Tintavér – 133. Epilógus I.
Ethan
Próbált aludni, de nem tudott. Brightwoodban nem volt villamos, hiszen csak egy poros kisváros volt Salt Lake-hez képest, itt azonban pár percenként elcsikorgott egy szerelvény az ablaka alatt. Korábban, mikor szállást keresett, csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja az államhatárt, hogy mi lesz utána, nem érdekelte. Így kötött ki ebben az olcsó kis motelszobában, ami ha semmi másban nem is, de legalább emlékek tekintetében felbecsülhetetlenül steril volt számára.
Mégsem tudott másra gondolni, mint amit szülővárosában hagyott. Füleire szorította párnáját, hátha úgy kizárhatja a külvilág folyton betolakodó zajait, de hiába. Valójában nem ezek álltak a nyugodt és pihentető álom útjába.
– Ethan – riadt fel egy ismerős hangra. Tudta, hogy álmodott, hiszen egyedül volt a szobában. Clara még csak azt sem tudta, ő hol van most, de azok után, amennyit a lányra gondolt, meg sem lepte, hogy még álmában is őt kísérti. Az órára pillantott. Még csak hajnali négy múlt pár perccel. Messze volt még a reggel hat óra, amikor immáron nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is részévé válhat a seregnek, és megkezdődik kiképzése. Két óra múlva azok az olajzöld színű járművek olyan helyre viszik őt, ahonnan már nem fordulhat vissza, ha akar, akkor sem. Az a két óra azonban ádáz harcnak ígérkezett saját magával szemben.
Kikászálódott az ágyból, mert esélyét sem látta, hogy aludni tudjon. Benyitott a kis fürdőbe, ahol csupán egy mosdó, repedt tükör és jobb napokat látott zuhanyzó fért el, és az arcát kezdte mosogatni. Aztán még mindig kábult tekintetét a tükörképére szegezte.
Elment az eszed? Gyerek még. És egy Springer – intézte magához félhangosan a szavakat, de nem segített. Nem, mert most már tudta, hogy Clara azt hiszi, ő jó, és az egész világ téved, amikor rásütötték a semmirekellő pecsétet. Ez persze oltári nagy marhaság volt, de Ethan szívesen játszott volna szerepet még egy kicsit ebben a fikcióban. Az idő azonban a legnagyobb ellenségévé vált, ugyanakkor szövetségesévé is – csak lopott percek jutottak nekik, de talán éppen ezért volt Clara szép emlék, amit meg akart őrizni szívében. Ha tovább marad Brightwoodban, biztosan mindent elrontott volna, ahogyan történt ez sokszor a múltban.
Megnyitotta a zuhanyt, és a leghidegebbre állította a víz hőmérsékletét. Megborzongott, ahogyan a cseppek végigfutottak gerincén, de arra gondolt, talán egy ilyen intenzív érzés elterelheti gondolatait arról a másikról, ami nem hagyta nyugodni. Még akkor is ott állt a vízsugár alatt, amikor bőre fájni kezdett, majd végül érzéketlenné vált a hideg miatt. Vacogva mászott ki végül a kabinból, de feje kezdett kitisztulni. Nem lehetett gyenge.
Nem gondolhatott arra, hogy visszaforduljon az úton, amelyre végre rálépett. Éppen azért hagyta el szülővárosát, hogy ráleljen arra, amiért érdemes küzdenie: valamire, ami nagyobb és nemesebb nála, és általa ő maga is jobbnak és többnek érezheti magát végre. Minden hidat felégetett maga mögött. Senki sem irányította a kezét, amikor aláírta a szerződését, ő maga döntött így, és szándékosan nem hagyott magának egérutat. Van der Hoomot sem véletlenül hergelte maga ellen akkor éjjel, és a pénzét is okkal verte el az utóbbi napokban Salt Lake-ben. Bármilyen visszavezető út csak elbizonytalanította volna, ő pedig szilárdan ki akart tartani elhatározása mellett. Brightwood pokollá kellett, hogy váljon számára, melynek trónján ott ült az, akitől a legjobban tartott, noha egyáltalán nem hasonlított az ördögre.
Mégis, ha egy pillanatra elhallgattatta az észérveket, a gondolatai mind arról szóltak, hogyan találhatna utat vissza a régi életébe. Tudta, hogy a sereg már nem engedné el őt, mert ez egy olyan gépezet volt, ami kíméletlenül felszippant mindenkit, aki közel merészkedik hozzá. Éppen emiatt az önfeláldozás miatt övezte tisztelet azokat, akik beléptek a kötelékbe. De ő most önző akart lenni. Még egy kis időt akart, hogy megtapasztaljon valami olyasmit, amiben még sosem volt része – azt, amikor valaki annyi másik srác közül pont vele akar lenni, mindazok ellenére – vagy talán éppen azért? –, aki.
De Ethan nem tudta, hogyan kellene Clarával törődnie. A lány kétszer is elutasította őt, amikor követte volna az egyetlen módot érzelmei kimutatására, amit ismert. Nem tudta, ha nem ezt, akkor mit várna tőle. Nem volt ő romantikus regényekből kilépő hős, aki rózsákkal és versekkel vetette magát az arra méltó lány lábai elé – ő büszke volt és zabolátlan. Bárhogy is húzta valami Clarához, akkor is megrémítette a gondolat, hogy elköteleződjön, és ezután ne tehesse szabadon, amit akar, mert meg akarjon felelni a róla alkotott eszményképének.
De az az eddig ismeretlen, gyötrő, mardosó érzés ott legbelül, az a pusztító düh, az a veszteség, ami összeszorította mellkasát, ahányszor felrémlett előtte, ahogyan Clara épp valaki másra néz úgy, mint legutóbb rá…! Ezzel nem tudott mit kezdeni, nem tudta egyszerűen kikapcsolni vagy figyelmen kívül hagyni. Emlékezett rá, mennyire neheztelt, amikor kiderült, kettejük csókja volt az első a lány számára. Most már arra vágyott, bár ő lenne az egyetlen, és utána ne következne senki, aki mellett Clara rádöbbenhetne, mennyire keveset is nyújthat ő másokhoz képest.
Kezdte megérteni, hogy a dolgok nem mindent vagy semmit alapon működnek. Egy döntés szükségszerűen együtt jár azzal, hogy amit nem választ az ember, azok az ajtók örökre bezáródnak a háta mögött. „Nincs legjobb választás. Csak olyan, aminek a következményeivel a legkönnyebben együtt tudsz élni” – mondta pár nappal korábban Daugharty, mikor összefutottak Brightwoodban az utcán.
– De hát te akartál folyton katonai iskolába küldeni. Repesned kéne – ellenkezett ő akkor, nem értve a férfi fennakadását azon, hogy a belép a seregbe.
– Most már talán magadtól is képes lennél kikupálódni – közölte Daugharty. – Ha pedig mindenáron hősködni akarsz, miért nem álltál be rendőrnek? Küzdhettél volna az ellen, ami elől most vinnyogva menekülsz.
– Mert zsaruként megbecsültebb tagja lennék a társadalomnak, mint sittesként, mi? – szúrt oda neki csípőből.
– Jogos – zárta le inkább a témát a férfi, mielőtt elváltak volna útjaik, talán örökre.
Még mindig ólmos léptekkel ugyan, de a kávéfőző felé vette irányát, hogy teste után agya is felfrissüljön kissé az éjszaka lázas gondolatai után. A kávé illata még ezt a személytelen kis odút is otthonossá tette. Otthon. Van neki egyáltalán otthona? Az ablakhoz lépegetett azzal a feltett szándékkal, hogy kortyolgatás közben várja ki a napfelkeltét, egyelőre azonban csak a sötét város látképe tárult a szeme elé. Magányos érzés volt kitekinteni az utcára, ahol már a munkába igyekvő emberek siettek dolgukra. Magányos, de egyben szabad is. Ez volt az a szabadság, amire mindig is vágyott – elvágni a gyökereket, amelyek fojtogatták, és elindulni a saját útján.
De mégis, létezik igazából szabadság? Akármerre tekintett, csak rácsokat látott. A sereg, Clara, a jövő, ami Brightwoodban várt rá… mind börtön, csupán fogvatartója volt más. Kezében megremegett a csésze, de amikor újra felpillantott, már egy büszke arc tekintett vissza rá az ablak üvegéből. Ő nem lesz soha senki rabszolgája.
Miért akar úgy tenni, mintha valaki más lenne? Hiszen Ethan Flynn sosem törődött mással, csakis saját magával. Ezt kellett tennie, hiszen másra nem számíthatott – és most úgy érezte, saját magát hagyta cserben döntésével. Hagyta, hogy az elvárások fölé magasodjanak, és eltakarják előle a célt, amiért egész életében küzdött: hogy ne kelljen többé harcolnia. De létezik annál nagyobb illúzió, mint békére lelni ebben a kíméletlen világban?
Arra eszmélt, körme fájón a tenyerébe vág, ahogyan összeszorítja öklét gondolkodás közben. Maga elé emelte, és szétnyitotta. Tenyerén még mindig ott húzódott a sebhely, amelyet apja halálakor szerzett, mintegy emlékeztetőül: az idő túl értékes ahhoz, hogy eltékozolja.
A hajnal első sugarai csupán egy vetett ágyat és üres csészét találtak a motelszobában. Ethan úton volt ismét – kerekei alatt dúdolt az aszfalt, és a felkelő nap is mintha fényesebben sütött volna aznap, mint korábban. Ezúttal azonban nem volt irány, és cél sem, csupán ő és az ismeretlen, bármit is tartogasson számára.
Robert
– Na jó, haladjunk már – sóhajtott fel Michael, ahogy lehuppant az öccse mellé a kanapéra, majd nemes egyszerűséggel elhalászta előle a távirányítót. Aztán mielőtt még elkapcsolhatott volna, felszaladt a szemöldöke. – Ez nem Star Wars.
– Nem, ez nem – állapította meg Rob, aztán a testvére kérdő pillantására csak megrántotta a vállát. – Theo annyit hivatkozik erre az animére, hogy kénytelen vagyok megnézni, hogy értsem, amit mond.
– Szóval ha integrálásról fogok neked karattyolni, akkor azt is megtanulod?
– Arra céloztam, hogy az ő mondandója érdekel – vigyorgott rá Rob szemtelenül, és jólesett neki, hogy a bátyja bármiféle megakadás nélkül vette fel a piszkálódás ritmusát, és ennek szellemében le is lökte őt a helyéről.
Azt hitte, hogy mire visszaül, Michael el is fogja kapcsolni valamelyik Star Wars filmre a tévét, ám ezzel szemben a fiú elmélyülten tanulmányozta a pillanatmegállító által kimerevített képet, amin egy házméretű, pucér óriás éppen lenyelni készült egy nőt.
– Lehet, hogy nem kéne barátkoznod ezzel a Theóval.
– Sokan szeretik ezt az animét – rántotta meg a vállát Rob, bár egyelőre ő sem volt egészen meggyőzött. – Na, nem azt mondtad, hogy haladjunk, és nézzünk inkább valamit?
– De, de – bólintott lassan Michael, és már emelte is a távirányítót. Aztán ahelyett, hogy elkapcsolt volna, elindította a lejátszást, és fapofával nézte meg az Attack on titan első részének befejező perceit.
Rob türelmetlenül várta, hogy mozduljanak valamerre, mert egyáltalán nem szerette volna hallani azokat a megjegyzéseket, amiket a választásával kapcsolatban várt. Legnagyobb meglepetésére azonban a testvére arca kifürkészhetetlen maradt, nem látszott rajta megrökönyödés.
– Na? – noszogatta épp ezért.
– Ha be akarsz vágódni az angyalkádnál, ne reklámozd neki, hogy ilyeneket nézünk – kommentálta végül Michael, ahogy újra elindította a lejátszást.
Rob mélyen elvörösödött a célzásra, és mostanra vagy ezerszer megbánta, hogy elárulta a testvérének Esthert. Mármint nem a lány puszta létezését, hanem azt, hogy attól a pillantástól mindig görcsbe ugrott a gyomra.
Csak rövid fáziskésés után esett le neki, hogy mi volt a mondat tartalma egy másik szemszögből nézve.
– Nézünk…?
– Most ette meg a csajt egy ötméteres nudista, és lövésem sincs, miért. Tudnom kell, mi a franc folyik ebben a városban a véren kívül.
– Aha – vonta fel a szemöldökét Rob, de nem bánta, hogy újra kellett néznie az első részt, mert a bátyjával jó buli volt filmezni. Nem beszélt állandóan, mint Clara, viszont a megfelelő helyekre tartogatta a frappáns megjegyzéseit, ezzel garantálva a jó szórakozást.
– De cuki kislány – jegyezte meg a hátuk mögül Clara, aki éppen valami salátát majszolt, mikor leragadt a képernyő mögött ő is.
– Ő igazából fiú – javította ki Rob, ahogy megállította a lejátszást, hogy hátrapisloghasson a húgára.
– De… de akkor miért ilyen kislányos az arca?
– Japán – tárta szét a karjait Michael, mintha ez mindenre magyarázatként szolgált volna. Talán így is volt.
Rob még egy ideig hallgatta a testvérei között kialakult vitát arról, hogy vajon ez japán sajátosság volt vagy ma már nem lehetett senkiről egyértelműen eldönteni, fiú vagy lány volt-e. Őszintén nem érdekelte őt a téma, nem is figyelt oda igazán arra, amit mondtak. Sokkal inkább az foglalkoztatta, ahogy mondták. Teljesen fesztelenül vitatkoztak, nem voltak állandó készültségben, nem várták azt, mikor történik majd valami rossz.
Végre minden olyan volt, mint régen.
Leszámítva azt, hogy amikor elindították a lejátszást, és megjelent a kolosszális titán, Clara elejtette a salátás tálát, és hangosan fintorogni kezdett, hogy minden ronda. De ez meg így volt jól.
Kitty
Ahogy elérkezett a nyár, egyszerre érezte magát elképesztően szabadnak… és nagyon haszontalannak. Az egész tanév arról szólt, hogy teljesítenie kellett az órákon, mellette pedig az írókörös feladatait és főként az iskolaújságos munkáit igyekezett összeegyeztetni a magánéletével. Akkor ez nagyon nehéznek tűnt, de most, hogy minden kötelességének eleget tett, és nem maradt más, csak a magánélete, kicsit még hiányzott is, hogy tanulnia vagy készülnie kelljen.
– Ez azért van, mert stréber vagy – vigyorgott rá kárörvendőn Scott. – Nem tudsz nyugiban élni.
– Először is – tartotta fel a mutatóujját Kitty –, a stréber nem egyenlő a kötelességtudóval. Másrészt nekem ne prédikáljon nyugis életről az, aki önként választotta, hogy égő épületekbe akar beszaladgálni 9/11 ellenére is.
– Én leszek a tűzoltó, aki halált megvető bátorsággal ront be az összedőlni készülő házba, te meg az újságíró, aki annyira ment az orra után, hogy meg kell mentenem.
Kitty próbált rá csúnyán nézni, de nem tudott. Nem csak azért, mert a barátja boszorkányos ügyességgel írta le mindkettőjüket, hanem azért is, mert egyszerűen csak olyan jó volt hallgatni őt. Félt tőle, hogy mi lesz majd akkor, ha Scott befejezi az iskolát, és tényleg elhelyezkedik egy laktanyán, ahol aztán naponta kerülhet majd életveszélybe. Kitty sokáig nem tudta ezt elfogadni, mert nem értette, a barátját miért vonzotta ennyire ez a munka. Miért ment volna tűzoltónak egy okos, értelmes fiú, aki fel tudta fogni, milyen veszélyes volt ez?
Aztán megértette, hogy éppen ez volt a kulcsa a dolognak.
Scott okos és értelmes fiú volt, pontosan ezért döntötte el, hogy tűzoltó lesz. Átlátta, hogy azoktól a dolgoktól, amikkel nekik foglalkozniuk kell, mindenki félt. De egyszerűen szükség volt olyan emberekre, akik felülkerekedtek a félelmükön, hogy segíteni tudjanak.
Nem volt könnyű elfogadni a barátja döntését, mert önző volt, és azt akarta, hogy inkább menjen könyvelőnek vagy válasszon valami hasonlóan veszélytelen szakmát magának. Aztán belátta, hogy neki támogatónak kellett lennie, és a saját félelmeit neki is le kellett győznie, ahogyan Scott tette.
– Azért remélem, hogy nem akarsz majd túl sokszor bajba kerülni – bökte meg őt a barátja, mikor túl hosszúra nyúlt a hallgatás közöttük.
– Valamivel törlesztenem kell majd neked. Lényegileg egész életemben félthetlek majd. Ez nem szép dolog, ugye tudod?
– Nem kell majd féltened – mosolyodott el Scott, ahogy kisöpört egy tincset Kitty arcából. – Vigyázni fogok magamra.
– Jó – viszonozta a mosolyt a lány, és úgy döntött, megpróbál hinni ebben.
Nem volt egyszerű félretenni az aggodalmát, de ez az év tökéletes példája volt annak, hogy sok esetben túlságosan is eluralkodott rajta a féltés. Mostanra azonban megtanulta, hogy nincsen hatalma minden felett, és bár ez a felfedezés kétségbe is ejthette volna, ő inkább valahogy mégis megnyugodott a gondolattól.
Nem kellett mindent tudnia és felügyelnie.
És az ilyen pillanatokat is sokkal jobb volt úgy megélni, hogy nem aggódott mások miatt, hanem száz százalékosan ott volt lélekben, amikor Scott beszélt hozzá vagy megcsókolta.
