Tintavér – 84. Titkos Mikulás

Liam

Mondhatni eléggé izgult. Két pletyka is elérte őt gyors egymásutánban. Az első, hogy Spencer titokban Bradley-vel jár, meglehetősen elrugaszkodott volt. Ez a pletyka terjesztőit természetesen nem gátolta meg abban, hogy mindenféle titkos légyottokra való utalást feltételezzen a fiú és a férfi minden egymással váltott párbeszéde mögé. Aztán az első hírt elnyomni látszott az egy fokkal már reálisabb hír, hogy Bradley valójában Spencer nagybátyja.
Furcsa volt, hogy mielőtt Liam lebuktatta volna Spencert, szinte soha senki nem foglalkozott az AV klub elnökének magánéletével. Mármint volt elnökének. Azóta viszont többször is csámcsogtak rajta, mint azt az említett két pletyka is bizonyítja.
Akárhogy is, Liam leszűrte a lényeget a terjengő információkból: Bradley-n keresztül elérheti volt barátját. Már csak amiatt volt ideges, hogy vajon a férfi mit gondol róla. Mert az egyértelmű volt, hogy tanár-diák viszonylatban nem utálhatta őt szemtől szembe azért, amit tett. De most valami olyanra készült, amivel, ha csak egy párbeszéd erejéig ugyan, de kilépnek ebből a zónából.
Lassan már át is itatta a tenyerén gyöngyöző izzadtság a gondosan becsomagolt ajándékot, amit tanárán keresztül próbált eljuttatni Spencernek. Az írókör terme előtt állt, a foglalkozás nemsokára elkezdődik, Bradley pedig még sehol. Bosszankodott, amiért a férfi mindig mindenhonnan késik, mert félt, hogy így nem lesz alkalma megbeszélni vele ezt az egészet. Vagy az is lehet, hogy így simán lerázza majd, arra hivatkozva, hogy nincs ideje ezzel foglalkozni, mert el kell kezdeniük az órát.

Aztán a következő pillanatban Bradley a lépcsőn leérkezve befordult az írókör termének folyosójára. Liam szíve nagyot dobbant, és érezte, ahogy a férfi minden egyes közelítő lépte nyomán nő eggyel a pulzusa. Istenem, csak most ne hadarj.
– Tanár úr, beszélhetnénk? – állította meg az érkezőt, mielőtt az lendületből belépett volna a terembe.
– Persze, Liam, mit szeretnél? – kérdezte a férfi, aki megállt, és próbálta elfojtani lihegését. Vajon milyen messze lehetett innen az előző órája, hogy így kellett sietnie?
– Szeretnék… kérni valamit – préselte ki magából, attól félve, hogy most itt helyben körberöhögik. De nem ez történt. Bár látta a férfin, hogy elgondolkodott egy pillanatra.
– Igen? – vonta fel aztán szemöldökét.
– Én sajnálom, amit… ami Spencerrel történt. És szeretném ezt odaadni neki – emelte meg egy rövidke mozdulattal a kezében tartott dobozt.
– Akkor miért nem adod oda neki? – nézett rá kérdőn Bradley. Vajon nem is tudja, hogy Spencer azóta nem szeretne vele találkozni? Vagy egyszerűen csak így akarja kivonni magát a közvetítői feladat alól?
– Mert… Spencer nem igazán akar beszélni velem. És… – kezdte, de itt elakadt. Mi és? És szeretné, ha Spencer tudná, mennyire sajnálja? Vagy hogy ezzel szeretné jóvá tenni? Még ő is tudta, hogy ez a nyomorék kis ajándék semmi hasonlót nem fejez ki. Egyedül azt, hogy nincs pénze rendes ajándékot venni. De valahol nagyon mélyen bízott abban, hogy a gesztus számít az ajándékozásnál, nem pedig a rátűzött árcímke, amit az emberek csak azért szoktak „véletlen” rajta felejteni, hogy ezzel is kifejezhessék, mennyire szeretik a másikat.
– Szóval szeretnéd, hogy én adjam oda? – adta be a derekát Bradley. Valószínűleg azért vágta le a további felesleges köröket, mert tudta, hogy el kéne már kezdenie az órát.
– Bíztam benne, hogy… – kezdte, de ismét nem tudta, hogyan folytassa. Most jött rá, hogy hiába kérte eddig Bradley, hogy tegezzék őt, ebben a helyzetben képtelen volt. Még akkor is, ha nem tanárként kért most tőle valamit. De talán pont emiatt. Attól az embertől kért szívességet, akinek az unokaöccsét a gimis tápláléklánc aljára lökte.
– És szerinted tőlem el fogja fogadni, ha megmondom, hogy te adtad? – kérdezte ezután. Nagyon úgy tűnt, hogy hajlandó megtenni a dolgot, csak még győzködnie kell. Remélte, hogy meg tudja oldani, mivel még ő maga sem látta úgy, hogy ez egy zseniális terv lenne.
– Nem szükséges… tudnia, hogy tőlem van – sóhajtotta. Úgy érezte, ez lenne a legnemesebb megoldás.
– Szóval adjam oda neki úgy, hogy nem mondom meg, kitől van? – próbálta a tanár a lehető legtöbb helyen megtámadni a tervet.
– Akár azt is lehet, hogy… – Hogy mi? Hogy Bradley a sajátjának mondja a csomagot? Annyira azért nem volt jó ajándék, hogy rásózza a férfira, hogy vállalja fel.
– Akkor… majd simán berakom a fa alá – vetette fel a tanár, miután Liam a sokadik alkalommal is elakadt a mondata közepén.
– Köszönöm – hálálkodott a fiú, miközben átadta Bradley-nek.
– Azt azért elmondod, mi van benne? – érdeklődött. Alapvetően azt mondta volna, hogy várjon karácsonyig, majd megtudja, de azok után, amit Spencerrel művelt, Bradley akár azt is feltételezhette volna róla, hogy bombát küld a családnak. Kitty legalábbis simán kinézne belőle valami ilyesmit.
– Egy olyan dobozt csináltam neki, amibe bele tudja tenni a telefonját, és úgy működik, mint egy VR szemüveg. Spencer mondta régebben, hogy szeretne egy olyan szemüveget, és… – Csak ennyi telt tőlem. Mert csóró vagyok.
– Értem – bólintott Bradley megértően. – Akkor Spencer nevében is köszönöm – tette hozzá, miközben átvette a dobozt. Egy ideig még mintha gondolkodott volna, hogy mondjon valamit, de aztán végül mégsem. Helyette az ajtó felé intett, jelezve Liamnek, hogy ideje elkezdeni az idei naptári év utolsó írókör foglalkozását.


Kitty

Nagyon sokat gondolkozott azon, a füzetébe írtak melyik részét szeretné felolvasni nagy közönség előtt, ha arra kerül a sor. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az őt foglalkoztató kérdésekhez a többieknek is volt közük – mert egy dolog volt ezekről beszámolni egy tanárának, aki felnőtt lévén kimaradt a legtöbb gimnazista drámából. Na de a többiek? Rob, akiről oldalakon keresztül lamentált, azt elemezgetve, vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy tényleg megpróbálta megölni magát. Morgan, akit talán zsarolással vettek rá arra, hogy feldúlja Spencer termét – vagy akár lehetett saját ötlet alapján elkövetett gaztett is. Vagy Liam, akiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy csak egy szerencsétlen fiú vagy épp potenciális fenyegetés.
– Talán beszélhetnél a párkapcsolati problémáinkról, az tök laza téma – vetette fel Scott az előző este, mikor telefonon beszéltek. – Például, hogy túl kevés időd marad rám gondolni, miközben mindenki fondorlatos terveit próbálod kitalálni és kivédeni. Elhanyagoltnak érzem magam! – viccelődött.

Akkor nevettek rajta, de az írókör termében ülve már kicsit bánta, hogy nem írt többet Scottról. Az ő humora, könnyedsége és támogatása mindig jólesett neki, és ezt igazán beleírhatta volna a füzetébe is.
Igazság szerint akár aggódhatott volna az ajándékozás miatt is, de valahogy emiatt nem fájt annyira a feje. Mióta Clara említette neki, mit olvasott mostanság, tudta, hogy ez lesz Mr. Bradley ajándéka. Meg a biztonság kedvéért egy nagyon bölcs idézetet rejtő varázsbögre édességgel és sóssággal. Csak, hogy biztos legyen minden.
– Üdvözlök mindenkit a karácsonyi írókörös találkozón, foglaljatok helyet, hogy bele is vághassunk – lépett a terembe Mr. Bradley, aki egyetlen percet sem vesztegetett, azonnal belevágott a közepébe. Nagyon helyesen.
Kitty most teljesen egyenes háttal ült Rob mellett, és minden érzéke ki volt hegyezve a történésekre. Többet nem akart hibázni, és nem viselkedhetett tiszteletlenül, történjen bármi. Eközben a tanár úr folytatta:
– A mai menetrend a következő: akit először felszólítok, felolvas egy részt a múlt héten megkapott füzetéből, majd átadja az ajándékát annak, akit húzott. Az ajándékozott egyúttal a szót is megkapja a következő körre.
Mindenki hümmögött vagy bólogatott – illetve voltak nyilván olyanok is, akikből a bejelentés semmilyen reakciót nem tudott kicsikarni.
– Akkor kezdjük is mondjuk… Liammel – határozott Mr. Bradley.
Nem volt semmi meglepő a dologban, legalábbis Kitty számára. Teljes mértékben logikusnak tűnt a választás azt is figyelembe véve, hogy a feladat egyik elsődleges címzettje ő lehetett. És valahol még büntetésnek is fel lehetett fogni a dolgot – eddig ugyanis a fiú szinte boszorkányos ügyességgel kerülte el a felolvasásokat.
– Akkor… először olvassak fel? – kérdezte is szerencsétlenül toporogva az imént összerezzenő Liam. Még csak most, nem sokkal a tanáruk előtt érkezett meg, így alig volt ideje letelepedni egyáltalán.
– Mhm – érkezett a megerősítés.
Ennek nyomán a fiú a táskájából előhúzta a füzetét, és torokköszörüléssel próbálta húzni az időt. Ezek után lapozott néhányat, majd roppant biztatón előrevetítette:
– Nagyon elszrtam.
Ezt követően előre-hátra kezdett hintázni, ez pedig Kitty szemében az idegesség jele volt.
– Nagyon elszúrtam – javította is ki magát az előző hadarás után. – Sokat fejlődtem az idei évben, legfőképp emberi kapcsolatok terén. De úgy tűnik, bizonyos változásokhoz több időre van szükség. Mert az érettség, ami felkészíti az embert erre, nem jön egyik pillanatról a másikra. Tapasztalat kell, hogy értékelni tudd, amid van, és nem ilyen könnyelműen bánni vele, ahogyan én tettem. És minden hibából egy tapasztalat születik. Most már tudom. Tudom, hogy elrontottam. És azt kívánom, hogy bár visszamehetnék az időben. De akkor megint nem tudnám. Még nem. És megint hibáznék. Azt pedig nem szeretném még egyszer átélni. Viszont ha a hibát nem lehet megelőzni, akkor kénytelen vagyok együtt élni a következményeivel. És ezzel a tapasztalattal gazdagodva bízni abban, hogy legközelebb nem rontom el.
Kitty maga sem tudta, miért lepődött meg annyira a felolvasott szövegen, amikor tudta, hogy Liam értelmes fiú volt. Egy ennyire őszinte és mély részlet viszont egészen más volt, mint amit várt volna tőle – és ő szerette volna úgy értelmezni a szavakat, mint a megbánás jeleit.
Mivel a felolvasásnak ezen a ponton vége szakadt, Liam előhúzott egy ajándékzacskót, és idegesen kezdett toporogni, mielőtt ismét megszólalt volna:
– Kittyt húztam. Remélem, tetszeni fog – nyújtotta át neki az ajándékot, amit Kitty el is fogadott, és még egy halvány mosolyt is küldött a látszólag ideges évfolyamtársa felé.
– Relax – suttogta neki, majd kicsit hangosabban tette hozzá: – Köszönöm.
Éppen csak annyi ideje volt, hogy belelessen az ajándékzacskóba, így felfedezhette benne a noteszt és a fekete dobozkát, ami minden bizonnyal valamilyen íróeszközt rejthetett. Elvégre mi más ment volna a füzethez?
Nem akarta azonban hosszasan vizslatni az ajándékát, ezért csak a füzetéért nyúlt, ami már azon az oldalon volt nyitva, ahol a legszalonképesebb részleteket fogalmazta meg.
– Sokszor jut eszembe, hogy mi lett volna, ha a dolgok máshogy alakulnak – kezdett bele, de ő Liammel ellentétben nem bújt el a füzete mögé, hanem a szusszanásnyi szünetekben két mondat között felnézett a többiekre. – Járhatnék másik iskolába, ha a szüleim ragaszkodtak volna a felesleges rongyrázáshoz. Választhatnék más klubokat, ha valamelyik felhívása érdekesebben van megfogalmazva. Lehetnének mások a barátaim, ha akár csak egy icipicit is máshogy reagálunk egymásra. Annyira sok minden múlik egészen hangyányi dolgokon, hogy néha megrémít, melyik mondatom, melyik cselekedetem fog később romba dönteni mindent. Azt hiszem, az emberek általánosságban nincsenek eléggé tisztában azzal, hogy a szó nem száll el. – Tartott egy kis szünetet, ahogy letette a füzetét, csak azután fordult Mr. Bradley-hez a karácsonyi ajándékával. A nasis varázsbögrével és Dorian Gray arcképével. – Boldog karácsonyt!
– Köszönöm – pislogott meglepetten a tanára, majd ő is éppen csak egy pillantást vetett a csomagjára, mert rögtön utána ő is elővett egy füzetet, éppen olyat, amilyet nekik osztott ki. – Hogy ne szakadjon meg a lánc, én is készültem mára egy kis szösszenettel. Háború és béke. Nem az irodalmi mű, hanem maga az élet. E két dolog keveréke. És fontos, hogy ki milyen arányban fogyasztja. A háború? Az egy kimeríthetetlen, végeláthatatlan felelősséghalmaz. Amint egy csatát letudunk, máris kezdődik a következő. De hogyan juthatunk el hát a békéhez? Talán az egyetlen út, ha önként vállaljuk, hogy bizonyos csatákat elvesztünk. Ha nem vetjük bele magunkat egyik probléma után a másikba. Hanem egyszerűen csak okosan választjuk meg a csatáinkat, és szakítunk időt arra is, hogy pihenjünk két ütközet között. Mert a békét nem kiharcolással érjük el. Hanem megnyugvással. Békés karácsonyt kívánok hát mindenkinek, és külön boldog karácsonyt neked, Ethan – adta át a saját ajándékát a férfi.
Ethan az ajándékára pillantva látszólag nem tudta eldönteni, örüljön vagy inkább el se fogadja, akármit kapott is. Végül inkább hálásnak és zavartnak tűnt egy kicsit.
– Köszönöm, ezt… nem kellett volna. De én nem szeretnék felolvasni – tette hozzá azért a miheztartás végett.
– Én viszont szeretném, ha most az egyszer tényleg nem szakadna meg a lánc – jelentette ki a tanáruk. – Szóval karácsony alkalmából megkérlek, hogy olvass fel valamit. Akármit.
– Jó – egyezett bele morogva Ethan, bár a vak is láthatta, mennyire nem fűlött a foga ehhez. Ahogy a füzetét lapozgatta, Kittynek az a sanda gyanúja támadt, hogy a fiú talán azért akart szabadulni a felolvasástól, mert nem írt többet néhány oldalnál. Vagy mert a szabályok ellenére túl sokat húzott ki. A végén aztán Ethan megállapodott a legutolsó teleírt oldalnál, és olvasni kezdett.
– Azt mondják, ma már nem létezik születési előjog, és mindenki előtt nyitva az út, hogy úgy éljen, ahogy akar. Francokat. Ugyanúgy el van rendelve a helyünk, mint a sötét középkorban. Ami egyébként sokkal tutibb lehetett, mint a XXI. század, hiszen akkor elég volt kardélre tűzni, aki nem tetszett, és probléma letudva. Most is ugyanúgy az számít, honnan jöttünk, és hiába mozgat meg az ember hegyeket, akkor sem tud kitörni a korlátok közül. Mert alapból hátrányból indul. Nem lóg a szájából ezüstkanál, senki sem tanítja arra, hogyan éljen a képességeivel. Lehet, hogy nincsenek is neki. Az egyetlen, amit lát, hogy hogy lehet lesüllyedni, és hogy mindenki, akit valaha is tisztelt vagy szeretett, kétszínű és hazug alak. Ez az egyetlen példa áll előtte. Persze, a legtöbb lúzer fogadkozik, hogy ő más lesz, és próbálkozik is, de hánynak sikerül igazán? A sorsunk ma is ugyanúgy eldől már akkor, amikor megszületünk. – Miután befejezte az olvasást, felnézett, és még hozzátette: – Ez… öhm… csak egy hülyeség, ami eszembe jutott, nem kell komolyan venni. És egyébként is, csak olvastam róla valahol.
Ezek után viszont már csak ledobta a füzetét, és egy kissé esetlenül becsomagolt, nagyobb dobozzal indult meg – Kitty legnagyobb aggodalmára – Rob felé. Egy pillanatra nem tudta eldönteni, megtámadni vagy megajándékozni fogja vele a felsőbb éves a barátját.
– Boldog karácsonyt – bökte ki végül Ethan mindannyiuk döbbenetére. Rob csak pislogott, ahogy elvette a neki szánt csomagot, és elkerekedett szemekkel egyenesedett ki, miután a csomagolás alá kukkantott.
– Köszi, ez… ez klassz – meredt a másikra. – Köszönöm – ismételte, és látszólag annyira meghökkent, hogy el is felejtette, mi következik most.
– A felolvasás – bökte oldalba Kitty, mire a mellette ülő megugrott egy kicsit, és végül csak az ő kezébe nyomta az ajándékát. Valami Star Wars makett volt az.
Rob füzete, ha ez lehetséges, még Ethanénál is megviseltebb volt, és kínosan vékonyra fogyott a rengeteg kitépett lap miatt. Kitty egy pillanatra ráadásul attól félt, hogy a barátja el fog ájulni, mert nem csak nagyon sápadtan meredt a saját betűire, hanem reszketett is a keze.
– Karácsonyi ajándékot venni nehéz – kezdett bele az olvasásba végül. – Nem elég ismerned a szeretteidet, hanem tudnod kell azt is, mi az, amit akkor adhatsz nekik, ha már megvan mindenük. És ez… – Ezen a ponton megakadt. Nem egy, nem két lélegzetvételnyi időre, és csak bámulta a füzetét. Aztán rászorított a megviselt lapokra, és felnézett. – Inkább mégsem ezt szeretném… másik részt szeretnék felolvasni. Reflektálnék az előttem szólóra, ha szabad – pillantott Mr. Bradley-re.
– Természetesen – bólintott rá a tanár úr. – Te választod ki, melyik részt szeretnéd.
Rob is biccentett, hogy jelezze, tudomásul vette, de nem kezdett azonnal olvasni. Előbb még visszalapozott pár oldalt, aztán viszont egyenesen Ethanre nézve szólalt meg.
– Én azt mondanám, hogy akárhová születsz, megtalálnak a buktatók. – A rövid felvezetés után viszont a füzetére szegezte a pillantását, és onnan kezdett felolvasni. – Nem tudom pontosan megmagyarázni, kinek az elvárásai fojtottak meg végül. A szüleimé, akik azt várták, hogy a családunkhoz méltó szakterületet válasszak, és folyamatosan a lehető legjobban teljesítsek, ezzel előkészítve egy hibátlan, felfelé ívelő karriert? Az iskolámé, ahol mindenkinek természetes volt, hogy a maximumot nyújtom, de ha akár csak egyszer is hibáztam, már jöttek a megrovó szavak, hogy „Ezt talán valami felkapaszkodott ösztöndíjas megengedheti magának, na de maga, fiam, maga nem”. Vagy a saját elvárásaim voltak azok, amik azért nőttek felém, mert úgy éreztem, az előbbieknek nem fogok tudni megfelelni? Hogy kevés vagyok, hogy nem tudok felnőni ahhoz, amit várnak tőlem? Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy ezt nem akarom. Most már nem csinálnám újra, mert megbántam. De ha akkor nem teszem meg, nem kaptam volna segítséget, és most már… – akadt meg Rob egy pillanatra, és fel is nézett, mielőtt folytatta volna. – …mindegy lenne.
Most már halott lennék.
Rob nem mondta ki, de Kitty most már teljesen biztos volt benne, hogy igazából ez állt abban a füzetben. Bár a teremben valószínűleg mindenki sejtette, hogy ez egy nagyon őszinte és személyes részlet volt, Kitty úgy sejtette, hogy rajta kívül senki sem tudhatta olyan biztosan, minek is szólt az utalás. Kényelmetlen gombóc nőtt a torkába, de még mielőtt ezt igazán felfoghatta volna, Rob elejtette az egyébként is megviselt füzetet, és kicsit erőtlenül nevetett is a saját bénázásán.
– A lényeg, hogy mindenki hozza ki a legjobbat a helyzetéből – bölcselkedett, és a táskájából elővett egy gondosan becsomagolt ajándékot. Valószínűleg ez nem az ő műve volt, már csak azért sem, felismerhető volt rajta Mrs. Springer keze nyoma a díszítéseknél. – Szóval igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy Morgannek is megtaláljam a legmegfelelőbb ajándékot. Boldog karácsonyt!
A lány hamar meg is szabadította a csomagot a papírtól, így Kitty is jól látta, hogy az évfolyamtársuk három vaskosabb, kék-lila-rózsaszín borítós könyvvel meg egy vékonyabb kötettel lett gazdagabb.
Látta már valahol ezeket a könyveket, valamelyik könyvesbolt kirakatában talán? Az Angyalsors trilógia kötetei voltak; ő ugyan nem olvasta egyiket sem, mert ritkán forgatott modern lányregényeket. De látszólag Morgan nagyon örült az ajándékának, még meg is ölelte érte Robot.
Kitty pedig ezek után nem tudott igazán odafigyelni a többiekre, mert túlságosan nagy súllyal szakadt a mellkasára a tény, hogy a barátja tényleg megpróbálta megölni magát a közelmúltban. Boldog karácsonyt?

85. Karácsony I.

Ezeket láttad már?

3
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
2 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
LightAquaTheaLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Liam bombát küld Spencer-nek? Annyira abszurd gondolat volt, hogy felnevettem rajta.
A másik meg a hadarásos rész volt, ami a saját ügyességemnek köszönhető, ugyanis az “elszrtam” szóból a hiányzó betűt egy kicsit másképp helyettesítettem be. Meglepődtem, hogy milyen “nyersen” őszinte. Bár a jelentésén alig változtatott, csak hát az eredeti mégis jobban illik Liam-hoz, és szalonképesebb is. Mindegy, legalább ezen is röhögtem egy jót.
Apropó, ajándékozás! Mi is csináltunk ilyet az osztályban (egy kis megjegyzés)

Thea
Admin

Hehe, az az “elszrtam” nálam sem egészen úgy hangzott először, mint ahogy Liam gondolhatta.:D Bár így is, úgy is passzol, lehet válogatni.:D Ohh, ilyen titkos mikulásos emlékei szerintem sokunknak vannak. És kaptál valami szuper dolgot? Bár szerintem élesben ritkán sikerül eltalálni az ajándékokat, az írókörösöknek viszont szerintem sikerült.:)

LightAqua
Tag

Úgy tűnik, akkor nem én vagyok az egyedüli aki ennek beugrott.

Pont ma volt. És kellemes meglepetés ért. Elég sok mindent kaptam, és az ajándékozóm még a kedvenc csokimat is eltalálta! Szóval ez most bejött.