? – csodálkozott el a kisfiú, és ráncba szaladt homloka a nagy gondolkodásban. Ethan felmorrant, amiért úgy tűnt, az alapvető dolgokkal sincs tisztában, mégis egyedül mászkál az utcán.
– Mi van, ha azt mondom, veszek neked fagyit, de helyette beteszlek egy zsákba, és magammal viszlek? – szemléltette az alapproblémát egy példával. – És soha többé nem látod az anyukádat.
A gyerek arcára kiült a halálos rettegés. Olyan fülsértően visított fel, hogy Ethan füle csengeni kezdett. Mutatóujját rászegezte, és bőgni kezdett, amolyan igazi, hatalmas krokodilkönnyekkel.
– Anyuuuu! Azt mondta, hogy betesz egy zsáááákba! Anyuuuu! – üvöltötte, amitől persze a környék összes tekintete Ethanre tapadt, és kevés jóindulat sugárzott belőlük. Mozgolódás támadt, majd egy nő indult sebesen feléjük aggodalomtól vörösödő fejjel.
– Ne… ne… csitt… – próbálta Ethan csendre inteni a fiút, de minden egyes mozdulatától csak még jobban bömbölt, szünet nélkül. Nyakán kidagadtak az erek, és valószínűleg a levegőt is bőrlégzéssel vette. Ethan végül belátta, hogy ezt már cseszheti. Csak a bűnös menekül, de nem volt kedve megvárni, hogy szétszaggassa a csőcselék, majd poszthumusz emlékezzenek meg arról, hogy ártatlan volt. Hátrált pár lépést, majd sarkon fordult, és szapora léptekkel távolodni kezdett a tett helyszínétől.
Kölykök. Csak a baj van velük. Az egyik pillanatban azt hiszed, minden oké, aztán tessék. Igazi kis szörnyetegek. Már akkor sem találta velük a közös hangot, amikor még ő is az volt. De nem is igazán a gyerek bosszantotta fel, hanem azok a szemek, amik a vérét kívánva mustrálták, és egyből a legrosszabbat feltételezték róla. Mintha minimum gyilkos lenne, vagy erőszaktevő. Ráadásul a kezében maradt borítékot is cipelhette, és a legközelebbi postához a Brightwood Plázába kellett betérnie. Argh.
Akkor járt itt utoljára, mikor Jennával volt találkozója – no, és amikor beszorult a liftbe Springerrel. Most szerencséje nem fenyegette egyik veszély sem, úgyhogy komótos léptekkel átsétált a tágas előtéren, és behajította levelét a kiakasztott gyűjtőbe. Nem szándékozott egy perccel sem több időt itt tölteni, mint szükséges volt. Visszafelé már nagyobb akadályokkal kellett megküzdenie, egy film érhetett véget a moziban, mert valóságos emberár állta útját a kijáratig.
Átkozódva próbálta átverekedni magát rajta, mikor ismerős hangok ütötték meg fülét. Ezerből felismerte volna Sidney affektáló sipákolását.
– Akkor legalább egy pizzát együnk már. Éhen halok! – nyavalygott valahol a kavalkádban. – Azon zöldség is van!
– Nem fogom pont most elrontani az egészet, már három kilót leadtam – jött az ingerült válasz, határozottan Jenna-hangon. – A salátáshoz menjünk inkább, te meg eszel hozzá kenyeret…
– Kenyeret? – szörnyedt el Sidney – Rohadtul hisztis vagy, amikor fogyózol – állapította meg dühösen.
Ethan dermedten hallgatta az eszmecserét. A barátnők szavait ezután elnyomta a pláza háttérzaja, ő azonban még egy darabig földbe gyökerezett lábakkal nézett utánuk. Az, hogy egy lány fogyózik, még nem rendkívüli hír, de ha ugyanaz a lány közben azzal eteti őt, hogy a gyerekét várja, máris okot ad pár kérdésre. Ethan ujjai összeszorultak, ahogy fejében körvonalazódni kezdett az a csúfos gondolat, hogy átejtették. Hetek óta szinte minden éber percében ott motoszkált agyában, hogy mihez kezdjen ezzel a helyzettel, erre Jenna talán végig hazudott neki? Türelmes volt, támogatta a lányt, aggódott érte, és még a felelősséget is vállalta volna a nem kívánt porontyért, erre tessék… Öles léptekkel indult meg a páros felé. Az emberek rémülten tértek ki útjából, ahogy ádáz arckifejezésére esett tekintetük.
– Ebből elég – ragadta meg Jenna karját hátulról, akinek arcáról azonnal lehervadt a mosoly, amint szembetalálta magát ex-kedvesével. A srác választ sem várva indult meg az üzletsor felé, azzal a határozott szándékkal, hogy ha a lány nem megy utána magától, akkor vonszolni fogja. Szerencsére Jenna engedelmesen követte.
– Mit akarsz vele? – csatlakozott Sidney is utánfutóként a menethez. – Engedd el! Szólok a biztonsági őrnek – fenyegette. Micsoda aljas kis vipera. Ilyenkor bezzeg úgy csinált, mintha érdekelné Jenna sorsa.
Ethan azonban rendíthetetlenül tört előre, majd berontott a patikába, és a sorát ki nem várva egyenesen az egyik üres ablakhoz lépett.
– Egy terhességi tesztet kérek – közölte nyersen a gyógyszerésznővel. Még mindig nem engedte el Jennát, aki a szavakra elsápadt, feszengeni kezdett, és segélykérőn pislogott körbe, de senki sem sietett segítségére. Páran morogtak az előzés miatt, de a jelenetet látva inkább jobbnak látták, ha túllépnek sérelmeiken. Ethan szabad kezével előrántott zsebéből pár bankjegyet, majd felkapta a tesztet, és kifelé indult a patikából. Nem töltöttek odabent talán fél percet sem.
– Ezt most meg fogod csinálni – jelentette ki Jennára pillantva. Bár az udvarias kommunikáció egyébként sem volt az ő asztala, most cseppet sem érdekelte, hány társalgási szabályt szeg meg durvaságával. Igazságot akart, márpedig azonnal. A lány megszeppenve követte őt, és úgy tűnt, nem áll szándékában jelenetet rendezni.
A női mosdóba mind a hárman bevonultak, ami kisebb megütközést keltett a bent tartózkodókban. Az emberek közönyösek. Ha valami olyasmit látnak, ami nem fér meg az elveikkel, inkább elfordítják fejüket, mint hogy közbelépjenek. Ethan most kifejezetten örült ennek. Még el sem értek a mosdókagylókig, de már ki is ürült a helyiség. Jenna kezébe nyomta az imént vásárolt kis dobozt.
– Látni akarom az eredményét. – És fejével a fülkék felé intett. Rettentő bunkónak érezte magát, de már elege volt a bizonytalanságból. Ha csak ezzel a módszerrel kaphatja meg válaszát, ám legyen. A lelkiismeretével ráér később is elszámolni.
– Még nem látszana rajta semmi – próbálkozott Jenna kibújni a dolog alól. – És nem tudok úgy pisilni, ha itt vagy…
– Ne nézz már ilyen hülyének! Hetek óta etetsz ezzel a baromsággal – szakadt el a fiúnál a cérna, és testbeszéde elárulta, reménytelen vele ellenkezni. Végre kezébe akarta venni a sorsát.
Jenna kelletlenül lépett be az egyik fülkébe, és húzta be maga mögött az ajtót. Ha Ethanben eddig szemernyi kétely lett volna, mit fog látni azon a teszten, Sidney álnok mosolya azonnal eloszlatta volna. Ez a lány tudta, amit ő még csak sejtett.
Jenna pár idegőrlő perc után topogott elő, és miután egy csontig hatoló, szúrós pillantást vetett Ethanre, szégyenlősen letette a mosdó szélére a tesztet.
– Még várni kell – közölte. – És egyébként sem mindig mutat elsőre jó eredményt – szabadkozott. Ethan sejtette, mire megy ki a játék. Fenntartotta magának a lehetőséget a további hazudozásra.
Úgy nézett az apró tárgyra, mint egy a világot elpusztítani képes fegyverre. És ha a világot ugyan nem is, de az ő életét romba dönthette volna, ha nem a megfelelő eredménnyel teljesíti be rendeltetését. A kezébe vette, hogy még csak véletlenül se késse le azt a pillanatot, amikor kirajzolódnak rajta a csíkok. Nem kellett sokáig várnia.
– Ez… pozitív – suttogta mélységes döbbenettel, és a lány arcára emelte tekintetét. Jenna felsikoltott rémületében, Sidney pedig értetlenül kapkodta tekintetét a két jelenlévő között.
– Nem lehet! Nem! Ez nem lehet – tört rá a hisztérikus zokogás Jennára, miközben egy ugrással Ethan mellett termett, és megpróbálta kimarni kezéből az eszközt. – De hát azóta megjött! Ki fognak tagadni… úristen, nem lehet… – ömlöttek könnyei.
Ethan csak állt, és nézte a jelenetet. Sidney vette észre először az arcára kiülő változást, barátnőjét túlzottan lefoglalta, hogy saját szemével bizonyosodhasson meg az eredményről. A srác odanyújtotta neki, amitől egy csapásra elapadtak a könnyei. A teszt negatív volt.
– Mióta tudod? – törte meg a fiú a kínos csendet. – Egyáltalán igaz volt, hogy azt hitted, terhes vagy? Vagy az elejétől kezdve csak szórakoztál velem? – vádolta meg, miközben vérnyomása őrült ritmust dobolt fülében.
– Igaz volt, hidd el – bizonygatta Jenna. Igaznak tűntek szavai, de Ethan már nem tudott neki hinni. Egy hatalmas súly legördült mellkasáról, de egy másik került a helyére: a teljes bizalmatlanság. – De ha elmondom, akkor szóba sem álltál volna velem többé – csúszott ki a lány száján az, amit a srác legkevésbé akart hallani.
– Ezért hazudtál nekem? – emelte fel hangját indulatosan. – Hogy legyen miről beszélnünk? Neked… elment az eszed – kereste a szavakat. – Egy nyugodt percem sincs hetek óta, és csak azért, mert féltél, hogy nem állok veled szóba? – Valaki megpróbált belépni a mosdóba, de az utolsó mondatot elkapva inkább meggondolta magát, és visszazárta az ajtót. – Tűnj a szemem elől… – suttogta fenyegetően.
– De… – próbálkozott Jenna, de Ethan arckifejezése beléfojtotta a szót. Szipogva hagyta el a mosdót, és vele tartott Sidney is.
Ethan egyedül maradt a helyiségben, és a mosdókagylót markolva próbált úrrá lenni haragján. A tükörbe tekintett – megijedt attól az embertől, aki visszanézett rá. A frászt hozhatta Jennára és Sidney-re. Egy pillanatra elöntötte a szégyen, de aztán a düh újult erővel hullámzott végig rajta. Hitt Jennában. Most már bevallhatta magának, hogy még kedvelte is. Ő pedig bűntudat nélkül élt vissza azzal, hogy helyesen akart cselekedni. Akkor mégis mi a franc kifizetődő ebben az egészben?
Arra eszmélt, hogy még mindig a tükörbe bámul, miközben körülötte nők jelennek meg, és elfoglalják a helyiséget. Páran kíváncsian vették szemügyre, de senki sem tette szóvá, hogy elvétette az ajtót.
– Jól vagy? – kérdezte egy fiatal lány, és aggódva lépett közelebb hozzá. Megpróbálta megérinteni a karját. Ethan elhúzódott tőle, és olyan pillantást küldött felé, hogy az idegen egyből megtorpant, és jobbnak látta inkább a saját dolgával foglalkozni.
Ne. Bízz. Senkiben. Ahogyan az apja is mondta. Főleg ne nőben.

Folytatjuk!

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés